Kortárs

 

Tornai József

A fa is termi gyümölcseit

Semmit sem szabad gondolnunk a szellemről, a lélekről, míg nem ismerkedünk meg alaposan a mai csillagászattal. Ha azt olvassuk egy asztrofizikustól, hogy a mienken kívül még legalább nyolcvanmilliárd galaxis van a mindenségben, óriáscsillagokkal (azaz napokkal), bolygókkal, holdakkal, s hogy a sok száz millió éves fejlődésen átmenő világtérben egyfolytában robbannak szét meg születnek az új csillagok, nem érezhetünk mást, mint a legnagyobb költészet suhintását.

Fölemelő és csüggesztő sugallatokat.

Mit jelent ilyen látomás fényénél, hogy aki tegnap még itt lélegzett, szép volt, nevetett az idő szájában, mára egy marék hamu, visszatarthatatlan emlékfoszlány, szél, sőt még ennyi se?

Hogy lehetne elképzelni az atomok és naprendszerek formáinak, sugárzásának pusztulásában és alakulásában, terek és energiák vonzásában-átalakulásában?

Ha semmi.

De ha ez a semmi az Abszolút? Ha az Abszolút minden anyagrészecskében, atommagban, elektronban, fotonban, sejtben, sejtmagban benne van?

Igaza van a szanszkrit elvnek: „tat tvam aszi”. Ez vagy te. Ezzel a nem-anyagival, nem-létezővel, nem-születővel, nem-megszűnővel vagyunk egyek. S persze ilyenformán a galaktikákkal, csillagokkal, feketelyukakkal, végtelen időkkel is. Azaz a nem-időkkel. Mert a misztikusok, akik átélik ezt az unio mysticát, nem ismernek időt.

*

A halottat azért siratjuk-gyászoljuk, mert bár tudjuk, vele az egyedi az egyetemesbe tér vissza, az individuális lét (test és lélek egyszeri köteléke!) örökre eltűnik. Nem érhet ennél nagyobb gyász, fájdalom! Minden más helyrehozható, kárpótolható. Ez nem.

*

A semmi semmisségét az bizonyítja, hogy nem lehet kimondani: nincs rá szó. A „semmi” semmit sem fejez ki abból a negatívból, aminek a súlyát úgy megszenvedjük!

*

A megszemélyesített semmi: isten. Azt mondani, legyen meg a te akaratod, éppen annyi, mint elfogadni a nihilt.

*

Legalább kétszáz éve tart a kiüresedés, absztrahálódás. A romantika és a modern művészetek ezek ellen kezdtek védekezni. Ma már ezt is föladtuk. Belenyugszunk az esztétikai nihilizmusba. Nincs ellene igazi mítoszunk. A kiüresedés a mítosz (kereszténység) végső kiszáradása.

*

Már kétszer akartak megmenteni minket a szabadságtól ebben a században: kommunisták és nácik. Nem sikerült nekik. Nem válik előnyünkre – mondhatnám önironikusan –, ha nekünk meg nem sikerül végre egészen szabaddá tenni magunkat.

*

Minél intenzívebben szeretünk valakit, annál elviselhetetlenebb a halála. Ha valakit istennél is jobban szeretünk, vele hal az isten is.

*

Minden hiába; minden tett, írás. Az Abszolút vakító fényében: minden gondolat, álom, szerelem, tévedés, igazság, hősiesség. A művészet, a filozófia, a teológia is. Az egész emberi létezés, a történelem, a tragédiák: mind csak a Meg-nem-nyilvánuló árnyékai. A Semmi kereke a Semmiben forog, a Semmi hajtja, és az a Semmit kavarja. Mi szenvedünk és törekszünk, és eredményeink vannak, és ünnepeink és gyerekeink és bűneink, melyeket szégyellünk-bánunk; szörnyű kudarcaink és betegségeink, bánataink és vágyaink. Halottaink és elvesztett szerelmeink, barátaink s még annyi-annyi titkunk.

Minden fölösleges; s nem erkölcsi okból, nem esztétikai okból, nem érzelmileg. Mert az okok is fölöslegesek ebben a megvilágításban.

*

A szabadság úgy terjed, úgy halad előre bennünk, hogy értékeket morzsol el: pozitív és negatív értékeket egyaránt. Nem lehet megállítani, illetve azt elérni, hogy csak negatív értékeket tüntessen el. Heidegger A lét és az időben ugyanazt mondja (másként), mint Sartre: „Nem mi birtokoljuk a szabadságot, hanem a szabadság birtokol minket.” (Sartre: „Az ember szabadságra ítéltetett.”) Vagyis: vagy teljesen, tökéletesen szabadok vagyunk, vagy egyáltalán nem vagyunk azok. A szörnyűség az, hogy a szabadság nem tűr kánont, szabályt. Ha tűrne, ha bármelyik szabadságfokon megállhatna a tudományban, filozófiában, művészetben, teológiában, etikában, politikában, rögtön a középkori, egyház nyomorította állapotba jutnánk vissza. A szabadság ma már az Ady-féle „mindig tovább” állapot számunkra, s nem is lehet más, ha egészen szabadok akarunk lenni. A szabadság maga az isten; ahogy az emberi dolgokban megjelenik: végtelen. Nem mondhatjuk: ennyi elég belőle. Ő parancsol: metafizikai abszurd. A szabadság szabályozása, adagolása, föltételekhez kötése azonnal a zsarnokság iszonyú érzésével tölti el a 20. századi embert; a szabadság egyre nagyobb emancipációja a meghatározatlanság, az örökös, kiszámíthatatlan változás rémületével. Így is, úgy is szorongásunk a következménye.

*

A szellem abban különbözik a lélektől, hogy műveket teremt, műveket hagy maga után. A halott szellemmé lesz, ahogy a halott múzsa is.

*

Miért nem foglalkoztunk eddig azzal, mit adtak a múzsák a költőknek, festőknek, zeneszerzőknek? Mert általában nem ismertük a múzsák természetét, szokásait, ízlését. Csak a szerzőt vettük figyelembe, az ő dolgait néztük, csupán az ő műveit. Pedig azokon legalább annyira ott a múzsa ujjlenyomata is. Csak meg kell gondolnunk – legalább egy pillanatra! –, mennyire más hangú lett a mulatt Jeanne Duval vadságától Baudelaire. Mennyire átszínezte ez a nő a költő verseit. Vagy mikor Mme Sabatier volt a múzsa: milyen légiesek, szinte szentek lettek a verssorok!

József Attilában is fölfedezhetők Flóra természetének vonásai.

Érdemes volna megvizsgálni a Tücsökzene némely darabjában vagy A huszonhatodik évében, mi az, ami már nem Szabó Lőrinc, hanem Korzáti Erzsébet. S mi az, ami Beethovenben már nem ő, de Brunswick Teréz. A múzsák lelke-szelleme azért száll az alkotóba, mert az reprezentálja. A múzsa nem rendelkezik a természete, gondolatai, érzelmei, színei kifejezésének eszközeivel. Benne mindezek csupán potencialitások maradnának, ha művész társában nem találnának megtestesülésre, tárgyiasulásra.

Ha aztán a múzsa meghal, már csak a szelleme hat.

Ki kellene kutatni, kik voltak ezek a halott múzsák, s hogyan formálták át halotti szellemükkel megszállottjuk műveit. Az én esetemben például éppen a múzsám természete idézte elő a paradoxia egyre erősebb ábrázolását; mondhatnám, a dolgok paradox voltának végleges fölismerését.

Ma már ilyen paradoxonokban látom megérthetőnek a világ vagy éppen a vallás, a filozófia dolgait. A költészetét is. Fölsorolom:

a dolgok-lények vannak is, nincsenek is (mulandóság);

az isten személy is, nem is (panteizmus vagy monizmus);

Krisztus – vagy az ember – isten fia is, nem is (azaz: minden ember az „isten fia”, vagy senki sem az);

a világ megismerhető, nem is (a tudományok nyomorúsága);

lényegünk halandó, nem is (a szellem megmarad, a lélek nem);

egy igazság van is, nincs is (minden dogma hiba);

és így tovább: folyton idáig juthatunk csak a gondolkodásban. Valójában abban ismerhető föl a mániákusok (az egyetlen igazságot vallók-tanítók) hősiessége és veresége, hogy meg akarják szüntetni, föl akarják függeszteni a természet természetét, amely a tudásban a paradoxia, a lelkünkben az ambivalencia formáját ölti.

*

„A pillanat anyag, semmi más, csak anyag, és minden egyéb szellem, vagyis semmi” – mondja Paul Valéry.

*

Nem hiszem el Sz. L. szerelmi fájdalmát A huszonhatodik évben. A profi rájött: a halott múzsa olyanokat súg neki, amilyeneket még soha. Fölmászhat a Parnasszus csúcsára. Megtette, nagy könyv lett belőle. De hogy „megdöglött” volna a gyásztól?

*

Miért csak az állandóságot tartjuk isten világának, az elpusztulót, a meg-nem-maradót miért nem? Az nem egyeztethető össze az Abszolúttal? Mikor most a nem létezővé válásommal küszködöm, erre is választ kell kapnom. Mert ha a mulandó is beletartozik az egyetemes rendbe, akkor?

*

A vallások azt mondják, azért kell alázatosaknak lennünk isten iránt, mert halandók vagyunk (sose gondoltam arra, hogy az egész kozmosz az). De hát nem isten teremtett mindent halandónak?

*

Reggel összerakni az ágyneműt, zuhanyozni, fogat mosni, borotválkozni, írni, mosogatni, ebédet főzni, vásárolni, este olvasni, tévét nézni, egy-két telefont elintézni. Bizonyos napokon elmenni valahova: kötelező ügyekben vagy találkozásokra. Este megvetni az ágyat, fogat mosni, olvasni az ágyban, vagy elmélkedni a sötétben, emlékeket keresve az agyamban: így ismétlődik napra nap.

Rabság ez, ha évekre meghosszabbítom.

*

„This experience consists in the manifestation of the absolut, primordial light” (Ezt az élményt az abszolút, őseredeti fény megnyilvánulása alkotja) – olvasom A köztes lét című könyvben. Megrendít, mert mindig erre vágytam, így képzeltem, a fény a lélek maga, az, amely elnyomva bennünk világol. Erre a primordiális, abszolút fényre gondolva az ember szeretne azonnal meghalni. Ezt nevezik a vallások istennek, mivel istent nem lehet jobban meghatározni, ha minden antropomorfizmustól mentesek akarunk lenni, csak Abszolút Fényként. A keresztény teológia úgy írja le, mint „Isten színről színre látását”. Nagyon pontos. Igaza van a könyv szövegének, mikor ezt a végső élményt „régi ismerősökkel való találkozáshoz” hasonlítja. Az ilyen analógiák bizonyítják egy tanítás hitelességét.

*

De milyen képünk lehet istenről? Személyes úr: teremtője és gondviselője a mindenségnek? Ezt csak akkor fogadhatjuk el ilyen egyszerűen, ha nem látunk, nem hallunk mást, mint a Biblia isten-történeteit. A baj ott van, hogy a két vallás (sőt három, a mohamedanizmussal együtt), a zsidó meg a keresztény valóságnak tartja a mítoszokat, amelyek sok mindent megsejtetnek az isten–ember–világ viszonyból mint mítoszok, de rögtön ellentmondásra késztetnek, ha dogmatikus tételekként fogalmazódnak, s főként „követelődnek” meg.

Kant „a tiszta ész antinómiáinak” nevezte azokat az alapkérdéseket, melyekre nem tudunk dogmatikusan válaszolni. Ilyen a mindenség (vagy ahogy gyerekkoromban hívtam: a nagy minden) végtelen vagy véges volta, a lét elsősorban szellemi vagy anyagi természete, a teremtés egyszeri vagy örökké ismétlődő jellege. Ilyen isten személyes vagy személytelen képe: gondviselő vagy közömbös viszonya hozzánk. Ezekre nem tudunk, mert lényegükből adódóan nem lehet egyértelműen felelni.

Minden paradox.

A komplementaritás elvét kell tehát alkalmaznunk: a több igazságot, a többféle elméletet, a sokfajta magyarázatot.

Istent személyesnek tarthatom, mert hálás lehetek neki a világ, a szerelmem, a művészet szépségéért, vagy azért, mert segített, mikor kértem. De személytelennek kell képzelnem általában, mivel ha állandóan beavatkozna a dolgokba, nem lehetnénk szabadok. Ráadásul mivel mindenkit nem segíthetne meg, igazságtalannak kellene bélyegeznünk.

A lét számunkra paradox, többféle arca van, de lehet lényegében is paradox, például abban is, hogy megismerhető, viszont mint egész fölfoghatatlan. Isten titkosírás, amit nem lehet megfejteni. Misztérium: legjobb, ha fejet hajtunk előtte. Létezik vagy nem létezik? Az isten és az ember között az a különbség, hogy az Abszolút föltételek nélküli, mi viszont a tér, idő, biológia föltételeitől függünk. Isten se nem létezik, se nem nem létezik: föltétel nélküli elv. Lehet vele beszélgetni? Lehet. Nem lehet vele beszélgetni? Nem lehet. Ő teremtette a világot? Igen. Senki sem teremtette a világot? Igen. Isten csupa szeretet? Igen. Isten csupa düh, rombolás, a legnagyobb ellenségünk a halálban, betegségben, boldogtalanságban? Igen.

Ha isten „csupán” jó volna, nem lehetne ilyen rossz a világ; ha isten gondoskodna rólunk, nem lehetnénk kiszolgáltatva a jó és rossz sorsnak egyaránt.

Ilyenformán istenről csak azt mondhatjuk: ő az Abszolút, vagyis a semmi. A semmiről nem állíthatunk és nem tagadhatunk semmit (Kolakowski). Az isten-semmi: egy régi versem címe.

*

Még mindig nem tudom pontosan, ki vagyok. Azaz: miben különbözöm másoktól. Mi, európaiak ennek a mániának vagyunk a rabjai. Ezért olyan üdítő érzés megismerni s évtizedeken át kortyolgatni a brahmanista, buddhista tanítást az Én káprázatjellegéről.

S most még az is hozzájárul ehhez a megkönnyebbítő gondolathoz, hogy az Egybe visszatérve voltaképpen a különbözés téves célját-értelmét fölismerjük. Vagyis: ha nem különbözöm már én sem, ahogy remélem, akkor… akkor, na, buddhista mesterek, mi következik ebből?

*

A különbözés mániája (individualizmus) a szexualitásban lepleződik le. Gondold el: a beteljesülésben éppen az Egybe való beolvadás a nagy élmény. Az, hogy előzőleg választunk, csak az út, a mód ehhez a végső unio mysticához. De mindig megfeledkezünk erről, mert mire fölébredünk, megint az idegent látjuk magunk előtt, illetve mellett.

*

„Most a halál előtt, most vagyok” – Ady sora pontosan azt jelenti, ami a bűnbeesés mítoszában is benne foglaltatik: gondolkodni, létezni az ember számára annyi, mint tudni a halandóságáról. Ha nem halnánk meg, nem gondolkodnánk. Nem tudnánk az időről. Ennél már csak egy halott, a legkedvesebb halott kényszerít jobban a gondolkodásra, a végső dolgok: lélek, szellem, létezésen túli lét, isten fogalmának és milyenségének faggatására önmagunk üregeiben.

*

Átléptem a hetvenegyedik évembe. Ki tudja, meddig kell még itt „fölül” lennem? Azelőtt láttam valami eredményt vagy teljesítményt abban, hogy az ember eléri a nyolcvan–kilencvenedik évét. Most úgy érzem: hetvenen fölül mindegy. De nem tehetek semmit. Ez csakugyan isten kezében van, ez egy viszony a Nagy Szellemmel, akárminek gondoljuk el ezt a viszonyt, hiszen őt magát semmiképpen se képzelhetjük el.

Rá kell bíznunk magunkat. Még ha nagyon közönyös is irántunk. Ez is hozzátartozik ehhez a szörnyű emberi helyzethez.

Egyedül vagyok.

Pedig van egy élő istenem, aki mintha halott volna (a halott szellemek az istenek?), és van egy halott szerelmem, aki mintha eleven volna (elevenen bennünk élő szerelmeink a legnagyobb halottak?).

*

Az igazi májafátyol a szerelem, mert kedvesünk maga az istennő, aki van is, nincs is, és ezért folytonos rettegésben tart az elvesztése, az őrületig vagy a halálig. A „bölcs” persze fölébred ebből az ájulatból, és ezzel széttépi a fátylat. De akkor a szépséget is, de akkor a kedves lényét is, amely mégiscsak isten költői-festői-zenei alkotása.

Hol itt a megállás, magas istenek?

Hol itt a megnyugvás, halandó lények?

Azt ajánljátok, mondj le mindenről, szakíts el minden köteléket, vess véget minden vágyadnak, de akkor, de akkor… de akkor üres minden, és nem csak jó értelemben.

*

A furcsa dolog: a szexualitás. A testi vágy még (talán) egyszerű volna, de a test mögött mindig ott találunk egy személyt, egy monaszt, akit nem lehet kinyitni, aki idegen; ha nem idegen, hanem barát, még rosszabb: rokon lelkekkel nem tudunk a test nyelvén beszélni. Innen a zavar, a szégyen a szeretkezés után. Test és lélek szembekerül egymással.

*

A vadon szava (Call of the Wild), azok a szavak, melyekkel Jack London Buck (a kutya) Thornton iránti szerelmét írja le: „But love that was feverish and burning, that was adoration, that was madness, it had taken John Thornton arouse.” (De a szeretetet, amely lázas és éget, amely imádat és őrület, azt csak John Thornton ébresztette föl benne.)

Ez inkább a szerelem, mint a szeretet megfogalmazása: láz, égés, imádat, őrület, csupa pontos szó, és pontosan azt mondja mind külön és együtt, amit sokszor éreztem baráti-szerelmi kapcsolataimban. Csodálom Jack Londont: még egy költő sem ragadhatta volna meg jobban leglényegesebb kulcsszavait ennek a veszedelmes, boldog állapotnak. Hiszen az ember érzelmi szenvedélye (nyilván Jack London is magából indult ki: volt elég baja-öröme a szerelemmel válása és újraházasodása közben) ráadásul ambivalens.

Milyen szavakat használtam én? Ilyeneket: kísértés az agyamon, ölemen, csodálkozás és imádság, éneklő-lángoló hús, kopár öröklét, lebegő himnusz a káprázatom égboltján. Tudtam: gyorsan elfoszló napokat élek. Ki akartam mondani mindent.

*

Napról napra jobban félek valamitől.

Riadtan fogok meg egy könyvet, figyelek csöngetésekre, zajokra; a postámban is valami szörnyű hírt sejdítek.

Mi ez?

Mi történik velem?

*

Levelet kaptam egy nagyszalontai református lelkésztől. Az őszi Sinka-napokon ismerkedtünk össze. Elküldtem neki a Pünkösdi lobbanást, erre válasz a levél. Hosszú, érdekes fejtegetés élet- és istenszemléletemről, mellyel egyetért. Egy kifogása van: hiányzik belőle (vagyis a versekből) Krisztus. Válaszolnom kellene, megmagyarázom. De nagyon nehéz, könnyen félreérthető. Különben is: hosszú út áttekintésével tudnék csak hű képet adni arról, hogyan mozdult el diákkorom Krisztus-követő vallásossága a csak istenhez kötődő szemlélet felé.

Talán én sem voltam tudatában annak, ami velem történt.

Diákéveim végén a Kempis-féle Krisztus követése mellett József Attilát, Baudelaire-t, Dosztojevszkijt, Musset-t, Szabó Lőrincet, Dickenst, Jack Londont olvastam. Ennek az lett a következménye, hogy „egyirányú” ideálkeresésem átalakult; beláttam: más eszményképek is vannak. Ehhez még hozzájöttek a filozófusok: Spencer, Spinoza, Kant, Nietzsche és mások. Ráadásul még festők, szobrászok, zeneszerzők műve, életrajza.

Krisztus után Buddha és Krisna történetével is megismerkedtem. Renan Jézus-életrajza megerősített abban: a nagy tanító ember volt.

Ez csak az út. Nem a lényeg. A lényeg: nem volt a továbbiakban, sőt azt hiszem, korábban sem Krisztus-élményem. Isten-élményem volt. A megismerhetetlennel találkoztam-szembesültem a Hívó Hang-esettől kezdve fölnőttkori beszélgetések, megnyilatkozások tapasztalatáig. Az Abszolút foglalkoztatott, még ha néha nem is történt köztünk semmi. De vártam, és vágyódtam rá, hogy történjen valami, hogy megszólítson, hogy segítsen, ha bajban vagyok, és ha kérek.

Krisztus nem volt számomra ilyen. Mint tanító vonzott magához. Mint a legnagyobb európai mítosz szerepelt a verseimben, a gondolkozásomban. De isten csak egy volt (és van) számomra. Krisztus nem helyettesítheti, ahogy Buddha sem, Krisna sem, Mohamed sem. Bár (Jaspers mondja) minden nagy szellem, alkotó, gondolkodó „metafizikai rejtjel”. Az Abszolút, a Meg-nem-nyilvánuló titkosírása.

*

Néhány épület még áll a MOM területén. Nézem olykor az ablakon, zuhogó esőszálak közt, hogy döngeti a hatalmas, betonkoloncos daru a falakat. Erőszakos mozdulatát akkor is érzem, ha az ütés hangját ilyen nagy távolságról nem hallom. Úgy hat rám, mintha engem pusztítana a daru-ősgyík. Baudelaire verse hangzik föl bennem:

És lelkem most nehéz és kitartó csapások
súlyától összeomlik, mint valami torony.

*

Még mindig nem tudom: az anarchikus, szélsőséges szabadságigény okozza-e, hogy nem tudunk teljesen elfogadni valakit; vagy fordítva: ez az érzelmi bizonytalanság a szabadságba-kapaszkodás. Ebben az esetben ez csak kompenzáció. Hogy volt? Melyik volt előbb?

Mert tény: akármit teszünk, akárkihez csatlakozunk, minden és mindenki a szabadságunkra tart igényt. Ez a metafizikai érték vagy hatalom (nem tudjuk meghatározni, melyik) az állandó csereeszköz köztünk. Ő nem adja a szabadságát, az enyémet elveszi, anélkül, hogy ezen gondolkozott volna. Természetes a szabadság átvétele, elvétele: a szabadságtól való megfosztatás. Amiről annyit beszélünk. Erről van szó a Semmiért egészen-ben is. A két önzés, amiről Sz. L. ír: a kétféle szabadság, férfié és nőé.

Mániám lett: a szabadság a titokzatos fluidum, életerő, mit tudom én, mi, amire emberek, intézmények, vallások, politikai mozgalmak szomjasak. Minden és mindenki a szabadság vámpírja. Nem tudom még, Buddha mennyire az, mert ő, illetve a buddhizmus mintha úgy akarna a szabadságtól megszabadítani, hogy nem magának, hanem valóban a nirvánának, a tökéletes ürességnek adja át. Talán ez az egyetlen vallás (?), amely túllép a szabadság-kereskedelmen.

Jézus és Mohamed a tökéletes szabadság-vámosok. Semmit sem akarnak belőle meghagyni. Lehet, igazuk van: szabadságunk a legveszedelmesebb bensőségünk: éppolyan tápláló, mint éheztető sugárzás a lényünkben. De az ember nem ember a minél megvalósultabb szabadság nélkül. A próféták, megváltók, pártok, eszmei táborok meg akarnak óvni ettől a kétarcú démontól. Persze hiába: szabadságra ítéltettünk. Sok népet, nemzetet, kiemelkedő tehetséget tett tönkre, emelt föl. Kábítószer és áldás.

*

Jaspers azt mondja, isten léte a filozófia számára megoldhatatlan probléma. Isten eszméje, ideája annál termékenyebb fogódzója a gondolkodásnak, kultúrának, lelki életnek.

Egy nő ideája?

Az emléke?

Így és így jelent meg. Ilyen meg ilyen benyomásom volt a szépségéről, a természetéről, a hangjáról. Ilyen meg ilyen sajátosság, egyediség volt számomra. Kiszámíthatatlanság és ismétlődő igenek-nemek keveréke. De a szépség – test: vonások, színek, mozgás, arc- és fejforma, a haj, ahogy csillog a homlokon.

*

Megint elgondolkozom a szexualitás brutális testiségén (a legjobb értelemben brutális!): mert ha nem az, csak majmolása a szexnek. Akkor csak cool fucking lehet, amit csupán szerelmes gyöngédséggel tudunk igazi gyönyörré emelni.

Levetni minden civilizációs akadályt.

Nemcsak erkölcsről, hanem szemérmességről, ízlésről is szó van. A civilizációról, amely megfosztott vagy igyekszik megfosztani minket az elsődleges testi-szexuális túlzásoktól.

Szeretkezésekben is (mint a költészetben): csak a nagy túlzások. És nyögések, sikolyok hangzanak föl abban a bizonyos pillanatban. Ez nem esztétikai élmény, mégis, a szépség főszereplő itt, alárendelve a vadságnak és az ismeretlen idegpályáink diktálta „túlvilágnak”, vagyis annak a nyers, fékezhetetlen, ősi, szemérmetlen, parázna… nem mondok főnevet – úgyis sok van, s egy megfelelő sincs a szerelmesre, akire, akinek a testére, akinek a szemérmére vágyunk, aki azt suttogja félájultában: „Kívánva van!” (a vesszőre érti).

*

Mivel az írás, a vers okozza, hogy a nőkbe kapaszkodjak, az írást kell abbahagynom, hogy megszabaduljak a nőktől, a szépségtől, a szerelemtől, a szexualitástól.

Soha többé egy betűt sem!

*

„Szerelem = kétségbeesés. Szerelem plusz kétségbeesés = költészet” – írja Vicente Aleixandre, a Nobel-díjas spanyol költő, aki egész életében súlyos beteg és szerelmes volt. Most volna százéves.

Hetvenéves koromig mindig „súlyos” szerelmes voltam, egyfolytában, megszakítás nélkül.

*

 

A túlzásról. Hogy a 99 százalékos szerelem éppúgy semmi, mint a 10 vagy 30 százalékos. S hogy a szerelemben szintúgy túl kell lépni a józanság, illetve az „arany középszer” határait, mint a költészetben. El kell veszni, másként se költészet, se szerelem. Nézd meg a József Attila-, Szabó Lőrinc-, Pilinszky-féle abszurd verseket, strófákat, befejezéseket a Nemes Nagy Ágnes-, Vas István-, Illyés Gyula-fajtájú szép, jó, de nem az „el vagyok veszve, azt hiszem” jegyében fogant versekkel szemben! Ha vers, ha szerelem, akkor a tébolyig túlozzon az ember: ezekben a „műnemekben” ez a dolga!

*

Még egyszer: elveszejtik az istenek, aki hosszú ideig se tud a nagy tűztől lángra kapni.

*

Orpheuszt azért tépték szét a menádok, mert Eurüdikét gyászolva minden nőt elkerült, megvetett.

Nekem is ez lesz a sorsom?

*

Estefelé Dilthey Hölderlin-esszéjét olvasva találtam rá a következő, magyarul már ismert, négysoros Goethe-versre. Lefordítottam:

Mindent megadnak kedveltjüknek isteneink,
a végtelenek egészen,
minden örömet, a végtelent,
minden fájdalmat, a végtelent egészen.

Úgy látszik, én is az „istenek kedveltje” lettem!

*

D. H. Lawrence szerint halmazállapota, tehát szerkezete alapján kétféle vers van: a kristályosan kemény és tiszta, valamint a plazmatikusan laza, ömlő költemény. Van a kettő között, átmenetként, egy harmadik fajta is. Azon gondolkozom, melyikbe sorolhatók be inkább a Holdfogyatkozás, a rekviem darabjai. A régebbi köteteimben nem sok plazmatikus készült, bár talán A sikoltozó rózsa ilyesféle. A többiek inkább kristályversek. A rekviemsorozat főleg a harmadik rendbe tartozik: se nem kristályos, se nem plazmatikus.

*

Ha az ember Bartókot hallgatja (most éppen a Divertimento szól), érzi: él benne a szellem; néz ennek a szellemnek az egyetemességébe, és tudja, ez az egyetemesség mindöröktől fogva van (nem pedig létezik), és abban minden kis egyéni lélek megőrződik, ha nem is köznapi értelemben. Ennél többet nem „gondolhat” a vágy, amikor a veszteségére orvosságot keres.

*

Tovább tűnődtem. Buddha nagyszerűsége abban van, hogy lehetetlenné teszi isten bármiféle antropomorfizálását. A nirvána valójában az egyetemes szellem, a Jaspers-féle Átfogó, de minthogy végképp nem lehet leírni, kategorizálni, legföljebb semminek elképzelni, isten eszméje föl sem merülhet vele kapcsolatban, így nem is lehet rá mint istenre, teremtőre hivatkozni. A nirvána megelőzi az efféle vallásos eltévelyedést. A nirvána azt mondja: van valami szent, de arról nem állíthatunk semmit. A többi vallás is azt tanítja istenről: megismerhetetlen, de aztán (fölöttébb következetlenül!) sorolja-sorolja az úgynevezett isten szándékát, törvényét, igazságát, szeretetét. Mindez gyönyörű, csak éppen nem az ismeretlennek és megismerhetetlennek a természete. Annak ugyanis se természete, se léte, se terve nincs.

A nirvánában ott vagyunk, ahogy minden sejtben és atomban és atommagban, mert a sejteket, atomokat, atommagokat sem hagyja el soha az egyetemes szellem, az abszolút, a nirvána.

Mi hát a halál?

Átlépünk a mikrovilágba, akár az anyag formátlanjába, a káoszba is. Ezért látszunk a homokszemekben, a fűszálakban, az elegáns vadgerlékben és a holdban, a napban: amiből lettünk.

Az abszolút szellem kapcsolata (részvétele?) a formák gazdagságával az újramegtestesülés hindu tanában (vagy szűkösebb elv szerint: a keresztény föltámadáshitben) érhető tetten.

Rilkénél olvasom, hogy „a halál és az élet egyetlen vérkeringése a létnek” – de hát nem ebbe kapaszkodom én is? Abba, hogy én, az élő csak az innenső partja vagyok ugyanannak a folyónak, melynek a túloldalán a halottaim vannak?

*

Be kell vallanom valami szörnyűséget, szörnyű bűnt: elsirattam anyámat, apámat, Szabó Lőrincet, nővéremet, Veres Pétert, Nagy Lászlót, Fodor Bandit. De mindig azzal a meggyőződéssel: így kellett lennie, a halál az élet része. Amint Rilke mondja: a lét értelme az élet és halál mögött van. Szóval: kegyetlen voltam.

Most először sajnálok mindenkit, aki elmegy, és örülök mindenkinek, aki még él.

Megtanultam valamit, amit eddig kívülről, túlságosan racionálisan néztem.

*

Megsemmisülés vagy az Abszolútba-olvadás: lehet, ugyanaz más nyelvezettel. A lényeg: megszabadulni a létezéstől, magunktól. Nem a keresztény vagy a mozlim túlvilág. Még kevésbé a testi föltámadás. Csak végiggondolatlan tanítás kecsegtethet újabb egóval, hiszen az mindig korlátozottság, részbeliség, tehát elviselhetetlen.

A szent egyenlő az Egésszel, az Eggyel.

*

Isten és halál? Halál utáni tudat?

Mi isten, ha (mint igaz) mi csak egy tudatot ismerünk, a magunkét? Isten mindenképpen a mi tudatunk eszméje marad, még akkor is, ha a természetet, a kozmoszt, mondjuk, az ő művének tartjuk. A természeti világnak nincs tudata.

Ha volna (ha van, de nem tudhatunk róla) isteni tudat, a mi szellemünk is egyesülhetne vele, mint minden testtől elvált szellemé. A misztikus átélés átugorja ezt a logikai szakadékot, éppúgy, mint a mítosz. Abban megtapasztaljuk a Nagy Szellemet, az Átfogót, melybe mi is beletartozunk.

*

Fiatalon belemerültem abba az aszkétikus, túlvilágra irányított tanba, amit a katolikus hit jelent.

Ez torzított el.

Érzékenyebb voltam másoknál. Ezért.

Nehezebb volt szakítanom. Talán nem is sikerült véglegesen.

A torzítás lényege:

Megfosztottak természetes ösztöneimtől. Ezek az ösztönök a világra, a természetre, a dolgok megismerésére sarkalltak volna. Beleértve persze a nőket is. Később persze mindez meg is történt (például a természetszeretet, a lányok iránti vonzódás-érdeklődés), de bűntudattal együtt, az elkárhozás állandó veszélyének rémületével megsápasztva.

Lebegő, világfájdalmas, passzív lény lettem, ahelyett, hogy földön járó, vidám, tetterős fiatallá váltam volna. A katolicizmus a félelmet oltotta belém nyílt vállalkozókedv helyett. Azt is el tudta érni, hogy a test, a vágyak, a természetes evilági élet elutasításának szörnyű árán néha valóban elmondhatatlan misztikus isten-örömet éltem át. Nem tudom, ilyesmit ismer-e a református, sokkal földibb, puritánabb, tulajdonképpen racionálisabb hitvilág. Hogy a „hit általi megigazulás” nyújthat-e olyan misztikus elragadtatást, ahogyan én tizenöt–tizenkilenc éves korom idején egy-egy májusi ájtatosságon, egy-egy lorettói litánián, a tömjén- és orgonaillattól, na meg a felelgetős imádságtól sírni tudtam?

*

Élni nem érdemes. Verset írni, filozofálni – mindezt istennek szánva – érdemes.

*

„Nem tudni áldás.” Nézem a feketerigókat a fügefán: lakmároznak, tépik a füge lila húsát. Van madár, amelyik nagy gyümölcscafattal a csőrében röppen a szomszéd kertbe. Holnap elkapja és megeszi, majd ott hagyja apró szárnytollait egy macska a füvön. Most még ő az isten helyett az isten.

*

Amit nem tudok megfogalmazni, az a lét: a fölismerés, hogy ami, akár csak tegnap is, még fontos volt (isten, szerelem, vers), mind semmi. Köd a tekintetemen.

*

Ha Szókratésszal bürökpoharat itatott a hét athéni zsarnok; ha Buddhát hátulról leütötte bunkósbotjával az apósa – mit akarsz még?

Ha Jézust tulajdon vérei feszíttették keresztre; ha Senecának fölvágatta ereit a tanítványa, Néró; ha Gandhi életét egy hívő hindu oltotta ki – mit akarsz még?

Mit akarsz még a föld sarától, barátom? Asztalodnál ülve, és arra döbbenve, hogy ez a sorozat nem igaz! Megtörtént, mégse igaz: éppen az esemény valósága leplezi le, mennyire hamis, démoni, amit „életnek” nevezünk. A világ végtelen álléte mutatkozik meg ezekben az „eseményekben”, melyek éppen azáltal nem gyilkosságok, hogy az örökkévalóság és a nemlét kontrasztját világítják meg.

*

Hajnalban egészen furcsa álom. Alig tudom fölidézni. Apám-anyám, elég ellenségesen, valamilyen fura, számomra nagyon fontos dolgot (talán azt a verseskönyvet, melyről annyiszor álmodtam, hogy a legszebb verseim vannak benne, de elveszett) dugdos előlem: egyik szobából a másikba viszi, miközben idegenek (férfiak) még el is állják az utamat. Az ágyban meglátom Évát (vagy Ildikót?): hív, hogy feküdjek mellé. Odamegyek, s látom: teljesen meztelen, illatozik felém az ágyéka.

Reggel töprengek: mit jelent ez? Választanom kell szerelem és szellemi érték között?

*

A nyomorult! – gúnyolom magam –, így akar kibújni a halál, a mulandóság karjaiból. Olyan dolgokat ír, amelyek megőrzik a múzsáját, s így őt magát is. Szégyenletes!

*

Száz és száz halott éjszaka és reggel után most már az a kérdés: énekelhet-e a csontváz a pusztaság forró homokján. Az élettelen, lelketlen, fehér, meszes csont-kápolna zenghet-e istenének a magasságba? Igen: minél fehérebb, minél széljártabb, fagyszívottabb, szikkadtabb, annál szebben!

*

Kinézek az ablakon: a Gellérthegy fölött áll a telihold, és az élet a maga teljes kettősségével – iszonyatával és fönségével – mered-világít rám.

*

Nem vitás: ez a paradicsomkert – még ha Ádám egyedül maradt is –, akárhányszor lenézek az erkélyről, mindig ezt az ősi csodálkozást érzem.

*

A paradicsomkertről a teremtés. Hogy az abszolút szellem sem tud megjelenni fizikai-biológiai eszközök nélkül. Mint egy minden ízében megbénult beteg, akinek semmilyen módja sincs gondolatai, érzelmei kifejezésére. Helyes a szanszkrit szó: „a Meg-nem-nyilvánuló” (Brahma). Ez a Meg-nem-nyilvánuló egy abszurd mozdulattal létre segíti a Meg-nem-maradandót, a kozmoszt, a világot, a természetet, a földet, a kőzeteket, a tengert, a növényeket, bogarakat, emlős állatokat. Az embert.

Az első emberpár (a mítoszt mondom!). Olyan naturálisak, mint az egész környezetük: az erdő, a folyók, a fák, az állatok, madarak. Vegetálnak, és boldogok.

Az Ószövetség szerzői nem lehettek tisztában azzal, hogy amit az Ádám–Éva-esetről, a tiltott fáról, vagyis az engedetlenségről írnak le, az a 20. századi néprajz ismeretében a tabuk természetének felel meg. Minden civilizáció előtti (törzsi) nép ismeri a taburendszert (legabszurdabb talán az ausztráloké). Vitatható, hogy egy-egy tabunak (tiltásnak) eredetileg volt-e ésszerű oka (szerintem nem volt).

Mindettől függetlenül: nagyszerű az a zsidó törzsek és próféták esetében, hogy egy-egy ilyen tabu köré nagy mítoszokat kerítettek, amelyek aztán a keresztény teológia kiindulópontjaiul (például: eredendő bűn) szolgáltak.

*

De van fejlődés: evolúció, kibontakozás. Százmillió év (mondjuk), és az agy fölépül. Az emberi öntudat pillanata. A tudás, az önfelismerés. Reflexió. A szabadság és a halál perce. Boldogtalanság és megismerés első szörnyléptei. Mi volt az eredendő bűn? Az agy kialakulása. A mindenség legelső számítógépe megtagadta az engedelmességet: dolgozott az ember feje. A megnyilvánult Meg-nem-nyilvánuló azóta bünteti, akár akarja, akár nem.

Miért? - kérdezzük.

Erről nem volt szó, mondja. Igaza van. Ez ismeretlen számára. Nem tud reflektálni (Jung Válasz Jób könyvére című művében ugyanezt állítja Jahvéról). Nem tud választani, filozofálni. Nem ismeri a jó és a rossz, a szép és rút közti különbséget.

Ez mind komputer-bűn.

Tudatunk és öntudatunk csak nekünk van. Ezért kellünk neki. Igaz, csak azt teremthette meg, ami még nem létezett. A teremtés álom, a szellem álma. Mint a művészetben. Valójában az, ami nem volt, nem lehetett.

*

Az elmúlás örökléte: az, amire a szellem nem gondolt.

Pedig ezt találta, amikor fölébredt. Ez a bűnbeesés igazi mitológiája: a mindenség, melyben minden lény örökké születik és meghal egyetlen le-föl hullámzásban. Azonos önmagával és mindig más. Az úgynevezett „valóság”: ez az idő, ez a tér, ez a szentség és profánság együtt. Borzalom és fönség, együtt.

Ha istennek volna tudata, megőrülne attól, hogy nem érti, ami ebben a kozmoszban és az emberi világban elszabadult! Tudatunk, értelmünk, azaz komputerünk csak nekünk van, s abban ott van Ő. A legátfogóbb eszme. Csak ott. A legáltalánosabb gondolat, vagyis tökéletes paradoxon. Így hangzik: az impermanencia permanenciája.

*

Ha a lélek-szellem ott van a sejtben-kromoszómában (az irányítja a sejtek kifejlődését, újranövekedését), akkor fizikum és spirituális csupán a nemzéskor találkozhat egymással, adhatja át egymásnak az alakját és lényegét (az isteni elemét) is. Így viszont erre csak egyszer kerülhet sor. Nincs testnek föltámadása, nincs lélekvándorlás, újramegtestesülés. Vagy-vagy. Mert ha a sejtben-kromoszómában nincs ott a lélek-szellem, akkor elismerjük, hogy nem tudjuk megérteni és megmagyarázni a dolgok elevenségét, szaporodását – az életet.

*

A maradandó meg-nem-maradás vagy a meg-nem-maradás maradandósága: a keletkezés–megszűnés folytonossága. A változón érhetjük tetten a változatlant. Így, az ellentéteken át. Van valami, ami időtlen, örök: a dolgok időbelisége, a pusztulás–teremtés harca. A szubsztanciafogalom ilyenformán csak kontrasztjával, a nem-szubsztanciálissal együtt érthető.

*

Az emberiségnek és a történelemnek „vége”, és nem azért, ahogy Fukuyama érvel, miszerint elértük a parlamenti liberális politikai kormányzási módot, hanem mert már túl vagyunk minden próbálkozáson, és mégsem lettünk spirituális, szellemi faj. Nem tudtak sem a vallások, sem a filozófiák, sem a tudományok, sem a művészetek választ adni létünk metafizikai kérdéseire (isten, teremtés, halál, etikai alapok stb.). Egyre rosszabbak, egyre gépiesebbek lettek (globális információ) a körülményeink, ezek között fogunk még jó ideig vegetálni: transzcendens cél nélkül, háborúzva, gyilkolva, rabolva, pénzt imádva, a környezetet, az egész földet elpusztítva.

Mit tehetek?

Keresem, várom istent. Írom a verseimet. A fa is terem, hiába, hogy senki sem szedi föl a földre hullott érett gyümölcseit.

 

vissza