Bella István
Virágrög Kalász László sírjába
Perkupa, Szalonna, Perkupa,
máshova soha, sehova,
nem is jutottál messzire,
csak a végtelen végire.
Minek is? Csillagmiriád
volt minden szalonnai virág,
s ha kinyitottad verskapud,
udvarodba tért a Tejút.
Az egész világegyetem
fénylett szavadon, szíveden,
és annyi, annyi emberi gond,
amennyi nap, amennyi hold.
Most földbe vet, le is arat,
fénnyé őröl, zsákjába rak
a Gazda: ami vagy, az legyél.
Kalász voltál. Most már kenyér.
Zokszófejtés
„Ittenem, Én-Ittenem!”
– szólongattalak, Istenem,
pösze- és pöttöm-évesen.
(Mert nem figyelt rám senki sem.)
Tán megszomorult szívem
dobbant: toppantott mérgiben,
hüppögés helyett dühiben.
(Mulandósága medriben.)
Most göröngy- s gödör-évesen,
bevont zokszó tüskéiben
hömbölödik eléd, hiszen:
(Egyedül volt. Mindenkiben.)
Te Oltalom és Intelem,
Onnan még innen, Innenen
már túl: figyelmezz. Ints nekem.
(Simogasd meg a semmiben.)
Minden Ottanon, Ittenen
légy otthonom, légy ittenem,
ottanomban is ittenem,
(ittenem, én-ittenem.)
Zoknipofájú vers
Különös állat.
A vége a feje.
A dereka a sarka.
A teteje
az eleje.
Sose bírtam vele.
Pedig a nagymama hogy tanított!
„A szája szélét meglazintod,
széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!”
Sose került
helyére a helye.
Sose sikerült
semmi se.
Ma se.
Na de:
annyi harc után, bölcső
és sír közt, meg lehet szokni.
S mit várhatni egy bölcstől,
ha agyilag zokni.
Dorombszó
Ki tudja, miket gondol
egy macska, ha dorombol.
Ki se látszik a gondból.
Kiugrana karomból.
Élete kész karambol.
Szőrből van és koromból,
sok völgyből, kis halomból,
két ég-pupillagombból,
mit – bárki bármit gondol –
ha a lét begorombol,
mindig magára gombol.
S bár a világ künn tombol,
halál csahol a lombból,
úgy néz az álomalomból,
tudatalatti limlomból,
létanalízis-akolból,
mint fény egy csillagatomból.
Messze-magában barangol.
S egy kicsit elborongón
igazít a dorombon,
halálból hangokat hangol,
és dorombol és dorombol.