Czegő Zoltán
Sirató ének
Anyánk fejfájára
Lévén jussa –
a Hargita megidézte őt.
Márciusban
lomb lepte a Madaras-tetőt.
Kirügyezett,
majd megtermett kilenc gyermeket.
Azidőben
halál ellen mást nem tehetett.
Rágtuk emlőit
lilára, ébren és álomban.
Rakta a tüzet,
noha tudta, úgyis ellobban.
Arra tûnt el,
amerre a szilvafák lombja.
Lehanyatlott,
kendőjét az avarra dobta.
Fordult akkor
recsegve a világ kereke.
Megértettem:
a természet visszaszerette.
Ellibbent a
kiméretett világhuzatban.
Már mindent tud.
Én fázom lét- s nemlét-tudatlan.
Kirakhatja
immár csillagokból arcomat.
Mindenható.
Mégse szól, hogy miket tartogat
e sokdíszes
októberem hegy-völgyeiben.
Lila lombok.
Nem álmodik tavaszt senki sem.
Merre van most?
Megsúghatnád, édes Istenem…
Az Űr őrzi,
s szentjánosbogarak idelenn.