Kortárs

 

Karádi Zsolt

Vathy Zsuzsa: Búrkifli

PALATINUS KIADÓ, 1997

Nyugtalanítóan szép próza. Személyes, de távolságtartó, objektív igényű, ugyanakkor hangvétele gyakran leplezetlenül alanyi. Érett, árnyaltan gazdag írásművészet, amely a jelentős alkotásokkal való találkozás élményében részesít.

Vathy Zsuzsa számos regény- és elbeszéléskötet (Erőterek, 1970; Adjál nekem vasfogat, 1973; Lúdtalpbetét Adonisznak, 1977; Ősi háztető, 1980; Ki látott rétisast?, 1984; Éjjel a fűben, 1985; Itthon vagyok, 1987; Szívrepestve, 1989; A túlélés románca, 1991; Beszélő kert, 1993; Itt a szépséget nézzük, 1995) után megjelent tizenhárom írást tartalmazó könyve, a Búrkifli olyan alkotások együttese, amelyek írójukat zömmel a „hagyományos” novella kedvelőjének mutatják. E művek megtartják az elbeszélés műfajspecifikus kereteit, s csak néhol hágják át őket. A Búrkifli opuszai olyan sokoldalú íróként láttatják Vathy Zsuzsát, aki fölényesen birtokolja mesterségbeli eszközeit, megtalálva a történetmondás autentikus formáit. Vathy az elbeszélő pozíciójának, látószögének, a beszédformák változtatásának mestere: vérbeli novellistára jellemző módon pár lapos munkáiban képes mély drámákat bemutatni. Ökonomikusan bánik a nyelvi hatáskeltés eszközeivel, kijelentései pontosak, tiszták, a túldíszítéstől s a hézagosságtól egyaránt mentesek.

Vathy témái olyan alkotóra vallanak, akit az írás éber figyelésre sarkall, a körülötte zajló élet alapos vizsgálatára késztet. E folyamatból érezhető kedvvel emeli ki azokat a lélektani szituációkat, amelyekben a figurák mozgását, gondolkodásmódját alaposan megfigyelheti. Műveiben mindenfajta direkt moralizálás nélkül, az ábrázolás visszafogottságával, a belső rezdülések érzékeltetésével teremti meg világát, azt a világot, amely elidegeníthetetlenül az övé.

A Búrkifli tematikailag többrétegű könyv: a benne foglalt történetek nagyobb hányada a csehovi „banalitások” közegében helyezhető el. A megidézett események egy-egy figura életének gyakran még csak nem is fordulópontjai, csak a kinagyítás által fokozódik fel a jelentőségük, s válnak kitüntetett pillanatokká. Vathy korábbi novellásköteteiben is tanújelét adta a kisebb-nagyobb emberi drámák iránti érzékenységének, a szorongás, az egyéni káoszérzés atmoszférájára való fogékonyságának – elég utalnunk csak a Szívrepestve némely írására (Reggel, este, vagy napközben az utcán, Hétfőn háromkor, Félelem nélkül, Szomorú keringő). A hétköznapi sorsok s a bennük rejlő tragédiák árnyalt ábrázolása során vált hiteles íróvá. A mindennapok apró eseményeinek, mikrotragédiáinak meglátása (és láttatása), a „banalitások” poézise és szemérmes lírája, visszafogott nyelvhasználata tartoznak legszembetűnőbb írói erényei közé.

A Búrkifli jellegadó novelláinak szereplői napjaink átrendeződő világának perifériáján élnek (Szeretlek, Édua, Hölgyeim, uraim), vagy éppen emez átmeneti kor teremtményei, illetve megszenvedői (Búrkifli). A kötet persze nem egyszerűsíthető le néhány, mégoly fontos mozzanatra, mert sokrétűen gazdag, s benne a mértékletesen kísérletező, az ironikusan távolságtartó alkotó éppúgy jelentkezik, mint az írói módszert reflektáló, bizonyos értékeket vállaló, másokat elutasító szándék.

A címadó novellában egy anya és lánya szembesül egymással és a közelmúlt sorstorzító, titkos tényeivel. Az anya el akarja mesélni felnőtt leányának, milyen áldozat árán jutott a Kádár-korszak idején lakáshoz, miként kellett ennek fejében különféle jelentéseket írnia munkatársairól. S bár ezek az irományok valójában semmiről sem szóltak, a kor abszurditásához tartozott az alku, amit a lány nem ért, nem érthet meg. Vathy túlemeli az egyszeri esetet a publicisztikai aktualitáson, s a szereplők lelkiállapotának villódzásait nézőpontváltásokkal érzékeltetve teszi hitelessé a lány tehetetlen lázadását a megismert igazság ellen.

Sokszólamúság uralkodik a Hrabal Kispesten című novellában is. Az én-formájú szöveg narrátora, a külvárosi lakását hosszabb ideig árulgató elbeszélő, miközben leendő klienseit várja, Hrabalt, illetve a vele készült interjúregényt olvassa. Ebben a keretben jeleníti meg albérlőinek alakját, a mongol lányokról s az arab családról szőtt reflexióit. A valójában kisszerű események elbeszélését át- meg átszövi a Mesterrel folytatott fiktív dialógus. A mű bravúrja az a pont, amikor a narráció átcsap Hrabal abszurdan poétikus halálának látomásos megidézésébe. Az elbeszélő mintha megerősítést várna odaátról az „Ugye, így volt, Mester? Így volt?”-féle türelmetlen kérdéseivel. De e látszólagos spontaneitás mögött tudatos szerkezet feszül: a narrátor a novella közepén, föladván kényelmes pozícióját, Hrabalhoz fordul: „Mióta Ön, kedves Mester, itt hagyott bennünket… mióta azokra a… sose látott utakra tért, ahányszor Kispestre jövök, mindig elhozom magammal valamelyik könyvét.” S innentől kezdve lép át a szöveg a vallomásba, amely elbírja a városrész ötven évvel korábbi állapotainak megidézését éppúgy, mint a jelen arctalan betondzsungelének riasztó képsorait. Az ars poetikus írás teljes gazdagságában mutatja Vathy módszereit, fölvillantva mindazt a tudást, amellyel képes meghaladni a realizmus kereteit.

Az efféle meghaladás eszköze a Vathynál ritkán jelentkező ironikus hanghordozás. Ebben a kötetben a novella alcíme által is vállaltan a Nagy Lajos-i ihletésű mű, A verőember-állat s a Határ Győzőnek ajánlott Londonodni képviseli ezt az irányt. A Képtelen természetrajz hangütését idéző groteszk darab egy vigasztalan korszak sajátosan önérvényesítő típusáról állít ki kesernyés látleletet, míg a Londonodni egy felemásra sikeredett angliai kirándulás felidézése.

A Búrkifli emlékezetes művei azok, amelyekben határozottabban sikerül a valóság több dimenziójának a befogása, ilyen például a Majdnem tökéletes, amelyet Szávai János tipológiája nyomán víziónovellának nevezhetnénk. Vathy itt hozza létre valóság és virtualitás sajátosan titokzatos, lehetséges összeolvadását, hogy a betegség, a haldoklás emberi történetét megszabadíthassa méltatlan, közönséges közegétől, megalázó részleteitől.

Vathy Zsuzsa új kötetében hangsúlyos a prózaírói önértelmezés: eszerint a próza történeteket mutat meg, s általuk sorsokat, szokásokat, gondolkodásmódokat: embereket. Ez dacos kihívás a kordivattal szemben, amely az epika legsajátosabb elemét, éppen a történetet igyekszik negligálni. Korszerűtlen lenne tehát Vathy? Korántsem, számára az, hogy az alkotó mit emel ki az általa belátható világból, mit nagyít ki, s állít mondandója középpontjába, nemcsak írói meggyőződés, hanem egyben a művészi lét erkölcsi kérdése.

Az írónő ritkán merészkedik a számára kevésbé ismerős terepre, inkább abban a szférában van otthon, amely a korábban említett csehovi banalitások világát jelenti. Így a napjaink névtelenjei, a történelem becsapottjai, a munkanélküliek, az éjjeli menedékhelyek nyomorultjai közé leszálló Szeretlek, Édua s a Hölgyeim, uraim képviseli azt a műtípust, amely Vathy legszebb arcát mutatja, mert azt láttatja: irodalmunk móriczi, esetleg Tar Sándor-i nyomvonalán haladva, hogy az állandó vesztesekből, a megalázottakból és megszomorítottakból nem veszett ki az emberség, nem veszett ki az igény az emberibb létezésre.

Vathy Zsuzsát személyes sorsának alakulása következtében érzékenyen érinti a halál: édesanyjának elvesztése máig feldolgozatlan élménye. A korábbi Reggel, este, vagy napközben az utcán, a Hétfőn háromkor s a Búrkifliben közreadott, Dantéra reflektáló, monológszerű Virágos Völgy vagy valami más mellett a Gördeszkák és űrdeszkák képviseli e dráma feloldási kísérleteit. A Gördeszkák… azonban tovább megy: a halál mint személyes hiány s az ennek következtében kizökkent idő, a törvényeit vesztett világ, a teljes káosz észlelése – ezek a novella csomópontjai. A szöveg főszereplője, aki író akar lenni, s akit a narrátor csak fenntartásokkal tud hősünknek nevezni, az „anya nélküli életbe beletanuló” lélek számára a halál mutatja meg a lét igazi arcát, az anya elvesztése döbbenti rá a létezés értelmetlenségére, a renddé váló folyamatos lepusztulásra; ez érezteti meg vele a Káosz egyetemes törvényét, s hogy végül sem író, sem tanító nem lehet már, mert körülötte (s benne) végképp kiürült, tönkrement a világ, s hogy rá is ez a sors vár. Mindez azonban azzal a sztoicizmussal szemlélhető immár, amely tudatosíthatja benne, hogy ez a világ rendje.

A kötet legizgalmasabb darabja a Legyek talált tárgy, amely az érvényes elbeszélői magatartás keresésének dokumentuma. Az öttételes szöveg középpontjában a korszerű elbeszélői attitűd, a narrátornak a történethez való viszonya, egyáltalán: a történet mibenléte s a világ elbeszélhetősége áll. E szöveg kísérlet és ars poetica. Kísérlet, amennyiben az író beleilleszkedik a „történetmondás kötöttségeit” elutasító írói magatartásba, és ars poetica, amely arról a belátásról tanúskodik, hogy ez számára lehetetlen.

A Legyek talált tárgy öntanúsítás. A szöveg elmondója, aki közel áll a szerzőhöz, az életből kimetsző s e metszetet felnagyító írói gesztussal igyekszik megszervezni a műbeli világot, amely esetleges mivoltában, talált tárgyként nem hordozza a számára szükséges energiatöbbletet. S miközben megszabadult a történetmondástól, kijutott az időalagútból, hogy egy új „grammatikai teret” teremtsen, s a novellát elméleti fejtegetések terepévé tegye, s eljátszik a személyiség dezintegrációjának, az én-sokszorozódásnak s a nyelv autentikus használatának rejtélyeivel, közérzetét egy expresszív képpel írja le: „mintha egy vödörben ülnél, egy kútban, de csak félig leeresztve.” Ez a kút-kép tér vissza a harmadik tételben, amennyiben a szerző álmaként idéződik fel. A félig leeresztett vödör, benne a nő (vagy a férfi, a szerző férje, Don Boscos?), ez a veszélyes ingás, ez a kettős bekerítettség, ez a többszörözött bezártság, egyben nyitott lebegés találóan jelképezi a „nyelv a lét háza” tanával birkózó író helyzetét. A Legyek talált tárgy ötödik része nyíltan polemizál a közelebbről meg nem nevezett megszólítottakkal, akiket a többes szám második személy rejt a szövegben, vagyis a ti (akik neveztek, emlékeztek, akik ne száműzzétek, ne utáljátok, ne írjátok…). Vathy művészi szerepértelmezése szerint az írónak „nem marad más: megteremteni a világ ilyen vagy olyan, csak általad leírható tapasztalását”. Ennek védelmében állítja, kimondatlanul is vitázva a posztmodern szövegformálás számára elfogadhatatlan gyakorlatával: „A történetet meg lehet szakítani. Ki lehet beszélni belőle. Lehet gúnyolódni rajta. Szidni, miért van. És megvádolni, hogy a tiszta mondanivalót, azt a nem térhez, időhöz, nem személyhez kötött valamit elfedi…” Fellini Amarcord-beli nagybácsija mintájára kiáltja: „Történetet akarok. Nem a Váci utcában vagy Szombathelyen, nem egy amerikai faluban lejátszódó történetet, az életben sem kell lejátszódnia, játszódjon le benned, bennem, önmagában.”

Vathy szövegének bonyolultságát egyrészt a megszólítottak váltogatása, illetve a nem narratív kijelentések szövegsíkján a kulcsszavak kipontozása adja. A „nem leszek talált tárgy” dacos elhatárolódása, az „önmegszólító” „kifejezni magadat” s a számos többes szám második személyű alak, az énnek és a tinek a szembeállítása a saját alkotói hitvallás direkt kinyilvánításának igényével jár. A zárójelek közé tett pontok, azaz a jelzett hiány olyan nyitott kijelentéseket hoz létre, amelyekben éppen ezek a hiátusok gerjesztik a szöveg értelmezési lehetőségeit. A zárójelek feloldása, a hiányok kitöltése az olvasó feladata lesz, így a jelentés létrehozása közös erőfeszítés eredménye.

A legtalányosabb szöveghiány a 63. oldal második bekezdésében áll: „Nem marad más: megteremteni a világ ilyen vagy olyan, csak általad leírható tapasztalását. Kifejezni magadat, azt az ént, amely (………………………………………………………..); mohón gyűjteni a tudaton megtapadt emlékeket, szelektálni őket, s végére járni, hogy a mindennapiság, melyet élsz és látsz, milyen ismeretlen része.” Azzal, hogy Vathy kurziválja az ént, s az „amely” vonatkozó névmás után álló jelzői alárendelő tagmondatot nem írja meg, többértelmű gesztust gyakorol: jelzi általa az én meghatározásának nehézségét, majdhogynem lehetetlenségét, egyszersmind a hiány kiegészítésére sarkall, az ingardeni üres hely szinte szó szerinti formát ölt, kiegészítésre késztetve a befogadót.

Az említett fragmentált kijelentésekből végül összerakható Vathy alkotóiszerep-értelmezése: ebben azonban éppen a jelzett technika alkalmazása miatt maga az értelmező is benne van. (És ez már, tudjuk, maga is posztmodern aktus.)

Egy bizonyos: Vathy az írótól történetet vár; olyan történetet, amelyben kifejeződik ő maga, s amelyben a „részeken, a reáliákon túl az egészről is elmondható” valami.

Vathy Zsuzsa legjobb írásaiban megmarad a történet, még akkor is, ha olyan személyes és vallomásos, mint a saját íróvá avatódásának emlékeivel ironizáló, ugyanakkor elégikus Mi lesz ebből vagy a „kissé avultnak” látszó Fehér Sólyom. Novelláinak atmoszférája tiszta: sehol egy fölösleges szó, egy redundáns kijelentés. A Búrkifli eddigi pályája magaslati pontja: a kiküzdött művészi magatartás igénybejelentése. Vathy történetei mögött fölsejlik a világát éber tekintettel figyelő, a halállal barátkozó, az élet apróságait s a létezés örök nagy kérdéseit ugyanolyan elmélyültséggel szemlélő író, aki a „létezésszakmában” dolgozva észreveszi a látszólag semmitmondó történeteket, de azokból kiemeli az embert, mégpedig úgy, hogy megmutassa: a történelem miképpen szólt bele az életünkbe, másfelől pedig hogy láttassa: a kor erodáló hatása milyen csendes pusztítást tud véghezvinni lelkünkben.

Vathy Zsuzsa kísérletező alkotó: a Búrkifli utáni pályája bizonyára még számos meglepetéssel szolgál.

 

vissza