Kortárs

 

Szakolczay Lajos

Kikötő

JEGYZETEK ÉJFÉL UTÁN

Micsoda, a szexualitással megáldott-megvert vadbarom vagyok, hogy betegágyamból lázam és rosszullétem ellenére is kedvesem tájaira látok: himalájacsúcsára és nílusvölgyére.

Bár nincs erőm, a homályon áttetsző kontúrok ugyancsak tudatosítják bennem, hogy az életösztön nem csupán a liliomot letipró szamár sajátja, hanem a virágot bambán lelegelő csacsié is.

 

„Még egy szöget” – kiáltja, „még egy szöget”! A többiek meg csak csudálkozva nézik, hogy mi értelme van az ilyesféle – önmutogató? – megfeszítésnek. De azért, gúnyos mosoly kíséretében, nemcsak a kérést teljesítik, hanem kezébe adják a nemrég kiesett kalapácsot is. Noha az egymásra tett, átlyuggatott lábfej, pontosabban a kráter fájásai egyre erősbödnek, igyekszik oldalra fordulni a feléje nyújtott szögért és szerszámért. Ahhoz kétség sem fér, hogy lesz fizikai és lelkiereje jobbjával átütni az égnek meredező s meg-megremegő bal tenyerét. De a zagyva eszméken felnőtt tömeg, amelynek a lassan rángatódzó korpusz nem más, csak cirkuszi mutatvány, meri-e az egyedül maradt jobb kezet tenyérközépen a durva deszkához szegezni? Idő kérdése az egész. Ha szögből néha mutatkozik is hiány, az ácsszekerce mindig kéznél van.

 

Kikent-kifent karmesterek vezénylik a vasutassztrájkot. Annyira tudják a zenét, hogy kottába sem kell nézniük. Demagógiával kevert határozottságuk szinte megbabonáz. Illő, hogy olvasmányaim közül – ha nem is az álló, de száguldó vasparipát fölidézve – épp egy vasutasmesét emeljek ide. Persze Trianon igazi történelmi mélyütés volt, hatása mindmáig érezhető. Így a Kós Károly egyetemessége című, tanulmányokat, emlékezéseket, leveleket és dokumentumokat tartalmazó csinos kis könyvből (Kolozsvár, 1996) kivett részletnek is megvan a súlya. Kijózanító?

„Kós Károly válasza e történelmi kihívásra közismert: vonatra ült Budapesten (építészeti munkája, karrierje a fővároshoz kötötte), és leszállt Kolozsvárt. Ezt a választást a legtömörebben talán Keresztury Dezső jellemezte és értékelte a Kós-centenáriumra szánt soraiban: »Annak az új reformnemzedéknek tagjaként, mely századunk elején hívő buzgalommal és szívós fölkészüléssel fogott hozzá, hogy megújítsa a nagyon elmaradt országot, ő kezdetben a magyar építészet magára találásán munkálkodott. Amikor azonban arra volt szükség, hogy az összeomlott magyar világ részeiben a puszta élet lángját élesszék a hivatottak: lett közíró, költő, otthonépítő: megújítva megerősítő munkása a nemzeti műveltségnek.«” (Kántor Lajos: Válasz történelmi kihívásokra)

 

Életem és vérem (s mert nem vettem föl gázsit, egy kevés pénzem is) a Duna Televízióé. A tartása miatt, a műsorpolitikája miatt, a közösséget – határon innen és túl – megbecsülő komoly hangja miatt? Főként azért, mert itt látom leginkább megvalósulni az értékvédelem jegyében működő közszolgálati szerepet. Ami nem csupán a józan, pártpolitikai sugallatokat kizáró hírközlésekben mutatkozik meg, hanem az egyetemes magyarság érdekeit védő történelemszemléletben éppúgy, mint a kisebbséget és többséget, magyart és nem magyart az ember szintjén kezelő, nem gügyögő, de szórakoztatva tanító, a néző (kivált a kisebbségi) önbecsülését segítő, a helyi szín értékét a gondolkodásba beemelő, a kezdeményeknek méltóságot adó, a kultúrát: irodalmat, képzőművészetet, filmet és színházat stb. az építkező szellem szolgálatába állító műsoraiban.

Az otthonunkba bekéredzkedő arcok – a zseniális filmrendezőé, Szőts Istváné, a Bartók és Kodály nyomdokain haladó felvidéki népdalgyűjtőé, Ág Tiboré s nemkülönben a vágóként sok filmbe életet lehelő és festőként-szobrászként ugyancsak izgalmas Morell Mihályé – azért sugároznak, mert van mit sugározniuk. Ebben a karcos szelektől igencsak körülhatárolt Duna-medencében élték-élik az életüket, s a fölvetett fő komolysága is innen ered: a jövőt irányító múltszemléletükből, amely végtére is forradalmi gondolkodásuk motorja.

 

Szőts István szemérmes confiteorja átvilágítja a bujdosásra kényszerített művész egész pályáját. Hogy a megújulásra váró magyar film a kényszerű távolléttel mit veszített, a változás micsoda esélyét vesztette el évtizedekre, azt a nyugodt hangon fölolvasott korábbi, ars poetica-jellegű vallomás sejtetni engedi. „Én a filmet sokkal többre tartottam, mint egy fotografált színpad… Ahol a színpad három festett falú díszlete az egész világra kitárul. Felragyog a csillagos égbolt. Zúg a tenger hullámverése. Vágtató lovasok ugratnak felénk. Sas köröz mozdulatlan szárnyakkal. S az óriásra nőtt emberarcon az indulatok, érzelmek legkisebb rezdülése is láthatóvá válik, akár egy lassan legördülő könnycsepp útja. Szóval az egész természet mint egy hatalmas orkeszter, együtt játszik az emberrel, vagy sokszor ember nélkül is. Ezért nevezem ezt a filmet az ég és föld világszínpadán játszódó kozmikus művészetnek.”

 

A sarokba szorított, a politika által gúzsba kötött színház – még nálunk is, nemhogy kisebbségi környezetben – inkább nevezhető holtnak, mint élőnek. Dali Sándor, a sepsiszentgyörgyi teátrum 1987 és 1992 közötti igazgatója eme cudar feltételrendszer lehetetlenségeire mutatott rá akkor, mikor csöndesen megjegyezte: „egy légy sem zümmöghetett jóváhagyás nélkül”.

 

A politika a hajdani uralkodókból is előhívta a színészi képességeket. Ruszlan Szkrinnyikov, a szentpétervári történész művében (Az orosz birodalom születése) olvasom: „Február 20-án [1598-ban] a pátriárka esdeklő menetet vezetett a Novogyevicsij-kolostorba. Borisz kegyesen végighallgatta az egyházi vezetők beszédeit, de a »könyörgésükre« elutasítással válaszolt. A nép elé kilépő kormányzó a könnyeivel küszködve megesküdött: meg sem fordult a fejében, hogy szemet vessen a trónra. A korona teátrális elutasításának oka egyszerű. Godunovot óvatosságra intette az egybegyűltek viszonylag alacsony létszáma, másrészt véget akart vetni a cárgyilkosságról terjedő pletykáknak. Célja érdekében elterjesztette, hogy hamarosan szerzetesi fogadalmat tesz. A moszkvaiak hangulata kezdett javára változni.

A pátriárka kihasználta a kedvező fordulatot. Utasítására a fővárosi templomok kapui február 20-a kora estétől másnap reggelig nyitva maradtak. A számítása bevált. Az éjszakai istentisztelet tömegeket vonzott. Reggel a szerpapok előhozták a legtiszteltebb ikonokat a szentélyek mélyéből, és a körmenetbe rendeződő hívők ismét elindultak a Novogyevicsij-kolostor felé. Godunov kendővel a nyakán fogadta a népet, s egyértelműen jelezte, hogy inkább fölakasztja magát, mintsem elfogadja a koronát. A gesztus mély benyomást tett a tömegre. Az emberek még nagyobb hévvel kiáltozták: »Borisz Fjodorovics, légy az uralkodónk, a cárunk!« A kormányzó makacskodást színlelve elhagyta a templomtornácot, és eltűnt húga szerzetesi cellájában. Ekkor egy kisfiú, akit a felnőttek fölsegítettek a kolostor külső falára, felmászott az Irina házikójával szemben lévő csipkézett oromzat legtetejére, és elordította magát: »Engedje meg, cárné, a fivérének, hogy cár legyen!« Kivárva a megfelelő pillanatot, Borisz végre-valahára előlépett, és nagylelkűen bejelentette, mégis elfogadja a koronát. A pátriárka sietve bevezette a legközelebbi székesegyházba, és megáldotta Godunovot.”

 

Pontosan 400 évvel a fönt idézett eset után Borisz Godunov, ezúttal Muszorgszkij zenés népdrámája nyomán, újra közönség elé lépett. A tavalyi salzburgi opera-előadást most láthattuk a 3SAT közvetítésében. Minthogy a Borisz Godunov forradalmi jelenete – melyből a „Mozdul már a nép, az órjás…” kezdetű operakórust csaknem negyven évvel ezelőtt a Tatabányai Bányász Énekkar tagjaként magam is énekeltem – néha-néha kimarad az előadásokból, kíváncsian vártam az Abbado vezényelte Herbert Wernicke-produkciót. Nem csalódtam. A Wernicke-látomás, amely tulajdonképp a nagy sikerű 1994-es előadás fölújítása, természetesen egy sokkoló jelenet keretében, hatásos tömegmozgatással, az előadás csúcspontját épp a forradalmi hangulat megidézésével éri el. A rendező a modern operaszínpad jellegzetes hírnökeként nemcsak jelképekkel dolgozik – nem véletlen, hogy a korábban hatalmas keresztet cipelő Falu bolondja a záró részben szúrós szemmel vallatja a háttérként funkcionáló történelmi arcképcsarnokot –, hanem a teret is kiválóan látja. Ebbe a hatalmas, pontjaiban megmozgatott űrbe szívesen lógatja bele látomásának teremtményeit. A Boriszt csaknem agyonnyomó időkereket, Marina háttértükör által testessé váló szobor-táncát, a valószínűtlen térbe beúszó fehér paripákat, amelyek már nem is annyira – az eredeti zenedráma továbbgondolásaként – Marinát és Dimitrijt, az új hatalmat (?) szállítják hátukon, hanem a fölsejlő, de minden ígérete ellenére is némiképp bizonytalan jövőt. A modernizált, látványban is újszerű salzburgi Borisz Godunov nem nélkülözi az orosz ízeket – hangzóanyagában kiváltképp nem! –, de a rendező a fölfokozott képiséggel elérte, hogy az orosz trojka simogatta táj (és múlt) csupán illúzió maradt. A szereplőgárdából két név, amelyből tudjuk, az Isten hol lakik: Anatolij Kocserga (Borisz), Marjan Lipovšek (Marina).

 

A Derzsi Sándor-emlékkönyvet olvasom (Hét Krajcár Kiadó, 1998), amely megrendítő pályakép a kevésbé ismert, erdélyi származású költőről. Nem annyira az érzékeny, bár Dsidához és Jékelyhez képest mégiscsak harmadrangú versek ragadnak meg, hanem a fájdalom és szenvedés természetrajza. S az az igazságba vetett – szinte nem is evilági – mérhetetlen hit, ami mozgatja ezt az egyidejűleg földi és égi erőket egyként magába oldó kozmoszt. Ki tudja, mivé fejlődött volna a nagy lehetőségek költészete, ha nem ez a kor adatik meg Derzsi Sándornak. De, sajnos, 1919 és 1978 között ebben kényszerült élni, s mikor lehetett, alkotni is.

Az emlékkönyv legszebb írása, az ugyancsak költői lelkületű édesanya tollából, az a modern Mária-siralom, ami bármely kortörténetnél hitelesebben rögzíti az 1956-os forradalom leverése utáni baljós esztendőket.

 

„Budapest, 1959. XI. 29.

Tisztelettel

Dobi István Miniszteri Tanács Elnök úrnak!

Alázattal kérem Elnök urat, bocsásson meg Derzsi Sándor fiamnak, ha valamit vétett az ellenforradalom idején, mert azt egy beteg ember, mint ő, nem tehette tudatosan. És kérem az Elnök urat, engedje haza gyógyulni legalább egy fél évre. Helyette kérem engemet elfogadni, és én igyekezni fogok kiérdemelni jóságát, mert tudok mezőn és kertben dolgozni, mert mezőgazdasági napszámos voltam. Tudok nagy- és kiskonyhán dolgozni és házi beteget szeretettel ápolni, mert ápolónő is voltam, s ha kell, a bányában is megállom a helyemet.

Derzsi Sándor fiamat a Fővárosi Bíróság 1958. november 22-én B. XXXII. 8081/1958. sz. alatt 5 (öt) évre ítélte szinte semmiség miatt.

Fiam jelenleg a Rákoskeresztúri börtönben van, X. Kozma u. 12. (55838 12/14.)

Alázattal kérem Dobi István elnök urat, engedje remélni, hogy kérésem nem lesz elutasítva!

Tisztelettel:

Derzsi Mózesné, IX. Mester u. 59. II. 1.

Ui.: Egyben bocsánatért esdeklek, amiért ezt a rossz kézírást is elküldöm, de tessék elhinni, hogy kínomban már nem tudom, mit tegyek.”

 

Itt az idő, gondolta, épp itt az ideje, hogy elmenjen Édesanyjáért, fölöltöztesse, megmosdassa, kimenekítse a kanizsai, hóharmattal külön is kalodává dermesztett matracsír, talán még a jégcsákánytól sem megijedő jég-Balaton halálos szorításából, hiszen a fölülni, fölöltözni, levetkőzni, lefeküdni monotóniája nem csupán a testet verte béklyóba, hanem a magányban egyre jobban elbizonytalanodó lelket is, amit talán most, még idejében, utoljára föl lehetne emelni a magasba, mint a pap az oltáriszentséget, meg lehetne szólítani imával, csöndes zsolozsmával, hogy könnyebbüljön a mosolytalanul árva bűnös lélek szenvedése, hogy érezze: fia, a végtelen vándorutak napszámosa, váratlan betoppanásával mégiscsak hozza az annyira áhított megváltást, hogy nézheti, ez már neki öröm, fölvidulás, amennyire a betegséggel rögzült arcizom engedi, mosolyintásból elinduló majdnem-kacaj, de nem, nem, az annyira várt sohasem fog elindulni, pedig tervezi, készülődik, fogja a kilincset, már meg is vette a vonatjegyet, és mégsem, és mégsem, mert őt is a család apraja-nagyja, Bence, Lőrinc, Zsófi, Boriska, Franciska, no meg a két unoka és asszonyának vitorlaszárnyai: Dávid és Gábor, s az írógéppel való krampácsolás, a papírral való állandó bíbelődés, maszatolás tartja vissza, persze ez kifogás, csak félig igaz, szégyen, itt az idő, holnap lehet, hogy késő lesz már…

 

Pinczési Judit, a lepkeszárnyra fagyott lélek, már tizenhét éve nincs velünk. Most, hogy a játékos verseit, mondókáit közreadó Kócgerzsont forgatom (Belvárosi Könyvkiadó), a Számolókával együtt megjelenik előttem a költő arca: „ányi, pányi, pozsonyi, / csiki, máki, papriki, / hozd ki fiam a széket, / neki adá a könyvet, / Telebutipáti!”

 

A fiatalok utánozhatatlan erénye – a fiatalság. Ha a Romeo és Júliát aggastyánok vagy öregecske színészek játsszák, odavész a Shakespeare-mesének a tragikus végkifejlet ellenére is legérvényesebb üzenete: bája. Az egri Gárdonyi Géza Színház két fiatalja, Nagy András és Kalmár Zsuzsa f. h. nemcsak lélekben forrnak össze, hanem összetartoznak testi valójukban is. Jó fizikum nélkül ezt a nem kis erőt követelő próbát, amelyben az erkélyre való mászás, húzódzkodás, a vastraverzekre való föllendülés és a rajtuk való indázás szinte kötelező, alig lehet megvalósítani. Beke Sándor, a rendező tisztában volt mindezzel, ezért a címszerepet két igazán fiatal színészre bízta. S ők lobogó hajjal, duzzadó testtel s a másikra rácsodálkozó naiv lelkülettel teremtették meg a kívánt alakot. Vagyis meghálálták az őket pódiumra hívó jó szem kitüntető választását.

 

Noteszlapjaim összevisszasága sem tudja elfeledtetni, hogy mely kérdések várnak bővebb válaszra. Honnan a debreceni Bűn és bűnhődés szikrázó drámaisága: a regényt színpadra állító, Dosztojevszkijből új drámát nyerő Szakonyi Károlytól, a gyors jelenetváltások mesterétől, a rendező Lengyel Györgytől? S nem kis fejtörést okoz az immár – élőben – másodszor látott temesvári Lorenzaccio üde színvilágú meséjének tekervényessége. (Bár így is nagy a hatás.) A „bűn” a néző türelmével nem számoló Alfred de Musset-től ered, vagy az érzéki játszadozások elnyújtásában örömét lelő román rendezőtől, Victor Ioan Frunzătól? Hányszori olvasás és előadásnézés után fogok végre rájönni, hogy a dolgok mindig a maguk módján – a lehető legtermészetesebben – működnek? S mi a biztosíték arra, hogy az én kukucskálóm értékítélete a pontos, s nem azé, aki épp az árut kínálja?

 

Vannak csujogatások – „Alig megyünk három házig, / A menyasszony lebabázik!” –, amelyeket akármilyen szemérmesen rikkantanak is el, nem a hajnal feljöttét segítik, sokkal inkább egyenesen az éjszakát borítják a násznépre.

 

Kit és mit erősít a fiókomban féltve őrzött Szolzsenyicin-aláírás, melyet kanizsai, egyenes gerincű jó barátomtól, a Gulagot is megjárt Rózsás Jánostól kaptam? Az ügyet, amely – lásd az író mostani díj-visszautasításának erkölcsi hozadékát – mindig csak a makulátlanoktól lesz igazán makulátlan? Engem erősít, aki az ereklyéből, eme barna csomagolópapíron díszelgő kézírástól – attól, hogy közelemben van – megpróbálok hitet meríteni?

 

Rácz István, a kilencvenet már betöltő s nemrég meghalt műfordító, emlékiratíró és fotográfus a szülőföldjétől távoli Finnországban, félig vakon is a fény csodatevő erejében bízva még magához szoríthatta, megtapogatta, ujjbegyével becézgethette azt a gyönyörű, album alakú könyvet, amely itt fekszik asztalomon. A Csöndes vizeken című, a benne szereplő fényképek számát tekintve nyugodtan fotóalbumnak is nevezhető önéletírást a Polar Könyvek (Polar Alapítvány) gondozta. A szép könyvektől, akárcsak a szép nőktől, megjön az ember ábrándozó kedve, s miközben titkukat faggatja, akarva-akaratlan magába szív valamennyit. Jó a közelükben lenni, bele-belelapozgatni, hogy az olvasás művelete előkészítődjék. Ennek az állapotnak a gyökere valamilyen kultikusságban keresendő, amely a műtárgyfotóban, évezredek anyagkultúrájának közvetítőjében is látni véli a belőle kiáradó fényt.

Rácz István, a színesen mesélő, a történetet leleménnyel kikerekítő író önéletrajzi művének második részében erről a megfoghatatlanról beszél. Vándorlásairól is, megpróbáltatásairól is, menekülésszerű országváltoztatásairól is, de leginkább a kolostorok rejtélyes csöndjéről, a keleti életbölcsesség Buddha-mosolyáról, a személytelen tárgyban és az azt leképező fotóban leledző emberi tulajdonságokról, tartalmakról. Életműve, többnyire az északi (vagy az ott őrzött „idegen”) országok művelődéstörténeti kincseit, tárgykultúráját rögzíti több tízezer fekete és színes fotón, megannyi személyes élménnyé avanzsált albumban és könyvben. Régmúlt korokat faggat, hogy igazi sárospataki diákként közelebb jusson önmagához. Minél több ország minél több múzeumában kattintotta el gépét, annál jobban ragaszkodott a szülőföldről hozott, a tálentumba (annak kezelésébe) nagyon is beletartozó hagyományokhoz. Ha azt hiszitek, szerelmetes atyámfiai – humorral teli stílusát hadd vegyem át egy csöppet –, hogy csupán ez vezette iránytűjét, akkor tévedtek. A tartáshoz, a következetesen vállalt magatartásformához és a puritán életvitelhez az alapot a becsülettel végzett, szigorú munka adta. Az önkifejezés mint éltető erő őrizte meg csaknem kilencven évig tartó szellemi frissességét. Az alkotástudattól volt mindig boldog, táplálkozzon az a Kalevala teljes magyarításából vagy valamely múzeum, tájegység, történelmi kor relikviáinak képpé rögzítéséből. A Csöndes vizeken a kozmosszal barátként társalgó „kajlafülű” életszeretetét jövendő korok s nemzedékek elé példaként állítja.

 

Mikor Laura megtudja, hogy Rácz István legújabb albumával bíbelődöm, csöndesen megjegyzi, neki is van idevonatkozó élménye, amelyet tárgyszerű dokumentum is bizonyít. Várom, hogy mi kerekedik ki emlékezéséből. Hiszem is, nem is a kincs meglétét, hiszen a többszöri költözés gyakran épp annak a birtoklásától foszt meg bennünket, amit a legjobban szeretünk. De kétkedésemnek nem volt semmi alapja. Egyszer csak kezembe nyomja azt az unikumot, amelyet Rácz István kézmívessége külön is becsessé tett. Ezzel köszönte meg az 1983-as finnországi látogatás (koncertkörút) során kapott, mi több, otthonába vitt népdalélményt. „Ebből a könyvből csupán egy számozott példány készült. Ez az 1. számú könyv Faragó Lauráé, aki a legszebbet hozta el nekünk, amit a magyar nép adhat. Szeretettel, köszönettel: Helsinki, 1983 februárjában. Rácz István.”

A fotográfus, minthogy épp nem volt kéznél nyomtatott könyve, a Lohjai templom falfestményeit megörökítő eredeti fényképekből – kartonlapokra ragasztva mind a huszonötöt – remekített egy kis kódexet. A különálló oldalak hátlapján a tintás kézírás egyedi magyarázat. A két utolsón még személyes üzenettel is: „Dánielt a király a hamis próféták vádjára az oroszlánok barlangjába veti, de azok nem bántják. Utána a király a hamis prófétákat veti a verembe: az oroszlánok nyomban széttépik őket. Így járjanak mindazok, akik Kodály tanítását meghamisítják!”

Még tovább is tarthatna a Ha folyóvíz volnék köré rakódó történet (személyes hangú levelek, fotók sora), ám – jóllehet Laurával egy hajóban evezünk – ez a Kikötő nem az ő kikötője, ha kedve nyílik rá, majd külön megírja.

 

Ujváry Zoltánnak, a debreceni egyetem néprajzprofesszorának van egy négykötetes szenzációs munkája, a Játék és maszk, amely a dramatikus népszokások bibliájának is tekinthető. Gyakran forgatom, gyönyörködöm a jeles napokon a lakodalomban s a különféle munkaalkalmakkor megnyilvánuló játékok és maszkok – a paraszti élet hétköznapjait megvidámító eseménydús színpad – bölcs tanításaiban, leleményes kifejezőerejében. A farsang, „a legkülönbözőbb népi játékok és maszkok gyűjtőmedencéje” különösen gazdag a néprajzi tájak szerint megoszló alakoskodásokat, vonulásokat, házaló jellegű szokásokat tekintve. Nyitra környékén a fiúgyermekek és a legények bakter sárdózni jártak, Csallóközben a farsangkeddi dőrék, női ruhában, nagy hassal, cigányt, katonát, vándorembert formázva csaknem fölfordították a házat; a csiki alakoskodó felvonulás az ún. marhavásárlási jelenettel végződött; a hétfalusi csángó legények házról házra menve járták a borica-táncot, miközben a négy kuka birkózott. Ez utóbbira vonatkoztatva: „A birkózás, a viaskodás, a küzdelem emlékei farsangkor a legutóbbi időkig fennmaradtak. A 13–14. században a farsangi időszakban gyakran falvak közösségei vívtak játékharcot egymással. A minden évben újra kezdődő harc kifejezője volt Cibere vajda és Konc király. Erdélyi néphit szerint Cibere vajda és Konc király vízkeresztkor és húshagyókor élethalálharcot vívott egymással. Vízkeresztkor Konc király, húshagyó kedden Cibere vajda győzött.

A cibere böjti étel neve mutatja, hogy hamvazószerdán a böjt vette át a hatalmat a farsangi konctól, a húsos és zsíros ételektől.”

És akkor hol vannak még a téltemetés, farsangtemetés szokásai, hol a tuskóhúzás, úgy is mint a termékenységvarázsló mágikus szántásnak, az ekehúzásnak emléke, hol a szűzgulyahajtás, gulyafordítás, bakfazékdobás, hol a különösen látványos, főleg Erdélyben, Észak-Magyarországon és a Dunántúlon ismert kakasütés és gúnyárszakítás és az állatalakoskodások megannyi formája! Aki egybe is beleszeret, farsangi királynak érezheti magát. Még akkor is, ha – mint a pelsőci (Gömör megye) temetési menet harangozójának – lába között egy nagy kolomp lóg. Minden teherviselés ellenére vidámodjunk!

 

vissza