Kortárs

 

Tarján Tamás

„Otthon vagyok emlékeimben”

ÁGH ISTVÁN: VIRÁGÁROK

Mit akarhat egy író? című vallomásában Mándy Iván beszél – Krúdyra, Gellérire hivatkozva – „egy bizonyos oldottabb, líraibb próza” álmáról. Arról az ábrázolásmódról, melynek „semmi köze a hülye, gennyes, »költői« prózához”. Ez a fegyelmezetten átpoétizált szövegalakítás különösen illik a nagy szavaktól és nosztalgikus elrajzolásoktól tartózkodó emlékidéző epikához. A múlt mélységes mély kútja fölé hajló Ágh István nem először tesz tanúbizonyságot arról, hogy ihletett prózaköltő, aki a metsző szavak mértanias szépségének izzását hevíti mondataiban. Rímtelen verseinek tördeltebb formáltsága érződik a Virágárok lapjain is. Az a József Attila-i konszonancia, amely előzményéül mindig a megértett disszonanciát feltételezi. A kötetcím is irodalmunk tárházának egyik gyönyörű keserédes szavává nemesül. Locus, utcanév a kiindulópont: a Virágárok utca 6/B volt a szerző egyik átmeneti otthona – akkoriban, amikor a kölyökkutya-kortól búcsúzó ifjú néha a kóbor ebek csatangolására kényszerült. A szó lekéredzkedik Budapest zöldövezeti térképéről, s az egyszerű helyjelölést feledve élet és halál, magasság és mélység idő- és térképző metaforájává lényegül. A virág fönt, az árok lent; a virág a termékenység, az árok a temetés; a virág a szerelem, az árok a halál. Ezt a kettősséget a finoman elvont könyvborító, Széles Judit munkája is érzékelteti. Vakolt faldarabról készült a fénykép, vagy a Hold felszínét mutatja űri felvétel? – ki tudja. A lunátikus színek – az ezüstfehér, a fakósárga, az ónszürke, az éjfekete – birtokolják a fedlapot. A színek és alakzatok árkolt osztottságában sortöredékek is megjelennek. Írás a falon, írás az égitest kőzetporába.

Az emlékezés- és portrégyűjtemény a fiatalság visszavétele és a félmúlt dokumentálása. Peregnek a képek a memória mozijában. Árulkodik a szófűzés a képalkotásról, hangoltságról: „Jöttek barátaink nyílt életünkbe, a lassan múló időbe, mint Krúdy a budai vendéglőkbe, hogy egész nap nézzük a remetei kocsma ablakából a nagy pelyhű havazást, amint felöltözteti a tölgyfákat, a búcsújárás templomát betlehemi szűzmáriássá... Ha most emlékezni akarunk magunkra, levetíttetjük kisfilmjét: előrementünkben hirtelen hátraváltunk, lassított lépteink vége ajtónyitás az ifjúságra. Ó, milyen fiatalok valahányan! Derűsen hunyorítunk a jövőbe azóta lassan húszéves múltból, s megjegyezhetjük, egyik látogató barátunkat sem hagyta nyugton a sors” (Remetei betlehem). Szokatlanabb szórend, névelőszöktetés, derengő alliterálás: költő tolla szalad.

A múlttolulás, emléktolulás kiárad a személynevek és a helynevek halmozásából. A visszanézés sajátos szinkronitást képes teremteni. Egyszerre legyen „mindenki” a csoportképen, és a sok hely a hely legyen! Veres Péter hosszú beszélgetésre benéz, Szántó Piroska üvegre fest halat, Vas István külföldi költő bravúrját villogtatja, Csernus Tibor hős várfoglaló, „Juhász Ferenc előadása tágas, mint A tékozló ország sorai, Erzsike fürge virágének” (Szigliget-memoár). Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet sűrített, tisztán költői megnevezésében visszajár a kulcsszóként is forgó virág. Az emlékezetben halhatatlanná lett vendégek – az eltávozottak és a ma is élők – körülülik a virtuális asztalt.

Gyönyöreivel és fájdalmaival együtt kifogyhatatlan az, ami levált az időben az emlékezőről. Az elmúlt idők összerétegeződése, az ajzottság és felfokozottság magyarázza a halmozó szerkezeteket. Ezek olykor úgy hatnak, mint a meg- vagy újraelevenítő ráolvasás, bárha időről időre mégis halál a vége: „A meggy után érett a párizsi és a »puha ídes alma«, a kajszi, a ringló, a boldogasszony- és mindenféle szilva, tökalma, bőralma, csörgőalma, törökbálint- és húsvéti rozmaringalma, császár- és télikörte – olvassuk az iszkázi szülőház kertjéről. – S végig a telek hosszában az akácás, éppúgy tüzelőfának, mint zöld koszorúnak, kimagasló szilfákkal és kőrissel, északi felén a szélcsavarta vadkörtével, melynek magához hasonlította sorsát a bátyám: mintha hazai sír volna tövében, rímel a vadkörte Farkasrétre” (Utak bátyámhoz). A gyümölcsnevek s az egész sejtetett familiáris szegény-szép létmód ízei Ágh otthoni, személyes nyelvi üzeneteként telepszenek ínyünkre.

A településnevek sokasítása egy helyütt egyetemesebben működik, de a stiláris gesztus ugyanaz. „Farkaslaka! Nagyszalonta, Érmindszent, Rácegrespuszta, Csönge, Bia, Bazsi, Zámoly, Iszkáz! Csillaggá énekelt falunevek, mint anyák és szeretők a költészet égboltján, mindig láthatóan” (A szülőföld kelyhe). Nem olyan nehéz dekódolni ezt az irodalmi földrajzot. Aki bejárja a helynevek szellemútját, rátapint arra is, kik állnak a legközelebb Ágh Istvánhoz. A kötet vallomástevője viszonylag kevesek iránt melegszik át ennyire, viszont a tőle idegenebbektől sem tagadja meg az elismerő véleményt, a baráti jobbot.

Nem kétséges, az emlékezés nagy kék országútján legtöbbször bátyjairánt tájékozódik a memoáríró. Aligha téved, aki egy-egy helyen Nagy László írásainak ritmusára érez rá a testvéröcs textusában. Nagy és Ágh beszédmódjának rokonsága kevésbé közvetlen, mint azt gyakorta hinnénk. Közös örökség, fivéri összehangolódás, alkotói tisztelgés egyaránt megengedi és indokolja ezt a valószínűleg mégis akaratlan rájátszást. A fiatalabb fiú prózaíróként nem olyan vad, viharos, elsodró, mint az idősebbik. Az önmegítélés szigorából és a humorból Ághnak jutott egy porcióval több. A könnyedebb grammatikai játékosságból megint a báty adhat leckét az öcsnek.

Az iránytű-ember, Nagy László hiánya a „nagyon fáj; nem megy” fájdalmát váltja ki. A haláldöbbenet tízéves évfordulóján, 1988. január 30-án datált kötetnyitó írás torzó marad: belehasít a „nem tudom befejezni...”. A veszteségtudat óriási érzelmi hajtóerő. A viszonyulás, viszonyítás a reális énkép kialakításában is segíti a Vers és szőlővessző... egykori címzettjét, a hajdani „zöld kis Romeót”, akinek öcskösi hátára záporoztak a „te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!” észre térítő paskolásai, püfölései.

A túlélő sosem kontradikcióban, sosem az elmentek rovására jelöli ki a maga változó-egy helyét. Kitűnő emberismerő, léleklátó. Részint a szakirodalom csúf hiányosságait is feledteti az Altorjai Sándor festőművészről adott portré. Hol a külső, láttató leképezés, hol a benső, beleélő ábrázolás az erősebb. Lehet mindez oly szelíden markáns, mint Kormos Istvánról szólva: „Legendáit nem táplálta, csak alkalmat adott rá. Költészete kezdeteitől hűnek kellett maradnia verseszményeihez. Megírta 1943-ban, ’44-ben a három szigetközi, villoni csavargókról szóló költeményeit. Így hát Balázs, Bálint, Boldizsár csavargókat soha nem árulhatta el, mondjuk, egy négyezer kötetes könyvtárral” („Sajnálnotok fölösleges”) – s lehet olyan vizionálóan igaz, mint B. Nagy Lászlót költögetve: „Nem tudott megülni sokáig sehol, állva fölhajtottunk valamit a Kisgödörben, a Balázsban, a Remete vendéglőben, s tovább, mint aki most már önmagát űzi. Széchenyis, csontvárys nagy szeme csupa bánat, óriás élő könnycsepp, hosszú ujjai hegyén a színek és formák aurája, amint a semmiből próbálja kitapintani a reményt, valami melegebb opártot, s ölelhetővé változtatni a sík oktaédereit” (A kuvasz terrénuma).

A legfölkavaróbb emlék-elbeszélések egyike a Kondor-memoár, mely valójában Sarkadi Imre halálának körülményeit taglalja. Sarkadi végzete a közelmúlt irodalmi legendáriumába is bekerült (az ugyancsak koronatanú Hubay Miklós Ághétól eltérő – vagy csak radikálisabb? –, egyben drámai művet körvonalazó feltételezéseivel), népszerű könyv tárgyalja a literátus rejtélyek sorában. Az ítélkezés nélküli tanúságtevés olyan görög tragédiáról lebbenti föl a függönyt, melynek sötét díszletei mögé az utókor már aligha képes bepillantani, s ki tudja, mikorra múlik a vacogtató rosszérzés: vajon miért és miképp tűnhettek el az 1961. április 12-ről 13-ra virradó éjszaka, a haláleset jegyzőkönyvei? Aki a Belvárosban járva, a Kondor-emléktábla elől föltekintve a Kondor-lakást keresi a szemével a magasban, fényes nappal is mintha ugyanazt látná fönt és lent, amit Ágh István látott huszonhárom évesen.

Bravúrja a könyvnek, hogy névtelen szereplői éppoly mozgékony alakok, akár az irodalmi, a képzőművész, a filmes és egyéb céhek közismert – sokszor előfeltevésekkel, tévhitekkel, babonákkal övezett – tagjai. Ágh freskóján ugyanannyi festék jut lakóházuk udvargondnokának, mint az öngyilkos barát Kamondy Lászlónak vagy az önpusztító kenyerespajtás Szabó Istvánnak. „Sokáig nem láttam – írja az örökösen dohogó férfiról –, utána erkélyén ült munkaidőben is, egész nap a semmibe nézett, az ég nagyregényét olvasgatta” (Enyémmé lakott elhagyott városrészem). Utána... – a kihagyásos-ráutalásos megoldás előrevetíti a gondnok halálát. A lakosként birtokolt – mára elhagyott – kerület panoptikuma városszociológiai körkép is. Ágh szívesen hagyja szemlélődő, pohár mellett hallgató passzív magamagát a háttérben – de büszkén kiénekli kópéságait is. Az „író vagyok” tudata is a Zugló-mitológiából bomlik ki legőszintébben. „Író vagyok, hát belementem minden marhaságba. Nem keltette jó híremet, mikor a talponálló asztallapját a bicegő Biginnel hozzánk cipeltük, és kerestek a rendőrök... Író vagyok, hát érdekelnek a sorsok.”

A Virágárok három fejezete egyértelmű, logikus rendben építkezik. A kuvasz terrénuma című első ciklus és az Enyémmé lakott elhagyott című második egység közötti átfedések, átjárások még használnak is a szerkezet rugalmasságának. Előbbi inkább személyeket, utóbbi inkább színhelyeket állít elénk. A Forráskút délen négy írása a közelebbi-távolabbi, családi és hivatalos világutazás állomásaira kalauzol. Az a benyomásunk, hogy Ágh Istvánt nem könnyű kimozdítani a fészkéből – hacsak nem Szigligetre vagy a szülőfaluba visz az útja –, ha viszont a kíváncsiság, a nógatás vagy az írószövetségi diplomácia nekiindította, fogékony, érdeklődő és viszontagságtűrő Kolumbusz.

Akármerre jár is azonban, a kötelékek még a szerelmetes városrésznél is jobban visszacsomózzák Iszkázhoz. „Otthon vagyok emlékeiben” – veti papírra Szigligetnek hódolva. Joggal írhatná azt is: emlékeim otthon vannak. Az ohridi forráskút is az indulást juttatja eszébe: „Amilyen hideg a víz, olyan hűvös az árnyék a harmincöt fok melegben. Itt érzem igazán, ahogy gyermekkoromban, a víz és az árnyék teljes tartalmú fogalmát.” Magányát (vagyis az orvoslást) is az otthon létével-tűntével értelmezi. Nincs kedve a munkához, „nem ajánlják magukat a könyvek, ezek a papír hősugárzók” – merthogy „mióta a természet ütemétől elszakadtam, mindig másképpen óhajtom az időjárást, mint a földművesek, akik most éppen a száraz időben bíznak, a zavartalan aratásban” (Forró, üres vasárnap). A „néha kényszert érzek a találkozásra földijeimmel” vágya egyre inkább elhal a választalanságban. A virágárokba legmélyebben – s legélőbben – a gyermek- és ifjúkor ülepedik.

A személyes és szuggesztív könyv legironikusabb, föltűnően öneltávolító darabja Az Író nagyhete. A gonoszkodóan láttatott nagybetűs Íróról egyes szám harmadik személyben beszél a „kisbetűs” író. Ritka alkalom a kötetben: a tipográfia további fokozásokra képes. „Az Író sétál, valaki megáll a túloldalon, és nagyon nézi, ismerős asszonyarc valami helyét vesztett időből – avat be a szabálytalan irodalomórák, író–olvasó találkozók mellékeseményeinek légkörébe. – Megismersz? Iskolatársa, nevét harmincöt év után meg kell mondania. Találkozik az OLVASÓKKAL, ott ő az ÍRÓ. Egyedül és kizárólagosan. Megtanulta, micsoda látszat, nem hagyja már magát becsapni, hogy milyen kiváló, hogy milyen díjas, hogy törvényként fogadják kinyilatkoztatásait... Hallgat figyelmesen, már nem akar lenni az ÍRÓ, csöndes beszélgető csupán, maradna hajnalig ebben a jóérzésben, de fél hatkor indul a pesti gyors...” Groteszkké, profánná rendeződik a „nagyhét”: „Jegyet vált, utassá egyszerűsödik, üveg sör bal keze mellett.”

Ágh István emlékező esszékötete, lírai prózája gazdag élményt nyújt az olvasónak. Fejtörést csupán néhány radikálisan fölbolygatott szórendű mondattal – s az ilyenkor zavaróan botló szövegzenével – okoz. Ezekkel példálózni fölösleges, hiszen a költői szabadságba bőven beleférnek. Sajnos, nem mindig tudni, nem egy nyomdahiba-e a felelős. Ha nem is gondozatlan, mindenesetre tisztátalan a könyv textusa (az eddigi idézetekben is kellett javításokat tenni). A 272. oldalon műcímhiba, ékezethiány, helytelen olasz névírás, téves kötőjelezés hág egymásra: legalább öt kisebb-nagyobb pontatlanság. Az sem szívderítő, ha Sőtér István Négy nemzedék című híres antológiája Nagy nemzedékként említődik (67. oldal) – erre az sem mentség, hogy eredeti neve szerint maga az író is Nagy.

Persze végül is minden megtalálja a helyét e műben, akárcsak Töreky bácsi neve a törköly szóalakját. Az ifjúság a férfikort, a szűkebb haza a nagyvilágot, keserv a derűt. Virág az árkot, árok a virágot.

(Kortárs Kiadó, 1996)

 

vissza