Kortárs

 

Eisemann György

Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé”

KORTÁRS KIADÓ, 1996

Könyvének előszavában Fábri Anna igen pontosan körvonalazza munkájának célkitűzését és főbb jellemvonásait. Műfajilag társadalom- és mentalitáshistóriai szempontokat érvényesítő irodalomtörténeti „útirajznak” nevezi tanulmányát, jelezvén, hogy az irodalom létmódjának a szorosabb esztétikai-nyelvi szférát környező komponenseire figyel elsősorban. Fontos szerep jut így a szociológiai kutatás eljárásainak, s ezért kaphatnak viszonylag nagy teret például a biografikus részletek is, kiemelve a szándékot: az írónők történetét a nőemancipáció folyamatával együtt vizsgálni. Az életrajz így nem a művek jelentésadó háttereként, nem szövegmagyarázó („metatextuális”) elvként kerül elő, hanem olyan „dokumentumként”, melynek segítségével az adott szociokulturális folyamat napjaink értésmódjának terébe hozható. A szépliteratúra világának egyéb szerteágazó összetevői – folyóiratok, társaságok, kritikai harcok, sőt az iskoláztatás, a szakképzés művelődéstörténetileg távolról sem mellékes problémaköre – mind e fejlődés rétegeiként, az irodalmi nőemancipáció tekintetében kerülnek megvitatásra. Annál inkább, mivel a szerző kritikusan megjegyzi, hogy az „írónők élete sokszor összehasonlíthatatlanul érdekesebb (élet)művüknél”. E csipkelődés – több okból is – vitákat válthat ki, de nyilvánvalóvá teszi a szándékot, hogy nem olyan nézőpontot keres a tanulmány, melyből a „patriarchális” diszkurzussal szemben egy „alternatív” nőirodalom (felül)múlhatatlan, de legalábbis hasonlíthatatlanul elkülönülő értékeit lehetne bizonyítani. Ezzel pedig elhárítja a témájából adódó lehetőséget, hogy a feminista kritika bizonyos – a mondottakra építő – áramlataihoz csatlakozzék. Fábri Anna a feminizmust magát is az emancipálódási folyamat részeként kezeli. Tehát nem a feminizmus elveiből vezeti le az emancipációt, hanem fordítva jár el.

Itt persze felmerül a kérdés, hogy egyáltalán minek az emancipációjáról van szó, ha a női nem (irodalmi) jogairól beszélünk. Valamilyen sajátos nőiség érvényesüléséről? Vagy a férfiak egyeduralmának megtöréséről éppen a „saját” terepükön, melyet korábban birtokoltak és a maguk képére formáltak? Az első esetben valamilyen megkülönböztetés mellett kötünk ki, s olyan „női” lényeget tételezünk az irodalomban, melyet például éppen a feministák többsége hevesen cáfol. (S melyre ugyanakkor több nő hivatkozik – éppen Fábri Anna könyvének tanúsága szerint is.) De ha – szintén nyomatékosan feltételezve csupán – a második esetet vesszük, tagadván vagy másodlagosnak tartván e „lényeget”, akkor milyen szempontból dekonstruálhatók a „patriarchális” struktúra sokáig kirekesztő mozzanatai? Elég pusztán a jogegyenlőségre hivatkozni? Természetesen most nem bonyolódhatunk bele e kérdéskörbe, melyben a feminista kritika tán legfőbb dilemmája rejlik, s melyet – hogy csak egyetlen megoldási javaslatot említsünk – Julia Kristeva a marginalitás–centralitás ellentétpár egyik változataként próbált leírni. Fábri Anna – ha jól értjük felfogását – nem tekinti sarkalatos episztemológiai problémának a férfi–nő kettősséget, csupán a társadalmi szerepekbe írt – történelmileg nem reménytelenül meghatározott, változó – mentalitásbeli kódok következményének tartja a felszámolandó megkülönböztetést, amelynek fokozatos megszűnését olvassa ki a tárgyalt időszak irodalomtörténetéből. Nyomon követi tehát a folyamatot, melyben e kódok mindinkább előítéletként értődnek („lepleződnek le”), egyre szélesebb utat nyitva hölgyeinknek – Berzsenyi Dániel szavaival – a „szép tiltott táj felé”.

Legfőbb benyomásunk a kötetről a felfedezések gazdagsága, az újdonságok sokasága. Még az adott évszázad kutatói számára is sok meglepetést tartogat Fábri Anna forrásfeltáró áttekintése. Nemcsak a tárgyalt anyag bősége, de számos, korábban aligha ismert szakmai érdekessége okán is. A kulturális élet olyan fontos, körültekintően tárgyalt területeiből, mint a nevelés, a tanárképzés, az ismeretterjesztés, a gyermekirodalom, az útirajz, a műfordítás, a lapszerkesztés stb., hadd emeljünk most ki néhány különösképp feltűnő és karakteres mozzanatot a szűkebb értelemben szépliteratúrainak tekinthető termésből. A fiatalon elhunyt Szász Polixéna tizennégy költeményt tartalmazó vékony kötetét még a „nőírók felettes énjébe helyezkedő” (és a velük meglepően sokat foglalkozó) Gyulai Pál is elismeréssel fogadta. A verseket a szerzőnő korai halála után a férje adta ki, olyan kommunikációs helyzetet teremtve így, mely a romantikus személyiség tragikumát a megszólalástól is tartózkodó visszahúzódás, sőt a közölhetetlenség bűvkörébe vonja. Itt is kiderül, hogy olyan – látszólag csupán járulékos – mozzanatok, mint a kiadás körülményei, az életmű fájdalmasan hatásos rövidsége stb., távolról sem mellékes tényezők, sőt, nagymértékben határozhatják meg a közreadott szövegek befogadását. Ezúttal például azon romantikus jelentésadó aurát idézve a művek köré, mely az egyediség revelációit, a szoborszerű „egyetlenség” sokáig, a 20. század második feléig élő kultuszának tartalmait képes beleolvasni Szász Polixéna kötetébe, az Iduna hagyományaiba, e „Fanni-paradigmára” játszó alkotásba.

Szembeötlő, szociológiailag (is) érdekes-elemzendő tény, hogy számos költőnő igen fiatalon írja meg nemcsak első zsengéit, de (ha megérte) későbbi pályaszakaszán sem túlszárnyalt műveit. A tinilányok közül a tizenöt éves korában verseskötettel jelentkező Wohl Janka néhány formai ötlete manapság különös érdeklődésre tarthat számot. A zeneművek variációs technikájához hasonlóan változatokat ír például az általa mindenek felett csodált Arany-versekre, -verssorokra mint témákra. Vagyis látványosan közelít a felfogáshoz, miszerint minden szöveg csak előzményeihez, a korábbi szövegekhez képest létezhet, s ilyen értelemben e pretextusok módosításainak (olvasatainak) tekinthető. Romantikus érzelemvilágát így nemcsak a 19. század második felére már elhasználódóban levő kifejezés- vagy ábrázolásesztétika koncepciója szerint „önti versbe”, hanem reflektál elbeszélt szubjektivitásának szövegszerűségére is. A Fábri Anna által kiemelt címek (Visszhang, Kettős visszhang) már önmagukban jelzik az írásmódot, melyre napjaink „szövegvisszhangokra” érzékeny olvasója különösképp felfigyelhet. Többek között Weöres Sándor vagy manapság Kovács András Ferenc – természetesen e tekintetben sem összemosandó – lírai nyelve alkotják Wohl Janka szerényen modernizáló törekvéseinek későbbi, jelentős stádiumait. Arany János egyébként 1858-ban virtuóz rögtönzéssel reagált a több nyelven értő ifjú pályatárssal való találkozásra – hadd idézzük magunk is az emlékkönyvbe írt sorokat: „To love, to like, enyelgénk, / Amaz sok, ez kevés; / (Szótár-segélye nélkül / Támadt az érezés;) / Egy szóba’ most ezen per / Kiengesztelve lőn: / Zeng édesen: remember! / Át téren és időn.”

Fábri Anna kötete – természetes nyomatékkal – főleg a kritikai fogadtatásban tapasztalható módosulásokra összpontosítva kíséri figyelemmel a írónők fogadtatásának szociokulturális környezetváltozásait. Eközben pedig magukról a kritikatörténeti fejleményekről is lényeges vonásokat tár elénk. Fontos és általánosítható összefüggésre utal a fejtegetéseiből leszűrhető megfigyelés, miszerint a lehetőségek bővülésével, az ellenállások-előítéletek felszámolásával egyenes arányban növekszik írónőink esztétikailag elismert jelentősége, azaz egyre előkelőbb helyet vívnak ki maguknak az irodalomtörténeti kánonban. E folyamat pedig szintén meggyőzően cáfolja a művészi értékek „objektivitásának” hitét, s az értelmezéseknek-olvasatoknak, vagyis szöveg és befogadása kommunikatív viszonyának meghatározó mivoltát bizonyítja. Nyomatékosítja, hogy az egyes korszakok befogadói közösségeinek – hatástörténetileg determinált – belátásától függ a művészi produkciók „rangja”, nem pedig azoknak „önmagukban” létező (azaz ekként nem létező) sajátosságaitól. A századvégen körülbelül Czóbel Minkától és Erdős Renée-től kezdve találunk olyan alkotókra nőirodalmunkban, akiket immár nemcsak a speciális szempontú kutatói alaposság, de a tudományos közvélemény vagy a nagyközönség érdeklődése is mindmáig többé-kevésbé rendszeresen figyelemmel kísér. S itt zárul is a tanulmány: Ritoók Emma, Kaffka Margit, Tormay Cécile, Lesznai Anna, Kosáryné Réz Lola, Gulácsy Irén, Török Sophie és mások nevei jelzik a Kitekintés című fejezetben a további állomásokat. Érdekes, hogy ekkor már olykor fordul a kocka, s a jelenből visszatekintő monográfus fogná vissza a korabeli kritika magasztalásait a komoly nemzetközi hírnévre szert tett Tormay Cécile esetében, túlzásnak tartván a két világháború közötti recepció véleményét, mely A régi ház szerzőjének munkáit Selma Lagerlöf és Ricarda Huch műveinek rangjára emeli. Nem kizárt ugyanakkor, hogy a most elfogadott kánon fog módosulni némileg a jövőben – Tormay Cécile valamelyik műve javára.

Hadd utaljunk még néhány, Fábri Annától immár megszokottnak mondható irodalomszociológiai eljárás alkalmazására, a fejtegetéseket alátámasztó-kiegészítő táblázatokra, a társadalomtörténeti szempontból fontosnak tartható adatok rendszerezésére. Így fedezhetők fel például a hölgyek társadalmi rétegződése, családi állapota és irodalmi aktivitása, sőt választott irodalmi műfaja közötti, eddig aligha feltételezett, meglepő összefüggések. Tájékoztatást kapunk a fontosabb nőmozgalmi és a párhuzamos irodalmi események időrendjéről, s minden fejezet vége hozza a tárgyalt szerzők rövid életrajzát, művei listáját. A kötet alapos bibliográfiával zárul.

Fábri Annának tehát (ismét) sikerült olyan témát találnia, melynek kibontása a 19. századi magyar irodalomtörténet korszakaihoz elsőként felvetett, újszerű, immár elhanyagolhatatlannak látszó szemponttal közelít. A szerzőnek korábbi tanulmányaiban kialakított, gyakorlott módszere és annak színvonalas alkalmazása várhatóan további vizsgálódásokat inspirál a nőirodalom terén, akár más századokra is kiterjesztve a jelen kötet kezdeményezéseit.

 

vissza