Kortárs

 

Tóth Judit

Ősszel a ház

Csak a száraz bordák zörögnek
könnyű közönnyel, mint az ágak.
A kerti fal cserepei egyenkint letörnek,
ahogy a gyűrött platánlevelek.
Csak cölöp és rács a világ.

                   Merülj el.
Éjszaka van alattad és fölötted.
Himbál a kitapinthatatlan szerkezet,
akár ház, akár sodródó hajóroncs.
Sötét zugok, meg nem fejthető rejtjelek
lappanganak kamráiban. Olykor fehér
fénycsóva vág bele. Lent lesben áll
a pince torka és alatta újabb
pincék és folyosók. A mélységben egér
futkos, vagy lepényhal cikázik.

A háztető tompán lejtő fedélzet,
véletlen csapásokkal küszködő.
Belül árnyékszobák, elveszített világok.
Falait zörgeti és úsztatja az eső,
s bádogcsövén kimerült vér szivárog.

Hangtalan áll a ház, ahogy az éjfél
metszéspontján megdermedő idő.
S a sötétség emeleteivel
sustorogva körülötted növő
folyondár fonadéka meglebeg.
Ahogy a kialvó emlékezet
erőtlen tollcsapásai.

 

vissza