Kortárs

 

Sajtószabadság

Tárcát írtam a legnagyobb példányszámú napilap szilveszteri számába. Szoktam. Hiú író vagyok, szeretem, ha írásaim a legnagyobb s ünnepi példányszámban jelennek meg.

Negyedszázada is így gondoltam, akkor is megjelent néhány írásom az akkor is legnagyobb példányszámú napilapban. Mígnem egy reggel kinyitom a nagy fehér pártlepedőt, és háromfelé állt a két fülem: szerény kis írásom egyharmadát kimetszette a gondos szerkesztői kéz. Eltûnt a maró politikai él, maradt a kedélyes csevely. Töketlen kutya – mondták mifelénk gyerekkoromban a téren.

Aztán a sajtóház folyosóján dühtől (igen: és félelemtől!) elfúló hangon azt találtam mondani Rényi elvtársnak, a legnagyobb példányszámban akkor mindenhatónak, hogy tehetségtelenül és galádul meghúzta a cikkemet, ráadásul a megkérdezésem nélkül, de védekezni nincs módom, ő az úr a házban. Egyet tehetek: tehetségtelen és galád emberekkel többé nem állok szóba. Rényi elvtárs feje először céklavörös, majd rohadtpadlizsán-lila lett. A tőlünk néhány méterre rémülten lecövekelő takarítónő kezéből nagy robajjal kizuhant a vízzel teli felmosóvödör, zengett a ház. Én jobbra, Rényi elvtárs balra el.

Mindez most szilveszterkor jutott eszembe, amikor reggel leballagtam az újságoshoz, megvettem a lapot, s beleolvastam a vaskos ünnepi szám 28. oldalán megjelent – Pártpornó, anno 1971 címû – írásomba.

S mint 1971-ben, most is először az jutott eszembe: Hoppá! Hol vagyok?

Merthogy a gondos szerkesztői kéz most is kiherélte a cikkemet.

Tudtom és megkérdezésem nélkül. Mint a hajdani boldog pártcenzúrás időkben.

A rovatvezetőnek adtam át – még karácsony előtt – írásom kéziratát, elolvasta, azt mondta: rendben van, s már küldte is számítógépén át a nyomdába.

Be vagy tördelve – mosolygott rám –, képet majd keresünk hozzá, oké? Kellemes ünnepeket!

Elváltunk. Aztán még karácsony előtt hívtak telefonon a szerkesztőségből, kétszer is, tisztázni, hogy kéziratomban annak a mondatnak a végén: Fegyelmezett idők voltak. Rákosi pajtást imádtuk, nem a… – valóban három pontra gondoltam-é.

Mondtam: valóban három pontra gondoltam. Valamint valamivel később – Építettük a szocializmust. Kádár elvtársat szerettük, nem a… – szintén három pontra gondoltam, hogy a mondatritmusból következően mindenki szabadon asszociálhasson bármilyen bármire…

A gondos olvasószerkesztő még egyszer visszahívott, megkérdezvén: Aczél elvtárs nevét ironikus megfontolásból írtam z nélkül vagy csak véletlenül. Mondtam: véletlenül. Akkor ő kijavítja. Mondtam: köszönöm.

Aztán eljött a békés, boldog karácsony.

Szilveszter reggel leballagtam az újságoshoz, megvettem a lapot, s beleolvastam a vaskos ünnepi szám 28. oldalán megjelent – Pártpornó, anno 1971 címû – írásomba.

Rögtön feltûnt, hogy a fent említett, az olvasószerkesztővel együtt gondosan egyeztetett, kijavított két mondat hiányzik. És hiányzik még néhány bekezdés. A legnagyobb példányszámú napilapban ismét tehetségtelenül és galádul meghúzták az írásomat. Ismét a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül. Ismét eltüntették a politikai élt, maradt a kedélyes csevely.

És ma, 1999 első napjaiban, kivívott sajtószabadságunk tizedik esztendejében sem tudok mást tenni, mint negyedszázaddal ezelőtt: nem állok többé szóba tehetségtelen és galád emberekkel.

Huszonöt évvel ezelőtt Rényi elvtárs feje lett céklavörös, majd rohadtpadlizsán-lila, amikor megmondtam neki a véleményemet.

Remélem, valakinek ma is először céklavörös, majd rohadtpadlizsán-lila lesz a feje, ha elolvassa ezt az írást.

 

Szigethy Gábor

 

vissza