Kortárs

 

Kerékgyártó György

Erőtlen mormogás lentről

Mányoki Endrének
A Gőzmosodások Nemzetközi Szövetsége nevében

Jó, ha tudjátok: Li úgy bánik velem, mintha én is kínai volnék. Tudom, tudja, hogy nem – mégis. Egyszer sózott mogyorót rágcsáltunk a buszmegállóban, én meg (pedig ő nem szólalt meg, tele volt a szája mogyoróval) hirtelen rátörtem: Li, ne csináld már, én itt születtem. Feltuszkolta magát a vemhes kilencesre, a tarkabarka tömeg kellős közepébe, onnan szólt vissza nekem, amint az ajtó engem is a kocsi foglyává tett (én nem tudom úgy törni a magyart): szerinted hány nyelven kell beszélnie egy jegyellenőrnek? Az ördög vacsoráljon üstben forralt zabkását a pucér hasadról!, gondoltam, de hangosan csak néhány bocsra futotta erőmből, mert még a Kálvária téri kanyar előtt biztos fogódzóra vágytam a rengetegben. Egyébként Li légben rekedt nyílvessző: célját soha el nem érheti, zuhanása pedig szégyene volna. Azt mondja nekem, miközben a frottírtörülközőket passzírozza a hatalmas, sötétkék sporttáskába, hogy soha többet nem ad el egy rohadt törülközőt sem, inkább vendéglőt nyit, igazit, amilyen még nincs ebben az országban, ezt okvetlenül mondjam el Krisztának is, de inkább ne is mondjam el, majd ő elmondja, vagy nem mondja el. Én csak annyit kérdezek tőle, lesz-e abban a vendéglőben töltött káposzta. Az mi?, görbed egész teste kicsámpázott kérdőjellé, ahogy fölnéz. Unottan leintem: akkor minek az egész?

Li soha nem árulta el, miért nem választott inkább kínai lányt, de én tudom. A kínai lány mindig többen van, mérhetetlen cekkerekkel várakozik a buszmegállóban, csak akkor beszél, ha jó oka van rá, és soha nem felejt el jegyet lyukasztani. Linek a mosónőseggű Krisztina kell (Horvát Kriszta – fújta fel nemrég a Nagytemplom utcában egy frissen festett falra így, „h” nélkül a végén), aki naphosszat két folyvást bömbölő kölköt csitítgat üvöltve, akinek amúgy sem áll be a szája, aki a száradni kirakott párnákat minduntalan a lichthofba ejti, hogy aztán egy fél délelőttöt veszekedhessen a házmesternővel, mert nem akarja odaadni az üvegajtó kulcsát, s aki másodosztályú akcióvideókat kér kölcsön a saját húgától. Lit nem érdeklik a négyzetméterek, csak Kriszta érdekli, az étterem, meg hogy minél több gyerek szaladgáljon körülötte. És mi van akkor, próbálom megingatni meggyőződésében, ha nem bírod majd a magyar konyhát? Segíts megkötni a csomót!, kér finoman, majd hozzáteszi: vagy ne segíts, megcsinálom egyedül, vagy nem csinálom meg – közben helyére gyűri az utolsó törülközőt is. Jó ott fenn üldögélni?, kiált fel a korallpiros 1200-as Ladát szorgalommal öblögető termetes nő az első emeletre épp akkor, amikor mögé érünk, de az ablakban könyökölő férfi csak szív egy mélyet a cigarettájából, és a szemközti ház gangjai felé bambul. Akár a kivénhedt ökrök, cammogunk a megálló felé vállunkon sporttáskáinkkal, és Li, aki olyan sápadt ezen a reggelen, mint akinek mellén lidérc éjszakázott, azt kérdi tőlem, mi az, hogy szerelem. Micsoda, micsoda!, hadonászom két kézzel, hát az elmaradt reggeli, az elfelejtett ebéd meg a sehogy nem kívánt vacsora, ezt sem tudod, te híres szakács? De azért mondom neki azt is, amit hallani szeretne.

 

Csi Lu megkérdezte: „Mi hát az, amit az emberek úgy hívnak: szerelem?”

A Mester így válaszolt: „Volt egy Vu-beli ember, aki a törvények szerint élt, a bölcsességre törekedve. Házának békessége híres volt a vidéken. Mégis – egyszer, amikor asszonya megkérdezte tőle, szereti-e, a férfi azt felelte, néha annyira gyűlöli, hogy úgy csak azt lehet, akit igazán szeret az ember. Az asszony eztán még inkább tisztelte a férjét.”

Csi Lut nem hagyta nyugodni a Vu-beli ember története, vágyta megismerni az Igazságot. Így, miután egy éjjel feleségével hált, s az asszony megkérdezte, szereti-e, Csi Lu azt felelte, néha annyira gyűlöli őt, hogy úgy csak azt lehet, akit az ember igazán szeret. Az asszony ettől az éjszakától nem kívánt többé férje mellett aludni. Csi Lu ijedten kereste fel újra a Mestert.

A Mester kérdőre vonta őt: „Volt-e valaha a házadban viszály közted és a feleséged között?”

Csi Lu azt felelte: „Soha.”

A Mester tovább faggatta: „Adott-e a te feleséged okot arra, hogy gyűlöld őt?”

Csi Lu azt felelte: „Nem.”

A Mester megfeddte Csi Lut: „Miért mondtad hát neki ok nélkül, hogy gyűlölöd őt?”

Csi Lu belátta a Mester igazát, elszégyellte magát ostobasága miatt, és házába tért. A feleségének persze nem szólt a tanításról, de alig várta a kedvező alkalmat, hogy tévedését helyrehozhassa. Egy este aztán úgy érezte, eljött a pillanat, és korholni kezdte asszonyát a gondatlan teakészítés miatt. Alapos viszály támadt közöttük, végül a békülni vágyó asszony sírva kérte Csi Lut, bocsásson meg neki ügyetlenségéért. Csi Lu azt felelte neki, most annyira gyűlöli őt, hogy az bizonyosan mutatja végtelen szerelmét, a feleség pedig, még mindig zokogva, mindenfélének elmondta férjét, aki ezután kétségbeesetten kereste fel a Mestert.

A Mester kérdőre vonta őt: „Igazán gyűlölted asszonyodat, amikor azt mondtad neki?”

Csi Lu azt felelte: „Ellenkezőleg: nagyon is szerettem.”

A Mester szelíden megfeddte őt: „Miért mondtad hát neki, ha nem volt igaz?”

Csi Lu másodszor is belátta a Mester igazát, újra elszégyellte magát ostobasága miatt. Házába tért, és attól fogva minden gondolatával azon volt, hogy helyrehozza tévedését: mindenféléért megszidta feleségét, egészen addig, míg – civódásaik miatt – nem érzett igazi gyűlöletet iránta. Akkor azt mondta az asszonynak, most tényleg annyira gyűlöli, hogy ez biztos jele szeretetének. Másnap délután, amikor Csi Lu a munkájával foglalatoskodott, a felesége megszökött egy Jenből érkezett vándorszatóccsal. Csi Lu sírva kereste fel a Mestert.

A Mester így faggatta: „Igazán gyűlölted-e őt?”

Csi Lu azt felelte: „Igen, igazán.”

A Mester megfeddte Csi Lut: „Ha nem szereted asszonyodat, és korholod őt, hogyan is várhatnád el tőle, hogy melletted maradjon?”

Csi Lu zokogva kérdezte: „Mi hát a bölcsesség?”

A Mester így felelt: „A legfőbb bölcsesség az, hogy a bölcsesség nem a bölcselkedőktől ered.”

És Csi Lu hirtelen megvilágosodott.

 

Azon a fülledt délutánon, amelyen az étteremben ültünk, s ötízű rizst falatoztunk, amit én később a Papgödörnél öklendeztem az utcára, miközben azt kiabáltam: akkor már inkább a pizza, inkább a hamburger!, s amelyen Li a detektívüveg mögül először látta meg a két megkülönböztethetetlen gyereket vonszoló Krisztát, azon a hosszúra nyúlt estelőn találtam ki, hogy példázatokat költsek neki. Szomorúság telepedett rá, olyan átkozott, nehéz bú, mint arra, akinek jó oka van hajnalban kezdeni a borivást. Követnem kellett őt, gyomromban a rizs kavarmányaival, s néznem, ahogy lesi az asszonyt, aki tömött szatyrokkal egyensúlyozott a járdán parkoló autók sora és a kirakatüvegek között, miközben szemben ugyanilyen vederbokájú, kitaposott sarkú nők közeledtek cekkerekkel teleaggatott babakocsit tolva maguk előtt, szorosan tartva az elhízott, minduntalan szabadulni igyekvő tacskó pórázát. Kriszta megállt a videokölcsönző előtt, mindkét gyerekét nyakon csapta, mielőtt bármit szólhattak volna, így maradt néhány perce kettesben Sly Stallonéval; a vegyesboltba Li követte őt. Én az ajtóból figyeltem, hogyan mutogat a nő meztelen, húsos és ködfehér karjaival a polcok felé, s hogyan igyekszik közben féken tartani a két gyereket, akik a csokis perec, a mogyorós nápolyi és a paprikás csipsz felé kapkodtak szüntelenül. Li a rekeszbe rakott sörök körül szerencsétlenkedett, végül rágógumit kért, de a visszajárót ottfelejtette, úgy loholt Kriszta nyomában. A nő észrevett bennünket, akkor bizonyosan, amikor a szatyorból kibukó, a járdán guruló mackósajtos doboz után kapott, s Li – kissé elkésve – segíteni próbált, de csak terelgette tovább fáradhatatlanul a gyerekeket, akik lépésenként leguggoltak, s megpróbáltak minden érdekesebbnek látszó tárgyat felmarkolni, beleértve a fondorlatosabb formájúra sikerült ebkulákat is; végül mindhárman eltűntek egy barna kapu mögött, ahonnan macskák szaga csapott ki a hirtelen kereszthuzattal. Hát, ekkor mondtam Linek először példázatot. Előbb azt hitte, gúnyolódom, de aztán furán csillogni kezdett a szeme, s meg akart hívni vacsorára. Találtam kifogást.

Li most azt mondja, miközben a buszra várunk, s cigaretta után kutakodunk zsebeinkben, hogy elege van a cipekedésből, a hajnali ébredésből, a jobb helyekért folytatott brusztolásból, a rettegésből, hogy útjában van a nagyoknak. Egy éttermet akar, sóhajtozik, direkt a város szélén, ahová mégis kijárnak az emberek az ő főztjéért, mert ő olyan szakács, hogy bármelyik vendéglő alkalmazná, ha egyszer kipróbálnák, de ő már csak a saját vendéglőjében hajlandó főzni. Szívesen mesélnék neki az igazi Pestről. A lepusztult eszpresszókról, amelyekben mindig zaccos, vizezett, gyenge kávét főznek, a mocskos abroszú vendéglők sunyi, bajuszos pincéreiről, akik valahogy soha nem képesek pontosan számolni, s akik déltájt kihajítanak a helyiségből, akkor is, amikor más nem ül bent, ha nem vagy hajlandó ebédet rendelni a söröd mellé. Szívesen mesélnék a gombapresszókról, amelyek előtt, akármilyen kidőlt-bedőlt viskók is, el lehet beszélgetni reggel egy kávé vagy egy feles mellett, útban a munkahely felé. Szeretnék az ocsmány, bor- és dohányszagú talponállókról beszélni, amelyekbe azért még be lehet vinni a nagyobbacska gyereket anélkül, hogy valami olcsó cefrétől eszét vesztett szerencsétlen fellökné, amelyekben a csapos a gyereknek kívánsága szerint keveri ki a málnát vagy a jaffát, s amelyekben az öreg félkarú maga mellé ülteti a gyereket, az égő cigarettáját mutatja neki, aztán a szájába veszi, parázzsal befelé, iszik rá egy kisfröccsöt, kifújja a fülén a füstöt, aztán kifordítja a cigit, és szívja tovább, mintha semmi nem történt volna. Szívesen mesélnék Linek az igazi Pestről, ahol minden megtörténhet, csak az nem, hogy az emberek kínai vendéglőbe járjanak; de hát itt az emberek járnak kínai vendéglőbe – jobb, ha egy szót se szólok. Li azt kérdi, én mire vágyom. Egy adag pacalpörköltre kerthelyiségben, mondom, de úgysem érti. Megjött a busz.

Li azt a délutánt követően, amelyen én a járda szélére hánytam a rizst, amelyet pedig a meleghez illő könnyű ételnek gondoltunk, megharagudott, mert nem árultam el neki azonnal, hogy Horváth Kriszta a szomszédom, hogy időnként megkér, figyeljek a folyosóra kiteregetett ruhára, amíg ő vásárolni megy a gyerekekkel, s hogy cukrot, mosóport, főzőbort szoktunk egymástól kölcsönkérni, ha a szükség úgy hozza. Li most azt mondja, mostanában rosszul alszik, időnként pálinkát kell innia, hogy magához édesgesse az álmot (bizony, az álom mindenkinél jobban szereti az alkoholt), aztán csak ül a földszinti lakás sötét konyhájában a hokedlin, egyik szálról a másikra gyújt, és jobb híján az utcáról meg az udvarról rátörő zajokra fülel: egyre nehezebben tűri, hogy a lány nem az övé. Egyébként Li szerint hihetetlen, hogy ez a város milyen félelmetesnek hallatszik.

 

A tanítványok kérdezték: „Mester! Hogyan uralkodhatnánk a testen?”

A Mester így válaszolt: „Uralkodhatunk-e azon, ami az Örök Törvények szerint működik? Parancsolhatunk-e a szélnek? Megfordíthatjuk-e a folyók irányát?”

A tanítványok tovább faggatták a Mestert: „Mit kezdjünk hát azzal, amit úgy hívnak: reggeli merevedés?”

A Mester így válaszolt: „Minden, ami az Örök Törvények szerint mozog, okszerűen van. A folyók azért folynak, hogy a tengerbe ömöljenek. A nap azért kel fel, hogy ragyogjon, rizst érleljen.”

A tanítványok azt kérdezték: „Mester! Mi hát a célja annak, amit úgy hívnak: reggeli merevedés?”

A Mester azt felelte: „A régiek úgy mondták: hogy ne vesszen kárba.”

A tanítványok elképedtek: „Nem bölcs dolog-e hát uralkodni a test vágyain, s erőnket a szellem dolgainak szentelni?”

A Mester így válaszolt: „Volt egy Vuling-beli ember, aki mértékletes életéről volt híres. Minden idejét az elmélkedésnek szentelte, hirdette, hogy a szellem mindenek felett áll. Ez az ember nősülésre adta a fejét. Fiatal, erényesség dolgában feddhetetlen nőt vitt a házába, s esténként bölcs dolgokról beszélt neki. Hosszú évek teltek el, mígnem az asszony váratlanul viselős lett. A férfi azt kérdezte feleségétől, hogyan lehetséges ez. Az asszony azt felelte, nincs ebben semmi csodálatos, hiszen éppen az ő férje tanította: a szellem mindenek felett áll, mindenen uralkodik, s ő bizony a szellemével nagyon is kívánta ezt a gyermeket. A férfi megnyugodott, továbbá is bölcselkedéssel töltötte a feleségével közös estéit. Ezután még tizenkét gyermekük született.”

A tanítványok elképedtek: „Nem helyes-e hát, hogy a szellemet a test fölé helyezzük?”

A Mester így válaszolt: „Nem nagyon.”

És a tanítványok hirtelen megvilágosodtak.

 

Li sohasem beszél Kínáról, csak Krisztáról és az étteremről. Sokszor érzem úgy, igazából nem engem gondol olyan kínainak, amilyen ő, hanem saját magát képzeli olyan nem-kínainak, amilyen én vagyok. Tegnap azt mondta, megkóstolta a töltött káposztát, és tényleg nem ízlett neki. Megrökönyödtem, tudakoltam, tejföl volt-e rajta. Tejföl nem volt, vihogott, de az sem segített volna. Ez volt az a pillanat, amikor Lit csaknem lehajítottam a negyedik emeletről, annak a garázsnak vagy minek a tetejére, amely az udvarunkban áll, s amikor úgy döntöttem, soha többet nem megyek át Krisztához, és őt sem engedem be az én ajtómon. Mert Li már hetek óta itt tanyázik a szomszédban, esténként érezni a mogyorós csirke meg a mindenféle gyümölcsök, öntetek, furcsa fűszerek édes-savanyú szagát. Reggelente itt, a gangon, ahol tegnap éjjel egy-egy üveg sörrel ácsorogtunk, s ahonnan majdnem a kövezetre segítettem ezt a százhatvan centis kis sunyi, veres seggű ördögöt, a harmadik emeleti lakók szeme láttára csomagoljuk össze a törülközőket, miközben Kriszta a két kíváncsiskodó gyerekkel kiabál, s megpróbál jó kávét főzni nekünk. Még soha nem sikerült.

A múlt héten egy férfi, aki nemrég költözött ide, a másodikon kiszaladt hajhálóval a fején, fél arcán borotvahabbal; biztonsági pengés műanyag borotvát lóbálva ordított, ha ez a mocskos kis sárga nem tűnik el a házból, nagy balhé lesz – a karját hónaljig gipszelték, most a fodrászhoz jár borotváltatni; tanú nem volt, ami történt, a lépcsőfordulóban történt. Nem én intéztem el, én csak pillogtam a sportszatyor mögül. Azért Lit, ha nem kedvelném, még így is átemeltem volna a korláton.

Jövünk ketten a Baross utca felől, cipeljük nehéz terhünket, mint a Fukazawa-novellák fiataljai, akik hátukra veszik halni készülő idős anyjukat, és nekivágnak a hegyoldalnak – mert bizony ma nem ment a bolt; átvágunk a pitbull-klubon, vagyis a játszótéren, ahol most kivételesen dobermannok és snauzerek szaladgálnak önfeledten, miközben gazdáik a lerontott padokon ülve langyos sört szopogatnak, és arról vitáznak, melyikük a kerület királya – egészen addig, amíg meg nem érkeznek a pitbullok pórázon vezetve gazdáikat, kiknek arcát petrarcai merengés merevíti meg; a gazdik leülnek majd a hirtelen megüresedett téren a lerontott padokra, langyos sört szopogatnak, és arról vitáznak, hogy melyikük a kerület királya. Amúgy Li még soha nem kérdezte meg, mi az igazi foglalkozásom, mi érdekel, miért vagyok mellette, miért veszem a vállamra a rohadt törülközőket, amelyeket ő nem is akar eladni, mert ő már csak egy étteremre vágyik, és arra, hogy Kriszta mellette maradjon, azért ő még a töltött káposztát is hajlandó időnként megenni. Li nem kérdez engem az igazi Pestről, mert őt nem érdekli Pest, csak az, hogy vesznek-e az emberek frottírtörülközőt, és járnak-e kínai étterembe. Szeretném Linek elmondani, hogy ő légben rekedt nyílvessző, de nem kérdez, csak utasít, tegyem ezt meg azt, vagy ne tegyem, majd ő megcsinálja, vagy nem csinálja meg: az én feladatom, hogy a nyomában kullogjak, tárgyaljak a piacfelügyelőséggel, az adóellenőrökkel, s mindenekelőtt tartsam szemmel a vevőket, mert azok lopnak, akkor is, ha nincs szükségük rá, itt meg a szükség nagy úr, különben nem volna tele a piac. Li nem kérdez az igazi Pestről, mert ő a frottírtörülközőkből máris kikövetkeztette az egész világot.

Már a kapuban állunk, amikor elárulja, hogy nemsokára esküvő lesz, az önkormányzat engedélyezte, csak tolmácsról kell gondoskodniuk. Miközben a kaput nyitja, és megpróbálja átrángatni a nyakunkon maradt árut a résen, azt kérdi, hűségesek-e a magyar lányok. Hűségesek-e, te mesüge, hogy a szépasszonyok lovagoljanak száz évig a hátadon!, gondolom, hiszen ha hűségesek lennének, egy balladánk se volna, mint ahogy nem volna egy balladánk se, ha hűtlenek lennének – de nincs idő, hogy bármit is mondjak, lábdobogás hallatszik a lépcsőről, a félhomályban egy ütést érzek a vállamon. A hajhálós, biztonsági borotvás férfi az, még látom, meg három másik, akkorák, hogy a kerület legkirályabb királyaivá lehetnének a pitbull-klubban, és valami ütőkkel botoznak bennünket, akár az érett diót. Hamar eltűnnek, tanú nincs, ami történt, a lépcső mögött történt. Fekszünk Livel a hideg kövön, az biztos, hogy négy bordám eltörött, de vizsgálgassa az orvos, azért tanult annyi éven át! Köpök egy jó adag vért, és azon igyekszem, hogy minduntalan lebucskázó fejemet távol tartsam attól a méretes húgyfolttól, amelyet éjjelről reggelre virradólag csobbantott ide valaki, s amelyet még mindig nem takarított el senki. Li felé nagyobb eső esett: fel-felnyög, öklendezik, és a fogait emlegeti. Hát ide figyelj!, mondom neki, miközben valahogy magam alá húzom az egyik könyökömet. Végre kapok levegőt.

 

A tanítványok kérdezték: „Mester! Mi a könnyebb: egy asszonyt a házunkba vezetni, vagy annak szerelmét mindörökre bírni?”

A Mester így válaszolt: „Élt egy ember Szungban, aki mérhetetlenül sok asszony szerelmét bírta. Egy napon elhatározta, hogy az erény útjára lép; feleségül vett egy nőt, akit nagyon szeretett. A férfi soha többé nem vágyott más asszonyra, csak arra az egyre, akit a házába vitt. Elhalmozta őt szerelmével, ajándékokat hozott neki, s gondoskodott arról, hogy felesége soha semmiben ne szenvedjen hiányt. Az asszony egy napon mégis elhagyta őt más szerelméért.”

A tanítványok így faggatták a Mestert: „Mit értsünk hát ezen?”

A Mester így válaszolt: „Azt, hogy az Örök Út Törvényei kifürkészhetetlenek.”

És a tanítványok hirtelen megvilágosodtak.

 

Azért most valahogy más lett minden. Esténként elüldögélek egy kicsit a játszótéren, hallgatom a kerület királyait, közben langyos sört kortyolgatok. Ma már tudom, hogy lehet egy lerongyolódott Barkasból Fordot csinálni, ha az ember ért a kocsikhoz, és szerez vevőt a Ladára, aztán meg a Volkswagenre; és tudom, hogy a rádiótelefonon bejelentkező Sanyi hülye, mert a Bélára hallgat, nem a Jocóra, akit felhívott a rádiótelefonján; meg azt is tudom, hogy a Lajost le kell nyomni, mert hétvégén nem hozta a faanyagot. Li, Kriszta és a két csillapíthatatlan kölök a város másik felére költözött. Li ragyogott, amikor megnézte az új lakást, festőket kerített, bort a festőknek, és a költözés előtti napon átcipelte hozzám a tévét a videóval, mert semmi értékeset nem akartak átvinni, amíg a zárakat ki nem cserélték.

A rokonok, barátok kifogástalan öltönyökben, pazar autókon, méregdrága videokamerákkal érkeztek az esküvőre. A sokadalom ott szorongott a házasságkötő terem előtti szűk folyosón, s várta, hogy végezzenek azok, akik tizenegy órakor mentek mennybe. Krisztát a fűzők, a gombok és a pántok tartották össze; az egyik pillanatban a kamerába mosolygott, a másikban nyakleveseket osztott a hamutartókat borogató két kölöknek. Az anyakönyvvezető termetes, rossz arcú asszonyság volt, türelmetlenül, ingerülten és kajánul hajtogatta: tolmács nélkül nem kezdhetjük el, hol a tolmács?, már késik, el kell halasztani az esküvőt; csak akkor gyurmázta arcát kenetteljessé, amikor magára akasztotta a Köztársaság címerével díszített nemzetiszínű szalagot, és előmenetelt a kárpit mögül az anyakönyvvel. A tolmács egyébként tényleg nem jött el. A rokonok és barátok – még mindig rendületlenül vigyorogva – zsebtelefonok tucatjait kapkodták elő, beszéltek, beszéltek fáradhatatlanul, míg ott nem állt egy nyúlánk kínai, s meg nem kérdezte az előírt rend betartásáért kardoskodó asszonyságot: angolra fordíthat-e? Fordíthat, lehelte az anyakönyvvezető, neki már mindegy volt, csak legyen túl az egészen. Tucatnyi fotó és videofelvétel készült. Szerintem én egyiken sem vagyok rajta. A vacsorára nem mentem el. Találtam kifogást.

Láttam Li arcát, amikor két tagbaszakadt rokon betuszkolta valami fényesre csutakolt autóba; persze hogy láttam, végig az ő arcát figyeltem. Francba a törülközőkkel!, súgta nekem még akkor, amikor végre kinyitották előttük a faburkolatú díszterem kétszárnyú ajtaját; de itt, a kocsiban, a telefonozgató és szüntelenül bazsalygó, meglett rokonok és barátok között, akik egy fél óra alatt kerítettek tolmácsot, s akik fotók és videofelvételek tucatjait készítették el, valahogy elbizonytalanodott, valami eddig ismeretlen riadalom kerítette hatalmába. Mintha véletlenül tettem volna, térdemmel az autó mellett álló nagydarab rokon térdhajlatába böktem hátulról, az megtántorodott, én meg, kihasználva a pillanatnyi zavart, behajoltam a nyitott ablakon.

 

A tanítványok kérdezték: „Mester! Ha ennyi bonyodalommal és vesződséggel jár, van-e értelme annak, amit úgy hívnak: szerelem?”

A Mester így válaszolt: „Ja.”

És a tanítványok hirtelen megvilágosodtak.

 

Hajnalban kelek, jóval korábban, mint azelőtt. Olcsó cigaretták nehéz füstjében keresem előző esti önmagam, és elmerengek azokon az időkön, amikor még Kriszta igyekezett egy jó kávét főzni nekünk, s hogy ez soha nem sikerült. Livel útközben találkozunk, a megállóban. Ő semmit sem kérdez, nem érdekli, miért nem tágítok mellőle, csak benyúl a zsebébe, cigarettával kínál, azt mondja, vegyek, vagy ne vegyek, úgyis felfordulok, vagy nem, és figyeli a hajnali fák árnyékát. Megyünk ketten az omladozó házak közti sikátorokban, az internacionalista autóbuszokon, a különös nyelveken kiáltozók sodró tömegében a piac bejárata előtt, és a hátunkon frottírtörülközők százait egyensúlyozzuk. Szombaton Li fizet, vasárnap én; ő ötízű rizst, én töltött káposztát.

 

vissza