Kortárs

 

Szeretve tisztelt főszerkesztő úr!

Hozzászólásomnak, illetve belekotnyeleskedésemnek a lefelejtett címe: Szép könyv…„szép” könyv…?! Azért lefelejtett, mert ezt a szösszenetet nem én szedtem, odaadtam egy honi komputerszedő ezermesternek, aki a címet a lefelejtésnél kezdte. Nem bosszankodtam rajta, erről már leszoktam; hanem természetesnek vettem; és ezt is inkább cxsak (tasak, tsak, csak) a sine ira et studio jegyében vetem papírra, amit Shakespeare egy búnborongó pillanatában úgy fordított, hogy more in sorrow than in anger. Jó ideje hiába vártam, hogy valaki szóvá tegye közös ügyünket, s ezért indíxxxtatva (induwwwtttatvq, indíttatva) érzem magam, hogy magam próbálkozzam vele. Az ún. komputerszedésről volna szó, ahogyan ezt a Honban értelmezik és gyakorolják. Karikaturistáink régről kedvelt figurája az a kedélyes ördögöcske, amely a nyomdaiparban lakozik, és kivált a nyomdagépekbe, szedőszekrényekbe szeret belebújni, úgy is hívják, hogy a NYMODA ÖRGÖDE, helyesebben a NYOMAD GÖRDÖEG, még helyesebben a NXMODA ORDOGA, végezetül a leghelyesebben (utolsó nekifutásra tántalán sikerül): a NYOMDA ÖRDÖGE. Eddig a Nyomda Ördöge kezelte a sajtóhibák ügyét (nem is ügyetlenül, vagyis mentül ügyetlenebbül, antul sikeresebben); de most, a szedőszekrények/linotype szerkentyűk eltűnésével és a komputerszedés berobbanásával a Nyomda Ördöge elmagzott, félezer példányban szaladgál az országban, ahol csak komputert talált, abba beveszi magát, s vannak intézetek, ahol már nem is a komputerszedő szedi a szedést, hanem ráhagyják a nyomda ügyeletes ördögére, úgyis jobban hajaz hozzá – szedje ő. Szedi is, és de hogy miket ki nem talál, azt tán legjobb lesz, ha rendre-sorra, módszeresen pontokba foglalom. A honi komputerszedő 1. választ egy nagyon-egyetlen, egyetlenegy betűt (betűtípust, betűnagyságot, például kilencest vagy tízest), és azzal szed a világon mindent a készülő könyvben, legyen az bár a főcím, a cím, mottó, jegyzet, lábjegyzet, impresszum, kolofon stb.). Ebbeli konoksága bámulatos, mitől is a könyv egyre „szebb”. 2. A szóritmussal annyira hadilábon áll, hogy nem is hallott róla. Ha a szavak óriási térközökkel elúsznak a sorban, az őt nem zavarja; az ilyen „újságszedés” oka olykor az, hogy irtózik a kötőjeltől. Vagy nem ismeri, vagy nem tudja kezelni azt a szoftvert, amellyel a szavak ritmusát a sorban könnyűszerrel gatyába lehet rázni. 3. Irtózik tőle? Joggal és méltán: a szóelválasztás szabályait nem ismeri. Ha mégis ráfanyalodik, akkor a) vagy rosszul választja el a szót, vagy b) kifelejti a kötőjelet; vagy c) a sorok átrendezésénél benne felejti, s ott úszik a kötőjel a sorban – lévén, hogy arról a kötőjelről, amely ilyenkor magától eltűnik, nem is hallott. 4. Csak egysoros vagy kétsoros sortávolságot ismer, a másfélsorostól vagy fél, vagy lusta hozzá. Minden valamirevaló szoftver része az a funkció, amelynek révén kiemeléssel és egyszeri rákattintással a teljes oldalt „tükör”-nagyságúra lehet hozni, anélkül hogy szabad szemmel a sorköz infintezimális csökkentését/megnövelését észrevennénk. Ettől – ha egyáltalán hallott róla – a nyomda szedőördöge úgy fél, mint a feszülettől. 5. Ha jókedvében a címeket nagybetűvel szedi, s az történetesen a szöveghez „ragad” – oda se neki. Sem az nem jut eszébe, hogy elválasztó térközt adjon neki, sem az, hogy a címbetűt például egy ponttal megnövelje, vagy (ami elég ízléstelen, de az is valami:) „fettre” változtassa. 6. A gondolatjellel hadilábon áll. (Valamikor, a 18. századi francia, angol kiadványok eleganciáját épp ez biztosította – a „hosszú” kötőjelek alkalmazása.) Ám a nyomda komputerszedő ördöge az „m”-szélességű gondolatjelet nem szereti, az ún. „rövid” gondolatjel viszont könnyen összetéveszthető a kötőjellel. Téveszti is, nem kell neki kétszer mondani, előszeretettel ragasztja össze kötőjellel a szavakat, ahová napnál világosabb, hogy gondolatjel kívánkoznék: pajkoskodását a mondat értelme sínyli meg. 7. Birtokában vagyok az ECYCLOPEDIA BRITANNICA harmadik kiadásának; ezt 1798-ban kezdték kiadogatni, és 1814-ben, Waterloo évében fejezték be, 24 kötet és 7 pótkötet, az eredeti borjúbőr kötésben. Furcsasága, hogy „a Korzikai Hiéna” sem Bonaparte, sem Buonaparte, sem Napóleon alatt nincs benne. Irodalmi, történelmi, bölcseleti szócikkeit gyakorta konzultálom, ha kíváncsi vagyok a kor gondolkodásmódjára. Szedésében még soha, egyetlenegyszer sem bukkantam sajtóhibára. A SMITH-féle, hétkötetes Ókorlexikon (GREEK AND ROMAN ANTIQUITIES, BIOGRAPHY AND MYTHOLOGY) első kiadását az 1830-as évek elején adogatták ki, nem tudom, hány szedő veszkődött s vakult meg bele a szedőszekrény előtt, mert nonpareille-jel szedték, s jómagam csak nagyítóval tudom olvasni; egyik-másik szócikke könyvterjedelmű. Sem görög, sem latin, sem angol szöveganyagában még soha nem bukkantam sajtóhibára, pedig jó sokat forgattam. A Hon komputerördögöcskéi a sajtóhibagyártás terén a zsenialitás minden jelét mutatják. A valahai bibliofíliáiról nevezetes kiadó 1991-es, „nagy tekintélyű” irodalomtudományi kiadványában kb. 1200 sajtóhiba van. Ez onnan adódik, hogy a tizenhárom oldalas névmutató index lezárása után a komputeres „újraszámozta” az oldalakat, s ezáltal az index minden névhez rendelt oldalszámutalása hibás. Ezt felduzzasztja még harmadfélszáz mindközönséges sajtóhiba – bár van olyan „francia” idézet, amelyből ebben a szedésben kergült betűk zagyva galamátya lett, s alig lehet azonosítani. A Hon komputerszedéseiben napirenden van a fél mondat, a fél sor, a sor, sorok lefelejtése/kihagyása, ugyanakkor az ERRATA ET CORRIGENDA, a becsületes hibajegyzék intézménye ismeretlen. Nolens-volens felmerül bennünk ez a tolakodó gondolat – hogy vajon mit szólt volna az Átkosban Illés Endre, mit Illyés Gyula, Németh László, ha a sajtóhibák ilyen tömkelege éktelenítette volna el könyveiket? S hogy ne menjünk messzebbre, mit szólna most, a mai Áldásosban Esterházy Péter, ha HARMONIA CAELESTIS című remeklésének hétszáz oldalát ennyi sajtóhiba-zökkenő rondítaná el? Megtoldhatnám egy keserű pirulával. Tegyem, ne tegyem? „Szakmabeli” angol barátomnak odatoltam az orra alá egy ilyen hazai „szép könyvet” (förtelmes kiadványt). Reakciója? Nem selejtnek, hanem „selejt alattinak” bélyegezte a szedést, a gondozást, a borítót, a könyvet mindenestül, s azt mondta róla, ez a szedés nem lett volna szabad, hogy a nyomdáig eljusson: a szigetországban nincs olyan könyvesboltlánc, ahol ezt portékaszámba vennék, s elfogadnák akár bizományba is. Hessegessük el ezt az otromba verdiktet, mint a rémálmot, és illatosítsuk be pruszlikos, honleányi jó közérzetünket azzal, hogy még élénken élnek emlékezetünkben a könyvhét szebbnél szebb, Igazán Szép Könyvei, amelyek vagy megközelítik, vagy elérik a nyugati átlagszínvonalat. Amúgy is, magától értedődik, hogy fenti filippikám a teljes könyvtermésnek alig egyhatodára vonatkozik.

Javallatom a komputerszedés áfiumára? Ördögűzés. Kampózzuk el a lábát, és tegyük pellengérre a Vörösmarty téren, ahány csak van – mert Gutenbergtől Bill Gatesig se nyomtatástörténetet, se betűmetszést, se könyvművészetet nem ismer, tipográfiai kultúrája nincs. Krampáccsal, korbáccsal, biciklilánccal verjük el komputereinktől a nyomda tudatlan, sehonnai bitang ördögét, ha még egyszer komputerszedést, széles e kereszténységben, átalányban felvállalni merészel.

Szívélyes köszöntéssel, igaz híved

Határ Győző

 

vissza