Kortárs

 

Szöllősi Zoltán

Hideg versavar

Sívó egem, sívó máriaüveg,
vérrel erezed szemeimet,
  fiad szemét, aki fél,
derékaljam hideg versavar,
benne kéz és szembogár kapar,
  fázom,
             templomodban fúj a szél.

Országom kint lekorhadt vagon,
arcok rajta, arcaim vakon
  s rángatja Európa
és zúg csak, zúg katonanóta
felejthetetlen hulló hóba,
  holott
              virágzik, ég a róna.

 

Csillaggá szűkül

Nem csak közös úton,
  ahol annyian mennek,
nem csak külön úton,
  hol annyian elesnek.

Nem csak lóhalállal,
  eltrappoló esővel,
nem csak tétlen mával,
  szemetelő idővel.

Nem csak vágyak szárnyán,
  mesebeli madárral,
nem csak földi árván,
  ki kerekein szárnyal.

Nem csak szavak hídján,
  mely embertől emberig,
nem csak hidak híján,
  ahol most sirály kering.

Nem csak fagyott folyón,
  királyválasztó télben,
nem csak árba bukón,
  halakkal hűvös éjben.

Sosem arcom nélkül,
  mindig vissza is nézve,
hol csillaggá szűkül
  magányom ember-rése.

 

Hideg csönd

Huszadik század éje,
  fönt hideg csönd, fenyegetés,
hullik a lélek mélyre
  és földre az égi vetés.

Hazugságok közt resten,
  félelem derékszögében,
itt élek Budapesten,
  szívemben acsargó szégyen.

Rokonok, ismerősök
  elárvult tanyákon, nyíren
s délen, ti bácskai ősök,
  őshaza-messze innen –

 

Jövő tél jele

Jegenye tornyában
   ősz harangozik,
zenéje hulló levél,
   rézfejű hangjegy.
Hétköznapi templom,
   üres bent a táj,
de málló boltja alatt
   szertartás szerint,

ember nélkül, mégis
   történik a lét.
Szuvas égdimenziók
   őskeresztjéről
most száll alá a Nap,
   ruháját, testét,
elárvult papja, magam
   markolom a fényt.

 

vissza