Kortárs

 

Tóth Judit

Színhelyek az időben

A múlt tágas árkádjai alá,
bárki hiába igyekezne,
akár a kék-zöld örvénylésű kertbe
vagy a befüggönyözött színterekre:
a játék nekünk jelentéstelen.

Hol a múlt évek bokrai virulnak,
a levetett alakok odahullnak,
minden régi formája a fiúnak
itt ég világos telt domborulatban,
míg a sok horpadt bábu összekoccan
a mély kánikula ösvényein.

Itt a bábu nem kóc és spárga,
föl-fölfénylik, mozdul valódisága,
maszkot a mi szemünk előtt visel.
Mihelyt elhajítják és elfelejtik,
a múlt zöld kertjében életre kel.

Ez itt számunkra elveszett idő,
mássága elúszik, nem érthető.
Az önmagára záruló erő
nem tűr meg maga körül idegent.

Az emlékezet széllökései
próbálgatják megközelíteni.
Az egykori kisfiú sok-sok arca
nem üvegesre merevített fénykép.
Kopott cipője, tört játéka érték
e más világítású térfogatban.
Rohan, ragyog, nevet, labdája pattan
az idő falán, ő ez, meg ez, meg ez.
Évszakai itt élnek fogyhatatlan,
mit ő az emlékből is visszavesz.

Az emlékezőnél nincs elhagyottabb,
mint akit eltaszítottak, kidobtak,
mert a voltak a vant tartják halottnak.
És a lombbal zsúfolt kert be nem enged,
ahogy élünk, úgy úszik egyre messzebb.

Majd ha az út végre elfogy előlünk,
amikor látásunk lángja kilobban
és leszünk oly bezártak, merevek,
amilyen bábu, angyal nem lehet:
tetőtől talpig megtöltve sötéttel
és világtalanabbul, mint az éjjel,
s mint aki fejjel csobban le a kútba,
úgy zuhanunk a véghetetlen múltba.

Kihamvadunk, s elszáll a félelem.
Mert mégsem egynemű kint-bent az árnyék,
s zuhanásunk sem jelentéstelen.
Itt nincs többé törekvés, hogy megosszon,
s mint szél a hajnalodó égi bolton,
ér egy ismerős, fénylőbb suhogás,
s körülvesz, mint egy réges-régi otthon.

Nem lenni több. A holtat értelem,
érzés nem lakja, sima, nincstelen,
mint egykor. Amije van, oly kevés,
egyetlen könnyűszárnyú lebbenés.

 

vissza