Kortárs

 

Bogdán László

Apokaloptikus látomások, avagy a rend kényszere és következményei

A PRÓZAÍRÓ PÁSKÁNDI GÉZA

 

A jéghegy

Páskándi Géza írói sorsa a történelem kelet-közép-európai tektonikus mozgásai közepette fölöttébb furcsán, rendhagyó módon alakult. Ragyogó költői indulása után – az elsők között próbált szakítani a korszak elvárásaival, az ötvenes évek lírai „formanyelvének” agyrémeivel, közhelyeivel, szimbólumrendszerével – koholt vádak alapján bebörtönzik, majdnem hét esztendőt tölt el a román büntetőintézetekben, jeles helyeken, például a Duna-csatornánál is; a hatvanas évek közepén, szabadulása után kezdhet saját nevén is publikálni, szinte ömlenek világbíró tolla alól a művek: vers, próza, dráma, tanulmány, esszé vegyesen…

Ekkoriban erősen az avantgárd vonzásában alkot, különös novellái, drámakísérletei – amelyeket szellemesen abszurdoidoknak nevez, számtalanszor meg is indokolva, hogy miért – a kelet-közép-európai groteszk olyan illusztris képviselőihez közelítik, mint Örkény vagy MroŻek, Sorescu vagy RóŻewicz… Igen, számtalanszor megindokolta, miért is abszurdoid és miért nem abszurd az, amit ő ír… Itt szívesen utasítanánk az érdeklődő olvasókat monográfusaihoz, csakhogy az a helyzet, hogy P. G. terjedelmes életművéről pontosan úgy nincsen monográfia, mint például a mai magyar irodalom egyik legtermékenyebb alakítójának, Tandori De­zsőnek az életművéről sincsen… És biográfia sincs – egészen a legutóbbi időkig ez a műfaj, amelyet a magyar irodalomban olyan mű fémjelez, mint Mikszáth zseniális Jókai-életrajza, nem honosodott meg…

Fölöttébb különösen alakult P. G. írói sorsa azért is, mert látványos és késleltetett (s ismételjük, az avantgárd vonzásában alakuló) életműve a hetvenes évek végétől megváltozott, határozott konzervatív fordulat vált érzékelhetővé – erről Csiki László is faggatta nem sokkal halála előtt egy, a Duna TV-ben sugárzott életinterjúban –, hogy versenyt futva a halálos betegséggel, s megalkotva megrendítő önvallomás-sorozatát, dacosan, vonzón és felejthetetlenül térjen vissza kezdeteihez, újítsa fel avantgárd, abszurd és groteszk novelláit és játékait, például a Tarka gyászlovakban. (Egyébként ismerkedésünk kezdetén, a hatvanas években sokat mesélt egy készülő, öndefiníciója szerint „kafkai” regényéről is, amelynek hőse, egy albérlő egy lepusztult bérház legfelső emeletén lakik, és a sors szerencsétlen összejátszása miatt állandóan lennebb kerül egy emelettel, végül már az alagsorban természetszerűleg iszonyú víziói támadnak arról, hogy innét hova a nyavalyába is „süllyedhet” még!…)

De rendhagyó a prózaíró P. G. műve abban is, hogy látványos és meggyőző indulás után (az 1968-ban megjelenő Üvegekről Kántor Lajos csalhatatlanul állapította meg, hogy törhetetlenek; ezek a novellák néhány újabbal* kibővítve, még az író Romániából való végleges távozása előtt, A vegytisztító becsülete címmel is napvilágot láttak) mintha abba is hagyta volna a prózát, legalábbis nem foglalt el terjedelmes életművében olyan fontos és központi helyet, mint a dráma vagy a vers. Persze „teljesen” azért nem szakított a prózaműfajokkal sem, bizonyság erre a Kortársban közölt számos elbeszélése, az Ézagh-történetek például, A szörnyszülött című kötet s A szalmabábuk lázadása című varázslatos történelmi meseregény…

Nincs semmi meglepő tehát abban, hogy a nyolcvanas évek végére a próza ismét előtérbe kerül, először Az árnyékfejtők, majd a monumentális A sírrablók jelzi ezt. (Folytatásából, az Ahimutov államtitkából a kilencvenes évek fordulóján számtalan részlet jelent meg a Hitelben, az Élet és Irodalomban, a Kortársban, a Tiszatájban, a Magyar Naplóban etc.**

Hogy a regény befejeződött-e, s mi van vele, nem tudni, P. G. írói sorsa azért is különös, mert sejthetőleg életműve egy jelentékeny része kéziratban maradt, vagy folyóiratok sárguló-barnuló oldalain várja a „feltámadást”…

 

Erdélyi apokalipszis

Mit olvasunk? Ha a próza az, ami nem vers, akkor kétségtelen, hogy P. G. vaskos könyve, A sírrablók (Szabad Tér Kiadó, 1989) próza! Sőt, szerzője önmeghatározása szerint „regény”… Továbbmenve: egy nagyregény vagy regényciklus első kötete?… De hát a dolog a prózával, sőt a „regénnyel” azért nem ilyen egyszerű!… Ha P. G. előző „regényes története”, Az árnyékfejtők (Szabad Tér Kiadó, 1988) tulajdonképpen filmforgatókönyv, úgy a kiadott életmű prózarészének három hosszabb darabja – hiszen a „regényt” nem terjedelme teszi azzá, ami – inkább analitikus regény. A Lajos Fábián megöletése (még a kitűnő Üvegekből) – olyan ifjúkori művek mellett, mint a címadó novella vagy A disznó föltámadása, továbbá a Weisskopf úr, hány óra? – komolyan veszi önmagát. A Beavatkozás című detektívregény (1974) már nem annyira, a kiváló szalmabábu-történet meg (írtuk már) meseregény… Mint ahogy az a villódzóan szellemes Zápfog király nem mosolyog is…

A Lajos Fábián is, a Beavatkozás is tudatosan a krimi álruhájába öltözik. P. G.-t mindig is élénken foglalkoztatták a bűnügyi történetek, ahogy a kalandregény és a pikareszk is, ezek elemei megtalálhatók Az árnyékfejtőkben éppen úgy, mint A sirrablókban. Az árnyékfejtők, „első sorsos-könyvem (…) 1982-ben íródott – mondja –, elnyerte a Magyar Televízió pályázatának fődíját. Nem mutatták be. Nem jelent meg sehol.” Ami bizonyára nem jelenti azt, hogy egyszer nem készül(hetne) belőle szenzációs magyar teleregény. A szenzáció sajnos még sokáig (!) elsősorban a témának szól… „E lélektani, politikai, szexuális történet az ötvenes évek elején játszódik le, egy dunai sziget kényszermunkatelepén, ahol politikai rabok élnek és dolgoznak.”

A sírrablók tárgya a falurombolás; apokaliptikus víziókat olvashatunk; láthatólag a szerző tudatában van annak, hogy a nagy transzszilván apokalipszist idézi meg, s egy fragmentumban máig visszhangzóan szögezi le, bekalkulálva az esetleges „forradalmi” változásokat is (a félreértések elkerülése végett: a regény jóval a nyolcvankilences decemberi fordulat előtt jelent meg, s feltehetőleg az évtized második felében íródott): „…a magyarság egy részében is él még egy olyan csalfa illúzió, hogy már egy »sima« rezsimváltás is jó orvosság volna [ti. Romániában – B. L.]. Ez persze nagy önámítás, hiszen tudnunk kell: egy – pláne hosszabb időt eltöltött – hatalom még bukása után is szanaszét gyökeredzik, vagy úgy szerteszórta magvait, hogy valamilyen formában tovább él az emberek között. Sőt, a lélekben is. Egy ideig még a tehetetlenségi erő is működteti, mint a félelem reflexeit…”

 

A világmagyarázat igénye

Nos, a „teleregény” precízen vezetett, lineáris történet! Ha a dolgok állásából következően rabok és rabtartók világa szigorúan el is különül, kölcsönösen hatnak is egymásra, s a rabok által kitalált eszelős „árnyékfejtés”, mondhatni, meghatározza, betonkeményen és kikerülhetetlenül pörgeti a tragikus végkifejlet felé a rabtartók sorsát. (Lesik a rabok, és kretén, infantilis vagy dörzsölt őreikkel is „lesetik” a telep lakásainak elfüggönyözött ablakai mögött mozgó, sejt­hetően női árnyékokat, mely kukucskálássorozat minden rossz elindítója lesz a történetben…) Ha ez a különös mű bővelkedik is pikareszk elemekben, s ha itt is, mint a Lajos Fábián megöletésében mondjuk, vagy a Beavatkozásban, a bűnügyi történet a szerkezetképző, „mozgató”, „fejlesztő” erő, mégsem állítható párhuzamba a monumentális Sírrablókkal. Félreértések elkerülése végett: e nagyregény világát is dúsítják kriminális mozzanatok, sőt a krimi a szervezőerő, a szerkezetmozgató, a bravúrosan összekuszált sztori fölfogható akár bűnügyi történetnek is, igazi halottak is vannak, nyomozás is folyik etc. Bőven találhatók benne pikareszk elemek – sőt a mélyinterjúk, a Csalog Zsolt műveire emlékeztető magnóvallomások, a buldózeresek és az önkéntes harangozó parttalanul áradó szövegei akár egy-egy külön kópéregénynek is beillenek. Mégis nyilvánvaló – s ezt nem árt hangsúlyozni –, hogy A sírrablók a világmagyarázat igényét is magán viseli. Persze a dolog pikáns (sőt pikareszk) báját az adja, hogy ezek a kópéregények – regények a regényben – számtalan meghatározó ponton metszik és magyarázzák, cáfolják vagy éppen terrorizálják egymást, mindenesetre hatással vannak egymás sorsára, míg össze nem áll a korántsem szívderítő, sőt egyenesen lesújtóan komor s elkeserítő kép, amit különben az utolsó (?) vallomás befejezése konkrétan is beígér… Csakhogy amíg Az árnyékfejtők vagy a Lajos Fábián megöletése vagy a Beavatkozás naturalista módon, precíz szenvtelenséggel vagy épp ellenkezőleg, ironikusan meséli el a sztorit (mindhárom mű, akárcsak az igazi krimik, meglepő csattanóra épül!), és a kört nem tágítja ki, nem megy túl saját zárt világán, lemondva tehát az általános világmagyarázat elvéről (jó esetben, a Lajos Fábiánban ezt óvatosan önmagában a műben rejtve el!), addig A sírrablók, ez a torokszorító erdélyi apokalipszisvízió egyenesen ezzel az igénnyel lép föl, tagadhatatlan becsvággyal és elképesztő, minuciózus műgonddal. Idézetek, mottók serege biztosítja be a „felpörgetett” magyarázatokat, amelyek a sajátságos erdélyi magyar sorsból kiindulva – és a sorsparadigmák valóságos kavalkádját vonultatva föl! – az örök kisebbségi sorsot magyarázzák, deklamálják s éneklik ki, átkozzák és ismétlik a végkimerülésig, anélkül, hogy – különösen a magányos, szerencsétlen buldózeres fickók esetében nyilvánvaló ez – ki tudnának törni belőle… Végkimerülésig, illetőleg a soros hős bedilizéséig, ami az önvédelem (vagy az önfelszámolás?) nyomasztóan torokszorító „eszköze”… Egy ideig azt is hittem, alaposan túl van „játszva” az egész; „túl van biztosítva” a regény, de azután varázslatos módon mégiscsak összeállt a kép…

 

A nagy mozaik

P. G. regénye monumentális és szabálytalan torzó, szerkezetének alapelve mozaikot formáz. Többféle, egymással néha szöges és éles ellentétben álló elemből építkezik. Az igazi bravúr az, hogy ezen elemek szabályosan összeállnak az olvasó tudatában, sőt együtt adják ki az egészében elborzasztó képet. A sírrablók az egyik első (igazán) „nyitott” magyar mű, minden belefér, ahogy egyik első (és utolsó!) kritikusa, Szász László írta, még a róla szóló kritikák is szerves részét képezik! (Unió, 1989. december)

Nem érdektelen az sem, hogy mit, miket gyömöszöl bele a becsvágyó és fáradhatatlan szerző! Lehetséges (mottóként is fölfogható) idézetekkel kezdődik a könyv, ezek közül a harmadik egy Ady-verssor: „S elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Mondhatni, itt a mű summája, s ez fejtődik ki végül is különös ötletgazdagsággal, sziporkázóan szellemesen az 557 könyvoldalon. Ezután A sírrablók világára, módszerére, tárgyára, témájára, a regényben elemzett transzszilván kérdéskörre (vagy inkább gubancra!) s a regény által fölvonultatott pro­voka­tív sors-biennáléra egyaránt rímelő fragmentumok következnek, egy igazán „formába” lendülő esszéíró váratlan, pazar ajándékai. (S hogy ez a rendszerváltó évtized fordulóján P. G. sajátossága, egy másik különös mű: a Pornokrácia című, 1990-ben kiadott világdráma is bizonyítja, ahol szintén sokkoló bőségben sorjázik a különféle, a drámára, a helyzetre, a hősökre, a zsarnokságra etc. rímelő szöveg.) A sírrablókban olvasható: „Ez a könyv a nemzeti – s így mindenféle más természetű – kisebbségek kérdésének egyik lehetséges jövőképéről beszél.” Már itt, a nagybetűvel szedett kiáltványtöredékek, manifesztumfragmentumok, aktivista plakátversek között felbukkan az első titokzatos, kézzel teleírott vagy inkább telerajzolt, telefirkált lap. Ha a szerző számozásának hinni lehet, ebből 72 van a könyvben. (Ámbár azt hiszem, mégis több van ennél, hiszen a-val, b-vel jelölt vagy egyáltalán nem számozott oldal is található itt…) Ezek a kézzel írott, kaotikus, már látványként is riasztó oldalak beékelődnek az adott szövegek közé, elterelik az olvasó figyelmét, megbontják a fejezetek cselekménykerengőjének zárt rend­jét; ezeken az oldalakon valószerűsíthetően elmegyógyintézeti ápoltak versei, szövegei, rögtönzései találhatók, József Attila Szabad ötletek-jének mintájára! Az elképesztő verscsírákkal, vallomástörténetekkel és kihívó reflexiókkal telezsúfolt lapok az ápoltak szomorúan tragikus sorsára is rímelnek, s végül is egyetlen hatalmas asszociációhalmazt képeznek a homogenizálásra mint központi témára, visszatérő rémre vagy végveszélyre!… Az egyik ilyen meghökkentő vallomás az egyik buldózeres mélyinterjújában is feltűnik: a férfiú eldönti, hogy beteljesíti sorsát, feladja magyarságát, és román lesz. Öngyilkosságot követ el, felvágja ereit, sejtvén, hogy úgyis megmentik, s eközben pótolják talán elfolyt, pocsékba ment vérét is: akkor tehát már vér szerint is román lesz (!), lehet! … Pechje van, éppen magyar betegek vannak kéznél, tőlük pótlódik tehát elvesztegetett vére. Kommentár most nincs, egyelőre csak részletekre utalunk a regényből, amely bővelkedik az ilyesfajta morbid, vadul és abszurdan naturalista motívumokban.

De vissza a szerkezethez!

A nagybetűs részek után következnek a mottók: olykor magvas idézetek, de újsághírek is, vagy „összefoglaló gondolatok a könyvből”… Ilyesfajták: „Az igazi kép- és ereklyerablók nem azok a tolvajocskák, akik szent helyekre s múzeumokba lopakodnak, elvisznek néhány híres tablót, gyertyatartókat, miegymást. Sokkal inkább azok, akik egy történelmi tájat a maga természeti csodáival, kastélyokkal, fatornyokkal együtt eltüntetnének…” Ezek után következik Elöljáró szavak cím alatt a szerző prológusa, amely ezzel a megszívlelendő fohásszal zárul: „Könyörögjünk: ezerszer is botoljék meg jóslataink nyelve.” Most már végre, gondoljuk naivan, jön, jöhet maga a regény. Helyette Bevezetés a történelmi tájba címmel a regény egyik szereplőjének, Köntös Ábel fiatal írónak kivonatolt „tamulmánya” olvasható. „A teológus egyetemi hall­gatónak emez írását elkobozták, ő maga sohasem vallotta be szerzőségét.” A tanulmány töredékesen is nagy vállalkozás: az összegabalyodott erdélyi problémakört akarja átvilágítani. Nem tudni viszont, ki húzott a szövegből: szerzője-e avagy illetéktelen kezek, önjelölt belügyes esztéták?! Ezután ugyanezen fejezet epilógusaként ismét szerzői jegyzet olvasható, itt mindentudó szerzőnk a történet színhelyére kalauzol el. (Abba nem mennék bele, hogy eldöntsem, ez az omnipotens tulajdonságokkal felruházott szerző azonos-e P. G. íróval és magánemberrel.) „A hét falunak négy temploma és persze ugyanannyi papja van. Református, görög­keleti, katolikus és lutheri. Nevezzük őket így: Fenyvesfalva, Tobzos, Bokzos, Boksa, Szedres, Tatárka, Halóc és Szalánka. Közülük csak kettőnek adtak egészen új román nevet. Fenyvesfalvából Titus, Szedresből pedig Burebiste lett. A római és a dák eredetre a magyar lakosokat így is emlékeztetik hát. A többiek nevénél a régebbi kényelem, öntudatlan ártatlanság még meglégedett annyival, hogy a szót ki-ki saját ajka és torka szerint alakítsa át…”

Csak mindezek után kezdődik el a tulajdonképpeni regény, azaz a négy szereplő mélyinterjúja, magnóvallomás formájában. De hogy mindez valamivel érthetőbb legyen, el kell mondanunk, hogyan is kerülnek hőseink a „politikai elmegyógyintézetbe”, és lényegében miért mernek őszintén megnyilatkozni a magnetofon előtt, ha ugyan őszintén nyilatkoznak meg, s nem akarják az őszinteség látszatával még egyszer és utoljára becsapni kihallgatóikat! Tényleg nem érteni, miért sodródik el a szövegük sorra (csúcspontokon legalábbis) a gyónás irányába, amikor a legértelmesebb, Dugó nevezetűben magától értetődően merül fel, hogy hátha csakugyan csalétek ez a magnószalag. Hátha csak vallomását akarják különféle körmönfont eszközökkel kikényszeríteni, mondván, hogy bizonyos külföldi újságírókhoz kerülnek a szövegek. Vagy azt is mondják – így próbálván töredelmes vallomásra bírni őket –, hogy mindez az önterápia igen hatásos, számtalan esetben beváló módja… Hátha mégis csalétek az egész, meditál gondterhelten Dugó, s csak arra való, hogy azután mégiscsak felhasználhassák ellene, s eltűnjön ő is, mint az intézmény egykori betege, a „pap fia”, a maga is papnak készülő Köntös Ábel, a regénynyitó tanulmány szomorú szerzője… „A főorvos úr azt mondta, na itt vannak ezek a kazetták – hezitál Dugó –, aztán beszéljetek rá, amit akartok, tücsköt-bogarat, az se baj, csak engedjétek el magatokat, ahogyan tudjátok, mintha tik egyedül volnátok az egész világon, mert a szobában egyedül is lesztek. Azt mondtok a szalagra, ami a szíveteken is van, utána én begyűjtöm a dolgot, azt átadom nékik [a külföldi újságíróknak – B. L.], ők meg majd kiírják az újságba, még a rádióba is el fog hangzani […] Na máma reggel bejött megint a főorvos úr, mint aki nincsen megelégedve, mer elfelejtettem megmondani, hogy mindennap elvitte tőlünk a szalagot. Tán lehallgatta, lehet, ami nem tetszett neki, ki is húzta, vagy kitörölte, ahogy mondják. Mondta még, jobban engedjük el magunkat, mer ez egyben bizonyíték nyugatra, hogy itt ilyen szabad a beszéd, és egyben egy óriási gyógyító kísérlet is…”

De ahhoz, hogy az olvasó megérthesse, miért ez a nagy igyekezet s ez a – bizonyos szempontból akár embertelennek is nevezhető – intézeti terápiát kínosan leleplező kísérlet, érintenünk kell a történetet.

 

A történelem

Az említett hét falu beleesik az ún. szisztematizálási programba. (P. G. előszava szerint a könyvet 1989 májusában adta le, úgyhogy a mottóként kiemelt szavak Köntös Ábel fiatal teológus és titkos író tanulmányából akár próféciaszámba is mehetnének.) Elindulnak tehát az „emberarcú buldózerek”, hogy elpusztítsák a falvakat, hiszen a grandiózus terv megálmodója, a Kárpátok Vulturja (vultur = sas!), a balkáni Caligula szerint kell a termőföld… Éjszaka mennek rá egy temetőre, és ott „véletlenül” maguk alá tipornak és betemetnek két züllött városi figurát, két „sírrablót”, akik jó előre megneszelvén, mi is fog történni, ki akarják rabolni a temetőben a sírokat. S a helyszínen tartózkodó és a vallomásokban központi helyet elfoglaló belügyes parancsnok, Verzu is jelen van természetesen, egy mániákus régésszel együtt, aki római pénzeket akar a sírokba csempészni, hogy ezzel is bizonyítható legyen az ősiség, s enni kaphasson a történelmi étvágy, kielégülhessen az idült históriai bírvágy… A szekus tiszt – rendkívül fontos figura a regényben – a vallomásokban az egyik episztemé pólus, a behódolásra, meghunyászkodásra, asszimilációra csábító Hatalmat képviseli Ombódival, a rejtélyes vándordoktorral szemben. Ő mindenben Verzu ellentéte, ő a megtartó erő. (Róluk majd még külön, most még a történetnél tartunk.) Nos, Verzu elindítja a két buldózerest, tüntessék el a halottakat, s hőseink nekiindulnak a kisvilágnak, de hiába mennek a rejtélyes vándorkoporsóval faluról falura, nagyon nehezen tudják végül is eltemetni a halottakat. Itt már érzékelhetően ellenük fordul a közhangulat. Az emberek nem a „területrendezést” elindító államhatalmat hibáztatják elsősorban, hanem őket, akik „csak” végrehajtották az utasításokat. De idézzünk, úgyis kimondhatatlan élvezettel idézzük eme hebrencs, de éppen ezért tüneményesen szép, színes és fej-, valamint szívfájdítóan tragikus szövegeket: „Nékem meg se fordult a fejemben, hogy majd a románok azt mondják, hogy mi, a magyarok romboljuk le a temetőjüket, meg ha mi, magyarok nem volnánk itt lakosok, az ő román falujukat is békén hagynák… Eszembe se jutott, hogy elfelejtik, hogy mi a sajátunkat is leromboljuk, mert… azt tanították: ne tegyünk nemzet és nemzet közt kivételt…” És természetesen a magyar lakosság is ellenük fordul, egyiküket példának okáért véresre is verik, s végül így kerülnek – záratnak, menekülnek? – a történet ZÁRT színterére, a „politikai” idegklinikára. Akárcsak az első vallomástevő, az analfabéta önkéntes harangozó is, aki még „gyónása” elején beismeri, amit tud. S ez azért nem kevés, noha naivsága mélységesen megejtő, nem tudni ugyanis, hogy tényleg naiv-e, vagy ezzel is csak leplezni akarja „igazi” arcát. „… a papok összeálltak, hogy minden veszejtendő faluba tartsanak utolsó misét vagy istentiszteletet. Énekejjenek, szépen muzsikájjon orgona, ahun éppen vauna. Mondta [a tisztelendő úr – B. L.], ez igen szép lesz, ránk figyel a világ, még tán Szabad Európa is, vagy ki. Vagy még a közeliek is. »Utána meg te, Béres fiam, félrevered a harangot, hadd hajják a rádióban az egész fődön a fatemplomok legutolsó szavát.« Mondta, van néki valami masinája, amékkel a hangot fel tudja venni szalagra, hogy ne vesszen el a harang utolsó imája, így mondta…”

S azután – ahogy már említettük – a zárt intézetben kerül sor – csalétekként? terápiaként? – a magnós „gyónásokra”… Ezeknek kellene kirajzolni a Verzut vagy a főorvost izgató teljes igazságot, amit tulajdonképpen sem az „önkéntes harangozó”, sem a három buldózeres: Jópofa Öcsi, a lezser vagány, Fütyörész-Nagy, a lelkiző besúgó és Dugó, a helyzetre teljesen tudatosan és ravaszul, már-már intellektuálisan (?) reflektáló s a bedilizéstől rettegő furcsa és szakadt – mert mindenből: osztályából, családjából, nyelvéből, nemzetéből kiszakadóban lévő – figura sem ismer…

Mert honnan is ismerhetne?!?

A dolgok keserédes összejátszása folytán azt a részét viszont, amit ők nem ismernek, jól ismeri a szekus tiszt és a főorvos, az azonban, hogy ők miként is gondolkodnak az egészről, soha nem derül ki!…

 

A modor

Míg a nagybetűs szövegekben és mottókban, előszavakban, széljegyzetekben egy kitűnő esszéíró beszél, elegánsan és könyörtelenül, nemegyszer álnaivsággal reflektálva a helyzetre, addig a titkos költő és eltűnő papnövendék tanulmánya már jóval ziláltabb, líraibb, szaggatottabb és komorabb, sok a helyzetelemzéseiben a kétely, de az újszerű megközelítés is. Ezeket sajnos (a jelenleg adott terjedelemben) érinteni sem tudjuk – talán majd egy előbb-utóbb megjelenő P. G.-monográfia soros fejezete tehet kísérletet rá –, csak jelezzük, hogy ki akarván törni skizofrén kisebbségi helyzetéből, ezt a fullasztó, lehetetlen, mert ellehetetlenülő és elle­hetet­lenítő szituációt így írja le: „Mi fogja akadályozni Romániában továbbra is az igazi demokrácia kialakulását? Elsősorban Erdély dilemmája. Hogy minden egyéb politikai-gazdasági-lelkiismereti kérdést ennek rendelnek alá. Vagyis: a politika Erdély megtartásának a rabja. Mint amikor egy házban a súlyos beteghez igazodik az élet: a lábujjhegyen járás, a suttogás… mindenki a beteg betege lesz. Nekünk ki kell békülnünk a románsággal, de megszüntetve az ellenségeskedés legélesebb fő okait…” A lap letépve.

Mondtuk már, P. G. – vagy teológus és titkos költő hőse; tájainkon, Kányádi Sándor fulmináns hasonlata szerint, amúgy is sok a költő, majdnem annyi vagy még több, mint Brazíliában a colonel – e sorokat még az 1989-es decemberi fordulat előtt írta (!). Hőse megpróbálja a lehetőségek szerint elfogulatlanul jellemezni, elemezni és nyilván értelmezni az egész és egészében is abszurd Erdély-szindrómát, ami több generációnak feküdte már meg a gyomrát és agyát, fajra, nemre és korra való tekintet nélkül. Érveléseit igazán a „mélyinterjúk” erősítik fel – vagy éppen gyengítik, mikor hogyan –, hiszen ezek hirtelen „emberközelbe” hozzák a papírízű kliséket és az elvont téziseket… Ezekben a magnóvallomásokban példásan tűnik el P. G. elegáns, hajlékony esszéstílusa, és talán legnagyobb szabású nyelvi kísérletével találkozhat a kitartó olvasó: a négy, egymástól is sokban különböző vallomástevő stílusában. S a stílus ezúttal is (mind a négy esetben) maga az ember… Ezekben a magnóra vett vallomásokban, gyónásokban egy mai erdélyi, marginális, román és tágabban véve „idegen” szavakkal kifejezésekkel, nyelvi fordulatokkal bőven teletűzdelt, kifacsart, agyalágyultnak tetsző köznyelv jelenik meg. P. G. remekül imitálja az analfabéta önkéntes harangozó egyfajta történelem előtti, sőt alatti nyelv emlékeivel még élni tudó, sőt mindezt még éltetni is képes modorát, éppen úgy, mint a három buldózeres külön-külön is színes, néha sziporkázó szövegelését. Jópofa Öcsi – nomen est omen! – nagyvonalú vagány, már-már pesti argóban beszél, két lábbal a földön áll, nézi a pesti tévét, okoskodik is, jópofáskodik is, de csak módjával. Modora mögé rejtőzik: nem akarja, hogy őt bárki is – főként „ezek”! – komolyan vegyék. Ez a taktikája. Szövegét is természet- és értelemszerűen ennek rendeli alá, noha érzelmileg talán mégiscsak őt „rázza meg” leginkább a tragédia, hiszen ő – amint kiderül – személyesen is ismerte a két agyalágyult sírrablót. Fütyörész-Nagy, az önjelölt spicli érthetően állandóan önmagát akarja igazolni az „apja helyett apja” Verzu elvtárs előtt is, aki – lám-lám! – bizalmával tünteti ki őt, akire felnézhet, akitől tanulhat, akit buzgón kiszolgál. Hogy vele sincsen azért minden rendben, bizonyítják állandó fütyörészései is. Mondhatni, a fütyörészésbe menekül, hogy ne kelljen beszélnie, hogy ne kelljen reflektálnia saját lehetetlen helyzetére… Nyelve is a falu és a város határán bizarrul vibráló „keveréknyelv”… Hol ilyen, hol olyan, mint ő maga. Végül csak egy fütty!… A legtragikusabb a különben legértelmesebb Dugó nyelvi és elmebeli állapota. Ő ugyan állandóan kihívóan hangoztatja, hogy föladja magyarságát, de látnivalóan ez – akárcsak a szövegébe belekevert rengeteg román és idegen szó és kifejezés is – csak álca. Ő a diliházban ugyanis már menthetetlenül rádöbben arra, hogy csupán így védheti meg (ha ugyan egyáltalán megvédheti) magát: szét kell beszélnie kihallgatóit! A kényszerítő körülmények hatására Dugó már-már ér­tel­misé­giként képes reflektálni helyzetére; ellentmondásos mamutvallomásában különíthető el leginkább s legtisztábban a mindhármuk gondolkodásában jelen lévő és meghatározó jellegű két episztemé pólus: a feladásra csábító és a megtartó erő regénybeli két szimbóluma Verzu, a szekus tiszt és Ombódi, a vándordoktor figurája…

Tudatában – tudatunkban – a rengeteg kifejezés, szöveg, esemény, megjegyzés maradt, amelyek egy része Verzutól, más része Ombóditól származik. Mindketten elevenen élnek a betegek tudatában, sőt egyre mitikusabb fényben ragyognak fel, egyre inkább elveszítve reális dimenzióikat.

P. G. talán legnagyobb írói találata ez.

S óhatatlanul fölmerül(het) a kérdés: KIK IS ŐK VALÓJÁBAN?!?

 

Egymással szembefordított tükrök

Verzu, a szekus tiszt, a „parancsnok” segíti őket, amiben tudja, persze korántsem „ingyen”… Mindennek ára van!… Mindenesetre „jó emberük”, ami még a cselekményvázlat ismeretében is az ápolt őrizettek skizofrén helyzetére utal. Érzik, hogy számíthatnak rá (!?). Modell is persze! Sokat is tanulhatnak tőle. Alkalmazkodni, csendben lenni, tenni a dolgukat, sőt hellyel-közzel hinni is benne. És a szeretett vezetőben, a nép legnagyobb fiában, az ország géniusz-kondukátorában. Ezzel ellentétben Ombódi – mintegy elismervén, de kacagásával és fulmináns megjegyzéseivel, fullánkos szövegeivel, furiózus sziporkáival meg is kérdőjelezvén e stratégia életképességét – „véresen komolyan” így beszél hozzájuk: „… Eleinte majd szégyellni fogjátok, hogy tahó magyarok vagytok előttük, mert nem tudtok szépen románul, vagy mint a cselédjány Bukarestben nem tudja jól a tangót vagy a rokkot, mert tőletek nem tanulta meg, aztán akad román tanítója, mert azok ugye modernebbek… Így lassan, szépen idomultok hozzájuk, akkor aztán a többi magyar előtt szégyellitek, hogy nem vagytok magyarok, aztán meg nemzedékről nemzedékre lassacskán elolvadtok, mint a kemény kockacukor a vízben…”

Ombódi alkoholos állapotban hal meg egy árokszélen, de a szekus és a főorvos már-már a puszta létében is kételkedik, azt hiszik – talán joggal? –, hogy őt csak a „fiúk” találták ki maguknak, afféle „reakciós paravánnak”, hogy rejtélyes alakja mögül hőzönghessenek. Ombódi (ha létezett, ha nem!) ezekben a felemás gyónásokban, elfuserált vallomásokban élő s érzékletesen megformált, démonikus figura…

Kétségtelen, hogy Verzu és Ombódi harcából a meggyalázott vándordoktor kerül ki győztesen (?), még akkor is, ha a diliházba szakadt fiúk szavai mellé mindig óvatosan teszik oda: „az a reakciós, soviniszta, irredenta…”, hiszen az egész gubancon, amit ő jelent – úgy is mint sorsuk szimbóluma –, át kell vágják magukat, hogy önmagukkal megbékélve a világgal is újra megteremthessék az ingatag konszenzust. A kényes egyensúlyt.

 

A gordiuszi csomó

Láthatjuk: nemcsak a nyomorult, elmegyógyintézetbe kerülő buldózeresek, de a történelem sem tudja – legalábbis egyelőre – megoldani a gordiuszi erdélyi csomót (ami állandóan a torkunkba költözik, talán hogy ne tudjunk, tudhassunk mindent „lenyelni”…). Hát akkor hogyan is tudhatná egy regény?! De P. G. könyve, amint az talán az idézetekből is kiviláglik, nem akármilyen kísérlet. Igazi erdélyi apokalipszis, amely Szász László vallomás- és tünetértékű kritikája szerint is „…monumentális kompozíció, boltozatával a világtörténelem egét érinti, gyökereivel pedig egy piciny, periferikus, mitizált tájacska szűkös talajába kapaszkodik…”.

 

*Közülük főként a Karácsony-koldus emlékezetes.

**Később Aki a himnuszban benne vót (A szekusok) címmel jelentek meg belőle részletek. Nyomozásunk szerint: a Hitelben (1989. 21–22. és 1990. 14–15.), a Kortársban (1990. április), a Kapuban (1990/7–8.), az Élet és Irodalomban (1989. 51–52.), a Magyar Naplóban (1990/12.), a Tiszatájban (1989. december és 1990. szeptember), valamint az Alföldben (1991. január) s az Erdélyi Magyarságban (1990/1.)… Jó lenne tudni, mi van a teljes regénnyel. Elkészült-e a rendkívül izgalmas regény teljes szövege?!

 

vissza