Kortárs

 

Peer Krisztián

A zöldséges

Keskeny vállú, rossz tartású gyerek voltam, okos kis pocakkal, az ilyenekkel barátkoznak a lányok. (Aztán, ha nem kapcsolsz időben, és elfogadod a helyed – egy szellemileg egyenrangú, nem nélküli lény helyét – a társaságukban, tulajdonságaik nagy részét is átpasszolják neked, és többé már nincs kiút: nő lettél, a nők barátja.) Titkos információim a lányok szerelmi életének aktuális állásáról megbecsült fagyizó és kézilabdaedzést-kukkoló cimborává avattak. Veszélytelenségem csak növelte népszerűségemet, velem csajon összeveszni nemigen lehetett; igaz, általánosban inkább a közös szerelmek hosszas mérlegelést követő kiválasztása, a párhuzamos levelezés és azután maximum a realizációig (akkori fogalmaink szerint: smár) tartó hűség volt divatban. Hogy ki vett részt a smárban, főleg a véletlenen múlott. Az osztály ismerte a legapróbb részleteket is. És mindenki hallgatott, mint a sír.

Voltak reménytelen, nagy szerelmek, már akkor: az én szakterületem, lehetett szeretni nagylányokat és Vicet a Házibuliból; nevek (Orosz Zsanett, Sophie Marceau) és történetek: a szavak szerelmese voltam. Ahogy egy közönséges dolgozó a virágport, csak ellenkező irányba: boldoggá tett, ha elérhetetlen szerelmemről, szavakkal táplált királynőmről beszéltem – és milyen sokat! – a bandának.

Sportból, bunyóból kimaradtam. Órán viszont megállás nélkül súgtam, így próbáltam ledolgozni éltanulóságomból adódó szocializációs hendikepemet. Óvoda óta nem akadt tartós barátnőm, de hetedikben, az első tanítás utáni pornóvideó-nézésen ott voltam.

Tisztán szellemi létezőként töltöttem tanulóéveimet. Honnan sejthettem volna abban az időben, akkori eszemmel, hogy a szerelmi-szexuális élet általam gyakorolt önkínzó, ám végső soron legbiztonságosabb, magányos módozata a testi jelenlét majdnem teljes hiányával van kapcsolatban, nem ok-okozati viszonyban persze, pusztán a közös ok kapcsolja össze őket, ahogy a cipőm alatt meginduló kavicsok is egyszerre érkeznek a mélybe. A reménytelen szerelem rossz szagú iszapjában ejtőztem és hánykolódtam – a napszaktól függően –, olvastam, madarásztam, a családdal jártam a strandra – és sohasem verekedtem.

Mondtam, őrangyalom van, az én fajtámat nem fenyegeti az alsóbbrendűek agresszivitása.

Első megveretésemre nem is emlékszem, csak a vicces, kerek történetre, amely már másnap összeállt a fejemben, egy hét alatt elnyerte végső formáját és végső kiterjedését: megcsócsálta az összes szereplő összes ismerőse, két hét múlva lerágott csont, átvette az emlékek helyét, csak a legsúlyosabb kommunikációs csőd (régi osztálytárssal egy buszon) esetén veszem elő újra, halott sztori, nincs benne íz igazán.

Nem emlékszem, fájt-e.

Igaz, részeg voltam.

Lapot szerkesztettünk egy pincelabirintusból kialakított, hideg, állott levegőjű kocsmában, létező lapot, fogadóóráink rendesen ájulással végződtek; kellett a szesz az igazmondáshoz. Sértődött szerzők, alázatos, műveiket magyarázó szerzők, konok szerzők a tizedik, vaskos paksamétával. A visszautasítás árnyalatai. „Nekem ez a kettő tetszett legjobban – böktem ilyenkor találomra két sűrűn telegépelt papírra –, de a szerkesztőség többségi szavazásán – sajnos – ezek is kiestek. Ne csüggedj!” Aztán még bólogatva végig kellett hallgatnom, mért jobb az összes többi vers, mint az általam választott kettő, és vége. És közben fogyott a tequila, gurultak a felesek.

Tíz körül telefonálhattam Ádámnak: jöjjön fel a Várba, berúgunk, tisztázzuk végre a tisztázandókat. Egy Eszter nevű lány űzte velünk a húzd-meg-ereszd-meg játékot (nem is játszott, csak összecsomózta a nála lévő kötélvégeket), cinikus kis gimnazista, stabil kapcsolatban egy tornatanárral, a fél várossal udvaroltatott magának.

Ennek a félnek voltunk mindketten részei.

Változó irányú szél. A part sehol.

A baj abból származott, hogy pár napja azt hazudtam: nekem megvolt; kis hazugság, megvolt az igazság-magva, a húsba pedig beleéltem magam. Elfecsegtem valamit a fantáziámból. Talán ez is része volt Eszter terveinek, ha voltak egyáltalában tervei, amiben – kell-e mondanom – akkoriban nem kételkedtem. Eljátszathatott velem bármilyen szerepet, ha neki játszhattam; bármit inkább, mint tudomásul venni, hogy nem számítok, nem vagyok tényező. Nem kételkedtem, friss volt az élmény.

Mire megérkezett Ádám, már elhagytam ezt a világot. Éppen a lélek halhatatlanságáról szónokoltam összefüggéstelenül egy biliárdozó párnak. A nagy, tisztázó beszélgetés mégsem miattam maradt el. Ádám egész egyszerűen letagadta, hogy volna ez ügyben megbeszélnivalónk; ennyi idő alatt sikerült a kudarckerülés kényszerének engedve átrendeznie az érzelmeit. Eszter nevét nem ejtette ki. Hagyott beszélni. (Később kiderült, nem a témát hárította mindörökre, csak várt. Felemás, ám deklarált viszonyom Eszterrel, mely viszony hozzávetőleg abból állt, hogy párként jelentünk meg a nyilvánosság előtt, hamar dicstelen véget ért, azelőtt szolgáltatva teljes elégtételt Ádámnak, mielőtt belekezdett volna sérelmei felsorolásába. Azért persze ez is megtörtént, versenyeztünk: ki szopott nagyobbat? Ki szerette jobban?)

Gondoltuk, lesétálunk a városba, meleg van. Félúton kötött belém a telefonfülke. Ádám szerint telefonálni akartam Eszternek. Szerintem telefonáltam is. A kibikázott üvegtábla egyben maradt. Nagy csörömpöléssel. Mentünk tovább. A lejtő alján, a Nyáltermelő nevű kocsmában ittam még egy nagyfröccsöt az izgalomra. Mikor kiléptünk, már várt a zöldséges.

Elkapta a nyakam, hátracsavarta a karom. Ádám nem futott el. „Életet menthet!” – üvöltött. „Törött üveggel is” – védekeztem. „De eső ellen már nem nyújt védelmet” – vágta el, nyakamba lihegve, a társalgás fonalát. Aztán egyszerre többen lettek, Ádámot is megfogták, sőt, földre került, mikor kikérte magának, hogy tegezzék. Hetek óta fosztogatjuk a környék fülkéit – hangzott a vád –, egy odatévedt taxis szerint valószínűleg mi akartuk feltörni a felesége autóját, az utca ellenünk volt. Próbáltam magamra vállalni, a zöldséges elengedte a nyakamat, és az orromat ütögette hátulról. Finoman, ököllel.

Rendőrnek úgy még nem örültem, mint akkor.

Megjött a hangom is, az Esti Kornél antikváriumi példányát lobogtattam, és azt állítottam, hogy aki a becsületembe gázol, azt keresztüllövöm, mint egy kutyát. Nem vicc, a rendőrautóban fölolvastam a könyvből. Felvették a jegyzőkönyvet, az üvegtáblát a csomagtartóba emelték, és a Délinél kitettek.

Hogy kerek legyen, három hét múlva beidéztek szabálysértésért. Haza kellett utaznom. „A jelentésben az áll – kezdte a főelőadó –, hogy feldúlt lelkiállapotban volt. Miért?” „Mert sokat ittam.” „Ha iszik, mindig feldúlt lesz? Akkor ne igyon!” „A barátnőmmel veszekedtem a telefonban, az dühített fel.” „Akkor legközelebb talán a hölgybe rúgjon bele, hátha ő nem tesz feljelentést.” Megúsztam megrovással. Ez a hölgy addigra persze már sehol sem volt. Az eszem szerint jól jártam, de mi az ész?, hernyó az ösztönök hangyabolyában. Ha megmenekül, visszateszik. Próbáltam úgy csinálni, mintha a legjobban lennék, ha véletlenül valahol megláttam Esztert, de általában nem vett észre. És nem is játszottam jól.

Miért nevezünk zöldségesnek valakit csak azért, mert pálmafás inget visel, nagydarab és bajuszos?

Az első tényleges pofont, amit idegentől kaptam, csak magamnak köszönhettem. Buliba igyekeztünk, túl voltunk az alapozáson, nyár volt. A barátnőm otthon tanult, egy ideje már külön mozogtunk. Nem bírta az életformám, az üvöltözést, a dicsekvő-rohamokat, a bambulást a sörbe, a kötelességszerű, olajozott jókedvet. A lakásban egészen más voltam, lusta, csöndes kisfiú, néha napokig hábéztünk – „házi boldogság”: együtt-unatkozás, a test örömei, meséskönyvek minden mennyiségben. Otthon még cigaretta sem kellett, szotyiztam helyette, a vége felé tudtam meg, hogy ezt utálja a legjobban, az egyhangú ropogtatást, az ajkaimhoz tapadó kitinszárnyakat. Én sem forszíroztam nagyon a közös esti szerepléseket, ha egyedül merülök – hosszabban, mélyebbre –, könnyebben gazdálkodom a levegővel. Fura dolog, bulikba jársz, hogy becsajozz, aztán ha sikerült, visz tovább az okafogyott lendület, nem ismered a szórakozás csendesebb, moderáltabb formáit, mintha nem arra kellene a nő, hogy ne kelljen többet bulizni. Őrületbe kerget a farkadra kötözött konzervdoboz, a régi élet.

Mondom, elég jó állapotban voltunk, mikor valami homályos célból megálltunk az oktogoni zöldséges előtt. Akkoriban loptam részegen. Kijátszottam a két eladó tükrökkel megsokszorozott figyelmét, elvettem egy fél dinnyét (a vágási felületen celofán) és egy kosár nektarint, kezdtem eloldalogni velük. Annyira azt néztem, mikor kell futni, hogy nem vettem észre a harmadik csávót, aki épp egy furgonból pakolt ki árut a színfalak mögött. Valósággal beleütköztem. Volt vagy egy mázsa, atlétában, bermudában. Azt kérdezte: „Hova viszed, öcsi?”, felelnem kellett: „El.” Nem emlékszem, mi lett a lopott holmival. Elejtettem? Végig a kezemben tartottam? Az biztos, hogy nem védekeztem. Vagy leraktam előtte? Az öngyilkos, aki megeteti a halakat, kibont egy új csomag cigarettát, fölteszi a kávét, mielőtt bevenné a gyógyszereit.

Kettőt kaptam, tenyérrel. Egy női hang állította le a furgonból. „Hagyjad, Laci, nem látod, hogy részeg?” És Laci hagyott.

A sarokig tudtam tartani a nyugodt tempót. Gábor és egy másik Ádám a sarkon várt, végignézték az egészet. Én belátom, hogy nem tehettek semmit, nem volt esélyük, ha kapok még egyet, azért valószínűleg odajönnek, mondták. És?

A többit már csak tőlük tudom. Hősként tálaltam magam a buliban, eltúloztam az ellenfél méreteit, mutogattam a hurkákat (nyomdahiba: hurkokat) a nyakamon.

Nemrég találkoztam Erdőssel (A.-val vásároltunk éppen), meghízott, nem ismert meg. Hetedikben járt csak hozzánk, kiutáltuk, visszaköltöztek Záhonyba.

A pingpong volt az a valamiért játéknak nevezett sport, amelyiket még úgy-ahogy szerettem, kisebb volt a lemaradás, ha forgóztunk, föl sem tűnt. Kiszelyjel (sic!) pötyögtünk (kímélnie kellett – lecsapást, pörgetést teljes koncentrációval sem tudtam visszaadni, hát még ha lazáztam –, és ezért azzal állt bosszút, hogy tanítgatott a nézősereg – lányok – előtt; és néha – szintén tanító-helyretevő szándékkal – lecsapta parasztszerváimat). Erdős az ütőmet kunyerálta egyre agresszívebben. Nem tudni, Kiszelyt akarta megverni, vagy csak elvenni tőlem az ütőt; a kezdetektől utáltuk egymást, félig-meddig az osztályt is én szerveztem ellene, a csajokat legalábbis. A hatalmam demonstráltam rajta, a szellem fölényét. Borítékolni lehetett, hogy le fog romlani az átlaga; ha nagy ritkán súgtam neki, rosszat súgtam. Nem adhattam oda az ütőt, a pingpong egyszeriben irtó fontos lett, dacoltam érte az íratlan szabályokkal, Erdős meccset akart játszani, az ütő jog szerint őt illette. Maximum ahhoz ragaszkodhattam volna, hogy velem játsszon, de nem akartam kikapni.

Beijesztett. Jobb kezemet védekezésül az arcom elé kaptam, és az ütő élével véletlenül eltrafáltam az orrát. Rögtön vérzett.

Tíz percig hős voltam. Erdős a fiúvécében próbálta megállapítani a sérülés komolyságát. Kivéreztetni, vagy nyelni, míg eláll.

Sorakozó után, miközben vonultunk a termekbe, elkapott. Hanyatt fekve rúgkapáltam, keveset segített, ő ezerszer rutinosabb volt. Az embereket kerülgetve futottam előle, nem állította meg senki. De a következő szünetben már komplett testőrségem volt. Óra alatt leleveleztem. Tanítás után hazakísértek. Erdős tíz-tizenöt méterről követett. Egyedül voltam otthon, sokáig, folyamatosan csengetett (míg széket hoztam, és kinyomtam a biztosítékot), a lábtörlőnket lerugdalta a lépcsőn.

Anyu hozta föl, mikor hazaért. Nem meséltem el, mi történt, akkor jöttem rá, hogy csak a tekintélyével, a szavaival tudna megvédeni – gyerekektől. Ha egyáltalán. Két évvel voltak a válás után. Nem tudtam aludni, rosszat álmodtam, bekéredzkedtem anyu ágyába. De Erdős nem várt rám másnap reggel a ház előtt, és nem várt a következő napokon sem. Kerülő úton jártam iskolába. A szünetben nem maradtam egyedül, délben megint hazakísértek. Így ment egy hétig. Aztán elfelejtődött.

Leveszöldséget vettünk és narancsot. A. fizetett. A visszajárót én vettem el Erdőstől.

 

vissza