Kortárs

 

Dávid Gyula

Az író rabsága és szabadsága

PÁSKÁNDI GÉZA BÖRTÖNÉVEI

Nem is a rácsban van a rabság,
Hanem ép eszünk szégyenében,
Ekörül forgunk este, délben,
S nincs olyan óra,
Hogy ne donognánk
Jövőtlenül.

(Páskándi Géza)

Ezen az őszön az egyik leghírhedtebb romániai börtön városában, Máramarosszigeten a romániai Soros Alapítvány és a magyarországi értelmiségi körökben is jól ismert és nagyra becsült 22 c. lap írói köre konferenciát rendezett, amelynek témája: az író a börtönben.

Ezen a konferencián a szellem gúzsbakötöttségének és szabadságának ellentmondását és elválaszthatatlanságát Páskándi Géza példájával érzékeltettem.

Arról a Páskándi Gézáról beszéltem, aki a romániai börtönök és munkatáborok embertelen, a szellemet durván megalázó, ellehetetlenítő körülményei között sem adta fel intellektusát, sőt magát az alkotást sem, noha annak akkor és ott úgyszólván minden feltétele hiányzott.

 

A börtön eredendően ellensége a szellemnek. Különösképpen érvényes ez a kommunista rendszer börtöneire, ahol tudatosan és módszeresen kívánják megölni a szellemet. A bebörtönzött alkotó meg van fosztva a szellemi tevékenység legelemibb eszközeitől (a papírtól és az írószertől), sőt, amennyiben a találékony (mert szellemi egzisztenciáját megőrizni kívánó) elítélt valami módon íróeszközre és az írás rögzítésére alkalmas vagy alkalmassá tehető felületre (szappan, orvosságosüveg, lepedőrongy) tesz szert, azt a börtönszabályok szerint a legszigorúbban büntetik. Persze még a kommunista rendszer börtönei között is volt különbség ebből a szempontból: az 1956-os magyar forradalomnak még a súlyos elítéltjei is kaptak könyvet, papírt, írószert, sőt foglalkoztatták is őket például szakkönyvek fordításával; s 1962 után már a romániai börtönökben is könyvet, újságot, sőt megfelelő ellenőrzés mellett, meghatározott célra papírt és ceruzát is kaptunk. Az az állapot azonban, amelyről alább szó lesz, az 1957–1962 közötti időszakra jellemző. Abban a helyzetben szükségszerűen alakult ki a börtönben a szellemi önmegőrzés szóbeli (orális) formája, az alkotás és a befogadás szintjén egyaránt. Leírni – papírra ceruzacsonkkal, vagy szappanra, vékony mészréteggel bevont üvegre – csak rövid szövegrészeket lehetett, amelyeket aztán, miután megtanulta az ember, vagy ha zárkakutatás fenyegetett, egy szempillantás alatt le lehetett törölni, el lehetett tüntetni.

A szellemi egzisztenciájához ragaszkodó rabnak többek között meg kellett barátkoznia a börtönkultúrának ezzel az alapvetően szóbeli formájával, ami önmagában sem volt könnyű, különösen az olyan beállítottságú ember számára, aki alkatilag a vizualitáshoz kötődött. Némelyek képtelenek voltak erre az átállásra.

 

Páskándi Géza fiatalon, alig huszonnégy évesen került börtönbe, az 1956-os magyar forradalom idején szerveződött – különben legális, párt- és egyetemi kezdeményezésű – egyetemi diákszövetség létrehozásában való részvétele miatt. Fiatal kora ellenére akkor már csaknem tízéves irodalmi múltja volt: tizenhat éves korában tűnt fel egy versével iskolája, a szatmári Kölcsey Gimnázium faliújságján, s ezután igen hamar felkerült Bukarestbe, az akkori magyar nyelvű központi ifjúsági laphoz. Lelkesedett az új világért, amelynek megváltó eszméit oly sok nemzedéktársával együtt ő is magáévá tette, s a rendszer irodalomszervezői benne látták az „ifjú proletárköltőt”, aki a jövő biztos reménysége. Holott Páskándi Gézának már a pályakezdés szakaszában, 1956 előtt írott verseiből is látni lehetett, hogy ez a nonkonformista kamasz szükségszerűen szembe fog kerülni a rendszerrel, s mindenképpen a hivatalos irodalompolitikával: lázadó alkata a pártfegyelem korlátait fenyegeti, nonkonformizmusa összeegyeztethetetlen a feltétlen szellemi meghódolást megkövetelő ideológiával. Letartóztatása napjaiban megjelent első verskötete (Piros madár, 1957) már egyértelmű jeleit mutatja ennek a „másságnak”, a kötet összeállítása során ugyanis – a Sztálin halála utáni „olvadás” hangulatában – már háttérbe szorulhattak, kirostálódhattak az osztályharcos és „vívmány”-versek, s felerősödhetett a lázadás, a nonkonformizmus hangja.

Az 1956-os magyar forradalom időszakának közérzületében igen sokféle eszmeiség fért meg egymás mellett: a kommunista totalitarizmussal nemcsak az egyetemes emberi és polgári értékek képviselői álltak szemben, hanem olyan – korábban eszmehű – kommunisták is, akik egy, a sztálini totalitarizmustól megtisztított, jóval később megszületett terminussal: „emberarcúnak” nevezett szocializmus lehetőségében hittek. Ugyanez volt a börtönkapukon belül is, ahol a sorsközösség által megteremtett szolidaritás még jobban letompította a világnézeti ellentéteket. Ebben a helyzetben Páskándi említett nonkonformizmusa csak lassan érlelődik, s majd csak kiszabadulása után válik meghatározóvá, épp a börtönévek (nem feltétlenül és semmiképpen sem elsősorban fizikai, hanem inkább lelki-szellemi-eszmei sanyargatottsága) hatására.

Páskándi Géza ott, a börtönben sem adta fel igényét a szellemi egzisztenciára. Sőt, ha valami, akkor épp ez volt az, ami megtartotta őt a sokszor embertelen fizikai körülmények, a testi megaláztatások között. Ott bent is egyre-másra születtek versei, novella- és drámacsírái, elmélkedései. Mégsem – és a továbbiakban majd meglátjuk, miért nem – sorolható a börtönköltőknek abba a csoportjába, amelynek kiemelkedő képviselőjeként a XX. század második felének román irodalomtörténet-írása ma már méltán tartja számon Nichifor Crainicót vagy Radu Gyrt. Az ő számára az alkotás egyfajta lelki-szellemi „szökés” a börtönből, amit képtelen megakadályozni a kulcsos-bunkósbotos Hatalom. Versek, novellák, jelenetek születnek és öltenek formát agyában nemcsak a – viszonylagos „alkotói nyugalmat” biztosító – börtöncellákban, hanem kint, a munkatelepen is, amíg végigkapálja a maga sorát a végtelenbe vesző kukoricatáblában, vagy miközben tele talicskáját feltolja a tavaszi árvizek ellen épülő gátra, vagy a kiüresített talicskával visszaballag a kubikgödör mellé.

(1959/60 őszén–telén együtt kubikoltunk a Brailai-sziget egyik kolóniáján, Salcián. Megegyeztünk, hogy ő csak talicskázik, mi pedig egy másik társammal csak ásunk-lapátolunk, ő ugyanis a talicska nyelét fogva remekül tud gondolkozni. Aztán amíg telt a talicska, a kubikgödör szélén állva meg is osztotta velünk – első számú közönségével – gondolatait, ott született verseit, novelláit, jeleneteit.)

Mert az irodalom Homérosz óta elválaszthatatlan közönségétől: valamilyen fogékony közegtől, amelynek szerepe nem pusztán a befogadás, hanem az olvasói (s szerencsés helyzetben, amikor megfelelő intellektuális színvonalú „közönség” áll rendelkezésre, a kritikai) „mérleghitelesítés”.

A „közönség” a börtön világában igen sokféle lehet. Bármely cellában (értve ezen a valóban cellaméretű, 8-10 embert befogadó helyiségeket éppúgy, mint a négyemeletes ágyakkal telezsúfolt, 100–120-as létszámú nagyszobákat) mindig kialakul a hallgatók kisebb-nagyobb tábora, s ez – főleg ebéd és vacsora előtt, amikor bármiféle foglalatosság jó arra, hogy elterelje a figyelmet az éhségről – szomjú lélekkel fogad be bármit, legyen az egy még „odakint” olvasott regény, történelmi, filozófiai vagy szociológiai elmélkedés vagy akár valamiféle előadás a korszerű méhészetről vagy a juhtenyésztésről. (Szamosújváron 1958 tavaszán az egyik nagyszobában egy bukaresti operarendezővel voltam együtt, ha jól emlékszem, Mircea Popovici volt a neve, aki olyan színesen és élményszerűen tudta elmesélni egyik-másik opera tartalmát, a díszletekre, a jelmezekre, sőt a zenére is kitérő részletekkel, hogy előadásain négy emelet magasságig fürtökben lógott a hallgatóság. Később az ilyen tömörüléseket „lázadás gyanúja” címén már botozással büntették.)

Páskándi Géza – talán a természetéből is következett – kerülte az effajta nyilvánosságot. Szelleme szüleményeit csak igen szűk körben és megfelelő szellemtársakkal osztotta meg. Ilyen közösség volt például az, amelyik 1959/60 telén verődött össze a Brailai-sziget említett kolóniáján, Salcián, ahol a „lábadozók” szobájában, az egyik raborvos társunk jóvoltából kitűnő értelmiségi gárda húzta meg magát: az irodalomban akkor még teljesen ismeretlen Alexandru Ivasiuc, a Iasiból odakerült fiatal történész, Alexandru Zub és néhány temesvári diák. Az itt töltött esték (a kolóniára való bevonulástól egészen a takarodóig) jelentették számára az igazi megmérettetés, az olykor heves, de mindig „akadémikus szintű” viták alkalmát.

Négy évtized messzeségéből nehéz már felidéznem ezeknek a termékeny esti beszélgetéseknek a témáit. Maga a költő sem jön segítségemre, aki Begyűjtött vallomásaim címmel halála után megjelent kötetében (reá jellemző az alcím: „egy észjárás emlékiratai”) jó néhány „odabent” született művét idézi-említi ugyan, de az egész könyv elsősorban arról szól, miként lehet (mert kell) az írónak az általa (és egész kora által) megélt rettenetet magából kiírnia, egy olyan szellemi közegben, amelynek legfőbb hatalmassága az Állam Biztonsága fölött éberen őrködő Cenzor s annak jelzése alapján a vétkesre lecsapó Állambiztonsági Szerv.

A börtönévek (1957–1962) alatt született Páskándi-szövegek (az „írások” ez esetben nem pontos terminus) különben sem különíthetők el az életmű egészében. A költő ugyanis már akkor kezdi kialakítani azt a költői és kommunikációs formát, amely alkalmazkodik a „nagyobb börtön”, a külvilág cenzurális kívánalmaihoz, illetve megkerülésük módjait és lehetőségeit keresi. Emlékiratában egy helyen „parabolisztikus ábrázolás”-nak nevezi ezt az eljárást, s mindjárt két példát is ad reá. Csak az egyiket idézem:

Ó, Költő, ússz csak mondataidban: özönös fényben
Te mondataid Egyetlen Hala vagy, ússzál
Hátha kifog valami Végtelen-Értelműség
Olvasó Háló.

Bizony, nagyon messzi van ez a vers attól, amit a köztudat „börtönvers” néven ismer vagy elképzel magának. De már beleillik a költőnek a börtönből való szabadulás után használt hangvételébe, akárcsak az a Nagy Imréék kivégzésének (a börtönbe is beszivárgó) hírére még 1958 telén született másik vers, a Temetőbogarak:

Ha éltél eddig fülledt izgalomban,
hogy lelsz-e lényt, akiben irgalom van
és eltemet,
most boldogan nyugodj meg!
Van férge földnek,
rovara rögöknek,
kik fantasztái valami öröknek,
s födetlenül nem hagynak, ne rettenj,
mert nem marad itt senki temetetlen!

Vagy az az 1962-es vers, amely a korábbi eszményeivel való szakítást fogalmazza meg epigrammatikus tömörséggel:

A villanyszerelő mikor a hibát
meglelte – fölgyúlt a villany.
A költő, midőn hibára döbbent –
villant s kiégett.

A közrendű halandó akkor szabadul a börtönből, amikor becsukódik mögötte a nagykapu, s ő – immár fegyveres őrizet nélkül – elindulhat „vissza a künti világba”, amelyből évekre-évtizedekre kiszakították.

Az író, amikor a kommunista rendszerek börtöneiből szabadult, tulajdonképpen csak börtönt cserélt. Az ő igazi szabadulását az jelentheti, ha kiírhatja magából azt, amit megélt, amit megértett – önmaga sorsán túl az ember XX. századbeli léthelyzetét. Szabadulásom után azt mondta nekem valaki – aki különben szintén tapasztalatból beszélt –, hogy „ezt a mi XX. századunkat igazán csak az érti, aki megjárta a börtönt vagy a koncentrációs tábort”. Nos, az igazi íróra a szabadulással rászakad annak a kényszere, hogy ezt a „megértést” megfogalmazza, saját léttapasztalatait másokkal, az emberiséggel is megossza. Ha erre egy megújult politikai-társadalmi rendszer körülményei között adódik lehetőség, ha nemcsak ő maga szabadul, de közben felszabadul az a társadalom is, amelyhez tartozik, akkor tanúságtételek sora születhetik.

Páskándi Géza – és sok társa – esetében azonban a hatvanas évek derekán nem ez történt. Mi abba a rendszerbe tértünk vissza, amelyből elvittek, az íróembernek tehát, aki a közlés belső kényszere mellett a Hatalom továbbra is működő tiltó kényszerét is érezte, ebben a közegben és ezzel szemben kellett megtalálnia a szólás lehetőségeit. Lehetett volna az asztalfióknak dolgozni, és különböző csatornákon eljuttatni a művet oda, ahová nem ér el a Hatalom tiltó apparátusa. Páskándi azonban nem ezt az utat választotta, hanem az íróilag nehezebbet, de megtermékenyítőbbet: e kettős kényszer együttes hatása alatt születik meg az az írói életmű, amely őt egyedi jelenséggé teszi a jelenkori magyar irodalomban.

Tulajdonképpen egy, már a börtönévek alatt elindult folyamat érlelődik be a hatvanas évek közepétől Páskándi Géza művében: olyan költői eszközök, olyan nyelv, olyan kommunikációs formák kialakítása, amelyek alkalmasak arra, hogy mondanivalóit a műveiben megtestesülő léthelyzetekre és problémákra fogékony olvasóhoz közvetítse, de úgy, hogy ez a közvetítendő tartalom ugyanakkor rejtve maradjon az irodalomirányítás hatalmi szervei előtt (vagy legalábbis „megtorolhatatlan” formában jelenítődjék meg). Ez a törekvés szerencsésen találkozik a romániai szellemi életben a hatvanas évek második felében bekövetkezett „nyitással”, amelynek köszönhetően a kortárs európai abszurd nemcsak megtűrtté, de úgyszólván divatossá válik. Amikor tehát Páskándi kialakítja a maga számára azt a műformát, amelyet „abszurdoidnak” nevez el, Ionesco, Beckett, Mrożek és társai átmenetileg Romániában is elfogadott, nagy európai irányzatához kapcsolódhat. Ezzel magyarázható hallatlan népszerűsége is: sikerei a hazai, a magyarországi, sőt a világszínpadokon (például Angliában, az Egyesült Államokban, ahol egyik kritikusa a Páskándi-féle abszurdoid színház egy sajátos vonására is felfigyel, arra, hogy míg az európai abszurdban az ember az idegen és emberellenes körülményeknek kiszolgáltatott, magatehetetlen lény, addig Páskándinál ugyanez az ember nemcsak kiszolgáltatottja, de létrehozója – s így részese – is egyben az őt megnyomorító abszurd helyzeteknek).

Nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy Páskándi Géza börtön utáni műveit elemezzem: verseit, amelyeknek világába szinte észrevétlenül, de harmonikusan illeszkednek be a börtönben születettek; novelláit és színpadi játékait, amelyek egy feje tetejére állított értékrend szatirikus vagy tragikus megelevenítései. A korábbi gondolatmenet vonalán haladva inkább arra utalnék, milyen remek érzékkel egyensúlyoz – bármely műfajban – a lehetőség (a közölhetőség) határán, mennyi leleménnyel fedezi fel és használja ki azokat a réseket, hézagokat, amelyek a hetvenes–nyolcvanas években az egyre zilálódottabb hatalmi ideológián és irodalomirányítási stratégián mutatkoznak: a hatalom képviselőinek önigazolási kényszerét, a „vidám barakk” – tudatosan is ápolt – mítoszát, a felügyelők „összekacsintását” a felügyeltekkel.

Világos: a szellem egyfajta gúzsbakötöttsége és szabadságkeresése folytatódik itt az író számára, amikor megszülethetnek a börtönélményekre közvetlenül visszautaló, azokból táplálkozó művek is (csak két emlékeztető példát idézzek: novellái közül a Weiskopf úr, hány óra címűt, színpadi művei közül pedig a Vendégséget), de ami fontosabb: megszületik az irodalmi kommunikációnak egy különös-egyedi formája, annak az alkotó szellemnek terméke, aki az alkotásra legalkalmatlanabb körülmények között sem adja fel jogát az alkotás szabadságához.

 

vissza