Illyés Gyula hagyatékából
Rondeau
Ahogy lecsavartam magamban,
s el is fújtam szívem e lángját,
mint rég anyánk a drága lámpát,
világűr-egyedül maradtam:
az ágy hideg, a ház lakatlan,
lett a szülőhaza sivárság,
ahogy lecsavartam magamban
s el is fújtam szívem e lángját;
hó fútta be tündérkert-hajdan
s a hű múlt örök-zöld világát,
s lett sík-mindegy, hogy te még árvább
vagy valahol e sivatagban,
ahogy lecsavartam magamban
s el is fújtam szívem e lángját.
Mint családi fényképeken…
Mint családi fényképeken
a zord apák, mint múzeumban
a szobrok, olyan mereven
és olyan büszke-elhagyottan
állt bennem a sok érzelem –
vált törmelékké azon nyomban,
hogy megtelt lényeddel fejem,
s lehettem, ki sose voltam.
Romokon járok, földre hullt
falak fölött, ez volt a mult;
sivatag övez, homoktenger.
Üres a lét, de tiszta szemmel
vizsgálom, mióta hazámat
naponta meglelem tenálad.
Hajnali alvó
Márványból ébredő nyugodt
arcod egy félpillantást rám nyitott.
Elalszol újra. Még
a Mester zárva tartja műhelyét.
Még egy mosolyt arcodra és még egyet s még
egyet, ide – belém,
ahogy a festő meg- és meghúzza a végső vonalat
a helyén.
Így rögzítve örökre, mert jön a tél, így arco-
dat, ahogy még ma ragyog,
így rögzítve a szívem még, még, még az utolsó
pillanatot.
Távol vagy
Távol vagy, akkor vagy
velem,
akár a Sors, a csillag.
Mindenség tagja vagy már, egy helyen
állsz, és repülve oldod titkainkat.
Múlté, jövőé, s ha akad
még: Istené vagy újra,
ha két karomból elbocsátalak.
Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.
Halálra, semmiségre. Ez
lesz hát, ha elbocsátom
e földet is, melyet te képviselsz.
Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.