Kortárs

 

Jánosi Zoltán

A lázadás könyve

DOMOKOS MÁTYÁS: HAJNALI JÓZANSÁG

Ki kit árult el? S ki kit követett? S ha igen: akkor szívünk, néhai költő barátunkkal, szegény Yorickkal szólva, miért csak „titokban hűségeskedik”? Vagy most megy végbe olajozottan az igazi, a jóvátehetetlen hitszegés? – Ilyesmiken tűnődöm én a hajnali józanság óráiban…

1.

„A megtartók jöjjenek, igen.” Ezt a gondolatot Nagy László írta le, még Szilágyi Domokos temetésén, de túl gyakran idézzük azóta is. Azt is ő fogalmazta meg még az ötvenes években, egy értékeket „daraboló-koncoló” világgal és annak kulturális propagandájával szemben, hogy „kellenek e bajos földre / újra a dantei léptek, / melyek poklot és mennyet / és mindent lemérnek”. A mély történeti erővonalakon megszületett, arányos és újra meg újra kézbe vehető életművekre pedig azért is van égetően szükség, hogy az olvasó és az értelmező végképp bele ne csavarodjon abba a hínárba, amit a politika, az ennek kiszolgáltatott kritika és a tudományos elméletek szélsőségei is évtizedek óta oly kitartóan szőnek-szövögetnek az irodalom körül, mind sűrűbbé dagasztva a homályt, mind erőszakosabban fojtogatva e művészeti ág önbecsülését és szabadságát.

Domokos Mátyás könyve messziről és messzire néző munka. Az irodalomtörténet és a kritika határmezsgyéjén állva a „dantei léptek” igényét valló életműveket a maguk súlya szerint méri, és mindenféle értéket elismer, vagyis maga is „megtartó mű”. Azzá teszi kultúránk fél évszázadát reprezentáló hatalmas ismeretanyaga, de még inkább szellemisége, a mód, ahogy az elmúlt hetven-nyolcvan év és a jelen irodalmához közelít. A szerző ugyanis szellemi hazájának tekinti az irodalmat, és akként is bánik vele. Ő is, mint annyi általa idézett író, „a magyar irodalom ethoszában találta meg szellemi és erkölcsi önazonosságát”, ez lett a „valódi hazája”, „az a bizonyos »haza a magasban« (Illyés), az »igazi haza«, »a kulturális, nem a politikai« (Babits), »Magyarország, a képzeletbeli« (Vas)”. Ahonnan az európai és a magyar értékek transzfúziója mint megtartó erő érkezett folyamatosan a „földi haza” legázolt, beteg testébe. A „Hazám: a lét / – de benne ring a mérték, / mint esti kútban csillagrendszerek” Nemes Nagy Ágnes-i képletét e kötetre vetítve természetesen Domokos Mátyás tágabb hazája is az embert erkölcsi-értelmi lénynyé formáló egyetemesebb lét, de az „e bajos földön” született művek kútjaiban ő az európaival egybeszőtt magyar kultúra és történelem csillagrendszerét pillantja meg. Ez fénylik előtte orientáló mértékként, ezt tartja szem előtt minden sorában, ítéletében. A „szellemi haza” szolgálata Domokos Mátyás értékrendjében egyszersmind a jövőjébe néző teljesebb magyar társadalom szolgálatával is azonos, a két legfontosabb pillére pedig e szolgálattevő magatartásnak: a szeretet és a türelem.

A szeretet, amely Domokos irodalomértelmezésében etikai, metodikai, sőt ismeretelméleti komponensként jelenik meg. Nemhiába írta kedves Pilinszkyjének a Rejtezkedő Isten című írásában megfogalmazott gondolatait mottóként egyik tanulmánya fölé: „Szeretet nélkül közelítve a világhoz könnyen érezhetjük értelmetlennek, képtelennek a teremtést. De nemcsak a teremtést, hanem emberi világunk szeretetének műveit is. Kívülről nézve a szeretet élete megközelíthetetlen.” A művészi teremtés értékeit Domokos Mátyás belülről nyitja fel tehát. Azok körzetéből tekint a külső, a teljesebb világra, és nézet, ízlés, stílus alapján a műalkotások, a szeretet e magasrendű művei között nem ismer különbséget. Az új évezred küszöbéről még innen, de maradéktalanul vallja Weöres Sándornak azt a már réges-régen megfogalmazott toleranciaelvét, amelyet újabb irányzatok mint friss találmányt írtak fel zászlaikra: „Nem azzal közeledni hozzád vagy bármihez: Ílyet és ílyet akarok, megfelelsz-e? hanem azzal: mílyen vagy? mert olyannak óhajtalak szeretni, amílyen vagy” (Az új évezred szelleme). Ezért fér meg békében könyvének lapjain annyiféle egymástól eltérő módon gondolkodó, látó író, mint például Szentkuthy Miklós és Illyés Gyula, Tandori Dezső és Baka István, Szabó Lőrinc és Németh László, Mándy Iván és Hajnóczy Péter. A tét ezekben az írásokban nem egy-egy irányzat védelme, hanem a teljes magyar irodalomé. Ezért is csöng ki oly gyakran ezekből a tanulmányokból az öreg Ignotus üzenete, amelyet oda lehetne írni ma is a tudományos műhelyek, szerkesztőségek falára. Azokéra is, ahol a „népi” vagy a társadalomelemző irodalom folyamatos alábecsülése folyik: „Nem az számít: ki honnét jött, s honnan hozza – akár társadalmilag, akár etnikailag – a mondanivalóját, élményanyagát, mert a magyar kultúra világán belül a magyar kultúrát gazdagítja, ahhoz tartozik elválaszthatatlanul.”

Ez a Domokos által képviselt toleranciaelv viszont csak az irodalomra és az írókra vonatkozik. Arra a társadalmi közegre már a legkevésbé sem, ami az írót nálunk körülvette s körülveszi. Az emberhez méltó élet perifériájára, sőt gyakran az erőszakos vagy a „meghívott” halálba taszítva az alkotót, művét pedig gyakorta „hamis tanúnak” állítva „saját igaz pöréhez”. Az írói lélek és a mű felnyitott ablakain át az elmúlt évtizedekbe és a jelenbe tekingető Domokos Mátyás olyan szörnyűségeket lát meg, amelyeknek már puszta érzékelése is (nemkülönben majd az ezekre adott válaszai) markánsan megszabják gondolkodói magatartását. S ezt a magatartást tartom én – túl a munka számottevő, többlapnyi sorolásra is érdemes szakmai erényein – e kötet legaktuálisabb értékének.

Ez a könyv ugyanis „a lázadás könyve”. Az ország íróinak, irodalmi közéletének lelkiismeretét felrázni akaró kiáltás, vagyis morális tett. Az irodalom lázadása és lázítása egy olyan korban, amikor a politika, az uralkodó társadalmi praxis – részint a több évtizede tartó megnyomorító folyamatok beérése, részint a jelen történései miatt – már-már végképp a szakadék szélére szorította a magyar irodalmat. Amolyan Bandula Ferike-féle szerepbe, a kreatúráéba, amellyel annak idején Konrád György olyan lélekbe vágó sűrítéssel fejezte ki a „minden oldalúan fejlett szocialista embertípus” eszméjét propagáló világ morális, kulturális és szociális perspektíváit. S amelyek közül jó néhány éppen ma látszik végképp beteljesedni.

Domokos Mátyás minden írásából süt, hogy egészségtelen nyomás, elméleti irányítottság alatt állónak érzékeli a magyar irodalmat. Felfogásában irodalmunk életközege az elmúlt évtizedek alatt olyan erőkkel telítődött, amelyek ítélkeznek, ütnek, megtagadnak, tilalomfákat, kalodákat állítanak fel, ketreceket nyitnak és csuknak, két dolgot nem akarnak csupán: szeretni és szolgálni. E helyzet ellen az irodalom érdekvédő médiumaként, a megelőző fél század lélekölő vesszőfutásait is megjelenítve s az elszenvedett fájdalmakat a hangjába sűrítve szólal meg. Lázadásának érvforrása kettős: elemzéseinek logikai és indulati sodra egyformán áramlik föl az elmúlt ötven évből (sőt a messzebbre nyúló erővonalakat tapogatva a két világháború közötti időkből is), valamint az utóbbi hét-nyolc év eseményeiből. Szemléletében ez a több fő- és alperiódusra bontható kor egységesen, a maga belső összefüggéseinek átfogó rajzolatában jelenik meg. Mai irodalmi viszonyaink megítélését ez a jelenbe sugárzó, összetett háttérrajz egyfelől hitelesíti, másfelől megkerülhetetlenné teszi azok számára is, akik az övétől eltérő véleményt fogalmaznak meg az adott korszak irodalmáról.

A Hajnali józanság írásaiban megtestesülő lázadás nem egyedi jelenségként lobbant fel a kortárs magyar irodalomértelmezésben. Motívumai, kiáltásai ott villámoltak már vészjelző kisülésekként az elmúlt néhány év irodalmi vitáinak, találkozóinak égiháborúiban is. Ám Domokos Mátyás gyűjteménye, amely a kilencvenes évek elejétől ’97-ig írt esszéit, vitáit, elemzéseit foglalja egybe (tehát csaknem teljesen átkarolja a rendszerváltás óta eltelt éveket), akkora nyíltsággal és olyan erőteljes szellemi mozdulattal nyúl bele a történeti erővonalakon így előállott mai állapotok velejébe, hogy egymagában is felfogható a teljes problémakör sűrítményének. Az irodalom lázadása fogalmába tömöríthető tartalom ugyanakkor csak hellyel-közzel képezheti le e szerteágazóan gazdag könyv szemléletvilágát, tematikai, elemzői terét. Maga a lázadó gesztus is több összefüggő, belső rétegből áll össze. Ezek közül a legfontosabb az irodalom és az író szabadságáért „protestáló hit”, az irodalmunkat évtizedek óta nyomorító erőkkel szembeni bátor kiállás, az író becsülésének és az irodalom más tudatformákénál nem alábbvaló szuverén erejének, jelentőségének védelme. Ehhez szervesen kapcsolódik egy, szándéktalanul ugyan, de szakmai és morális igényessége felhajtóerején mégis példaszerűvé növő kritikusi-irodalomtörténészi magatartás, amely az ettől gyökereiben eltérő nézetekkel szemben eleve mint az irodalom érdekvédő modellje képződik meg. A harmadik lázadó réteg az irodalom tartalmára vonatkozik: radikálisan és konokul helyet követelve az e művészeti ág látóteréből egyre inkább kisiklatott-kiostorozott jelenkori társadalmi valóságnak.

2.

E lázadó magatartás legbelső (ha úgy tetszik, műveltségbeli) bázisa az, hogy Domokos Mátyás a magyar irodalom történeti alakulásterében „teljes irodalomtudattal” mozog, és organikusan lát. E képességeihez részint a megtanulható elmélet, részint az eleven irodalom irányából kapott indíttatást. A két szféra tágas és kifinomult érzékelőrendszerré olvadt össze benne, amelyben szervesen kapcsolódik egymáshoz tudomány és korismeret. Egyszerre képes az irodalomra kívülről és belülről is látni. Ez utóbbit érthetjük úgy is, hogy akár Weöres Sándornak, neki is „belső szeme nyílt” az irodalomra, és úgy is, hogy ismeretrendszerén lépten-nyomon és meghatározóan süt át, hogy azt az irodalmi élet eleven nyüzsgésében, elméleti képzettségével párhuzamosan szerezte. Mondatai mögül nem jegyzetlapok suhogása és könyvtári órák ketyegése hallatszik, az eleven tapasztalat munkál bennük. A kritikusi, szerkesztői mindennapok, az írók, pályatársak műveit folyamatosan mérő, elemző gyakorlat alakította, csiszolta szemléletének kettős optikáját, a ritka képességet, hogy nemcsak az elmélet kilátótornyaiból méri fel, hanem belülről is érzékeli az író vállalkozását. S e kettősségből következően nemcsak az irodalomra, hanem annak tudományára is van kritikus szava.

Zelk Zoltánról mondták annak idején, hogy ő úgy költő, ahogyan a rigó rigó. Domokos Mátyásra ez így nem igaz, hiszen minden írása látványosan sok szakmai ismeretet vonultat fel, az analógiában mégis van érvényes elem. Ő sem lokátorokkal, tájolókkal, iránytűkkel tájékozódik az irodalom hegy- és erdővidékén, hanem a tapasztalatai, a mindennél fontosabb érzékei szerint.

Az irodalomra mint a lélek otthonára figyelő közelítési mód Domokos Mátyás kritikusi magatartásának a legelemibb mozdulataiban is megmutatkozik. Tökéletesen mentes marad a kritika oly gyakori deklaráló pózaitól, magamutogató gesztikulálásától. Nem a maga közelítési rendszerét akarja értékként felmutatni és a művek fölé emelni, hanem a művilág értékeit akarja kibontani és teljesebbé tenni a befogadás számára. Előadásmódjában ezért megfér a személyesség a filozófiai fogalommal, az idézet az életténnyel, az elméleti kategória az írói önvallomással. Nem idomító, szabályozó, hanem megértő rendszer az övé. Az egyik alkotóban meglévő erényt nem kéri számon a másikon, az egyikben fellelhető hiány miatt nem ad koszorút a másiknak. Irodalmunk szabad, erős egyéniségeit s a művek sokágú orientációit nem játszsza ki egymás ellen. Szentkuthyban például nagyra értékeli a fantázia gazdagságát, a káprázatos és tág belső teret, de ennek visszafogottabb voltát nem rója fel Illyésnek vagy Gion Nándornak. Amiképpen Szentkuthyt sem feddi meg a magyar parasztság sorskérdéseitől való távolmaradása miatt. Baka Istvánban, Örkényben, Németh Lászlóban, Illyésben kiemelt értékként ragadja meg magyarságtudatuk képleteit, de ennek kevésbé nyílt kifejeződését nem írja sötét adósságként Pilinszky János vagy Mándy Iván számlájára. Domokos Mátyás sehol sem merev külső eszmék, ideológiák, „tételek” nevében nyilatkozik az irodalomról. Nem áll oda kivont karddal vezényelni egy-egy elmélet kartácstüzéhez. Nem osztani akarja az igazságot, hanem felmutatni annak sokarcúságát. Nem pálcát akar törni az irodalom fölött, hanem megértetni annak teljes gazdagságát, összetettségét. Amíg elméleti vitapartnereivel szemben korántsem dekára méri a kőkemény szavakat, addig könyvének háromszázhetven lapján egyetlen utalást, félreérthető megjegyzést nem találtam, amivel írót vagy művet bántott volna. Sőt, helyenként az volt az érzésem, Domokos Mátyás úgy szereti a magyar irodalmat, hogy ebben a viszonyban mintha még az irodalomtudomány is zavarná, mintha még azt is betolakodónak látná. Ezért törekszik többek között az esszé műfajának rehabilitálására is.

Ezt a műfajt a tudomány részéről erősen mellőzöttnek látja, s az el nem ismert, de „az igazi” irodalomtörténetnek fogja föl, amelynek szellemét, nyelvét, lelkületét – annak nagy hagyományaihoz méltón – követi maga is. Domokos Mátyás mindig esszét ír, legyen a műfaja tanulmány, kritika, felszólalás, előadás vagy nekrológ. Stílusa, szelleme, elemzői nyelve a magyar esszé örökségéből, e búvópatakformán létező irodalomtörténet-írásból szívta magába példáit és energiáit. Az a rengeteg adat, tény, összefüggés, ismeret, tapasztalat, amire az érveit alapozza, így mindig egy szélesebb történelmi és irodalmi kapcsolatrendszerbe szövődik bele, és korántsem a tudományos nyelv kopárságában kerül elénk, hanem érzékletes elevenségben. Szókép, alakzat, anekdota, idézet, személyes élmény, elvonatkoztatás, érzelmi ellenpontozás, történelmi kipillantás, valamint a gondolat eleven dinamizmusával lobogó jellegzetes Domokos-körmondat formálják egyedivé kitűnő esszéstílusát. Esszét jól írni is sokféleképpen lehet. Domokos Mátyás esszéinek nemcsak tudományos sarokkövei és a tapasztalatból felsarjadó eleven lombjai vannak, hanem változatos belső térségei is. S e változatosságban mégis mindvégig sértetlen marad, amit Kosztolányi az írás egyetlen ékességének nevez: a világosság.

Nemes Nagy Ágnesről írja a szerző, hogy a költőnő a képeket „a vers lovainak” tekintette, amelyek „feszítve és visszafogva”, a „vágta és fékezés két gyönyörével” hordozzák, viszik célja felé a mű gondolatait, érzelmeit. Domokos Mátyás írásaiban a szikár fogalmakat látvánnyá szikráztató szókép, az íróktól átemelt idézet és a gazdag tapasztalati-elméleti ismeretbázis adja a kifejtés három vezérménjét. Ezek röpítik a lendületes gondolatmenetek harci szekereit. Metaforái külön tanulmányt is érdemelnének. Nála a Pilinszky-verseknek „gyújtózsinórja”, Szentkuthy képzeletének „csillagszórózása”, Szabó Lőrinc egyes műveinek – a prózai versbeszéde révén – az érzelmeket fedő „foncsorozása” van, a mai esztétikának viszont „szőrcsipeszei”, a magas tudománynak „felhőkakukkvára”, a modern teóriáknak pedig „álcahálója”, sőt „bunkerei” és „vaspáncélja” is. A Weöres-versek világa továbbá igen gyakran forog „a vörösmartys kétségbeesés vermében”. (S azt is e kötetből tudhattam meg, hogy Cholnoky szótárában a „francia villában” éjszakázás a „szabad ég alatt hálást” jelentette.) Domokos Mátyás számos írása már-már szépírói mű, művészi eszközökkel létrehozott, novellisztikusan szerkesztett vagy a prózavershez közelítő alkotás. Máskor tankönyvekbe kívánkozó sűrítménye egy-egy teljes pályaképnek, attitűdnek. A mai műbírálati stílus szűkmarkúsága, a gyakran csak két-három „tételhez” karózott elemzések közepette egyenesen üdítő, hogy elemzői látószöge mindig a mű tágasabb művészeti, történeti és társadalmi közegére nyílik, s hogy hivatkozási anyagában erős hangsúly esik a magyar szellem értékeire is. Egyetlen vers értelmezéséhez is (pl. Illyés Gyula: Árpád) képes az életmű teljes vonatkozásrendjét mozgósítani, és odarajzolni mögé a század alapvető magyar sorskérdéseit. Irodalom és való világ között mindig a lényeges, egybekapcsoló szálakat keresi. A mű esztétikai, nyelvi és egyéb rétegeiben is megszállottan kutatja a lényegszerűt, mottóival ugyancsak a vizsgált jelenség lényegét veszi célba, de ez nem vezet gondolati leegyszerűsítésre, ellenkezőleg: tárgyát sokoldalúan világítja át. A tágasabb irodalmi-történelmi atmoszféra fölfestésére, és az árnyaltabb analízis végett is, minden szerzőről, adatról, jelenségről emlékezete tárházához fordul, s így szinte kulturális körpanorámát vázol fel témája köré. Metaforikájába, idézetanyagába beleépül az elmúlt néhány száz év magyar költészetének toposzkincse, és lépten-nyomon ott csillognak benne a világirodalom távolabbi térségeinek színei is. Szellemi villódzásai mögött azonban olykor aggályos, szikár pontosságára kell felfigyelnünk. Gion Nándor Rózsaméz című regényének teljesebb földrajzi és etnográfiai megértéséhez képes volt például belebúvárkodni Fényes Elek 1851-ben kiadott Magyarország geográfiai szótára című művébe is, a Pilinszky-kiadás filológiai hibáiért, hiányaiért pedig metsző szavakkal ugrik neki a magyar irodalomtudománynak. A Hét évszázad magyar költői című gyűjteményt a korábbi hasonszőrű kiadással egybevetve nemcsak azt számlálta meg (statisztikai táblázatot is közölve róla), hogy ki hány verssel, sőt verssorral szerepel, és milyen szemléleti réteg szenved nagy hátrányt benne (a nemzeti tartalmú, a társadalomelemző költészet), hanem a friss gyűjteményt fürdőszobamérlegen le is mérte (három kiló húsz deka), és aránypárt is felállított a mű fizikai és szellemi súlya között!

A Domokos-írások nyelvezete az őt megillető helyre emeli vissza a metaforát. Ez utóbbit az irodalomra néző szellem mobilitásának eszközeként és tanúságaként mutatja fel. Újfent arról győz meg, hogy a jó szókép nagyigényű intellektuális tett, aminek ma is helye van az irodalmi tanulmányban, s egyik nagy előnye, hogy a tudományos kategóriák gyakran a mondatba rozsdásodó anyacsavarjaival vagy torkon akadó halszálkáival szemben mindenki számára azonnal érthetőek, vagyis mélyen demokratikusak.

Domokos Mátyás alázatához és ennek történeti gyökereihez mérten megdöbbentő és ijesztő a jelen szűk érdekeihez kötözöttség sok mai megnyilvánulása, a magabiztos és gyors iparkodássá züllött műelemzés. Domokos működése éppen azt példázza, hogy miképpen lehet nyitott lélekkel közelíteni a magunkénál fényesebb szellemekhez. Történetisége ellenére korunk igényeihez szabottnak látom ezt az elemzői szemléletet, mert a mai irodalmárok jelentős része, miközben a seblázas samanizmus vádjával illeti, „váteszi”-nek bélyegzi íróink egy részét (többnyire a társadalomkritikát vállaló írókat öltöztetve tollas ruhába), ezzel egyidejűleg önmagát stilizálja fel a megfellebbezhetetlen látnok szerepébe. Domokos Mátyás viszont – nyilván megértve az idők szavát – megelégszik egy jóval szerényebb (feltáró, elemző) szereppel.

A kritikusi türelem e modernsége csaknem százéves magyarországi hagyományokból táplálkozik. Domokos szellemiségében egyébként is meghatározóak a tradíciók. A szellemi haza kontinuitásának biztosítékait jelentik neki, ezért fájlalja oly hevesen a másfél százada tartó, a „múltra vonatkozó értéktudat-sorvadás”-t, azt a Babitstól megnevezett „példátlan közöny”-t, amivel a magyar lélek „múltjának értékeit elejti”. Különösen Illyésről és Németh Lászlóról szólva veti szemére a jelennek, hogy legázolta irodalmi tradícióinkat. Az Ember és szerep, az Adósságlevél, a Hajnali józanság című írások, a könyv geometriai és gondolati centruma táján szinte felsistereg a papír, és izzani kezd a könyv. Ezek a tanulmányok, amelyek a kritikus ars poeticái is egyben, nemcsak hitvallásként fogalmazzák meg a szerző irodalomhoz, magyarságához, választott szellemi hőseihez való mély kötődését, hanem magukba fókuszálják egész életművének tartalmát s legbelső értelmét is. Domokos sokszor történelmi oknyomozást is végez, rámutat a múltból a mába szúró éles és rozsdás tőrök rejtekhelyére, évtizedek, évszázadok óta megoldatlan magyar kínokra. Könyve a szenvedés irodalomtörténete is. A magyar Messiások keserű üdvtana egyaránt ott lappang Németh László sunyító megtagadásában, Illyés magányában, a Szabó Lőrincet körülszorító falakban, az urbánus–népi önmarcangolásban, a Bibó István eszméire csattanó bakancsokban, Pilinszky, Nemes Nagy megfagyasztásában, Hajnóczy kivert kutya sorsában, Baka István félresepert életében és hosszú haldoklásában.

A teljes irodalomtudat Domokos Mátyás számára az ép emberlét és a haza esélyét is magában hordozza, ezért is bántja mindenféle ezt korlátozó szellemi szűkösség, és ezért is utasítja vissza az ember és az irodalom mai végső sorvadásának szükségszerűségét valló s azt műveltségi programmá emelő nézeteket.

3.

Az irodalom szuverenitásának, önbizalmának támogatása alig halogatható, kiáltó aktualitását nem is csupán az „irodalom”, hanem a magyar író kétségbeejtő helyzetbe kerülése adja. Ahogyan az ötvenes években a kiváló írók kitaszítása az irodalom pauperizálódását és bábjátékká züllesztését volt hivatva szolgálni, hasonló (noha némiképp fordított) módon szüli ma az irodalom útjának felülről való „kijelölése” és a szegénység az írói zavartságot, válságot. A hiábavalóság tudatának örökségével Csokonai óta kényszerűen együtt élő magyar írót egyetemes és magyarországi történelmi és kulturális folyamatok manapság együttesen sanyargatják. „Aki ma Magyarországon írásra adja a fejét – írta le néhány éve Temesi Ferenc –, nem lehet normális ember.”

Nem is közvetlenül a politikának, hanem a kulturális szerkezetnek lett kiszolgáltatott mára az irodalom és az író. Világjelenség ez, az Egyesült Államokban sincs másképp, ahogyan Virágos Zsolt írja, e hatalmas országban is „…viszonylag kevesen tudnak tartósan megmaradni az irodalmi küzdőtér arénájában. De még ezeknek is csak egy töredéke tud megélni a szerzői tiszteletdíjból. […] Az amerikai szerző átlagos anyagi helyzete magyarázza, hogy miért kényszerül a befutott írók többsége arra, hogy jövedelmét egyéb forrásokból egészítse ki” (Országh László–Virágos Zsolt: Az amerikai irodalom története). Ugyanígy a modern társadalmak kulturális szerkezetének tudható be, hogy az irodalom a rá vonatkozó tudománynak is mindinkább mostohagyerekévé vált. Miközben elemző irányzatok, nézetek, tudós elvek sokasága tekint az irodalomra, iskolák, kutatóintézetek, egyetemi műhelyek röntgenezik, szeletelik a művet, viszik számítógépre és szedik ízekre az alkotást, a titkot keresve, amiért az irodalom valaha világra jött „vérben és mocsokban”, addig az írónak nem telik télikabátra. Miközben kritikák halmaza, sőt kiskönyvtárnyi tanulmánykötet születik egy-egy valamirevaló életmű körül, s elméleti kategóriák okos vadászebei szimatolják, vizslatják – falkaszámra – a művek „ötujjú liliomát”, s az irodalomra vonatkozó fogalmak, elvek, metódusok már-már lexikonokba sem foghatók, s a művekre rakott és rendesen körülvakolt gondolati építmények olykor egyetlen pillanat alatt roskadhatnak össze – mégis, a történelmi szélirány fordultával a talaját vesztett író elmagányosodva, hitét, családját vagy mindkettőt elveszítve, lélekmaró keserűséggel zuhan az utolsó nagy persely, a sírja felé.

Egyetemes jelenség az is, hogy az író a tudomány cérnaszálán lóg. Virágos Zsolt azt is leírja, hogy az amerikai könyvkiadásban mennyire megnőtt az utóbbi időben a felsőoktatás szerepe. „Ahhoz, hogy egy nívósabb könyv hosszú távon is a piacon maradjon, be kell kerüljön az egyetemek tantervébe, képzési programjának törzsanyagába. Mint R. Ohmann ezzel kapcsolatban megállapította – idézi –, »az egyetemi tanterem és annak közeli rokona, a tudományos folyóirat, társadalmunkban az irodalmi érdem, sőt az irodalmi életben maradás végső döntnöke lett«. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az amerikai egyetemeken csak az elmúlt két évtized során vált bevett gyakorlattá a modern irodalom oktatása – fűzi hozzá –, könnyen belátható, hogy például a kortárs posztmodern irodalom jókora hányadát a könyvpiacon főleg az akadémiai berkekből érkező igenlő fejbólintás tartja életben.”

A magyar irodalomból évek óta érkeznek a riasztó jelzések e jelenségcsoport megnevezésére és megállítására. A falra hányt borsó hatékonyságával azonos tiltakozásból most csupán találomra álljon itt kettő Domokos kenyéradó folyóiratának, a Holminak egy nemrég felütött számából: „Az irodalom egyetemes jelenség, tehát az egyetem felségterülete – írja Orbán Ottó –, a multikulturális játszótéren… a csengő hangú tanszékek kánonban énekelnek”, „reflektálnak egymás textusára”, „a reflektálatlan textus nem üdvözül”. Pár tucat lappal odébb Radnóti Sándor prózára fordítva vázolja föl ekként az Orbántól lírában láttatott állapotokat: „Az árva magyar íróval szemben (vagy mellett – mindegy) nem gondolkodók kérdései és újabb kérdéseket ösztönző megoldáskísérletei állnak, hanem valamiféle sohanemvolt skolasztikus tanítás. Nem hermeneutikus feszültség van elmélet és írói gyakorlat között, hanem predeterminált egyezség, autoritatív kényszer.” Hát persze – tehető hozzá az e helyzet fonákságát nemrég ugyancsak felvető Görömbei Andrással –, hiszen „az irodalomelmélet célja már rég nem az, hogy az irodalom megértését, a művek minél összetettebb, mélyebb elemzését segítse, hanem az, hogy önálló művészetfilozófiai diszciplína gyanánt érvényesüljön”. Így aztán – vonja le a szikár tanulságot – „mára el is értük azt, hogy az irodalom nagyon keveseket érdekel”.

Hát ez a helyzet az, ami ellen Domokos Mátyás „korszerűtlen” tisztességével és minden idegszálával lázad. Számára nyilvánvaló, hogy az irodalom nem szolgáltatható ki büntetlenül, a nemzeti kultúra sérülései nélkül sem a politikának, sem a kísérletező tudomány zsilettpengéinek. Drámaian bizonyítja (többek között a magyar regény elmúlt évtizedeit helyezve nagyító alá), hogy az irodalmat maga alá gyűrő, megosztó és „habarék ideológiára” épülő gátlástalan világ, a Kádár-korszak és annak kultúravezérlése valójában mekkora rombolást végzett a magyar szellemi életben, s hogy ez a dúlás a mából már csupán a meg nem született művekben, az alkotásokkal többé már soha ki nem tölthető hiányokban ragadható meg: „A mi életünk szétrobbantott repeszdarabjai, a kort reprezentáló regények híján – írja megrendítően – nyomtalanul tűnnek el… Hiányzik mögüle a regény szava, a művészet igaza.”

Nemcsak a politikai erőszak, hanem a tudományos elmélet kényszerével szemben is vallja Nemes Nagy Ágnes egykori intelmét: „Őrült minden költő, aki lemond legfőbb javáról, önmagáról, aki egyetlenségét – legyen az bármilyen egyetlenség – divatnak, vonzásnak vagy kényszernek odadobja.”

Domokos az „ellenerőket” térképezve különösen azt a problémát járja körül, hogy az irodalomra támaszkodó felépítmény jóval kiszolgáltatottabb a politika, a gazdaság és a divat hullámzásainak, mint maga az igényes irodalom. Könyvének szerfölött pikáns és tanulságos részletei az egykor és ma az irodalom fölé rendelt diszciplínák (filozófia és elmélet) és a kritika megbízhatatlanságáról, politikai-gondolati-koncepcionális „esendőségéről” való sorozatos „megemlékezések”. A teoretikai kiszámíthatatlanságot és a vad kártékonyságot rendkívül sokszínűen mutatja be. Lektori jelentésekből idéz, filozófiai melléfogásokból és elméleti zavarosságokból is, név szerint is megemlékezve sokszor a tegnap e „hív tanúiról”. Az már önmagában megnyugtató, hogy Domokos Mátyás írásaiból tökéletesen hiányzik a közelmúlt bűneinek és arroganciájának a legcsekélyebb megértése is. A század magyar irodalmának e fejezete a sebekkel borított áldozatot mutatja meg, a romlott idők mába úszó törmelékeivel együtt. A tudomány álarcában is jelentkező hatalmi erőszak önhittségét és barbárságát a szerző sehol sem mentegeti. S nem bánik kesztyűs kézzel az irodalomtudomány azon vonulatával sem, amely – régebben avagy ma – elsősorban filozófiai elgondolások illusztrációját kéri számon az irodalomtól. Egykori és mai írók és kritikusok sorát idézi viszont annak alátámasztására, hogy az irodalom semmiféle kívülről előírt szabályok ketrecébe nem szorítható. „A művészetnek – idézi egyetértően a Nyugat kritikusát – nincsenek s nem lehetnek szabályai, mert a művészet újra kezdődik minden új művésszel, ki meg tudta csinálni, mit akart, és úgynevezett igazságok nincsenek a művészetben, mert igaz művésznek örökké igaza van, s egymást kizáró igazságok egyformán megállnak bennük.”

4.

A Hajnali józanság lázadásának egyik legmozgalmasabb pontja a jelenkori társadalmi valóság irodalmi ábrázolásáért való perlekedés. Domokos Mátyás itt is radikálisan áll szemben a ma divatozó felfogásokkal, és érveit itt is az irodalom átfogóbb történeti hagyatékából meríti. Ahogy az idősebbik Cato szenátusi beszédeiben csattant fel folyton-folyvást Karthágó elpusztításának szükségessége, úgy árad elő Domokos legtöbb írásából is az aktuális valóságábrázoló igény. A társadalmi tartalomnak az irodalomból veszett rókaként való kifüstölése érintkezési sávot képez értékrendszerében, annak kétfelé vibráló árnyékával együtt, a diktatúrák és a „posztmodern” egyes mai tételei között. Sokrétű indoklással fejti ki velük szemben, hogy a társadalomra vonatkozó teljes valóságsüketség nemcsak irodalomellenes és antidemokratikus (mert megfosztja az irodalmat közösségétől, saját olvasótáborától), hanem tudományellenes is, mert rövid távon hordja magában az irodalom felszámolásának a veszélyét.

Irodalmi állapotaink közepette eleve támadottnak, kiszorítottnak véli a maga irodalomértelmezését s az e fogalmak kohéziós terében született műveket is. A hangszórókból folyton recsegtetett tolerancia hirdetésének ellenére mély szakadékot lát a „posztmodern” hazai „türelmi rendelete” és gyakorlata között. Könyvének egyik belső vonulata szemléletesen utal arra, hogy a „Nagy Narratívák” eltörlésével egyidejűleg miképpen született meg nálunk egyszersmind a „Nagy Igyekezet” is a valóságelemző, a nemzeti sorskérdésekkel szembenéző alkotások avíttá, irodalom alattivá, sőt baloldali veszélyt hordozóvá minősítésére, valamint kapott erőre a szándék, hogy a társadalmi és nemzeti kérdéseket így megfogalmazó művek visszamenőleg is minél hátsóbb helyre kerüljenek az irodalom „értékskáláján”. E törekvésekkel szemben Domokos Mátyás ma is aktuálisnak, sőt nélkülözhetetlennek ítéli azt a magatartást is, amellyel a magyar írók „az esztétikai szépet a rejtőző s nemegyszer rettenetes igazság kendőzetlen felmutatásában találták meg”. Ezért idézi többször Keatset is: „Mert a pőre igazat / elbírni s a helyzettel szembenézni, / ez a legfőbb erő.” A történelemre és a jelenre egyaránt kiélesített tekintete úgy látja, hogy a testőrírók óta nem változott itt a feladat: „Egy elkábított, a züllés kéjével narkotizált társadalmat kellene… valódi élete igazságaival… bódulatából magához téríteni.” Ezért beszél lépten-nyomon az írók szociális lelkiismeretéről, „az emberi problémák iránti érzékenységéről”, „a nervus socialis” működtetésének időszerűségéről is. A lét „társadalmi, történelmi, politikai világa” művészi rehabilitációjáért, a „könyörtelen valóságfeltáró gesztusért” emelve szót bontja ki ennek példáit többek között Gion, Baka, Örkény, Illyés és mások alkotásaiban is. S e törekvést egy előrenéző nemzeti program részeként nevezi meg, abban az országban, amely – Baka István fájdalmas soraival – „országnak ország, még hazának árnyék”, viszont „a szabadesés gyorsulásával zuhan vissza a hárommillió koldus állapota felé”. S ahol az irodalomra nehezedő sokféle eredetű és szándékú nyomásban erőteljesen ott van a kívánalom, hogy „a magyar irodalomban lehetőleg ne szólaljon meg a társadalmi érzékenység szava, az emberi szolidaritás és részvét szava, a valóság szava, az élet szava”.

5.

A társadalomról való szólás szalonképtelenné nyilvánításának ellensúlyaként éppen ezért jelenhetnek meg évekkel, évtizedekkel ezelőtt lezárult életművek is a jelennel szembesíthető, a mába sugárzó erős aktualitásként elemzéseiben. A halál, az életmű lezárulása sem teheti avíttá, korszerűtlenné az olyan életművet – sugalmazza a szerző –, amelyben a közösségi lét felvetett problémái a későbbiek során is elevenek maradnak. Miért van az, teszi fel a kérdést, hogy a másfél évtizede halott Németh László ma is a kor egyik legnyugtalanítóbb szelleme? Mi okozhatja, hogy a kitagadás vagy a sorvasztás ellenére is a tegnap embere tartja meg inkább a mait, noha ennek fordítva kellene történnie? Miért jelenik meg számára Illyés a jelenbeli magyar kultúra egyik legégetőbb hiányaként? „Miért jut egyre gyakrabban eszembe Illyés Gyula személye és műve; makacsul, mint egy vissza-visszatérő álom? Mit akarhatok, mit remélhetnék tőle tudat alatt, mire is vágynék vele kapcsolatban?” – kérdezi. „Mert az ő jelenléte önmagában is egyik iránytűje lehetett sokak számára a magyar íróhoz, s mellesleg: hű európaihoz illő tájékozódásnak ebben az »istentelenné lett létben«.” Domokos Mátyás történelemmel átitatott pályaképei, portréi azt is tanúsítják, hogy „a régi kérdések folyton újrafogalmazódnak”, s egy mű „modernségét” nem lehet csupán a történelemből, a valóságból kimetszett esztétikai mércékkel meghatározni. Egyik legmélyebb gondolata az, hogy a nagy életmű a történelem véres gödrei fölött is átívelő nemzetmegtartó erő, s funkciói közül ez ma sem száműzhető: „a magyarság léttudatát, önbecsülését korunkban is oda kell láncolni nemzeti irodalmához, művészetéhez, kultúrájához, mint egy szellemi mentőcsónakhoz. Mint egy magasban lévő hazához, amelyet nem pusztíthat el semmilyen földi invázió.”

A mai magyarságproblémák feltáró kimondásának igénye is a valóság- és társadalomérzékenység felől merül fel kiáltó szükségként. A magyar sorsvállalás és -kifejezés nála a korral való szembenézés szinonimája is. „Harcunk a magyar Pokollal van” – mondja Adyval. A történelem adott valóságával birkózó emberben a magyarságát is küzdelemként megélő alkotót látja. „Magyarul csak bátran lehet beszélni” – idézi Örkény Istvánt. „Egy igazság minden nyelvben egyformán igaz. De abból, hogy magyarul mondjuk el, valamilyen különös varázs származik… Magyarul… sokkal vesződségesebb elmondani a dolgokat.” Domokos írásai azt is példázzák, hogy sokszor csak „belső emigrációban” őrizhető meg ez a vesződség és a magyarság effajta vállalása mint „tragikus szenvedéllyel átélt emberi probléma”. Az ilyen írói magatartás pedig nem csupán a nemzet sorskérdéseivel van szerves kapcsolatban, hanem „ezzel együtt az európai ember létének, kultúrájának és történelmi cselekvésének determinációjával” is.

Eleven aktualitásként idézi fel Babits azon gondolatát, hogy az írástudó problémája „erkölcsi probléma” is, s hogy ma, a század „morális kibicsaklásai közepette” az élet kritikus pillanataiban „a költőnek kötelessége erkölcsi fokon is politizálni és sorsát megszabó erkölcsi döntéseket hozni”. E felfogás szerint az író „erkölcsi lényként” is részese lesz „egy összeesküvésnek, a színvonal összeesküvésének a színvonaltalanság ellen, a tisztesség összeesküvésének a tisztességtelenség ellen”. Ez az „erkölcsi imperatívusz” a társadalmi realitásokkal, a „minden ember életlehetőségével” számoló humanista elkötelezettséget, szociális érzékenységet is jelöli. A „jó ügy pionírságát”, „az élet határozott erkölcsi irányításának megkerülhetetlenségét” s a művészet azon képességét, hogy minden körülmények között van lehetősége mások helyett is kimondani „a néma kínt, a zord igazat, és rémülten is tiltakozni a világ és a létezés mindenfajta injúriájával szemben”. Domokos Mátyás felfogásában az ország és annak szellemi közélete önmagán hajt végre amputációt, ha az írót megzavarva, tönkretéve, agyonhallgatva a társadalmi valóságnak a műveiből való kiebrudalására, az országból való lelki exodusra kényszeríti. Nagy életművek példáival igazolja, hogy „nincs olyan kérdés, tabutéma, amelynek hangot adva az irodalom ne volna képes megtörni a sunyi hallgatás, a megzavart, rossz lelkiismeret némaságát, szétzúzva a kilencvenes évek baljós csöndjét”.

6.

A kérdés már csak az, hogy autentikus-e még ez a fajta szemlélet a jelenben, avagy csupán valamiféle korhadt konzervativizmus maradványa. Látszólag ugyanis a ma nálunk „posztmodernként” értelmezett nézetrendszerrel szemben az övé a kevésbé modern, vagyis az elmaradottabb gondolkodási mód.

Valójában azonban a dolog fordítva áll. Domokos Mátyás felfogásának bölcsője ugyan alapjaiban még a századelő és a Nyugat mozgalmainak erőterében ringott, ma mégis teljes arculatával egy „posztmodern” hegemónia utáni korba néz, és így egy napjainkban is alakuló kulturális progresszió része. A világ számos pontján és kultúrterületén egyre erősebben felszökő kételkedés abból a közös tapasztalatból jelentett be vétót a „posztmodernnel” szemben, hogy az már nem képes kielégítő válaszokat adni a jelenből feléje sugárzó kérdésekre. Megmerevedett, s – noha erősen összetett jelenség – számos elemében maga vált konzervatívvá az időben. Elsősorban azért, mert a metafizika széttépése és a nyolcvanas–kilencvenes évek eseményei után nem tudott a változó történelemhez alkalmazkodó, új értékrendet kialakítani, így fokozatosan került hátramaradott, vagyis „kor”-szerűtlen helyzetbe az előremozgó történelemben.

Abban nem értek egyet Domokos Mátyással, hogy a magyarországi „posztmodernt” – úgy, ahogy van – a „műveletlenség tévedésének” nevezi. A „posztmodernnek” mind művészeti, mind elméleti-filozófiai hozadékában megkerülhetetlen értékek is vannak, még ha ezek higgadt tisztázását majd csak a jövő – alaposan megzavart korunkra már magasabbról és tisztábban látó – irodalomértelmezése tudja is majd, a valós arányoknak megfelelően, megnyugtatóan elvégezni. Ám az a nyílt fellépés, amivel Domokos Mátyás elutasítja a „posztmodern” szélsőségeit, és a leghangsúlyosabb pontokon mutatja meg az irányzatnak a történelemből s a jelen emberi gondjaiból való kihajózását, az élet nagy kérdései iránti közönyét és a magyarországi változatában lappangó merev agresszivitást is, nemcsak a magyar kultúrában jelöl ki számára fontos helyet, hanem bekapcsolja érveit, nézeteit a „posztmodern” átalakulását, meghaladását akaró egyetemesebb erők szerkezetébe is.

Domokos ugyanis e tekintetben olyan amerikai írókkal áll egyazon sorban, mint a már a „posztmodern” első hullámaira is gyanakvóan tekintő Malamud, majd Bellow, Updike, Styron és Oates, akik nagyjából a Malamud által megfogalmazott „a művészet alapvetően az életet igenli és megszabja mértékünket” elvét szögezték szembe az új kísérletekkel (részletesebben lásd: Országh László–Virágos Zsolt: Az amerikai irodalom története, 272.) A mai textusgyártásról vallott nézetei a legtisztábban csengenek egybe továbbá a Vargas Llosáéval, aki nemrég éppen Magyarországon nyilatkozott így: „Üresnek és embertelennek tartom a ma divatos kísérleti szövegeket. A művészet semmilyen céljának nem felelnek meg.” Sokfelől szeizmografikussá finomult irodalmi érzékenysége ugyanúgy hazájának társadalmi szerkezetében s a feloldatlan történelmi feszültségekben látja a „posztmodern” honosításának legnagyobb problémáit, mint az ír Bryan Cosgrove, aki országában így jelölte meg a „posztmodern” visszafogottságának okát: „manapság a bánat túltengése gátolja az ír írót abban, hogy posztmodern játékokat játsszék”; „…a társadalmi és politikai nyomás nem teszi lehetővé a posztmodern tetszelgést”.

Az írekénél ezek szerint sokkal vidámabb magyar szellemi életben (kevés bánat, kis nyomás) akkor mi táplálhatja vajon – különösen az utóbbi fél évtizedben – a Domokoséval párhuzamos, „posztmodern” elleni erős belső tiltakozást vagy legalábbis fenntartásokat? A Petri Györgyét vagy az Almási Miklósét például, akiket nehezen lehetne az új irányzatokkal szembeni szemellenzős vaksággal vádolni? Petri György A minimum művészetétől a művészet minimumáig (A posztmodernről) című versében (1997) az fejeződik ki sűrítetten és élesen, ami tipikusan szokott történni a halódó szemléletekkel, stílusokkal. Bumerángként üt benne vissza a mozgalom fejére az a „posztmodern” irónia és gúny, amely mindeddig csak az irányzatnak „nem tetszőt” (a metafizikusat, a célelvűt, a társadalomelemzőt stb.) bélyegezte, sújtotta. A versben így maga a „posztmodern” kerül önmaga kedvenc eljárása, a degradáció művelete alá, abba a „lefokozó-profanizáló” szellemi présbe, amivel korábban az őt megelőző korok reprezentatív alkotásaira nézett. S úgy „lepleződik le” – a komikum működésének koreográfiája szerint –, mint az eddig magát „a komoly”, „a fontos” álarcában mutató nevetségesség, törpeség. A tagadás tagadásának állapota áll tehát elő, amely szükségképpen implikálja valami ezt meghaladó művészet születését.

Almási Miklós A posztmodern halála című tanulmányában, a kilencvenes évek közepén, félig-meddig a „posztmodern” nézetrendszeren belüli helyzetből vetette fel élesen az irányzat aktualitásával szembeni kétségeit. Ezek a kétségek a filozófia, az esztétika felől ugyanazokat a problémákat jelzik, amelyeket Domokos Mátyás a kortárs magyar irodalmi élet folyamába merülve kitapogatott. Almási a kortárs egyetemes történelem, kultúra és filozófia falára vetítve a kérdéskört azt a következtetést vonta le, hogy a „posztmodern” szellemi mozgalom „megmaradt a hetvenes–nyolcvanas évek közérzetének – az állóvíz-élménynek vagy a »mozgólépcsőn való toporgás unalma« (Sloterdijk) diagnózisának – interpretációjában. Magyarán: nem vette észre, hogy egy másfajta narratíva indult el…”, azaz „kikerült a jelen térerejéből”. A „posztmodern” szerepvesztését és válságát – a váratlan történelmi változások és a metafizika tökéletes szétroncsolása mellett – szerinte a teória belső ellentmondásai, hiányai is okozták. Elsősorban „szegényes etikai dimenziója”, a „condition humain-probléma” elhajítása, az a tény, hogy nem volt „hajlandó bepiszkítani kezét olyan kérdésekkel, mint – Fehér Ferenc szavait idézem – a »merre is haladunk?«, »kik vagyunk?«, »mi a viszonyunk önmagunkhoz?«”. Almási Miklós ezekben a hiányokban egyenesen a „posztmodern” történelmi hatókörének bezárulását jelöli meg, s napjainkra teszi a maga teremtette vákuumokban felszívódó s e hiányokat betölteni képtelen mozgalom végkifejletét. „…A modern filozófia mindig is érezte, hogy a játékosság és az irónia csak a saját halálunkkal szemben kínál egérutat: saját halálunkon tehát többek között így próbálunk könnyíteni. A más halála (mások megkínzása, kivégzése) már nem ugyanez a képlet. A PM (elhallgatott, de hallgatólagosan feltételezett) humanista kozmoszában a játéktér ott ér véget, ahol a másik ember szenvedése kezdődik.”

Alighanem a játéktér e szenvedésekkel, könnyekkel, vérrel összekent korlátait érzékelték az ír költők, írók, amikor a „túl sok a fájdalom” állapotában jelölték meg hazájukban a „posztmodern” szellem zsugorodásának okát. És aligha járhatunk messze az igazságtól, ha Domokos Mátyás „posztmodern” elleni tiltakozásának forrását a magyarországi szenvedésben és nyomorban, azokban a feszítő, évtizedek alatt felhalmozódott és kiélesedett társadalmi ellentmondásokban találjuk meg, amelyek csődtömegként zuhantak rá a rendszerváltás utáni országra, s amelyekkel az máig nem tudott megbirkózni. S amely gondok füstölgő halmaza mellett – saját részleges korábbi hagyományai ellenében is – az 1989 utáni hazai „posztmodern” nagy része jól szabott öltönyben, öregedő turistaként, elméletének korhadó görbe botjára támaszkodva oly „elegánsan” próbált meg elkopogni.

Domokos Mátyás munkája, ha olykor élesen, kontrasztosan, a dolgokat kínosan a nevén nevezve is, nagy hozzájárulás ahhoz, hogy korunk irodalomtörténet-írása arányos és ép szerkezetű tudjon maradni. De még ennél is fontosabb az íróknak szóló üzenete. Amit Weöres Sándor szavaival írt fel gyűjteménye végső tanulságaként a magyar irodalom öntudatának repedező kőtáblájára: „Ne kövesd azokat, akik irányt akarnak mutatni neked. Hanem úgy növekedj, mint az élő fa, minden irányban: törzsével fölfelé és ágaival körös-körül és gyökereivel lefelé.” (Kortárs Kiadó, 1997)

 

vissza