Kortárs

 

Veress Miklós

Kis-magyar-holló-káosz

                        pégé emléktáblájának avatásán, 1996-ban

légből                     magyar
kapott         szavaim
kiadatóim által jutányosan
megvásárolhatóan
mégis
emberbőrömbe                   kötve – hiszem

 

Szüreti páros

I. Körtemuzsika

Sültkolbász: illat – cefre: szag.
Kofákban múzsák alszanak,
Rubens-aranyban fürdenek,
és őszi fingjuk műremek –

rossebbe ezredvég: csodás
e dinnyehúgyú rothadás:
térképileg is átfolyont
határtlanítva Trianont.

Hol van már Jalta Párizsa:
Jeruzsálemtől – Kanizsa!
Nem Európád nyüzsög itt,
hol féltheted bordád közit,

ha látod, mint lusta kezek
közt dollár forinttá zizeg,
s keleti lágert játszani
butikok szoknya-zászlai

datálnák vissza a jövőd –
de ittmaraszt az úritök,
lecsóország és hurkanép
nyomkodva egymás ülepét.

E létbe beléveszni jó:
semmi szeszdús szecesszió,
horrorizált
munchi sikoly,
mit robbanás földarabol;

csak a Nagy Hentes működik,
kimosolyogva estelig
magából a vért meg zsigert:
széplelke üvegfrizsider;

s bezárja, mert kerengenek,
mint középkori döglegyek
lombrosonikus vámszedők,
hogy ingyen kapjanak velőt,

és az el-
boschult piktorok
vásznán pofájuk lecsorog
Neander-völgyig is talán
az ÚJHAZA barlangfalán.

De fönn a kúrva Thália
szoknyája gyűrt drapéria:
odagyülemlik sokaság
csipkedni ringó alsaját,

mert forgása oly előkelő –
s a centripetális erő
e festménybe belecsavar
polákot, kínait, magyart,

törököt, cigányt, arabust,
sülttököt, patkányt, darahúst;
Biblia, Tőke és Korán
a szédület körszínpadán.

Mígnem meghökken céltalan,
mint üvegbúrásult harang:
belől lármás, édeni kert,
kívül csak világvégi csend.

Azaz: a fényesre sikált
űrön át körtemuzsikát
hallani – sétál a magány
elkortyolt szüret piacán.

 

2. Lantszóló

Musttá lett szőlőnk is,
borrá lesz időnk is,
fogylalgat mindkettő,
belőlünk esztendő.

Ám addig vígadjunk,
hogy ki ne száradjunk –
vesszeink mit érnek
akkor asszonynépnek.

Mert ők is hevülnek,
ha reánk fölülnek:
hogy hordódongákon
kongjunk, mint nászágyon:

ússzon Ararátra
noésult bárkája,
csak belénk ne essék
özönvíz-betegség.

Áldjunk boroskádat,
hagyjuk a jósdákat:
ókortól fecsegték,
hogy jön a világvég;

s ami van azon túl
régzetté bolondul:
méhéből a földnek
sárkányfogak nőnek,

nérós-terroristák
végzetté olvassák
kisdedek beléből:
mit hoz a jövendő,

megőszült próféták
filmeznek kométát,
el-
aids-ült próféták
kénkövet meg lávát –

új szőlő azonban
teremhet bazalton;
mért ne hogy mulassunk,
ez a lét a jussunk.

Ha sorsunk táncolnánk
a pokol tornácán,
sarkunknak alatta
légyen a szakadta;

hulltunkból fölszökne
csóvája tetőkre,
hová fölszögezték
Krisztusunk réges-rég:

sebekből végtére
lerozsdájjon vére
sikolyunk lángjait
kioltva hajnalig;

hogy fekszünk mezőkben,
számlálja Úristen:
mint szántson, mint vessen,
mészünkkel építsen,

mely többi anyaggal
megint egybefoglal
porszemnyi új Földet,
mit lelkünk betölthet.

Szívünk szétdörömbhet.

 

Címtelenül

ˇˇˇˇ
Az ég vászonára írd föl a hó nevét –
hogy látsszék a sötét.

ˇˇˇˇ
A hó vászonára írd föl az ég nevét –
hogy játsszék a lét.

ˇˇˇˇ
A lét vászonára írd föl a sötét nevét –
ez létigéd.

ˇˇˇˇ
Idő törli le mindenek nevét –
s a tiedét.

ˇˇˇˇ

 

vissza