Kortárs

 

Tőkéczki László

Mi volt a baj a dualizmusban? A „feudalizmus” vagy a „liberalizmus”?

A dualizmusra vonatkozó ítélkező típusú szakirodalomban régóta két alapvető irányzat alakult ki. Az egyik, amelyet a marxista irányzat aztán teljesen elnémított, azt állította, hogy a korabeli magyar társadalom bajait alapvetően az „importált” liberalizmus, illetve annak doktriner alkalmazása okozta (leghíresebb képviselője talán Szekfû Gyula volt), míg a másik, máig virágzó klisérendszer szerint minden magyar(országi) baj egyetemes forrása – tulajdonképpen korszakot túlélően és sokak szerint szinte napjainkig – a „feudalizmus” volt. Nagyon érdekes, hogy a két teljesen eltérő diagnózis ugyanazon bajok magyarázatára született, s ugyanakkor a baj forrását – avagy a vírushordozókat – a politikai hatalomért vetélkedő magyar vezető csoportok ellentétes irányzataiban lelték fel. Azt is lehet mondani, hogy – keveseket leszámítva – szinte monomániás egytényezős oksági magyarázatokról van itt szó, amelyeket az tesz lehetővé, hogy mindkét – többnyire sohasem definiált – fogalom elég átfogó és sokértelmû ahhoz, hogy látszólag értelmesen pótolja a logikai konstrukciók hiányzó láncszemeit. S mivel e fogalmakban kimondatlanul is világnézeti-ideológiai tartalmak rejlenek, alkalmasak (voltak) arra, hogy aktuális politikai irányzatok legitimációját is szolgálják.

Első látásra persze bárki azt mondhatja, hogy a címbéli két fogalom heterogén, hiszen a „liberalizmus” eszmei-ideologikus struktúrát jelent, míg a „feudalizmus” – úgymond – „formációtörténeti” rendszert. Elvileg ez igaz, csakhogy a századfordulós nagy politikai vitákban mindkettő olyan általánosítássá lett, hogy – mintegy a szembenállások teljes frontvonalán – látszólag ezek a fogalmak fogták keretbe az eltérő harci táborokat. Persze csak látszólag, hiszen a „liberális” oldalon vitézkedtek például a szociáldemokraták, akiknek kollektivisztikus nézetei tulajdonképpen antiliberálisok voltak, míg a klisék szerint a „feudalizmus” frontján verekedtek azok a nemzeti liberálisok vagy helyesebben liberálkonzervatívok, akik a szó szoros értelmében felszámolták a feudalizmust mint politikai-gazdasági rendszert. Teljesen világos tehát, hogy a fenti két fogalom kapcsán ideológiai küzdelem zajlik, amelyben – mindkét oldalon – gyakran másodlagossá válnak azok a konkrét tények és sajátosságok, amelyek a dualizmus valóságát jelentik. Hiszen az sem nem hanyatlástörténet, sem nem a „felemásságok” eleve bukásra ítélt rendszere. (Ez utóbbi álláspont egyébként tipikusan a „végeredmény” felől konstruált történetírói gondolkodás terméke, amely akármilyen hosszú történeti időszaknak már az elején okosan „tudja” és fel is mutatja a „szükségszerû” vagy „törvényszerû” végzet jegyeit!)

Mindezek miatt ez az esszé nem vállalkozhat olyan, csak egy óriásmonográfiában elvégezhető feladatra, hogy konkrét példák felsorakoztatásával mutassa be a kétféle „rövidre zárás”, illetve ideologikus konstrukció ellentmondásait. Csak arra vállalkozhat, hogy a hamis eszmei előfeltevések abszurditásaira felhívja a figyelmet. A szerző azt is bevallja, hogy kevésbé akar polemizálni a mindenért a „liberalizmust” okoló nézetekkel, mivel ezeket ma már tudatosan és aktívan alig képviseli valaki, legfeljebb a politikai jobboldal szélein, illetve bizonyos népi (szocialista) körökben őrzik ennek emlékét. Ez nem jelenti azt, hogy a „liberalizmussal” nem foglalkozunk, csupán azt, hogy a liberalizmust konkrét magyar történeti (társadalmi) problémaként kezeljük, s így sem nem démonizáljuk, sem nem megdicsőítve, mindenek „megoldásaként” gondoljuk el.

Véleményünk szerint ugyanis a dualizmus magyar liberalizmusa – mint eszmei irányzat és politikai gyakorlat egyaránt – importáruként is az akkori magyar szükségleteket fejezte ki, s ennek köszönhető, hogy sajátossá szervesült, s olyan önkifejezéssé lett, amelyet sem az egykori eszmei forrásvidékkel önmagában, sem az ellenfelek „számonkéréseit” tekintve nem lehet méltányosan megérteni. A dualizmus „liberalizmusa” ugyanis olyan általános „modernizációs” és kormányzati „filozófia” lett nálunk, amely – messzemenően alkalmazkodva a befogadó közeghez – lehetővé tette egy hatalmas átalakulás rugalmas irányítását. Ez volt az a bûn, amelyet minden ellenfele a fejére olvasott, de ez volt az az erény is, amellyel semmilyen más eszmekör akkor nem rendelkezett.

A kor magyar liberalizmusa ugyanis folyamatosan abban a helyzetben valósult meg, amelyet lényegében kompromisszumos reálpolitikának nevezhetünk, s amelynek szinte mindig volt legalább egy szegmense, ahol szegre kellett akasztani az elveket, vagy ahol az elvek fenntartásával kellett nem elvi politikát folytatni. S ennek oka igen egyszerû volt: a magyar nemzeti politika más hatalmi erőviszonyok és társadalmi meghatározottságok között mûködött, mint az a nyugati világ, ahonnan az egyéni szabadság elvét minden területen hirdető liberalizmust nemességünk óriási erkölcsi lelkesedéssel importálta. Nemcsak belső struktúrájában és létviszonyaiban különbözött tehát, de politikai-hatalmi rendszerében is, amennyiben egy soknemzetiségû birodalom részeként élt, s maga is soknemzetiségû volt. Ennek alapján írja le a dualista kor magyar politikai gyakorlatának tojástáncát Réz Mihály, az illúziótlan elemző: „Sem az állam betetőzése [uralkodó – TL], sem az állam alapeleme [társadalom – TL] nem lévén tisztán magyar, úgy az államhatalom túlságos erősítése, mint annak túlságos gyöngítése érdekeinkbe ütközik… Ha uralkodónk nemzeti uralkodó volna… könnyû volna akkor a belpolitika minden kérdése, mert csupán a nemzetiségi kérdést kellene tekintenünk. Akkor erősítenénk az államhatalmat, s az egyénnek, a társadalomnak, az egyháznak, az autonómiának megszorítanók a jogait. Az államban lenne a nemzet s annak erősítése a nemzet ereje… [mármint ha a teljes társadalom magyar volna – TL] Végletekig terjesztenők az egyéni jogokat, a társadalmi jogokat, kiszélesítenők a lehetőségig az egyházak s az autonómiák jogkörét, mert a tiszta magyar társadalomnak ez az erőssége a nemzet ereje lenne” (Réz Mihály: Magyarság és demokrácia. Bp., 1906. 12. és 15–16. o.).

Réz Mihály elemzése itt csak a nemzetiségi és dinasztikus („összbirodalmi”) aspektusokra tért ki, de nem kevésbé bonyolult a szociális rétegződés, illetve a felekezeti összetétel kérdése sem. S mindezek miatt az ő véleménye szerint a korabeli Magyarországon csak egy mérsékelt elitizmus kiegyenlítő, vagy ha úgy tetszik: kompromisszumos, más szempontokból akár megalkuvónak-elvtelennek nevezhető uralmi gyakorlata ajánlható. („Ezért szükséges a mérséklet és ezért szükséges az erős vezetés… hogy az ügyek vezetésében az értelmiségnek mindig kellő súlya legyen.” – I. m. 17. o.) A klasszikus liberalizmus viszont – lényegét tekintve – nem volt más, mint a vagyoni és/vagy értelmi/iskolázottsági elit cenzussal védett hatalmának rendszere. Ez a rendszer tehát eredetileg jól illeszthető volt ahhoz a magyarországi helyzethez, ahol a vezető csoportok úgy voltak érdekeltek a korszerûsítésben, a nemzeti versenyképesség modern termelési és mûvelődési szféráinak kiépítésében, hogy közben a régi társadalmi hierarchiában alapvető változások ne történjenek.

Ebben a törekvésben nem volt semmi különös, s egyáltalán nem volt „feudális”, netán antiliberális, hiszen az angol vagy a porosz modell is így mûködött, igen nagy hatékonysággal. A klasszikus liberalizmus politikát és gazdaságot átalakító jogállami rendje és egyéni szabadságjogai egyébként sem mondtak többet egy fiktív-formális emberi jogegyenlőségnél, amelyben természetesen kevés kivétellel mindenki a korábbi társadalmi-gazdasági helyzete szerint indult. Az induló helyzeteket viszont a „feudalizmus” határozta meg, s így tulajdonképpen értelmetlen a két fogalomkört szembeállítani, mert hiszen minden európai társadalomnak volt „feudális” öröksége. Magától értetődik, hogy a szinte tisztán agrártársadalmat jelentő magyarországinak több, mint a már feudális keretekben is erősen iparos-kereskedő jellegû nyugati „piaci társadalmaknak”.

Viszont egy társadalom politikai-gazdasági és mûvelődési erőviszonyait sohasem lehet deklarációkkal vagy éppen alkotmányokkal – sőt, törvényekkel sem – rövid távon alapvetően megváltoztatni, s így a múlt sok eleme – persze nevezhetjük ezt éppen „feudalizmusnak” is – mindig jelen lesz az új struktúrákban is.

A liberalizmus mint a több számmal nagyobb kabát

Aligha vitathatja bárki, hogy a reformkor magyar nemesi elitjének liberális célkitûzései sokkal inkább fakadtak európai tájékozottságából és erkölcsi idealizmustól áthatott szelleméből, mint az akkori magyar társadalom alsó rétegeinek ilyen irányú – valójában nem létező – nyomásából. Európai mintákat követő nemesi-rendi törekvések feltûntek már a felvilágosodás égisze alatt is, ahogyan az akkori uralkodói abszolutizmus hasznossági-hatékonysági elképzelései is onnan táplálkoztak. (A francia forradalom radikalizálódása mindkét irányt elfojtotta.) A magyar nemesi reformkori „ébredést” sem nyelvi-kulturális, sem politikai-gazdasági téren nem tömegelégedetlenség szülte. Természetesen a késő feudális magyar társadalomnak voltak feszültségei, volt sok igazságtalansága, de nem volt „népi robbanásveszélye”, polgári pedig – jelentéktelen lévén e társadalmi kör – még kevésbé.

Tehát 1848–49-ben, majd 1867 után is olyan liberális jogállam született meg Magyarországon, amelyre az önellátó agrárvilág piactalan és tőke-, valamint információdeficites közegében élő tömegek, de maguk a reformerek sem voltak igazán felkészülve. Ez a jogi-politikai és gazdasági modell messzemenően különbözött az akkori élet valóságától, vagyis megakotói mintegy optimistán megelőlegezték a nyugati „normák” alapján azt, hogy milyenné kell lennie majd a magyarországi társadalomnak. Olyan „európai színvonalú” liberalizmusnak megfelelő törvények és szabályozások születtek ekkor, amelyek csodálatos alapokat vetettek meg egy távlatos látomás jegyében, de a magyarországi társadalom – képletesen – „kicsi volt” az európai társadalomszabászat termékéhez. S ahogyan nem tudunk túl kicsi ruhában mozogni, mert előbb-utóbb szétfeslik rajtunk, úgy nem lehet ilyen vagy olyan korrekciók nélkül használni egy több számmal nagyobb ruhát sem.

S annyit józanul be kell látnia bárkinek, hogy a helyzet megoldását nem a még nagyobb, tágasabb ruházat, vagyis az újabb és az ún. „következetes” liberális reformok kialakítása jelentheti. Hanem természetes az, hogy legalább átmeneti jelleggel szûkítéseket, elvarrásokat, a valódi méretekhez és „fejlettséghez” szabott formákat kell kialakítani. Lehet ezt a reálpolitikát „feudalizmusnak” nevezni, lehet „reakciós osztályérdekekről” is beszélni, de ezek az ítéletek igen erősen doktriner és/vagy koncepciós jellegûek, olyasmit kérnek számon a magyar politikától és társadalomtól, amit – más oldalról – éppen a materialista szemlélet nem követelhet, vagyis hogy nyugati típusú világ legyen az, ami egyébként ugyanezen szerzők és nézetek szerint „elmaradott”.

A dualizmus magyar liberális politikai elitje persze hatalmi okokból vezetett be stabilizáló hatású szabályozásokat (pl. virilizmus), és ragaszkodott például a szûk választójoghoz. De ha végiggondoljuk, hogy országunk esetében akkor nem egy jelentéktelen európai független állam, hanem egy, az európai nagyhatalmi egyensúlyban rendkívül fontos szerepet betöltő birodalom kulcsfontosságú részének egyensúlyáról és kockázatmentes kormányzatáról volt szó, akkor teljesen érthetetlen, hogy ezzel kapcsolatban sokan máig valami szimpla, önző „osztályérdekekről” beszélnek! Egy soknemzetiségû és sokfelekezetû társadalomnak a gyors kapitalizálódás közepette kiéleződő szociális feszültségei és átrétegződése a be nem avatkozó liberális állammal és a korlátlan, egyéni szabadságjogokkal – ez elég könnyen belátható – sem a demokráciához, sem pedig az állami integráció fokozódásához vagy egy minőségi társadalmi kiválasztódáshoz nem vezethettek. Máshol, kedvezőbb s egységesebb előfeltételek esetén sem ez történt – tudniillik ott legalábbis a szociális békének vége lett. De nem csak annak. A magyar liberális reformerek egykor úgy döntöttek a nyugati modell követése mellett, hogy nagyrészt tisztában voltak hibáival és hiányaival is – sok külföldet megjárt hazánkfia figyelmeztetett ezekre! –, a későbbi saját gyakorlat pedig jóval ijesztőbben mutatta az adott struktúra ellentmondásait. Teljesen megalapozottak tehát a konzervatívba forduló elemző szavai: „Azt hitték, hogy ha a gazdasági életet teljesen magára hagyják, abban majd a derekabb érvényesül, hogy ha a vallási kérdésbe az állam nem avatkozik, abban a felvilágosodás érvényesül; ha a természeti állapothoz visszatérünk, akkor az emberi temészetben a szeretet érvényesül [kiemelés a szerzőtől], hogy ha a democratiát megalapítják, a kiválóság érvényesül. Tévedés mindez; régen bebizonyult tévedés. Nem elég a negatio. Positiv szervezés szükséges.” (Réz Mihály: Szabadság és egyenlőség. Bp., 1907. 52. o.)

Az adott körülmények között, amikor a példaként tekintett Nyugaton is a szociális feszültségek állami kezelése került előtérbe, a sokféle ellentéttől szaggatott Magyarországon sem a divergáló centrifugális erőket erősítő, illetve felszabadító „liberális” politikai reformok vagy törvények voltak szükségesek. A magyar liberálkonzervativizmus, miközben mereven ellenállt például a szavazati jog kiterjesztésének, legfontosabb képviselői – s nem csak a neokatolicizmuséi – elindultak a szociális konzervativizmus felé. Ennek summáját így adja a már idézett Réz Mihály: „Nem a politikai vezetés elvételében kell a magyar demokráciának jövő feladatát keresnie… hanem abban, hogy az uralkodó osztályt kényszerítse a nép sorsán segíteni. Ne jogot követeljen a népnek, hanem kenyeret… Mi a népfenség varázsigéiben nem hiszünk, mi a tömeg uralkodásáért nem lelkesedünk. Óhajtjuk, hogy mindenki becsültessék értéke szerint… de… a tömeg, mint uralkodó igen kevés becsülést érdemel. Mélyen érintenek az egyesek szenvedései, segítséget parancsol egész osztályok súlyos helyzete: de mint csalhatatlan szuverént nem tudjuk elképzelni.” (Magyarság és demokrácia. Bp., 1906. 7–8. o.)

A fenti gondolatok nem a megátalkodott „reakciót” hirdetik, hanem az adott feltételek közötti reálpolitikai változások „közmegegyezéses” lehetőségeit keresik. Tehát nem a „feudalizmus”, hanem a később felvett és importáruként nagynak bizonyult liberális doktrína korrekciójának az igénye szólal meg itt. Csakhogy ebben a korban a forradalmas gondolkodók újra mindent a politikai hatalom megszerzésétől, illetve a megszerzett hatalom alkalmazásától vártak. Azt hitték, hogy azon keresztül „helyes” struktúrákkal és törvényekkel gyorsan és radikálisan (erős akarattal és „tudományos” alapon) tökéletesíthető az egész társadalom.

A magyar liberalizmusnak mindig voltak „saját ötletei” a nagyhatalmi stabilitásigény és a belső egyensúlyok őrzésére. Ilyen volt például a virilizmus is, amely – ellentétben a hitbizomány nem „piackonform”, tehát akár „feudálisnak” is nyilvánítható intézményével – nem volt antiliberális, hiszen csak a „szigorító” cenzus logikáját alkalmazta. A cenzusról viszont senki sem állíthatja, hogy ne volna liberális. A liberális „teljességet” egy ennyire heterogén országban és társadalomban tehát alkalmanként nem a „feudalizmus” akadályozta, hanem a társadalom „liberális alapjainak” szûk, csökevényes s gazdaságilag-társadalmilag csak nagyon lassan kibontakozható állapota. A reformkor magyar liberálisai optimistán hittek abban, hogy a társadalom a jogi-politikai infrastruktúra változása nyomán szinte pillanatok alatt belenő az új keretbe. Természetesen nem így történt. Nem nehéz elképzelni, hogy mi következhetett egy „még liberálisabb” vagy a „folyamatos” liberális reformokat megvalósító kurzusból: körülbelül az, ami Ausztriát csak a császári tekintélyen alapuló szükségállapoti paragrafus révén tette kormányozhatóvá. (Egyetlen óriási különbség persze volt: Magyarországon nem akadt olyan tekintély, amely ezt az antiliberális megoldást alá tudta volna támasztani.)

Erősödött-e a „feudalizmus” a dualizmus idején?

Ha valaki az agrárvilágban a „feudalizmus” legfőbb képviselőjének tekintett nagy- és középbirtokot vizsgálja, akkor azt látja, hogy főleg az utóbbi gyorsuló ütemben ment tönkre, de a legfontosabb változást az jelentette, hogy a tulajdonosok mindkét kategóriában jelentékeny mértékben kicserélődtek. Tehát a nagybirtok mint kategória maradt – a középbirtokok nagyobb részét inkább parcellázták –, de az új tulajdonosokat leggyakrabban a magyar nagytőke vagy a forgalmi szféra újgazdagjai tették ki. Országrészenként változó arányokban: a „legcserélődésesebb” területeken a mérték egynegyed-egyharmadot is elérhetett – vagyis a nagy földtulajdonlást a szabad versenyes gazdasági élet „legkapitalistább” vonásai jellemezték. S igen jelentős volt a bérletek aránya is, főleg a gazdálkodásban élen járó területeken.

Tehát nemhogy a „feudalizmus” növekedését nem látjuk, hanem éppenséggel az agrárszféra képviselőinek panaszait halljuk folyamatosan, miszerint semmi sem történik a gazdavédelem érdekében, s így óriási a földforgalom, a „régiek” közül egyre többen mennek tönkre. S „kicsiben” ugyanez zajlott a paraszti birtokok körül is. A tőke- és információhiányos, a piaci körülmények között tájékozatlan kisgazdák tömegei szegényedtek el, miközben mások, „újak” kezén koncentrálódtak a földek. A hitbizományt leszámítva éppen hogy a teljes liberalizmus uralkodott az agrárszférában, s legfeljebb egyes „piackonform” lépések (pl. hitelezés, jelzálog) történtek a földbirtokosok megsegítésére, ezek azonban a fő tendenciákat tekintve inkább a bomlást erősítették.

A kor körülményei között az agrárnagyüzemek zömét a hatékonyság „igazolta” – másrészt sok nagybirtok például célvagyon (iskolákhoz) volt, s a fenntartásukat szolgáló politikai akarat csak ezek figyelembevételével értelmezhető. Azok közül, akik földosztásra törekedtek, az őszintébbek később be is vallották, hogy számukra a kisbirtokos struktúra politikai kérdés, vagyis a politikai elitváltás legfontosabb eszköze. A magyar agrárvilág nagy részének szegénységét egyébként sem a birtokstruktúra okozta csupán, hanem annak az európai munkamegosztásban betöltött helye (piacgondok), illetve még inkább az, hogy jórészt a parasztság, a mezőgazdaság fizette a magyar „modernizáció” (iparosítás, urbanizálódás és állami infrastrukturális fejlesztések) költségeit. (Megjegyzés: a kommunista nehéziparosítás és fegyverkezés esetén is így történt ez. Vajon ez is „feudalizmus” volt?)

A mezőgazdasági népesség nehéz helyzete eléggé általánosan ismert volt a dualizmus idején, annak javítását viszont éppen a liberális be nem avatkozó állam doktrínája akadályozta: az ún. hegyvidéki akció a ruténok megsegítésére vagy néhány, magyar népességet telepítő állami vállalkozás tulajdonképpen antiliberális, „nacionalista”, illetve némelyek szerint egyenesen „antiszemita” lépés volt. Ahogyan ilyennek minősíthető máig sokak szemében az agrárius irányzatú (nagy)birtokosok által elindított és vezetett szövetkezeti mozgalom, amely a termelők számára kívánta biztosítani a közvetítő kereskedelem hasznának nagyobb részét.

Nos, a fenti politikai mozgalmak lényegében valóban antiliberálisak voltak, csakhogy egyáltalán nem „feudális”, hanem szociális célokkal és módszerekkel dolgoztak. E területen sem kellett a magyar liberálkonzervativizmusnak mindent önállóan feltalálnia, hiszen a bismarcki Németországban is a „szociális olajcseppek” politikája volt a leghatékonyabb antiliberális politika (sőt, ott még az általános választójogot is így használták!). A magyar történelmi elit jelentős része éppen hogy nem a további „liberális reformokkal” folytathatta reformkori hagyományait, hanem a szociálpolitikai lépésekkel. S ez még akkor is így van, ha Darányi Ignácnak a mezőgazdasági munkaviszonyokra vonatkozó törvényeit (az ún. rabszolgatörvényt és derestörvényt) máig tulajdonképpen „lefeudálisozzák”. Ezek a törvények ugyan tényleg súlyosak voltak a munkavállalókra nézve, de a korábbi teljes szabályozatlanság, vagyis az erősebb önkénye szerint alakítható helyzethez képest – ami talán inkább volt „feudális”, azaz „elmaradott” – valóban szociálpolitikai kezdetnek is vehető.

Igazán annál kevésbé érthető a liberálkonzervatívok „lefeudálisozása”, mivel például az állami ipartámogatás gyakorlatával – egy teljesen antiliberális beavatkozási módszerrel – is valójában az iparosodást, Budapest hatalmas kormányzati segítségével pedig – szintén antiliberális módon – a városiasodást erőltették. De miért lenne „feudális” akár Károlyi Sándor szövetkezetesítő tevékenysége – csak azért netán, mert gróf volt? Mi volt a „feudális” egyébként az állami kórházépítésekben vagy az állami iskolai hálózat fokozatos fejlesztésében, esetleg a miniszteriális szakbürokrácia kiépítésében?

Hol volt ott a „feudalizmus” a magyar sajtóban? Netán azt értsük a „feudalizmuson”, hogy volt sajtójuk a liberálkonzervatív vagy katolikus erőknek is? Mi jelentette a „feudalizmust” az iskolákban? Talán az, hogy sok szegény gyerek nem járt oda? De ez – szerintem – anyagi kérdés, és bármikor, bárhol előfordul. Az volt a „feudalizmus”, hogy az egyházaknak volt iskolafenntartási joguk, vagy netán maga a hittan iskolai léte? Ilyen alapon a legtöbb nyugati ország ma is „feudális” volna. Vagy talán a tagadhatatlan szegénység szinonimája volna a „feudalizmus”? Erősen kétlem, hiszen a liberális szabadversenyes iparosodás nyomorúságait aligha múlja felül bármely más időszak pauperizmusa. Esetleg az államosított vasutak vagy a lassan kialakuló szakmai kamarák voltak a „feudalizmus” tünetei?

A kérdések bizonyára még hosszan folytathatók, de talán ennyi is elég annak igazolására, hogy az oly cáfolhatatlanul állított „feudalizmus” nincsen jelen sehol ebben az időszakban. De próbáljuk meg más oldalról rajtakapni azt az ördögi „feudalizmust”! Nézzük például a máig használt buta vádat: azt a bizonyos „úri gőgöt”. Ez a személyközi viszonyokra nézve annyit jelent, hogy vannak olyan egyének és csoportok, akik és amelyek származási, családi alapon még akkor is különbnek tartják magukat, amikor az úri életvitel anyagi alapjai eltûntek, és ez a magatartás a nem nemesek „megalázó” kezelésében nyilvánul meg. Azt hiszem, részletes bizonyítás nélkül is evidens, hogy ez a jelenség máshol és máskor is, vagyis mindig létezik. A vagyonos polgárnak nem kellenek hősies elődök ahhoz, hogy lenézze a nincstelent, s hogy – például – erkölcsi hiányosságnak tekintse a szegénységet. A demokratikus Amerikában „az első hajóval” jöttek utódai, a kommunizmusban pedig a „nagy forradalmárok” leszármazottai voltak, lehettek társasági-társadalmi többletpresztízs birtokában. Vajon ez is „feudalizmus”-e, vagy csupán egy megszüntethetetlen antropológiai jellemzőről van szó? Exkluzivitás és elit minden társadalomban volt, van és lesz, s ugyanakkor ez részben mindig is vitatott lehet, mivelhogy a „tekintélyi alapot” sokan és sokszor nem „igazolják” életükkel, teljesítménnyel és minőséggel.

A dualizmus kori magyar társadalomban némely feltörekvő egyének és csoportok azért érezték elégtelennek a „liberalizmust”, mert társasági integrációjuk, illetve vagyoni-mûveltségi helyzetüknek megfelelő presztízsük sokszor alacsonyabb volt, mint immáron szegényebb, de „tősgyökeres” honfitársaiké. E tekintélyhiányt – összekapcsolva más társadalmi csoportok (például a parasztság) helyzetének és mûveltségéből adódó illeszkedési problémáinak realitásaival – kezdték aztán a „feudalizmusnak” tulajdonítani, noha itt sajátos, ám nem éppen egyedi jellegzetességről volt szó. Arról volt szó csupán, hogy a magyar társadalomban a hagyományos, nem piaci értékrend továbbra is uralkodó maradt, bár viszonylag gyorsan nőtt az urbanitás és a „modernség” „pénzes világa” is.

Soha és sehol sem kötelező egyébként, hogy homogén értékrend létezzen egy – különben is rendkívül tagolt – társadalomban. A falunak és általában az agrárvilágnak még a „modern” tömegkommunikációs manipuláció idején is sok tekintetben másféle az élete, a rendje (egyhangúbb, személyesebb, hagyománytisztelőbb stb.), semmi sem indokolja ennek „elmaradottá” („feudálissá”) nyilvánítását. Különösképp a dualizmus kori Magyarországon, ahol a „modern” („liberális”) termelési és forgalmi szektorok jelentős számban zsidó származású résztvevői körében az ortodox zsidóság is fenntartja a „feudális” (itt: vallási) múltból táplálkozó értékvilágát, s a neológoktól sem idegen a testületi összetartás „feudális” jellemzője.

Nagy valószínûséggel persze az is kijelenthető, hogy semmilyen társadalom nem mûködik ilyen vagy olyan alapon szervezett és összetartozó csoportok – társaságilag is presztízshierarchiai hálózatban elhelyezkedő – létezése nélkül. Itt tisztán „érdekalapú” helyzeteket kár feltételezni, s aszerint ítélkezni. Nincs ugyanis tisztán „érdemalapú” társadalom sem, s ha e két „modern elv” így kiesik, máris kimondható, hogy a „feudalizmus” mindenhol él és virul.

Mi volt az a valóban mûködő korlátozás, amelyet nevezhetnénk akár feudalizmusnak is?

Nos, ezt – röviden szólva – olyan nacionalizmusnak/hazafiságnak is nevezhetjük, amely egy zömmel még mozaikszerû, soknemzetiségû agrárvilágban magyar nemzetiségû integrációra, asszimilációra tört. Nálunk ugyanis nem volt korábban olyan nemzeti királyi abszolutizmus, mint a nyugati államokban, amely adminisztratív úton s az udvar kulturális „felsőbbrendûségét” is használva (mint pl. Franciaországban) királyi/uralkodói s nem nemzeti alapon, a vallási egységet is erőltetve, nagyrészt homogenizálta volna a feudális sokféleségben és önellátó „pontszerûségekben” élő társadalmat. Így majd az egyéni szabadságjogokat és a gazdasági szabadversenyt hirdető és megvalósító magyar liberális nemzetállamnak kellett az etnikai integrációt erősíteni, sőt erőltetni. S minthogy a felülről való „modernizációt” nálunk – erős polgárság és „önmûködően” hatékony tőkés gazdaság híján – az állam és annak hivatalai képviselték, teljesen természetes volt, hogy az integrációs mozgások stabilitását és jellegét a politikai, „infrastrukturális” hatalmat birtokló magyar „történelmi” csoportokhoz kössék.

Hiszen kezdetben nem is volt más vagyonos és mûvelt réteg, később pedig a frissen asszimilált és integrált csoportok egy kisebbsége lényegében elutasította azt a magyar nemzeti-polgári integrációt, amely számára az egyenjogúsítást, az országnak pedig az európai színvonalú jogállamiságot biztosította. Ilyen körülmények között mind a birodalmi-nagyhatalmi érdekek (biztonság és hatékonyság), mind a magyar birodalomrész magyar nemzeti integrációs-asszimilációs szükségletei a strukturális változatlanság, illetve az igen lassú módosulások mellett szóltak. Ez a strukturális változatlanság egyébként egyáltalán nem akadályozta a gazdaság, a társadalom és a mûveltség átalakulását, hiszen lényegében csak kevés ponton cövekelte ki a „tilalmi zónákat”. S valójában a gazdaság – világgazdasági „illeszkedési”, vagyis piaci és tőkeproblémákkal küzdve is – dinamikusan növekedett, aminthogy a városiasodás, az infrastruktúra s a mûveltség is. Egyáltalán nem volt igaz itt a régi marxista klisé arról, hogy a „termelőerők” beleütköztek volna a „termelési viszonyokba”. (A szegénység vagy az alsó társadalmi rétegek kiszolgáltatottsága pedig máshol is az ilyen változások kísérőjelensége volt. Ami pedig a paraszti nincstelenségnek állítólag fokozottan „megalázó” jellegét illeti, a falusi szegénység mindenhol egyszerre volt megalázóbb, mert személyes, s egyszersmind elviselhetőbb a társadalmi integráltság miatt, aminek a hiánya a nagyvárosban a nem szervezett munkavállalóknak és munkanélkülieknek az életét nagyon keservessé tette.)

A liberalizmus körülményei között a nemzeti integrációra törekvő magyar államban tehát nem a végig liberális állami törvények jelölték ki az integrálandók/asszimilálandók számára az alkalmazkodási feltételeket, hanem azok társadalmi-társasági-mûveltségi szinten fogalmazódtak meg, s jól-rosszul a „történelmi” magyar elit által képviseltettek. Vagyis az integrációs-asszimilációs mozgások mentális-mûveltségi-világnézeti sarokpontjait a feudalizmusban is, majd az annak polgári felszámolásában is vezető szerepet betöltő „történelmi osztályok” jelölhették ki. S ez a modell természetesen eltért az ipari-kereskedelmi-pénzügyi szférák dominanciáját megvalósító nyugatitól, itt – az erőviszonyoknak megfelelően – a Nyugaton domináns csoportok asszimilálódtak, hiszen egyrészt „hálából”, másrészt reálpolitikai belátásból elfogadták az altruistán európai polgári rendet teremtő egykori magyar nemesség vezető szerepét. Mindenesetre a mindenhol elitista liberális elvekkel nem ellenkezett a magyar hegemónia, amelyet Concha Győző így fogalmazott meg: „A magyar nemzet hegemóniája ellen, a magyar állam ellen sem az egyéni szabadság, sem a jogegyenlőség nevében nem lehet támadni… Mert a magyar hegemónia, s ennek külső teste, a magyar állam egy évezredes erkölcsi tény és érték. Erkölcsi érték, mert az emberiség haladásának kipróbált tényezője.” (A választójog reformja. Bp., 1907. 14. o.)

Ez az Európával lépést tartó – nem alaptalan – öntudat nem szégyenlette kimondani az ebben a korszakban mindenhol érvényesülő nemzeti imperializmusnak megfelelően a történelmi országra vonatkozó igényét: „Etnikus állapotainkból levont erős meggyőződésem, hogy politikánknak, ha magyar akar maradni s mint ilyen hódítani, a liberális elvet csakis a nemzeti iránynak alárendelve szabad zászlajára írnia” (Concha Győző: i. m. 43. o.). Hasonló véleményeket sorozatban lehetne idézni. S ebből teljesen világos az, hogy az akkori magyar „történelmi” elit nem a „feudalizmust” óvta – legfeljebb néhány abból származó és nem is minden „elittag” számára létező előnyt –, hanem azt a nemzetállami struktúrát, amely minden demokratizálási lépésnél veszélybe került, mivel annak alulról felépült gazdasági-társadalmi és etnikai integráltsága törékeny volt. Hiszen Magyarországon évszázadokon át nem folyhatott a nyugat-európaihoz hasonló, lassan összekapcsoló békés élet, amely ott mind a népesség változatlanságát, mind a folyamatos és nem idegen vezetésû állam iránti lojalitást kialakította. Úgy, hogy közben a mindennapi és állami élet technostruktúráinak hatékonysága lehetővé tette az életminőség egyre többek számára érezhető javulását.

A Magyarországon 1867-ben elindult polgári nemzetállam „összetettségi” problémáját éppen viszonylag gyors sikerei erősítették fel, s így válik tisztán megfogalmazhatóvá az alapprobléma is. Réz Mihály Ignotus egyik Budapestet „védő” támadására ekképpen válaszolt: „Nem tagadom én meg az elmúlt ötven év dicsőségét, amelyre Ignotus hivatkozik; csak constatálom, hogy e dicsőség még csak félszázados, a nemzet pedig évezredes.” (Réz Mihály: Magyar fajpolitika. Bp., 1905. 19. o. – Megjegyzendő, hogy ekkor a faj általában nemzetet jelentett.) S ez a kipróbálatlanságot elutasító, a változásokban a kiszámíthatatlan kockázatokat látó gondolkodásmód éppen hogy nem „feudális”, hanem modern reálpolitikai gyökérzetû, mivel a magyar történelmi elit pontosan érzékelte a tömegnek, az új típusú, még integrálatlan sokaságnak a problémáit. S főleg azért lett itt a tudatos status quo-politika mindennek alfájává és ómegájává, mivel a radikalizálódó nemzetiségi értelmiség nacionalista s a gyarapodó szociáldemokrácia nemzetköziséget hirdető politikája az integrálatlan tömegnek nagyon sokat és gyorsan ígérhetett. Tegyük hozzá, hogy mindkettő a máséból.

S ebből a harapófogóból éppen hogy nem a „feudalizmust” választották kiútként a magyar történelmi elit mértékadó csoportjai – természetesen, mint mindig és mindenhol, itt is voltak ókonzervatívok –, hanem a szociálpolitikát, amelyhez viszont meglehetősen szerény eszközök álltal rendelkezésre: „Az uralkodó osztály feladata [tehát] az, hogy tagadja meg a néptől a jogot – és erre legyen ereje –, de könnyítse meg neki a megélhetést – és erre legyen benne elég önzetlenség… A nemzeti politika érdeke az, hogy az alsóbb néposztály csak akkor bocsáttassék be az alkotmány sáncaiba, midőn elveszítette minden nemzetellenes tendentiáját annak minden rétege. Hogy ezt a tendentiát elveszítse, arra való minden socialis politika… A socialismust oly mederbe kell kényszerítenünk, hogy a nemzetköziség olvasztó eleme olvassza össze a nép minden nemzetiségû rétegét; ne pedig a magyar elemet bontsa fel osztályokra.” (Réz Mihály: i. m. 60–61. o.)

A fenti álláspont lényege tehát éppen az, hogy a magyar elitnek a politikai jogkiterjesztést ellenző „óliberális” irányvonalát többlettermelésből fedezendő szociálpolitikával (szociális biztosítással is) akarták korszerûsíteni. Tisza István és köre éppen ezért leginkább arra törekedett, hogy depolitizálja a magyar világot, s a hatékonyság/szervezettség jegyében elérje, hogy mihamarabb anyagi elégedettség jellemezze a hazai tömegeket. S éppen ezt veszélyeztette a szélsőliberális individualizmus: „Az egyéni szabadság elve ethikai dogmává és kötelezővé tétetett. Az egyéni szabadságnak az elve kivonja az egyént az eszme uralma alól, kivonja a kötelesség uralma alól, s jogot ad neki, hogy minden kötelesség és minden eszme nélkül (vagy ellenére is) csupán egoizmusától vezetve érvényesítse akaratát. És ezt az elvet, az egyéni szabadságnak ezen egoista elvét kötelességgé tették s az ahhoz való ragaszkodást az emberi méltóságból szükségképp folyóvá.” (Réz Mihály: Szabadság és egyenlőség. Bp., 1907. 88–89. o.)

Valójában tehát szó sincs arról, hogy a történelmi magyar elit pusztán önző „feudális” osztálypolitikát folytatna, hiszen az állítólagos „feudalizmust” sokak szerint megtestesítő Nemzeti Munkapártról írja például a „progresszió” egyik képviselője: „A munkapárt teljesen át van itatva kapitalizmussal. Nemcsak feudálisok, de kapitalisták is ennek a pártnak a képviselői, akiknél tipikusabb üzletes politikusokat nem termelnek még a hírhedt amerikai pártszervezetek sem.” (Pogány József: A munkapárt és az uzsora. Huszadik Század, 1912. II. k. 118. o.) Talán ezek a szavak árulják el leginkább, hogy ahogyan nincs „feudalizmus”, nincs természetesen „normaliberalizmus” sem, hanem van egy konkrét politikai-hatalmi és gazdasági rend, amelynek – főleg utólag nézve – sok hibája volt. Viszont alighanem igaza van Réz Mihálynak, aki a szabadságot hirdető „tiszta liberalizmussal” polemizálva így írt: „a mai gazdasági rend alapján nem a szabadság terem, hanem az uralom – de nem a kiválóbb, hanem az erősebb uralma –, úgy a demokrácia alapján is az erősebb – a tőke vagy a tömeg – uralma nyilatkozik meg.” (Uo. 63. o.)

Az öntudatos történelmi magyar elitnek az állandóan „feudálist” kiáltó radikális liberalizmussal szembeni kritikája egyébként olyan mély, hogy – minden szocializmusellenesség mellett is! – rá tud mutatni annak alapvető elvi gyengeségeire: „A laissez fair elve nem a derekabb, hanem az erősebb érvényesülését jelenti. Az erősebb pedig nem mindig a derekabb… Az a gazdasági rendszer, mely az öröklött vagyon jogosultságát elismeri, mely úgy megbecsüli a holtak munkáját, hogy az élőkét érvényesülni nem engedi, nem beszélhet szabad versenyről joggal és igazsággal… a tulajdon a mai állam egyik alapját képezi. De ha ez igaz, akkor a szabad verseny elve a mai állam egyik alapjával ellenkezik.” (Uo. 55–56. o.) Aligha véletlen, hogy az egykori magyarországi radikális „liberalizmus” sok képviselője kacérkodott állandóan a szocializmussal – s nem csak azért, mert attól kölcsönözte a tömegeket –, hiszen a nagy „népfrontos” összígéretek nélkül puszta elitcserés törekvésre redukálódott volna mozgalmuk.

Több „liberalizmus” vagy több „demokrácia” stabilizálhatta volna-e a történelmi Magyarországot?

Fel kell tenni ezt a kérdést akkor is, ha tudjuk, hogy a „mi lett volna, ha…?” típusú kérdések haszontalanok. A határozott válasz nemleges. Ezzel viszont „igazolni” látszunk egyes 1867-ben képviselt nézeteket vagy olyan történészeket, akik évtizedeken át a bekövetkezett véghez konstruálták a későbbi korok történetírását. Pedig álláspontunknak semmi köze hozzájuk, csupán azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a történelmi Magyarországot (és a Monarchiát) nem a belső ellentmondások és belső ellenérdekelt erők semmisítették meg. Tudniillik a külső nagyhatalmi érdekek szerint – bizonyos ponton túl – egy „liberális” Magyarország is a szétdarabolás sorsára jutott volna, mert ennek során olyan erők, elképzelések és megfontolások mûködtek, amelyek érvényesítéséhez elegendő volt nagyon kevés aktív ember döntésközeli helyzete, s közrejátszottak olyan potenciális tömegérzelmek – hovatartozandósági érzések a nemzetiségi vidékeken –, amelyek lehetőséget nyújtottak arra, hogy egy kimerítő háborúban megrendült állami szerkezetet szétverjenek. Azt is lehet mondani persze, hogy a térségben csak az folytatódott, ami évszázadok óta mindig történt: a hatalmi döntéseket az itt élő népeken végrehajtották.

Ez természetesen nem ment fel senkit a hibás lépések, téves helyzetértékelések felelőssége alól, de teljesen felesleges a külső nagyhatalmi ítéleteket utólag belső folyamatokkal erőltetetten összekapcsolni. Mivel a történelmi Magyarország etnikailag még nem volt homogenizálva, ezért azt – a nemzetállamok igényének feltétlensége idején – szét lehetett darabolni. Nagyon jellemzőnek érzem viszont, hogy a diktáló győztesek még ott sem merték népszavazásra bocsátani a területi megosztás ügyét, ahol a magyar népszámlálások is nem-magyar többséget mutattak ki. A világháború ugyanis jól megmutatta, hogy a nem-magyar népek elsöprő többségének nincs aktív államellenessége, sőt megfelelő lojalitása is van. S még a nem-magyar nemzetiségek elitjének jelentős része is tisztában volt azzal, hogy civilizációs, sőt jogi-politikai helyzete is jobb, mint például a balkáni „anyaországokban” lehetne.

Mindezek miatt arról beszélni, hogy a történelmi Magyarországot a „feudalizmusa”, illetve „liberalizmusának” elégtelensége tette volna tönkre, igazolhatatlan. Fel lehet természetesen vázolni bizonyos oksági láncokat, de determinációt, „szükségszerûséget” feltételezni nem lehet. Ugyancsak megengedhetetlen hitszerûséget fejez ki csupán az a hipotézis, hogy egy heterogén etnikai összetételû országban, amelyben e heterogenitáson túl még óriási szellemi-civilizációs egyenlőtlenség is jelen van, a „liberalizmus” vagy a korlátlan „demokrácia” egyesítő erejû és hatású lehetett volna. A tömegek körében rendkívül könnyû az érzelmi politizálás, a tisztán racionalista érdekpolitikának pedig nincs esélye. Az akkori magyarországi nemzetiségi elitek többségét nem lehetett kielégíteni semmiféle „demokráciával”, mivel annak legszélesebb formája is legfeljebb „társvezetői” státust kínált, szemben azzal, hogy szuverén, „versenytárs nélküli” helyzetbe kerülhetnek! (Az már más kérdés, hogy a későbbi „anyaországi” elitben hol lett a helyük!) Vagyis igaz volt – ismét – Réz Mihály figyelmeztetése arról, hogy a magyar politika nem tudhat annyit ígérni, amelyet „belülről” például Ferenc Ferdinánd – a magyarok kárára – túl ne licitálhatna, a kívülről ajánlott önállósági helyzet uralmi előnyeiről már nem is szólva.

Ha azonban ilyen összefüggésbe helyezve látjuk a dualizmus korát, akkor az a lényegében status quo-politika, amelyet akkor folytatott a magyar politikai elit, legfeljebb annyiban volt „feudális”, amennyiben felhasznált néhány olyan elemet is, amely a megelőző kor világában is stabilizációs, hatalombiztosító jellegû volt. Ilyen alapon azonban le lehet „feudálisozni” az USA választási rendszerének elektori intézményét is, hiszen elvileg lehetővé teszi a számszerû többség döntésének megmásítását. A dualista Magyarország egy rendkívül érzékeny helyzetû és struktúrájú világ volt, amelynek dinamizmusa, sikerei önmagukban cáfolnak minden olyan kritikát, amelyek – kockázatokkal nem törődve – ismételten csak mechanikus nyugati utánzások receptjeit kínálták egy másféle országnak.

 

vissza