Kortárs

 

Szalay Károly

Skolasztika és szatíra

TEMESVÁRI PELBÁRT

 

Író és kora

A kései középkor legismertebb, legnagyobb hatású prédikátorírója. 1435 körül született, és 1504. január 22-én halt meg. Istvánffy Miklós száz esztendővel később ennyit tud róla: „Jeles tudományú férfiú, de idomtalan, görbe orrú és rút ábrázatú ember volt, akit gúny és nevetség tárgyául vettek.”1 1471-ben tér haza Krakkóból, bekapcsolódik a magyar egyházi és oktatóéletbe, írói munkásságának zöme pedig a nyolcvanas évektől kezdve élete utolsó két és fél évtizedére esik. Janus Pannonius (1434–1472) az idő tájt fejezi be életművét, amidőn Pelbárt jószerint kezdi a pályáját. Másik kiemelkedő kortársa a dominikánus Savonarola (1452–1498), eszményei sok vonatkozásban azonosak Temesvári Pelbártéval, s noha amazt kivégzik és elégetik, 1558-ban hivatalosan is deklarálják, hogy írásai megfelelnek a katolikus hitelveknek. A világi és az egyházi fényűzés, az erkölcsi fertőbe torkolló mulatozások, az alakoskodások, a szegényeket sanyargatók könyörtelen ostorozója ő. Amíg Pelbárt megmaradt mindvégig elméleti síkon, egyházi íróként, tanítóként és prédikátorként működött, Savonarola a politikai életben is részt vett. Sőt, tanítványai szó szerint vették korholásait, és a keresztényi élet egyszerűségének szellemében pusztították a hívságosnak tartott tárgyakat és épületeket.

A 15. század ellentétes szellemi, művészi és egyházi törekvéseket bontakoztat ki. Virágzik a humanista irodalom, a kora reneszánsz. Az ókori művészetekben gyökerezve fölújítja a klasszikus, antik szépség- és életeszményt, ellentmondva a skolasztikának, amely a latin–görög kultúrából elsősorban az arisztotelészi eszmerendszert hangolja össze az újplatonikus és Szent Ágoston-i bölcselettel. A reneszánsz főúri és főpapi fényűzés, pompakedvelés, pogány művészetszeretet, dévaj életvitel éppúgy irritálja Pelbártot is, mint Savonarolát. Korholja a „világias mókát”, a „hiú szórakozást”, a sikamlós „játékot” és mindenekelőtt az „ilyesféle tréfákat”, „illetlen gesztusokkal vagy mutatványokkal tréfát” űzőket. A „pajzánkodó szándékkal” álarcot vagy másnemű ruhát öltőket s azokat a féktelen dalokat (cantus lascivos), buja szövegeket (cantilenam carnalem) kántáló énekeseket és táncosokat, akik előadásukkal az érzékiséget kívánják gerjeszteni közönségükben. Cirkuszi, színházi, alakoskodó és álarcot viselő mímusok, jokulátorok, zenészek, trufacsinálók elleni indulatai nemcsak Savonaroláéival rokonok, hanem Tertullianus, Ankürai Nilus, Szent Jeromos, Szent Ágoston és más egyházi elméletírók, de különösen Clairvaux-i Szent Bernát „léha tréfálkozást, dévaj viselkedést, élcelődést” korholó nézeteire utalnak vissza. A 15. század második feléből a 3., illetve a 6. század elejére! Ez a minden léhaságot és álarcos alakoskodást kárhoztató szemlélet végigvonul a zsinatok történetén, a 8–13. századon át, és Pelbárt a Bibliában kezdődő folyamat utolsó láncszeme, mert a 16. század protestáns puritanizmusa átugorja ezt az elvrendszert, és közvetlenül az ószövetségi Szentíráshoz köt vissza.

Nemcsak az előadókat, hanem azokat is korholja, akik az „ilyesféle” mulatozásokban kedvüket lelik.2 Az alakoskodás kárhozatos voltára anekdotikus példát idéz, dévaj jókedv ellen (olykor morbid) humorral, az ő megszokott, szűkszavú modorában. Voltaképpen kis novellaremeklést ad elő: egy Kapus melletti folyó partján lévő faluban, 1480 körül, egy alakoskodó falusi mulatságon, egy férfiruhába öltözött asszonyt elragadott az ördög, és a mocsárban halálra kínozta, társai segítségével.3 „A farsangi jókedv az egész társadalmat érintette: a víg napokat a királyi udvartól kezdve a jobbágyfalvakig mindenütt megülték.”4 Emez általánosan elterjedt és Európa-szerte tobzódó népszokások ellen keményen prédikált, s szakadatlanul rémisztgette hallgatóit. Példája szerint a kölni egyházmegyében villámlás és kőeső tizedelte meg a falu vetését, mert lakói annak ellenére tartottak táncmulatságot, hogy azt papjuk megtiltotta.5 Ötvened vasárnapra írt harmadik szentbeszédében pedig azt meséli el, hogy egy sivatagi remete-életből hirtelen városi fertőbe szakadt szerzetes kedvtelve szemlélte a táncoló férfiakat és nőket, mígnem észrevette, hogy a „kezek összefonódásánál fekete ördögök jelentek meg”.6 Azt kell hinnünk, akárcsak szerzetestársai külhonban és itthon, akik kevés sikerrel riogatták hallgatóikat, ő is kudarcot vallott, midőn híveit rémisztgette a dévaj mulatozásoktól. Senkit sem kímélt, még Mátyás királyt is korholta, jóllehet a máskülönben reneszánsz kedvű és központosító hatalomra törő uralkodó éppenséggel az obszerváns ferenceseket támogatta. Temesvári azonban rendje pártfogójával szemben sem adta föl saját elveit.

Szellemi kötődéseinek bonyolultságára mi sem jellemzőbb, hogy ugyanaz a Szent Jeromos az eszményképe és az egyik forrása, akit a humanisták is szívesen forgattak és tiszteltek, nagyszerű antik műveltsége és remek ciceroniánus latin stílusa okán. Mi több, Szűz Máriáról mintázott arcképében szinte tökéletes reneszánsz szellemű, hús-vér nőalakot írt meg!7 

De nem tudta kivonni magát a kor harmadik jellemző és igen fontos egyházi-szellemi áramlatának, a misztikának a hatása alól sem. Voltaképpen a reneszánsz humanista, világias eszmény és életvitel ádáz korholója, ellenfele, de szellemére visszahatottak a kor humanista és reneszánsz törekvései is. A skolasztikában gyökerező polihisztor volt ő. Hittudományi, bölcseleti, természettudományos, irodalmi fölkészültsége az egész európai tudományosság összefoglalására tette alkalmassá.

És ezt a mérhetetlen tudást prédikációs könyveiben kamatoztatta, amelyek jobbára vezérfonalként álltak az európai hitszónokok rendelkezésére. Forrásmunkák, kézikönyvek voltak ezek – ezért szűkszavúak, jelzésszerűek gyakorta. Humorának kibontakozását tehát nemcsak szelleme, hanem e gyakorlatiasság szempontja is meghatározta.

Nem elhanyagolandó jelentősége műveinek, hogy ezek az akkortájt megszülető magyar nyelvű kódexirodalom elsőrendű forrásai voltak. Annál is inkább lehettek, mert magyarul gondolkodott, tehát a magyarból latinra fordított művet fordították vissza magyarra a kódexírók. Horváth János őbenne és társaiban látja a magyar nyelvű magyar irodalom inspirálóit. Karácsonyi János idézi szóhasználatát: „in lingua nostra”, amely magyar anyanyelvűségére utal.8 Nincsen ebben semmi szokatlan. Savonarola is latinul készítette el vázlatát, amelynek alapján a hallgatóság nyelvén prédikált. Föltételezem, hogy Pelbárt sem járt el másképpen, akárcsak paptársai, s a német és a francia papok is az ő latin útmutatói szerint szólhattak anyanyelvükön a szószékről. Azt is el tudom képzelni, hogy a vázlatszerű anekdotákat magyarul színesen, fordulatosan, bőbeszédűbben adhatta elő.

 

A prédikáció mint a középkor enciklopedikus műfaja

A szónoklat az írni és olvasni nem tudó középkori ember számára nemcsak a hit, a vallás, az erkölcsre nevelés, hanem a hétköznapi tudás forrása is. A templomok díszítményei, a kőfaragások, szobrok, falfestmények és táblaképek mind-mind a szentbeszédek képi megjelenítési formái. Mindenekelőtt a passió, a kálvária, az utolsó ítélet, a pokol és a mennyország, az idvezültek és az elkárhozottak, az angyalok és az ördögök; az elhangzott szöveget képi ábrázolással tárgyiasították. A Szent István-, a Szent László-, a Szent Imre-, a Szent Margit-, a Szent Gellért-legendák prédikációbéli földolgozása pedig a vallás, a keresztény hit részévé tette az ország, a magyarság történetét is. Sőt, pogánykori motívumokat, szimbólumokat is beillesztett a keresztény jelképrendszerbe. Alighanem téves az az elképzelés, hogy a keresztény kultúrával merőben más, a pogány múlttól élesen elütő szellemiség szakadt a magyarságra. A jogfolytonosság azért is valószínű, mert keresztény jelképeket már pogányként magukkal hozhattak a Kárpát-medencébe. E pogány jelképek még Temesvári korára sem biztos, hogy teljesen eltűntek, vagy elvesztették jelentőségüket a művészi ábrázolásokban.

A templom melletti iskola már Szent István, sőt Géza idejében is a gyermekoktatás színhelye. A templom, a szertartások alatt vagy mellett, a fölnőttoktatás és -továbbképzés csarnoka. Erről tanúskodnak még 16. századi német metszetek is. Pelbárt kézikönyvei taglalják a hitélet kérdéseit, az üdvözülés, az elkárhozás okait és formáit, az ünnepeket, a szentek példáit, a szentségeket (a házasságot többek között). Vallási témáit a devotio moderna, az előreformáció, vagyis az egyház és a hitélet megreformálására való törekvés jellemzi. Mint említettem, a misztika hatása is. A bensőséges vallásosságra való buzdítás, az Istennel való egyesülés, az „élmény”, a „szemlélődés”, az „elragadtatás”, valamint az „erények mind buzgóbb gyakorlása”9 a megtisztulás, a megvilágosodás kegyelme után. A jócselekedetek, a felebaráti szeretet művelése eszköze annak, hogy az ember önmagát nemesítse, s megtalálja lelke mélyén az Istent.10

Nem lehet elhallgatnunk azt a tényt, hogy a középkor embere legalább olyan fogékony lehetett a bensőséges vallásosságra, a befelé forduló lelki életre, mint a 20. századé. Ha nem fogékonyabb.

A szentbeszédek foglalkoztak olyan tudományos kérdésekkel, mint például a madarak nemzésével, a folyóvizek fő és alfajaival, a fűszerekkel és gyógynövényekkel, a méz és viasz jellemzőivel és fölhasználásuk módjaival, a bor minőségével és hatásával, a föld hegyeivel és dombjaival, a beszélt nyelvek sajátosságaival, s jószerint olyan gyakorlati kérdésekkel is, hogy miként kell állva szülni.

A reneszánsz szabadabb szelleme, a természettudományok fejlődése újabb és újabb kérdéseket tett föl a hittudósoknak. Arra késztette az egyház gondolkodóit, hogy a természettudomány fölfedezéseit hangolják össze a skolasztika maradandó eredményeivel, s olyan modern világképet alakítsanak ki, amely nem eltörli, hanem korszerűsíti a skolasztikát. E kérdéskörben már a 14. században történtek kísérletek. Johannes Burdanus nominalista filozófus, a 15. században Cusanus (meghalt 1464-ben) és mások munkássága révén. Elődök és kortársak, reformteológusok, nominalisták, humanisták törekedtek megújítani a keresztény szellemet és életformát, és mindezek nyomát meglelhetjük Pelbárt atya szentbeszédeiben.11

A példa

A középkori epika megjelenési formája a krónika, az annales, a legenda, a világi oklevél narrációja, a példa, a trufa, az anekdota. Az anekdotázás keleti hagyománya magától értetődően él tovább a szentbeszédekben, s belopakodik oda a mese is. Temesvári Pelbárt annak ellenére színesíti példáit magyar népmesékkel, hogy elmarasztalja a magyar népdalt nyilván profán, hívságos jellege miatt.

A példa célja kettős: az erkölcsi oktatás, a vallási szabály érzékletes megjelenítése, valamint: „A bóbiskoló nép felserkentésére szőjük ide a következő példát...”12; vagy: „S szendergők fölserkentésére... vigasztaló”13, illetve: „vidámító példát (…) a szendergők fölserkentésére”.14 Ím, ígyen hivatkozik Pelbárt atya sorozatosan a szentbeszédbetétek szórakoztató szerepére.

A példa (exemplum) eredete és vándorlása majdnem követhetetlen olykor. Közvetlenül ókori íróktól, középkori közvetítőiktől, keleti és nyugati mesekincsből, Bibliából, egyháztörténetből, regényes gesztákból, természetrajzi könyvekből, példagyűjteményekből került be a prédikációkba, a kódexek olvasmányanyagába. A benne foglalt történet szerkezete okán önállósult, önálló életet kezdett élni, és vándorolt műről műre.15 Már az ezerkétszázas években kialakultak példatárak.16 A margitszigeti Domonkos-rendi apácák tulajdona volt a Példák könyve, amelyet részben Ráskai Lea másolt le 1510-ben. A példaantológia népszerűsége tehát 300 év alatt sem kopott meg. Horváth János a „legfürgébb műfajnak” nevezi az exemplumot, amely a szentbeszéd, az értekezés és a legenda nélkülözhetetlen alkotóeleme.17

A szakirodalom különbséget tesz példa, példabeszéd, parabola között, a különbségek azonban oly mértékben árnyalatiak, hogy egy kalap alá vehetjük őket. A példa vagy bizonyít, vagy szemléltet (érzékletesen megjelenít), vagy szórakoztat. Gyakran a hármat egyszerre teszi. Lényege mindig az elbeszélő jelleg, a tömör, kerekre, anekdotikusra, trufaszerűre formált történés. Olykor az epikus elemek elhalványulhatnak, de a lényegen ez mit sem változtat. Népszerűségére jellemző, hogy mintegy 30 000 példáról van tudomásunk, típusait tekintve körülbelül 5400 alapváltozat ismeretes: Temesvári Pelbárt sok száz példája közül mintegy 300 került be a nemzetközi típuskatalógusba. Föltételezik, hogy a „műfaj egyik közép-kelet-európai központja hazánk volt a 15–16. században”.18 Mindezzel pusztán a példa középkori jelentőségét és elterjedtségét kívántam érzékeltetni, s azt, hogy Temesvári kora legnépszerűbb elbeszélő formájában alkotott kiemelkedőt. Tehát nemcsak prédikátorként, hanem epikusként, szépíróként is a legjelentősebb volt.

Minden nép még fejlődése kezdetén kialakította a maga „reguláját”, bölcsességgyűjteményét, amely a leghétköznapibb gyakorlati tanácsokat tartalmazta. Uvarovnak módja volt az udmurt kultúrában tetten érni e népi bölcsességek, aforizmák, parabolák, paradoxonok, közmondások alakulását: mesékből, anekdotákból, mondákból, legendákból desztillálódtak tömör szentenciákká, az eredeti történés végkövetkeztetését, erkölcsi intelmét, tanulságát summázva csak.19 A keresztény prédikációs és ezen belül a példa- és a parabolaművészet a Biblia Példabeszédek könyvéhez kötődik végső soron, az pedig az egész ókori Kelet bölcseleti kultúrájának része.20 A görög filozófia szándékától és módszerétől annyiban tér el, hogy „középpontjában az egyén sorsa áll”. „Nem a valóság fogalmi megragadására törekszik, és nem épít föl átfogó rendszert a lét végső kérdéseinek magyarázatára. A keleti bölcsesség tapasztalati tudás, életbölcsesség, amely az élet konkrét eseményeinek vagy jelenségeinek megfigyelésén, összehasonlításán alapul. Az így szerzett tudás kifejezésének alapformája a rövid és képekben gazdag, párhuzamban megfogalmazott mondás.”21

Amíg az elvontságra törő görög filozófia legföljebb komikumelmélet kidolgozására volt alkalmas, a keleti bölcselet éppen képi érzékletessége és aforisztikus szerkezete révén a komikum, a szatíra, a humor megjelenítésére is szolgált. Középpontban rendszerint erkölcsi maggal. Mivel azonban a középkori példaantológiák bőven merítettek nemcsak a Példabeszédek könyvéből és a szent iratok, legendák anyagából, hanem profán, világi, történeti és természetesen keleti mese- anekdota- és mondaanyagból, potenciálisan a komikum, a humor, a szatíra hordozói voltak a szent szövegek környezetében is.

Az Izraelt körülvevő keleti népek kultúrája a Példabeszédek könyvébe is beszűrődött.22 Mindazonáltal csak ráfogni lehetne jó néhány példabeszédre, szentenciára, aforizmára, gondolatritmusra, hogy szatirikus. Noha kétségtelen, hogy formailag, az ellentétes elemek viszonyítása vagy összekapcsolása által szatirikusan is kifejezhetné mondandóját, annál is inkább, hiszen majd minden megállapítása valamiféle hitványság elítélése magasabb erkölcsi szemszögből, tehát a komikus viszonyítás és minősítés lehetősége majd mindig benne rejlik. Csak éppen a megfogalmazás „nem bukik át a komikus küszöbön”. Lévén a nevetségesség gyakran viszonylagos, hajszál választja el a tragikustól. S nemritkán a befogadó személy szubjektív ítéletének függvénye, hogy komikussá, netán szatirikussá minősül-e a szöveg.23

Ami a megfogalmazást, a stílust illeti, Temesvári előadásmódja magán viseli a „scholasticus modor szárazságát”. Ez a szűkszavú, szikár előadásmód Európa-szerte divatos az idő tájt. „A németek legkitűnőbb mysticusai is rabjai maradtak azon észficzamító modornak, melyet hosszú megszokás tett közönségessé.”24

A példák humora

Az előadásmód szikárságából következik, hogy a szatirikus-groteszk vagy az enyhén megmosolyogtató hatás nem a stílusban, hanem a történésben, a szerkezetben, a gondolatiságban rejlik. Ez persze nem zárhatja ki a szövegben, szóhasználatban megbújó komikus, gunyoros felhangokat sem.25 Horváth János figyelmeztet, hogy a szentek „hatalmát bizonyítja az ördögről szóló példák nagy része is”, s elő is vezet egyet, Szent Andrásról és tisztelőjéről, a püspökről.26 A párbeszéd formájában előadott találós kérdés játékos forma voltaképpen, csak éppen halálosan komoly megkísértésről, próbatételről van benne szó. Az ördög asszony alakban csábítja a szent életű főpapot, akinek Szent András siet segítségére.

A megkísértetés rendszerint álöltözet, csel, becsapás által történik. A jó és a rossz közötti küzdelem vetélkedések, találós és beugrató kérdések formájában bontakozik ki. A humort a találós kérdések szellemessége: az ördög, a sátán, a kísértő fölsülésének a módja szolgáltatja. A szentbeszédek példáinak komikuma a fenséges és az alantas összeütközésében jelentkezik, az érdem, az érték kerül veszélybe, a példa során feszültség teremtődik, ami az alantas szellem, az ördög leminősítésével, vagyis kudarcával oldódik föl. Lehet, hogy a példa nem vált ki harsány nevetést, de szerkezete a klasszikus komikumé, annak minden megnyilatkozásáé, a burleszken keresztül a filmgegig.

Nemcsak Pelbárt szentbeszédei, de a magyar kódexek is figyelmet érdemelnek tárgyunk szempontjából. A szent szüzek megkísértése gyakran véresen groteszk, de nincs híjával a komikumnak sem. A rendszerint szüzességüket védelmező gyönge teremtések fölülkerekednek a túlerőn, nem minden komikus mellékhatás nélkül. Dorottya, Ágota, Julianna, Antiochiai Szent Margit, Jusztina, Lucia, Ágnes és mások szinte ugyanazon séma szerint kétszer kerekednek fölül, egyszer potenciális-komikusan, másszor halálukkal, mondhatni tragikusan. Szent Luciát például igás barmok, ördöngös diákok, ezer férfi sem tudja a meggyaláztatásba belevonszolni. Éppen olyan komikus iparkodásuk, mint a táblaképek és falfestmények gonoszaié. Megemlítendő, hogy a képi ábrázolások szatirikusabbak, komikusabbak, mint a szavakba öntött elbeszélések. Jól érzékelhető ez például Dorottya történeteiben, ahol a lőcsei falképsorozaton kifejezetten karikaturisztikus, szatirikus arculatot nyernek a gonoszok; a szövegből ez nem bontakozik ki ilyen egyértelműen. A meztelenre vetkőztetett Dorottya teste, keble gyönyörű, az elkárhozott nőké fonnyadt, mellük lóg; ennek a megkülönböztetésnek a szövegben nincs nyoma. Nem tudhatjuk azonban, hogy magában a mondott, előadott, rögtönzött, tehát elhangzott beszédben nem bontakozott-e ki leminősítő szatirikus hatás.

Példa és burleszk

Teljesen egyértelmű viszont a komikus megoldás a 10. században élt Hrotswitha nevezetű apáca Három körösztény lány vagy másképpen Dulcitiusának jelenetében. A három keresztény lány, Agapes, Cionia, Hyrena, hasonlóképpen a többi mártír szűz történetéhez, „a vértanúságig megőrzik szüzességüket és hitüket”.27 A szöveg megtalálható a Sándor kódexben, a Debreceni kódexben s Temesvári Pelbárt Pomeriumában.28 Mint általában, a komikus betét e műben is a cselekmény menetében helyezkedik el, a végkifejlet a halál. Csakhogy a középkori fölfogás szerint a mártíromság nem tragédia, hanem az erény diadala, ezért nem kerül megoldhatatlan ellentétbe az azt megelőző komikummal.

Az 1494–1501 között magyarított drámai jelenetben a gonosz Fabius magáévá akarja tenni a lányokat, a katonák hiába intik, hogy „Nehezen tehetöd zereet”, mert erős hitűek – Fabius mégis próbálkozik, de „elméjében megbódulván”29 kormos fazekakat ölelget a szüzek helyett. A kalandból csúful kikerülő Fabiust a legények, mert megijedtek tőle („a hangja urunké, de a képe akár az ördögé”), leverik a grádicson. Majd a lányok mártíromságot szenvednek. Temesvári Pelbárt a történet középső részén elhelyezkedő burleszkjelenetet ecseteli, jóval részletesebben, mint ahogyan az az eredeti drámaformában szerepel.30 Sőt, a burleszkjelenetben Róma város elöljárójának a nevetségessé válását még fokozza is. Nem elég, hogy megverik, nem elég, hogy panasszal élve a császárnál némelyek vesszővel csapkodják, arcul köpik, sárral dobálják, hanem csak a legvégén tudja meg, hogy azért nevetik ki őt, a nagy tekintélyű tanácsházi urat, mert olyan randa, mint az ördög.

Valóságos középkori vásári bohózat a kolduló barát esete a hordóval. A történetet Báta városába teszi (nem ritka nála a magyar helyszín), és egy kolduló barát, valamint egy ravasz sípos közti piaci versengésben a barát csúful jár. A hordó tetején ágáló barát alatt a sípos elvágja az összetartó abroncsot, s amidőn a barát nagyot dobbant, mondván, itt süllyedjek el, ha nem mondok igazat, szétesnek az abroncsok, és a hencegő a borseprőbe zuhan („… predicator ipse in feces dolii cecidit”). Szilády Áron mentegeti Temesvárit a durva szóhasználat miatt, mondván, kortünet ez, s két francia hitszónokot idéz meg, Maillard-t és Menot-t, akiknél minduntalan a legdurvább és a legtriviálisabb példákra lehet bukkanni.31 Mi lehet ez az oly durva dolog Pelbártnál, hogy mentegetni kell? Alighanem a „feces”, a faex, Fax, faecula, borseprő, söpredék, szemét kifejezés, aminek szótárban nem is rögzített, átvitt értelmű változata lehet az ürülék, de mivel hordóról van szó, ez a jelentés aligha jöhet szóba. Mindenesetre Pelbárt azon hitszónokok közé tartozott, akik nem nézték rokonszenvvel a kolduló barátok tevékenységét.32 De a síposról sem volt jó véleménnyel. A fistulator jelzője az astutus, ami ravaszt, cselszövőt, gonoszul fortélyost jelent a szövegben.

A mesék

Noha erőteljesen hangsúlyozza szórakoztató föladatukat, szervesen illeszkednek az erkölcsi példa szerepkörébe. És ami nem elhanyagolandó, a magyar és a nemzetközi folklór, népi szellemesség és szellemiség e népmesék, illetve mesetöredékek, motívumok által szivárog be szentbeszédeibe. Állatmesék, tréfás mesék, hazugságmesék, találós mesék, ördögmesék meglehetősen színesítik a beszédek epikus szöveteit, s éppen a mesék azok, amelyekben a humoros és epikus elemek a legteljesebben kibontakozhatnak. Jóval gazdagabban és teljesebben, mint a példákban általában. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy nyilván a szöveg színessé tétele végett dramatikus elemeket is belelop az epikus előadásba. És a középkori magyar dráma történetében is jelentős a szerepe, Próféta játékával.33 Dramatikus hajlama általában átszövi prédikációit. Fölépítésük: tétel, ellentétel; kérdés, kétely, válasz; ismeretanyag pontokba szedett közlése, következtetés, szillogizmus. Mindez a mesékben is benne rejlik, de burkoltabb formában.

A legközismertebb meséi közül említsük meg az Igazság és hamisság, A kevély, a kapzsi és az irigy, Az állatok gyónása, A tejes köcsög, A vak és a béna címűeket.

Mindjárt az első mese a tipikus középkori és folklorisztikus vetélkedő változata. A gazdag és álnok úr, valamint a hű és igaz szolga között. A szegény pártján álló plebejus indulat egyik legfőbb alapvonása Pelbártus mester szatirikus-humoros művészetének.

A szatirikus-groteszk példázatok csattanója azonban rendre tragikomikus: fölsülés, kudarc, bűnhődés, halál, a látás elvesztése (a középkori példázatok gyakran végződnek e büntetéssel), ritkábban egyszerű pórul járással, fölsüléssel, mint A tejes köcsög esetében.

A vetélkedések, cselek, beugratások

Egész Európát – Nyugattól Erdélyig és a Balkánig – behálózza a jó és gonosz küzdelme a kőfaragásokon, főként oszlopfőkön. A Bod kódex drámai jelenete (1520 körül) egy ilyesféle vetélkedésről szól, az Ördög, Jézus és Mária szerepében. A zselizsi templom falfestményén, az 1300-as évek végéről az Ördög, az Őrangyal, a Lélek, a Szűz Mária, Krisztus és egy szent nő vitázik a beszédszalagokon. Itt tehát képi ábrázolás és szöveg szoros kapcsolatban áll egymással. De ismerünk 1521-ből Apostolok vetélkedése című drámai jelenetet; Janus Pannoniustól a Hónapok vetélkedését vagy az Éberség és tunyaság vitáját, az 1516 körüli időkből.

A folklórban, a középkori vásári komédiázásban, az alakoskodó játékokban, de a prédikációk példáiban is a komikum magva a csel, a beugratás, a másik eszén való túljárás, a fölsülés. Például A kevély, a kapzsi és az irigy meséjében. Az irigy úgy csapja be ravaszul a kapzsit és a kevélyt, hogy ő ugyan elveszti fél szemét, de a kapzsi mind a kettőt, a kevély pedig fél kezét is hozzá. Amiből kiderül a bűnök nagyságának fokozati rendje is.

A mímusok könyörtelen gyűlölete, az alakoskodók folytonos zsinati elítélése ide köthető vissza. A megkísértetés, az ördög és a jó ember, az angyal, a hívő és a gonosz lélek közötti küzdelem találós kérdések, cselek, beugratások sorozata. Akár a mesében, az anekdotában, akár a vásári trufában. Cselek, álöltözetek és tévedések komikumára épülnek a későbbi és a klasszikus ókori vígjátékok, amelyek nem mások, mint a voltaképpeni szakrális szertartások profanizálódásai. Hasonlóképpen a többi komikus (és nem csak komikus) műfajhoz. A (szakrális) álarc misztikus jellege az évezredek folyamán elhalványul, megszűnik, és profán színpadi, karneváli, farsangi mulatságok fő eszközévé válik.

A cselvetés és alakoskodás klasszikus érvényű példája egy „gonosztettekkel teli lovag” története, aki bevallván gyóntatójának, hogy képtelen penitenciát tartani, azt vállalja bűnei bocsánatáért, hogy egy elhagyott templomban virrasztani fog egyetlen éjen át, úgy, hogy azt semmiképpen el nem hagyja. Az ördög megjelenik neki nővére, majd felesége alakjában, aztán ellenségként, végül papi öltözetben, de megszégyenülve, kudarcot vallva távozik. Maga az írott szöveg a komikumnak leghalványabb jelenlétével sem büszkélkedhet, a komikumot, mint annyi más prédikációs példában, legföljebb a félelemtől, feszültségtől béklyózott lélek hirtelen fölszabadítása szolgáltathatja. Aquinói Tamás hasonlata szerint: a nevetés a lélek fölszabadítása, a léleké, amely a megfeszített íjhoz hasonlítható.

Van azonban kifejezetten komikus csel, becsapás is bőven példáiban. Az elszaporodott ráolvasások, babonák, talizmánok, csillagjóslások és egyéb kuruzslások ellen nemcsak hitelvi, hanem természettudományos meggyőződésből is föllép.34 Egy szemfájós, de olvasni nem tudó asszony drága pénzért vett egy darabka papírt, hogy annak titkos erejével szembajától megszabaduljon. Elolvasta valaki a papírra vetett írást, amely ilyeténképp szólt: „Demon evellat oculos tuos et stercoribus impleat loca eorum.” Sátán vájja ki a szemedet, és töltse meg trágyával a helyét.

A másik „cédulás” története sem tragikus. A lovag hadba menetelekor papírdarabkát visz magával testi épsége védelmében. Amikor azonban nyíl fúródik beléje, elégeti a talizmánt.

Mindezt Szent Ágoston szellemében, aki fölszólítja a papokat, hogy leplezzék le híveik előtt a bűbájolás (magicas artes) semmirevalóságait.

Groteszk, borzalmas jelképek, motívumok

„Olvassuk azt a példát, hogy amikor egy lovag a kockajátékban Isten szemeire esküdött, saját szemei kiugrottak a fejéből és az asztalra estek” – írja Temesvári Pelbárt. Ez az idézet jól tükrözi a középkori „morbid” humor egyik fajtájának a jellemzőjét. A bűnhődés mértéke nem ismer határokat, a hívőt vagy a nem hívőt nem lehet eléggé elborzasztani a bűntől, a természeti törvényeket is áthágva, a bűnös félelmet keltő megsemmisítésére kell törekedni.

A gonosz alapjelképe az ördög, a sátán. A sátán és a bűn a hüllőkben inkarnálódik, akárcsak a büntetés, ha nem éppen a poklok kínjai között, lassú tűzön, forró vízzel telt fazékban vagy egyéb, középkori kínzóeszközök bevetésével. A középkori szatíra jellemzője a fájdalmakkal teljes groteszk. Arisztotelész Poétikájában még azt írja, a komikus az a rút, ami fájdalom nélküli. A középkori komikus művészet nem ismeri a fájdalomnélküliség föltételét. Noha a játékosság elemei nem szorulnak ki a prédikációkból, a könnyed humor, a bohókás, önfeledt tréfálkozás a templomfalakon kívüli vásárterek sajátja.

Ami groteszk motívum, jelkép fölmerül Pelbártus szentbeszédeiben, mind ott van a templomfalak művészetében. A forró fazékban jajgató apa és fia, akik harácsolásukért, illetve az igaztalanul szerzett vagyonért bűnhődnek; a böjtöt megszegő szerzetes, akinek a lábát farkával megkötözte a sárkány, fejét szájába dugta és lelkét kiszopta. A teknősbéka, amelynek élő emberfeje, szája és nyelve, ajka és foga volt, s benne egy erényes pogány bíró lelke lakozott, megmentendő a keresztség szentségének elnyeréséig. Hatalmas sárkány, nyitott szájából kénes lángot lehelt, a sárkányon lovagló asszony, akinek két kígyó fonta körül a mellét, két varas béka ült a szemein, két kutya falta a karját (ígyen bűnhődött vétkeiért) – mindennapos jelenség kőfaragványokon, oszlopfőkön, templomtetők gerincén, vízköpő formában. Ördög, nagy sötét kutya képében, pokol mélyén kút borzalmas lángjai között a klerikus vezére. Látomások, álmok rémségei poklokról, arról, aki a pokol mélyén fekszik, és fa nő ki a hasából, fertelmes disznók röfögései és undokságaik idéződnek meg; az asszony, akinek a feje tele van harapós kígyókkal. A fiatal lánnyal paráználkodó valaki, akinek sírjából addig törtek föl a lángok, míg csontjai el nem égtek. A gyónást megtagadó szodomita előtt megnyílik a pokol, és az ördögnek leheli ki lelkét; „az ördög úgy szokott velünk cselekedni, mint a kígyó...” A krokodil a kígyót is megeszi, de az szétrágja a beleit és megöli őt, akárcsak az ördög a zabálókat. Varas békákkal és kígyóval táplálkozik a bűnös lélek a pokolban. A hamis tanúzó Melantia házát családjával együtt mennyei tűz emészti el, az uzsorás holttestét a szamár az akasztófa alá viszi, mert a pap nem hajlandó a temetőben beszentelni. Uzsorás, akit ördögök visznek el hajón, a kapzsi gabonafölvásárlót egerek rágják szét. Megjelenik az ördög, kísért az ördög, elvisz az ördög, lelkét tépik ki az ördögök (érzéki gyönyörök miatt), „tüstén varas békává változott, ráugrott az arcára és úgy rátapadt, hogy mellső lábai egy hússá váltak állkapcsával, és a béka egész teste száján lógott…”. A rossz szülőket a gólya jelképezi, aki kígyókkal és mocskos dolgokkal táplálkozik. A buja embert keserű és büdös italokkal itatják az ördögök, a gonosz nótákért kígyókat raknak a nyaka köré, varas békát az arcára. A leprások papja iszonyatában ablakon keresztül gyóntatja a betegeket, mire a másik oldala válik leprássá. Egy cisztercitának megmutatta Benedek az elkárhozott büntetéseit, akit az ördögök megnyúztak, sóval összemorzsoltak, és tüzes rostélyon megégettek, azért, mert hatalmas fejedelem volt, s kifosztotta alattvalóit, s kegyetlenkedett velük. A szegényt nyúzó nemesembert megkínozzák Lucifer utasítására, és tüzes kútba vetik. A paráználkodónak rút lett az arca, amit csak a gyónás simított ki ismét.

A gyónás kegyelme rendre csodatevéssel jár, de aki rossz gyóntatót választ magának, vele kárhozik el.

Nem folytatom tovább, hiszen Temesvári Pelbárt prédikációiban ugyanúgy hemzsegnek a hüllők, kígyók, sárkányok, sátánok, torz sorsú bűnösök, mint a kor képzőművészeti alkotásaiban. A középkor jelképrendszere egységes, az allegóriák faragáson, festményen, kódexlapon és írott alkotásban ugyanazok. Anyagszerűségük miatt azonban nem teljesen azonos hatásúak. A gonosz vagy a bűnös karikaturisztikus jellege, nevetséges mivolta, groteszk szörnyszerűsége, tragikomikus volta ellenére nem érvényesül a szövegben. És ez természetes, hiszen a középkori keresztény groteszk, szatíra és karikatúra mindent átfogó szellemiség jegyében fogant, e szellem a hitnek rendeli alá nemcsak a művészetet, hanem az emberi létezést magát is.

Temesvári Pelbárt írásművészetét is ez a szándék hatja át, és ez szabja meg szatirikus-groteszkjének esztétikáját is.

 

JEGYZETEK

1 Temesvári Pelbárt válogatott művei. 1983. 413. o.
2 Temesvári, 1983. 76. o. L.: Dömötör Tekla: Naptári ünnepek, 1964.
3 Temesvári, 1983. 342. o.
4 Magyarország zenetörténete . Szerk. Rajeczky Benjámin. 1988, I. k. 514. o. L.: Dömötör, 1964. 79–95. o. Uő.: Regélő hétfő. Ethn. 1958. 313–331. o. Kardos Tibor: A magyar vígjáték kezdetei, It. 1953. 133–167. o. Uő.: A régi magyar színjátszás néhány kérdéséhez. MTA. I. O. K. 1955. 17–20., 59–65. o. Uő.: A trufa. Egy régi magyar irodalmi műfaj jellege és európai összefüggései. F. K. 111–138. o.
5 Temesvári, 1983. 342. o.
6 Temesvári, 1983. 75. o.
7 Temesvári, 1983. 429. o. V. Kovács Sándor utószava.
8 Karácsonyi János: Sz. Ferenc rendjének története Magyarországon. 1923. 59. o. A bekezdéshez még: Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, 1931. 62–63. o.
9 Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, 1983. 554. o.
10 Uo.
11 Horváth J.: 1931. Szilády Áron: Temesvári Pelbárt élete és munkái, 1880. Katona Lajos: Temesvári Pelbárt példái, 1902. Dr. Szántó K.: 1983. 533. o.
12 Temesvári, 1983. 298. o.
13 Temesvári, 1983. 304. o.
14 Temesvári, 1983. 290. o.
15 Horváth J., 1931. 179. o.
16 Horváth J., 1931. 179–196. o.
17 Horváth J. 1931. 180. o.
18 Kovács Endre, Voigt Vilmos szócikke. In Világirodalmi Lexikon, 1972. II. k. 1321. o. „Közép-Kelet-Európa” pontatlan földrajzi megjelölés. Nem tudni pontosan, mit fed.
19 Uvarov, A. N.: Hudozsesztvennoje szvojeobrazije udmurtszkoj szatiri, 1979.
20 Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése, I–II. 2. Átdolgozott kiadás, 1996.
21 Uo. II. k. 372. o.
22 Uo. II. k. 372–377. o. L.: Biblia, 1987. Példabeszédek jegyzetanyaga, 715. o. 31. pont.
23 Szalay Károly: Szatíra és humor, 1963. Uő.: A komikum breviáriuma, 1970. Uő.: Komikum, szatíra, humor, 1983.
24 Szilády Á.: 1880, 77. o.
25 Temesvári, 1982. 464. o. A fordító, Waigand József fölhívja a figyelmet arra, hogy a T. P. által használt modernus szóhoz a középkorban „némi gunyoros mellékíz” tapadt.
26 Horváth J., 1931. 195. o.
27 Uo. 233. o.
28 Katona Lajos: Hrotswitha Dulcitusának régi magyar fordítása. ItK. 1900, 385–402. o. Valamint: Régi Magyar Drámai Emlékek, 1960. I. k. 513. o. Horváth J., 1931. 233. o.
29 Uo.
30 Temesvári, 1982. 376. o. A latin és a magyar drámaváltozat szövege: R. M. D. E. 1960. I. k. 492–511. o.
31 Szilády, 1880. 25. o.
32 Uo. 26. o.
33 R. M. D. E. 1960, I. k. 104. o. és másutt is.
34 Szilády Á., 1880, 33. o.

Megjegyzés: Temesvári válogatott műveit V. Kovács Sándor gondozta. A fordításokat, e mű alapján, Bellus Ibolya, Jelenits István, Váradi Béla, Vásárhelyi Judit, Vida Tivadar és Waigand József fordításai alapján közlöm. A latin idézeteket magam fordítottam. Az említett forrásokon kívül nagy haszonnal forgattam V. Kovács Sándor utószavát és A magyar irodalom története (1964) I. kötetét, valamint Mályusz Elemér Egyházi társadalom a középkori Magyarországon (1971) című művét.

 

vissza