Kortárs

 

Rohod Jenny és Vay Tamás  levélváltása

Kedves Vay Tamás!

Másodszor élek tanácstalanságban. Tudom, hogy ez a kijelentésem úgy hangozhat Magának, mint egy segélykiáltás. Mielőtt azonban a telefonszámomat keresgélné, hogy lelki vigaszban részesítsen, kérem, olvassa tovább a levelemet. Mert a baj kisebb is, meg nagyobb is, mint egy végzetes cselekedetre készülő lelki betegé. Búskomorságba nem estem, és nem akarok kezet emelni magamra, az életemnek viszont mintha annál inkább bealkonyult volna, mennél nagyobb távlatait méregetem. Ezzel el is érkeztem a tulajdonképpeni mondanivalómhoz. Igyekszem nagyon konkrét lenni, ezért dátumokra hivatkozok. Az ún. rendszerváltozáskor, 1990-ben, sokakkal együtt úgy éreztem, hogy szabad út nyílt előttünk nemesebb szándékaink valóra váltásához. Már akkor sok csepp üröm vegyült persze a frissen felhabzó örömbe – talán elég, ha csak a „változás” és a „váltás” sanda szembeállítására emlékeztetek –, de mégiscsak fellélegeztünk. Aztán egyre gyakrabban torkunkra forrtak a reménykedő szavak. Az elmúlt két évben pedig, de voltaképpen már 1990-től kezdődően, kibogozhatatlanul összekuszálódtak azok a fonalak, melyekről azt hittük, hogy kivezetnek bennünket történelmi labirintusunkból. Nemcsak azért, mert kötözgetésük közben görcsbe szaladtak a hazai problémák, vagy mert már előre gubancosak voltak, hanem (ahogyan mondani szokták) „régiónk” zavarai, sőt a távolról, korábban egy másik világrendszerből nézve tisztább vonalvezetésűnek látszó Nyugati Világ tekervényességei és csomói miatt is. Ma már ott tartok, és sajnos, ezzel megint nem vagyok egyedül, hogy siralmasan üresen zsibong a fejem, ha a helyzetünkbe belegondolok. Mintha egy kerepelve forgó malomkerék zakatolna benne, keletkezésük közben felőrölve a tájékozódó gondolatokat, és így hiába van még mindig csordultig tele a szívem a szabadulás szerelmetes érzésével meg a vágyakozással valami ideálféle után, ami pár évvel ezelőtt megcsillanni látszott.

Zavaromat csak fokozza, hogy összefüggést találok az első és a második tanácstalanságom között. Badar ötlet – hárítottam el magamtól, amikor először eszembe jutott, de aztán egyre több megfigyelés erősítette bennem a véleményt, hogy nem véletlenül tartunk ott, ahol tartunk, hanem a „reálisan létező szocializmus” kísért a mai válságunkban, miután olyan „irreálisan” összeomlott. Bevallom, magamat is vádolom ezért. „Alávaló lény vagyok” – ismételgetem magamban gyakran, és higgye el, kedves Vay Tamás, ez a gondolat magát a poklot rejti magában. Hiszen annyiszor elmulasztottam a lázadást, amikor megaláztak, sőt sokszor passzívan együttműködtem a gonoszokkal, amikor kicsit keresztbe tehettem volna nekik, vagy ha ezt nem mertem, akkor legalább visszahúzódhattam volna. Csak későn, a 80-as években vettem a bátorságot, hogy kritikai vizsgálódásba kezdjek életünk folyásáról, ami a „szocialista világrendszer” betonmedrébe volt szorítva. Minden jel arra mutatott, hogy beláthatatlanul hosszú időre, ha talán nem is örökre, mint ennek a világrendszernek az „egyedül tudományos” ideológiája hirdette. Titkon kritikára merészkedve, ennek az ideológiának a hipnotizálóerejét próbáltam megfejteni.

Akkoriban az a néhány bizalmas barátom is megszólt emiatt, aki olvasmányaimról tudott. Az ellenzékiek „döglött kutyának” tekintették a marxizmust (hogy a marxisták egyik kedvenc kifejezését használjam), a pártemberek pedig a legutóbbi pártkongresszus éppen érvényes irányelveit tartották fontosnak, és legyintettek, ha a „klasszikusok” írásairól esett szó. Így hát üldözéstől tartva és közömbösségtől övezve, furcsán kettős fedezékben tanulmányoztam Marx és Engels csaknem ötven kötetre rúgó műveit. Kizárólag ezeket, a követőiket hanyagolva, mert belső összefüggéseikben szerettem volna tetten érni az ármányt, ami olyan hatalmassá növekedett a mi korunkban. „Saját fészkében keresem fel a sárkányt, hogy írmagját kutassam” – erősítgettem magam, a mesék emlékeit tudományos képzavarba törve, és összeírogattam több mint hatszáz gépelt oldalt.

Bár messze voltam attól, hogy a tervemet megvalósítsam, bizonyos megelégedéssel töltött el ez a munka. Megfogalmaztam magamnak néhány durva visszásságot, amelyik pőrén megmutatva közhelynek hatott ugyan, mások viszont mintha mégse vették volna ezeket észre, vagy talán csak úgy tettek, mintha ezek a visszásságok nem léteznének. Azt nem mondanám, hogy alternatívára leltem ideológiai foglalatoskodásom közben; ezért is hagytam fel a kritikai vizsgálódással. Tanácstalanságom mindenesetre csillapodott annyira, hogy önmagammal békét köthettem. Véglegesen indokoltnak találtam az „egyedül üdvözítő tan”-nal és az evilági megvalósulásával szembeni ellenállásomat, és nyugodt lelkiismerettel zárkózhattam el minden további együttműködéstől. Így érkezett el az 1990. esztendő, majd az 1994. év, amikor ebben a régióban az egykori elnyomóikat szavazták vissza a hatalomba az egykori elnyomottak, és az egykori elnyomókkal az egykori ellenzékük egy része paktált le, talán csak lépéselőnyben más részekkel, amelyek szintén szerettek volna lepaktálni velük. Marxista ideológiáról már nem volt szó az egykori marxisták politikai visszatérésekor, ám ez a mellőzés riasztóbb számomra, mint egykor az ideológia hirdetése volt. Mi ennek az ismétlődésnek a titka, kérdezgettem egyre magamtól, és igazán nem a saját többéves marxizmuskritikai vizsgálódásomat sajnálom, amelyik utólag teljességgel hiábavalónak bizonyult, sőt, az akkori hatalmasok valószínűsíthető akkori ideológiai cinizmusát tekintve már akkor nevetséges erőfeszítés lehetett, hanem a mai mételytől borzadok.

Amit eddig leírtam, talán csak sopánkodásnak hangzott, vagy egy árva szólamnak az unos-untalan ismételt panaszok polifóniájából. Nem akartam azonban ajtóstul a házba rontani, ezért tartottam illőnek, hogy érzékeltessem valamennyire az élményeimet, mielőtt a javaslatommal előhozakodnék. A Maga Amerika-könyve és az én marxizmuskritikám annyira összeegyeztethetetlennek látszik ugyan, mint a tűz és a víz, az utóbbi években mégis mintha elegyednének egymással a témáik és a módszereik itt nálunk, noha nem az említett két elem metaforája szerint. Inkább a retorika felől közelíthető a vegyülésük, amit egy kis példával szeretnék illusztrálni. Maga már javában az Államokban élt, és talán éppen a bináris kóddal bíbelődött, amikor az 1956-os forradalom leverésének kerek harmincéves évfordulóját ünneplő beszéd jelent meg az egyetlen párt egyetlen nótáját fújó médiában. „Felkészült és tudatos ellenforradalmi erők”-nek az „érdekellentétektől szétzilált, tudatában megzavart, érzelmeiben felzaklatott és sérelmektől szenvedő nép” elleni harcáról értesült ebből a beszédből a tömegkommunikáció által eltalált állampolgár, ha egyáltalán megpróbálta összerakni magának értelmes kijelentéssé az egymás hegyére-hátára hányt mondatokat.

Mitől lett ilyen lelki toprongy a nép, amelyik állítólag uralmon volt, és hogyan tudta ilyen jól megszervezni magát a nép maroknyi ellensége, amelyet folyton üldöztek – ezeknek az elképesztő kérdéseknek még a sejtetésétől is tartózkodni kellett, hacsak nem akarta kitenni magát az ember a hatalom bosszújának. Merthogy a hatalom érzete és éreztetése fogta össze az önellentmondásokon át bukdácsoló fejtegetést. A marxista–leninista párt „érettsége, vezetésre való alkalmassága meghatározója a népi hatalom erejének” – hangzott a szentencia, melyet a totális megfélemlítés érdekében még visszájáról is érvényesített a rákövetkező mondat: „Ezt számunkra negatív előjellel bizonyítja a politikának az a torzulása, amely 1949 tavaszával vette kezdetét…” Az amerikai dekonstrukció, a függésben maradó irónia, a genitális kriticizmus meg a tudati korszak megannyi csínja-bínja ártatlan gyermekjáték ehhez az iszonyathoz képest, bár a szavak forgatásában és a mondások csűrés-csavarásában mégis a rokonságukra érzek rá. Legutóbbi éveinkben azután – sajnos – egyre több dokumentummal támaszthattam alá ezt az érzésemet.

 „Aljasság” – ez a szó jön a nyelvemre, amikor társadalmunk kötőanyagának a nevét keresem, de lehet, hogy csak az elkeseredettség mondatja ezt velem, miközben nem veszem észre eléggé a becsületes és jóakaratú embereket, akik talán mégiscsak vannak annyian, hogy ha fordulatot nem is hozhatnak, ellenhatást azért gyakorolhatnak. Magára szeretném bízni a részletes egybevetést. Külön a figyelmébe ajánlva feltevésem ellenőrzését: Vajon tényleg a marxizmustól rothad még mindig a mai tudat? Vajon az aljasságban függ össze a mai kor a „reálisan létező szocializmussal”? Vajon a zsigereikben cipelik tovább a mai emberek, legalábbis ebben a régióban, a kommunista múlt örökségét? Vajon ebben rejlik a két korszak rokonsága, az ideológiai el- és szembefordulás ellenére? Vagy eleve romlottabb volt errefelé a „nembeli lény”, mint Nyugaton? Nem titkolom, hogy egy kis káröröm is van bennem, amikor Magára záporoztatom ezeket a kérdéseket. Nem csupán a belém is nyilván átszivárgó egyetemes aljasság apró kiütközéseként, hanem mert szembesíthetem néhány „égetően fontos” posztkommunista, de annak idején nagyon reálisan marxista problémával, amelyektől Maga akarva-akaratlanul elfordult Amerika ürügyén. „A felszállás könnyű narkózis” – számolt be hazautazásáról, de vajon mi történt, amikor visszaérkezve kijózanodott a kábulatból? Mert hogy a tűz és a lég világelvére váltás kísérte volna tovább a repülőgép napsütéses, tízezer méteres magasságából leereszkedve is, alig hiszem. Sokkal inkább sár, szenny, szitok és homálylás, noha ezeket eddig semmiféle kozmológia sem említette a világelvek („arkhé”-k) között.

Magamról szeretnék még néhány szót szólni. Nem magamutogatásból, hanem azért, mert az életutamon képzeletben végigfutva több olyan intésre figyelhetek fel, amelyet megszívlelve el lehet kerülni a mai korból eredő és a mai kornak címzett marxizmuskritika néhány buktatóját. Nagyvárosban nevelkedtem, de sokszor vakációztam falusi nagyszüleimnél, akiknek ősei még jobbágyok voltak. Kislánykoromban náluk vészeltük át a vesztett háború végén az oroszok bevonulását; a zabrálást, az erőszakoskodásokat, majd az új helyi hatalmasságok önkényét, amelynek – nyílt titok volt ez mindenki számára – a szovjet fegyveres megszállás volt a mozgatója és az erőtartaléka. Amikor az egyetemi éveimben, majd később az életben ismételten csábítottak az osztály nélküli társadalomnak, az emberiség nembeli boldogulásának és a tűzzel-vassal folyó iparosítás alapján elérendő szabadságnak az eszméi, akkor mindig eszembe jutottak az osztályharc hazug és haszonélvező diktátorocskái, a felszabadítás címén terrorizáló idegen hordák és a kifosztott gazdaságok meg a földönfutóvá tett kétkezi munkások. Ezek az emlékek megóvtak attól, hogy áldozatul essek a politikai csábításoknak és a szociális demagógiának, miközben azért nem tudtam szabadulni a gondolattól: hátha mégis arrafelé kell tolni a történelem szekerét – sőt, esetleg magától is arrafelé gördül, habár hepehupákon –, amerre a marxista ideológia jelzi, csak talán az eszme értelmezése vagy a megvalósítási kísérlete hibás.

Éppen elég rossz tapasztalatot gyűjtöttem a kommunista rezsim előtti társadalomról ahhoz, hogy a vesztét egy percig se sajnáljam. Sokat hallottam gyerekkoromban a kisebb és nagyobb, de gyakran egyaránt pöffeszkedő urakról, a léha dzsentriknek meg magam is láttam néhány példányát. Félreállításukat magam szorgalmaztam volna, ha rajtam múlik, de iszonyodtam az ellenük folytatott irtóhadjárattól. Különösképpen azért, mert az általuk elnyomottakra is kiterjedt, azokkal szemben pedig, akik az állampárt nevében ellenük – és ellenünk! – eljártak, legalább akkora ellenszenvvel viseltettem, mint amekkorával viseltettem volna az áldozataikkal szemben akkor, amikor még ők gyakorolhatták gátlástalanul a hatalmat.

Talán kiviláglik már ezekből a példálózásokból, hogy hová akarok kilyukadni. Óvni akarom Magát, hogy úgy fogja fel a kommunisták győzelmét, amikor felhasználja majd az anyagomat, mintha provokáló előzmények nélkül szakadt volna ekkora gonoszság az emberek nyakába. Másfelől viszont éppúgy szeretném óvni attól is, hogy elvitassa a kommunistáktól azt a jókora adag ideált, amellyel visszaéltek ugyan, de ami mégiscsak a sajátjuk volt. Kívánom Magának, hogy sikeresebben navigáljon a dicsőítések és a kárhoztatások szirtjei között, mint én, és határozottabban álljon ellen a szirénhangok csalogatásainak, akár egyik, akár másik világrendszer felől zengenek fel, vagy éppen a múltat, esetleg a jövőt festik csalóka színekkel. Nekem ugyanis csupán a régi falusi közösség életében szerzett kisgyerekkori élmények adtak védelmet az ideológiai kisiklások, a karrierista megalkuvások és a párt- meg egyéb szervezeti funkcionálások ellen. A gyümölcsösökkel betelepített Alföld széli kis dombok a természet titkait hordozó hegyekké növekedtek felnőttkori emlékezetemben; a göcsörtös vén körtefák kérgében a természet szellemét tapintottam; a présház köveinek és a homokrögöknek az érintkezésében mitikus erők mérkőzésének az alakulását figyeltem; amikor pedig estefelé lovas kocsin hazamentünk, közben egy dalt megeresztve, nem győztem betelni a négy részre tagolt porta sokféle lényével, szerszámával és építményével: az utca felől a tágas udvar, mögötte a gazdasági épületek, aztán a pajták és ólak, végükön pedig a nagy kert, amelyik a patakig terjedt, és ahhoz hasonló birodalom volt a víztükörben magukat néző part menti fákkal, mint a szőlőhegyeké, ahogyan a kis dombokat a helyi gazdák és a rokonaim is nevezték, akiknek – távoli múltból felém sugárzó – szeretete melengetett egy életen át.

. Maga egészen más lelki tartalékkal kezdhet hozzá, mint én, annak boncolgatásához, hogy miként fér vagy tartozik össze ma nálunk az ideológiátlan posztkommunizmus és az importálódó internet. Az amerikai tapasztalataira gondolok. Kétlem ugyan, hogy lenne ebben akkora lelkierő, mint az én „rurális”, „maradi”, „patriarkális”, „félfeudális”, netán „reakciós” stb. címkékkel leminősített tradicionális hozományomban, de éppen a nagyobb kihívás és kockázat tartozhat hozzá a mai feladathoz. Útravalóul a magam életéből kielemezhető figyelmeztetést szeretném megismételni – kérem, ne vegye rossz néven az oktató felhangot: se jobbos, se balos, se utópista, se vulgáris, se túlzottan tartózkodó, se fanatikus, se elnéző, se dogmatikus ne legyen, és egyaránt kerülje azt, hogy a mai bajokért a marxizmus nyakába varrjon minden felelősséget, és azt is, hogy a marxizmus bukásából eredeztesse a mai bajokat.

Talán furcsállja, hogy szót emelek a marxizmus védelmében, amikor más összefüggésben a gonoszságát és az aljasságát emlegetem. Nem a marxizmust akarom azonban védeni, és még kevésbé szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mentegetem a kommunista rendszert. Éppen ellenkezőleg, valami még súlyosabb romlásra szeretném irányítani a figyelmét, amihez képest a marxizmus és megvalósulása, a „reálisan létező szocializmus” sok tekintetben szépítgető epizód volt. Nem történelmi balesetnek tartom ezt az ideológiát és a világrendszer méretű győzelmét, hanem egy szakasz kikerülhetetlen kockázatosságának. Olyan történelmi folyamat korszakos történetének, amelyik sokkal korábban indult, mint ahogyan a kommunista mozgalom keletkezett, és szélesen hömpölyög tovább a bukása után. Legszívesebben történelmi züllésfolyamatot mondanék, de lehet, hogy ezzel a kifejezéssel igazságtalanul bántanék meg sok jóravaló embert. Mindenesetre úgy érzem, hogy a baj mélyebben fészkel és kiterjedtebb, mint amennyire az elmúlt másfél évszázad történelmének lázaiból, kinövéseiből és pusztulásaiból következtethető, noha ezek kataklizmaerejűek voltak időnként és helyenként.

Ma már csak hidegtályog a marxizmus az emberiség testében, az emberiség szervezete mégis sokkal rosszabb állapotban van, mint amennyire a korszakos betegségből való lábadozás mégiscsak valamiképpen felülkerekedő helyzetében elvárható lenne. A bajoknak erre a marxizmustól való viszonylagos önállóságára, majd miután a marxizmus mezében jelentkeztek különös erővel, és általa fokozódtak, a tőle való függetlenedésére próbálok célozni az iménti fenntartásommal: noha a marxizmus rosszaságára nem találok mentséget, mégsem csupán neki rovok fel minden rosszat. Attól tartok ugyanis, hogy a mi emberi lényegünk romlott meg, hogy a történelmi szerencsétlenségek – ezek közé sorolom a rendszerváltozás után történteket is, a konkrét célok megválasztását eleinte, majd ezek elvetését később – nem véletlenül következnek be, hanem szükségszerűen adódnak, mert az emberiség a vesztébe rohan.

Vizsgálódásaimban ezen a ponton akadtam el. A kapitalizmusra, a proletárdiktatúrára és a kommunizmus ideáljára vonatkozólag ki tudtam hámozni olyan önellentmondásokat Marx és Engels szövegeiből, amelyek leleplezik ezt az ideológiát, sőt a fonákságok és a csalások megmutatása valamilyen marxizmuson kívüli vagy marxizmus utáni eligazodásban is hasznos lehet. A marxizmusnak ellenálló ember minőségének keresésekor azonban zavarba jöttem, különösen ha a létező szocializmusokon túljutó ember feladataira gondoltam. Még rosszabbat sejtettem a marxizmus mögött, mint ami a gyakorlati megvalósulásával ránk zúdult, a tapasztalatom kevés volt azonban ennek a sejtelemnek a körvonalazásához, a képzeletem pedig csődöt mondott, amikor a sejtelem mögötti lehetséges alakok felé erőltettem. Így azután csak utalásfélére futja a szavaimból, ami képletes beszédnek sem nevezhető. Pl. „a marxista ideológia kapóra jött az »alantasok« számára, hogy saját mocskos mivoltukkal társadalmilag kirukkolhassanak”. Vagy: „a marxizmus totális ideológiába burkolt egyetemes gonoszsága csupán egy közti-eset a történelem menetében, amelyik visszajátssza még a korábbi eszmék színeit, de rajta feneketlen örvény tűnik át”. Mint egy opálüvegen keresztül, tenném hozzá, ha nem sántítana ez a hasonlat saját helyzetünknek a történelmi menetbe foglaltsága miatt; hiszen amikor a marxizmusnak ellenálló minőségét nem találom, akkor olyan pozíciót sem foglalhatok el, amelyikből ezt a bizonyos opálüveget kívülállóként nézhetem.

Bizony, csak újabban eszméltem rá, hogy még a kéziratomon dolgozva is foglya voltam a marxizmusnak, noha ellene igyekeztem írni. Végső, magasztosnak beállított eszméi mellett a gondolkozási módja, a szóhasználata, a nyelvi fordulatai, a fogalmai is megannyi rács volt, amelyik ideológiai börtönt formált körém. Miközben kritizáltam a marxizmust, csak ide-oda tologattam a rácsszerkezeteket, esetleg egy állatkerti gorilláéhoz hasonló dühvel ráztam a vasketrec bordáit, szabadulni azonban nem tudtam. Említett elakadásomnak egy másik aspektusára figyelek fel ebben a helyzetben mostanság, amikor a szocializmus összeomlása után a marxista nyelvtől különböző nyelv iránti szükséglet annyira felerősödött. Az „emberi lényeg” nem különbözik attól, amelyet a marxizmus állapított meg, ha kimerül abban, hogy marxizmusellenes, hogy ellen-ideológiai. Ennek a belátásnak a birtokában a kapitalista társadalmak filozófiáival szemben is komoly fenntartásaim vannak. Hiszen részint valóban a marxizmus ellenében fenték ki az éleiket, részint a saját magukkal való békétlenség is kifejeződik a sokféle „poszt”-megjelölésben.

A saját írásomra vonatkozó vegyes érzelmeimről szólnék még végezetül. Ragaszkodtam a szigorúan logikus vonalvezetéshez, ám azt nőiességem átmeneti visszafojtásával valósíthattam csak meg. A szövegekre összpontosító „szoros olvasat”-ból az érzékenységem szorult ki. Úgy jártam a magam munkájával, mint a létező szocializmusok többi asszonya a magáéval: az ő nevükben tőlük megkövetelt egyenjogúvá válás eredményeként elvesztették a saját nemüket. A mindennapi életben a kötelező marxista–leninista szemináriumokon is megfigyeltem ezt a folyamatot. Mi, nők szorgalmasabbak voltunk, mint a férfiak, és a pontosabban megtanult leckét áttekinthetőbben mondtuk fel. Ugyanakkor sokkal kevesebb volt közöttünk a fanatikus, a teendőket illetően pedig ritkábban voltunk elvakultak. Első ránézésre azt mondhatná valaki erről a szereplésről, hogy engedékenységünk miatt elmarasztalhatók, visszafogottságunk miatt pedig felmenthetők vagyunk. Csakhogy ennek az egyenlegnek valamiféle kasztrált férfiassághoz való idomulás az ára. Nem mertünk igazában nők lenni, és úgy tettünk, mintha csak a jobbik eszünket használnánk, de közben férfiakká sem váltunk persze, hanem a „gyengébbik nem” észjárását követtük.

Így vagyok a kéziratommal is, ha újólag végiggondolom. Valamelyes büszkeséget érezhetek, amikor a határozott vonalvezetését meg a nyomon járó következtetéseit látom, és amikor megállapíthatom, hogy nem vettem be a maszlagokat, ugyanakkor elkedvetlenít a papírra vetett fantáziátlanságom. Ideológiai traktoroslánynak érzem utólag magam. Aki küszködik a pártos rögeszmékkel, mint a göröngyökkel, és erején felül teljesítve rázatja az ilyesféle megpróbáltatásokhoz nem szokott belső részeit a kemény vezetőülésen – istenem, rossz belegondolni, hogy minek volt kitéve ilyenkor egy terhes asszony és a magzata! –, de sem a vetésforgók kidolgozásához, sem motorjának a felspécizéséhez nem ért.

Elégedettségem szégyenkezésbe csap át gondolkodásom passzív behódoltsága miatt. Annak idején óvatosságnak vagy a magam számára mércéül, mintegy finom ellenállásként, önmagam által kijelölt jó ízlés szerinti tárgyilagosságnak tartottam, hogy mellőztem Marx és Engels agresszív kihívásait, pökhendi leszólásait, dölyfös nagyképűsködéseit. Még magamban sem mertem kuncogni, mint ahogy a többiek sem, az elméleti ellenfelek pocskondiázásán. A már említett „döglött kutya”, például Hegelről szólva, „az abszolút szellem rothadási folyamata” meg a trágársággal határos becsmérlő kifejezések olvastán inkább megrettentünk. Hiszen bármelyik pillanatban megtörténhetett velünk is, hogy dögrovásra kerülünk, és tetemünk oszlásnak, rothadásnak indul, ha a burzsoá-imperialista ideológia „uszályába kerülünk”, vagy legalábbis ha egy befolyásos elvtárs ezt állapítja meg rólunk, akár „minden alapot nélkülözően” is. Csak a német idealizmusnak a fejéről a talpára állításán mertünk valamelyest elszórakozni. Ez a kifejezés számunkra sem volt olyan tabu, mint a válogatott gyalázkodások, amelyekkel csak az ideológiai orákulumok élhettek. Sőt, ez beletartozott a kötelező tananyagokba, de azt persze már nem volt szabad megkérdezni, hogy nem áll-e fejre véletlenül a marxizmus is, akár csak ha a revizionisták meg az egyéb elhajlók esetében.

Elnyomatásunk a komolyság ránk erőltetésével kezdődött az „elméleti munka” során. Élc, tréfa, derültség ugyanúgy tiltott volt, mint az irónia, a metafora vagy az allegória, hacsak nem a véresen komoly ügy fegyvereként irányult az ellenség ellen. Minden humor és nyelvi játék az ideológia alapítóinak és az ő „leghűségesebb tanítványainak” volt fenntartva. Csakúgy, mint titkon a szexuális és egyéb szabadosság, amire nem volt szabad persze célozni sem, mert ezeket a témákat éppúgy elfojtották, mint általában az önkéntelen és tudattalan megnyilvánulásokat. Az ember álmában sem lehetett vétlen, ha netán ideológiailag „hibásat” álmodott. Keserűen állapítom most meg, hogy vizsgálódásom és írásom komolyságában, amelyről akkor azt gondoltam, hogy szabadon választott stílus, az ideológiai elnyomás érvényesült kerülő úton. Nemcsak rajtam, hanem bennem és általam másokon is. Gondolati, képzeleti és érzelmi fegyelmezettségemet a kommunista hatalom erőltette rám, azzal a többlet cselfogással, hogy a magamra öltött tisztelettudó modorban a saját tartózkodásom önként vállalt rendjét véljem fölfedezni, sőt, eközben még azzal is áltathassam magam, hogy ellenállok.

A férfiakban természettől fogva szunnyad valamelyes nőiesség. Ezt önmagában ébresztgetve remélhetőleg sikeresen tapogatózik majd valamilyen harmadik, helyesebben többedik utat keresgélve, amelyik sem nem marxista, sem nem átellenes vele, és nem is e két pólus, ill. ellentét között nyílik valahol, ahogyan pl. a különféle revizionisták és renegátok gondolták, hanem még ismeretlen és talán ígéretesebb tájakra nyílik.

Teregesse ki az ideológiai szennyest, mint ahogy én egyet-mást kiteregettem a saját ideológiától fertőzött múltam szennyeséből. Ha Engelsék elmondhatták az egyik ellenlábasukról, hogy „a német idealizmus leghígabb moslékán nevelkedett”, akkor én elmondhatom magamról, hogy akarva-akaratlanul a marxizmus moslékán nevelkedtem. A társadalmi főétkem legalábbis ez volt. Kihányni nem tudtam, mert éhen halhattam volna, de nem is merhettem kihányni, mert az okádás ugyanolyan súlyos bűntettnek számított, mint a múlt felböfögése, mint a tudattalan felöklendezése vagy mint a netán vallásos érzülettel magyarázható csuklás. Ezért próbáltam megemészteni, ha már mást nem tehettem, de úgy üli meg a gyomromat a félbemaradt írásom, mint egy degeszre tömött hast a benne rekedt táplálék, amiben több a bélsár, mint a felszívódásra váró tápanyag. Végleges kioperálásnak szánom, hogy a kéziratköteget mellékelten elküldöm Magának. Megkönnyebbüléssel és reménykedve. Hátha tudna egy valamirevaló könyvet szerkeszteni belőle, kicsit rám gondolva és az én számomra is. Aminek ebből a szempontból, de talán a világ is ezt venné szívesebben, egészen sajátos fajtájúnak kellene lennie. Annyira tudományosnak, hogy ne értsem meg egészen, de ezzel együtt felcsigázza az érdeklődésemet, és közben azért, mint egy ködfátyolon át, eligazodjam. Olyan könyvnek, amelyik mindenkit izgat, de amit sokan mégse olvasnak szívesen.

Üdvözlettel

Rohod Jenny

 

Kedves Jennifer,

engedelmével hadd szólítsam keresztnevén, amerikaiasan. Mi tagadás, így kezdetnek csak póz ez (felvett tartás, modellpróbálgatás, kísérletezgetés a Maga által javasolt feminitással), pedig van hiteles előtörténete. Levele annyira közel hozta, hogy már-már ismerősömnek éreztem. Szövegének a konnotációi viszont újra meg újra ledolgozták az ismerősségét, ahogyan olvasásakor lépésről lépésre előkerültek. Távoliság a közelségben, közelítés a távolságban, vagy még inkább egyszerre kétfelé mozgás, húzás: erre az ütközésre jövök rá, amikor a bennem keletkező hatásnak a motívumát keresem. Az eredményt egyetlen szóval megnevezhetem: viszolygás. Rögtön hozzá kell tennem, hogy nem a Magáról bennem kialakult képtől (és persze semmiképpen sem Magától), hiszen csak írásán keresztül ismerem, hanem a levelében kirajzolódó elő- és háttértörténet párban járásától, ha – mondjuk – Maga van előtérben és a történelme a háttér, vagy – még inkább – ha a Maga bensőségesen őrizgetett és ápolt érzülete az előtér, a lelki színpad, pontosabban világának a góca, a viselkedése pedig, az eseményekkel együtt, csupa háttér-, ráadás- és kerettörténet.

De menjünk sorjában. Az ismerősség szétzilálásáért a konnotációkat teszem felelőssé. Szeretnék magyar kifejezést használni, inkább a Maga leveléből okulva (melyben sok mindent találóbban mond el anyanyelvi kifejezésekkel, mintha szakzsargont használna), mint a purista – megint egy idegen szó! – ítészek elmarasztalásától tartva, de nem találok megfelelőt. „Másodlagos jelentés”, „mellékértelem”, „járulékos vagy vele járó jelentés” – mindegyiket terheli valamilyen előítélet vagy utólagos minősítés. Az évtizedeken át ártatlanságának megőrzéséért küzdő nő, aki közel került hozzám levelének olvastakor, hasonlíthatatlanul erősebben volt kitéve a kötelező marxista szemináriumokon az ideológiai megerőszakolásnak (nem feledkezem meg a szexuális erőszakoskodások témájáról, csak éppen kihagyom most ezt a ziccert), mintsem hogy „mellékes”-nek tarthatnánk ezt az ő társadalmi konnotációját, a rendszervált(oz)ás pedig sokkal erősebben érintette – mit „érintette”?, egyre inkább megviselte! –, hogysem „másodlagos” eseménynek nevezhetnénk az életében. Hasonló a helyzet az ún. pozitív élményekkel is, elannyira, hogy a jelzőiket hiába cserélgetjük egymás között. A nagyszülői szőlőparcella és porta a kislány eszmélkedésében elválaszthatatlan a személyes lelkesedéstől, ezért sem „járulékos”-nak, sem valamiféle kísérő „velejáró”-nak nem mondható.

Mi marad azonban „sajátos”-nak az ember számára, ha így áll a helyzet, pontosabban szólva mi az, ami „saját maga”, ha konnotációi azzal hitelesítik magukat, mi több, emancipálódnak hozzá, hogy tulajdon valójába fészkelnek? Az iménti példákat abból a célból hoztam fel, hogy megvédjem Magát, akit a tisztaságában érzek ismerősömnek, a körülmények zavaró, sőt zavaros konnotációitól. Miközben azonban bűnbakká teszem a konnotációkat, egyre bizonytalanabbá válok az „ismerősség” mibenlétét illetően. Mert ahogyan lefosztom róla a konnotáció héjait, mintha eltűnőfélben lenne.

Mégsem egészen felesleges ez a logikai tortúra, amivel talán próbára teszem a türelmét, mert a levelének olvasásakor keletkező benyomások valami gyökeresen másféle diskurzusra/nyelvhasználatra/szótárra vezetnek rá, mint amilyen az ismerősség/ismeret/konnotáció/notáció. Az én belebonyolódásom minőségére a Maga ügyében. Viszolygásomra mint tárgyilagosságom és semlegességem megszűntével érezhető lelki mozgalmasságra, amely az esetleg így-úgy visszaállítható tárgyilagosságnak és semlegességnek is a fedezetét adja. Viszolygásomra, amiben – úgy érzem, a viszolygás-érzelem hatványában – egymásra lelünk. Habár tudom, és semmiképpen sem szeretném a magam viszontérzelmeim hangsúlyozásával a Maga szenvedéseit elhalványítani, hogy a Maga irtózásai, testet-lelket átható fájdalmas iszonyodásai hasonlíthatatlanul súlyosabbak az én mostani, írásos közvetítés (nem mondanám, hogy csupán egynéhány „szöveg”) által gerjesztett viszolygásomnál. Ezeket a leszámítolhatatlan különbözőségeket áthidalva mégiscsak egy hullámhosszra, helyesebben ugyanabba a közegbe kerülünk. Mi ketten, két viszolygó – ez a szolidaritás az én „igen”-em a Maga együttműködési ajánlatára –, ha szabad így párba állítanom magamat Magával, hogy megkíséreljük átrágni magunkat az ideológiai kásahegyen (majd mindjárt meglátja, hogy helyénvalóbb lenne a szemétdomb szót vagy még cifrább anti-eufemizmust használnom), amelyiktől sokáig annyira rettegtünk, hogy rátekinteni is alig mertünk, amikor pedig valamennyire biztonságban éreztük magunkat (ideszámítom az 1990 óta tartó provizóriumunkat), az undorunk éppúgy visszatartott a nyílt kritizálástól, mint az elutasítás reflexe annak idején, amikor még hatalmas és fenyegető volt. Magam ígéretes kezdeménynek vélem a különben egyáltalán nem biztató viszolygást. Erre a reményre a Maga leírása ad tápot. Ismételten felbukkan a levelében a romlás, pl. a sár, szenny, piszok, hidegtályog, trágárság, szitok kifejezésben. Inkább csak metaforikus értelemben persze, de mégis akkora jelentőséggel, ha belegondolunk, hogy fölébe kerülnek ezek az épületességeknek, levele vezérlő témáinak, amelyeket a romlás-metaforák visszájukról hivatottak kiemelni.

Szerintem a fölényes romlás az a minőség, amelyre a marxizmusnál is súlyosabb bajt említve utal, de aminek a tételes megnevezésétől visszatartottnak érzi magát – sejtem, hogy neveltetése, jó ízlése, hite (bármennyire szárnyaszegett legyen is) rettenti vissza –, miközben emiatt a gondolkodás elakadása hatványozottan emészti. És ez még csak a kisebbik rossz, habár borzasztóbbat nehéz elképzelni. A „viszolygás” minőségében ugyanis a fölényes romlás belénk költözését gyaníthatjuk. Testessége, súlya, üledékessége, bántalma megannyi romlás-sajátosság. Semmiképpen sem vagyok hát büszke rá, noha a vizsgálódás nyereségének tartom. A Magára – és valamennyiünkre – történelmileg oly ártalmas konnotációknak, egyáltalán, az eredeti, szűz, tiszta jelentést megkörnyékező konnotációknak az elsöprő győzelmét látom benne. Az említett „notatio” és „nota” átváltozását a konnotációk hulladékává, mint ahogyan a háborús pusztítás és a zsoldoshordák elvonulása után csak romhalmaz és törmelék marad. Mindezek ellenére érzek mégis újfajta késztetést a viszolygásban. Hasonlóképpen a Maga sejtéséhez a marxizmusnál súlyosabb bajt illetően, de ezúttal nem az események mögé, hanem az alany rejtett tartalékaira utalva.

Nyelvfejlődési példával igyekszem illusztrálni, amire gondolok. A latin „conscientia” főnév és több modern nyelv belőle származó kifejezése csak az újkorban vált kettős jelentésűvé („tudat” és „lelkiismeret” jelölőjévé), az ókori latinban pedig először pejoratív jelentése („cinkosság”) is volt a görög mintára (szüneidészisz) meghonosodott szónak, melynek „con-” nélküli eredetije (scire) az ősidőkben „hasítani”, majd „dönteni” jelentésű volt. Megkockáztatom a feltevést, hogy a képzés tekintetében hasonló „konnotáció” szó a maga saját történelmi karrierjének az elején tart még, bár a „conscientiá”-val vetekedő fontossága kezd kivehető lenni. Anyanyelvi magyar visszaadása talán jelentésbeli forrongása miatt nem sikerül pontosan: a latin terminusra rátapadnak már azok a történelmileg előadódó finom jelzések, amelyek leperegnek az árnyalatokat hagyományosan megrögzítő anyanyelvi fordulatokról. A „viszolygás” viszont olyan anyanyelvi kifejezés, amelyik történetesen közel van az átélés forrásaihoz, és az alany tartalékaira vonatkozólag sejtet valami újdonságot. Átellenben az események mögötti, konnotációkban felsejlő fejleményekkel. Ennek a polarizálódásnak a figyelembevételével felül kell vizsgálnom a levelem első szakaszában közölt benyomást: a viszolygás nem csupán – sőt nem elsősorban – az ismerősség és a konnotációk ütköztetésében keletkezik, hanem először is mindkettőn túl, onnanról pedig az alany oldalán inkább, vagyis az ismerősségnek parírozva.

Az ideológiai szennyesnek a Maga által annyira találóan követelt kiteregetése (csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen nagy lépés ez a bűnök és a sérelmek már-már csömörlésig halmozott felhánytorgatásához képest) az első műveletnek tekinthető ebben a radikális folyamatban. A metafizikai szennyes kiteregetésének kell majd ezt követnie, mert a nyugati metafizika – ne féljünk és ne restelljük kimondani! – vétkes a marxizmus néven bekövetkező szörnyűségben, akár direktben, akár közvetve kapcsolódott hozzá, és akár beteljesítőjeként, akár ellene lázadó forradalmárként hirdette is magát a marxizmus. Ha így van, márpedig meg vagyok győződve arról, hogy így van, noha azt szeretném, hogy ne legyen így, akkor a moslék sokkal régebbi a marxizmusnál, és nagyobb volumenű az ideológiájánál: két és fél ezer éves etetés élelme lehet.

Hagyjuk azonban a balosokon túltevő balsejtelmet, és a Nyugat eszméit korlátozzuk most a marxizmusra. Bocsásson meg, amiért nyers leszek; a durva szavakat nem kéjelgésből fogom azonban használni, még csak nem is a nőiesség megszívlelése ellenében fel-feltörő kanos indulatból, hanem azért, mert néven akarom nevezni a moslékosság változatait. Erre pedig nem vállalkozhatom másként, mint a korpa közé keveredve, sőt, előhozakodva magamból azzal, ami nem csupán a por és hamu előzetese, hanem korpa már az „eredeti” megléte szerint is. A marxizmus nagy hatásának a titkát keresem. Más ez, mint akármiféle Nagy Beszély, és sokkal több, mert egy ágban indíték, vonzalom, szabadulás, vétó, használati utasítás és elégtétel. Ilyennek hirdette magát, és ilyen volt az önmagáról adott közlések szerint a megvalósulásai során. Veszte azonban éppen a gyakorlata lett. Miközben büszkén kérkedtek az ideológusok, élükön Marxszal és Engelsszel, hogy a filozófusok eddig csak értelmezték a világot, ők viszont – most rajtuk a történelmi sor – megváltoztatják, a marxista ideológia nem a cáfolatok következtében vitézlett le, hanem a tulajdon világmegváltoztatásának a megvalósulásába bukott bele. A szocialista világrendszer úgy omlott össze, mint egy termeszek által belül kirágott szekrény, külső érintés nélkül. Ezután azt várta volna az ember, hogy a marxizmust megvetéssel dobják a történelem szemétdombjára, ahová a marxisták a kapitalista világrendszert akarták dobni (és erre minden jel szerint megvolt az erejük, mielőtt önfenntartásra való alkalmatlanságuk miatt a szocializmusok romba dőltek). Hamarosan kiderült azonban, hogy a marxizmus túlélte a saját ellehetetlenülését. Nem azon a korábbi bevált módon, hogy a kudarcokat és a torz valósulásokat gyakorlati hibáknak rótták fel a Hatalom kommunista birtokosai, és a Szentséges Ideológiához visszatérve fogadtatták el további uralmukat, tetszés szerint ismételve a hibázás/kijavítás történelmi játékot, hanem merőben más úton. Nem a marxista Nagy Beszély újul meg a Nagy Gyakorlati Megvalósulásainak a szétesése és rohadtságának a lelepleződése után – bár ez is megfigyelhető a kisebb-nagyobb marxista csevelyek folytatódásában, melyekből (jó lesz vigyázni!) megint összeállhat egy Nagyzásos Szöveg vagy ennek a „tömegekre szabott” kis-, ill. középszerű változata –, hanem a romlott valósága türemkedik, szivárog, fertőz, hódít, zúdul, terjed, áramlik stb. (mindegyik ige magáért beszél) tovább.

Elmondhatjuk, hogy a mi korunk a marxizmus ürülékétől aljas. És ettől a szarságtól, szennytől, váladékosságtól nem undorodik ám „korunk embere” (megkockáztatom itt egyelőre ezt az átalány-fogalmat, noha tudom persze, hogy csupa pluralitással számolhatok), sőt, megtisztulni sem akar tőle, hanem sajátjának veszi, ebbe merülve van elemében. Taktikai meggondolásból többnyire érvényesít ugyan tiszta elveket, esetleg fel sem ismeri tulajdon aljasságát, és természetesen kivételek is előfordulnak, velejében azonban „egészséges” külszín, tudat, konzerváltság, igény, hit stb. alatt is romlott. A marxizmusnak ez a kettős, társadalmi és alanyi hozadéka jellemzi a mai világot, nevezzük ezt posztmodernnek, posztkommunistának vagy poszt-akárminek.

Igaza van Magának, amikor az Amerika-könyvem befejező mondatait hánytorgatja fel: annak idején magam sem gondoltam ilyen züllésre és magunkból belülről támadó romlásra, hanem „fogalmi síkon” maradtam, akármilyen élesen kritizáltam, ha kritizáltam. Pedig történetesen volt amerikai „anyagom” a fekáliák jelentőségéről, ebben azonban nem ismertem fel az ottani posztmodern jellemzőt, mert elfogadtam a Posztmodern folyvást sterilizálódó önképét, hazatérve pedig még álmomban sem gondoltam volna, hogy a nemes ellenzékiségekbe már bele van elegyedve mindaz a szar, ami ellen lázadoznak. Amerikában ugyan gyakrabban került elő ez a téma, mint korábban, de az anális beszélyen rajta maradt a tilalom megszegésének finoman kéjes borzongása, és ügyeltek arra, hogy a diskurzus a kényszeres karakter, a pénz, a homoszexualitás, a szublimáció és a melankólia pszichológiailag elfogadtatott keretei között maradjon. Egyik kedvenc amerikai szerzőmet, aki valószínűleg a Luther Mártont klozeten, székelés közben meglepő spirituális élményen felbuzdulva választotta magának a martin Pops („Popsi Marci”) álnevet, ezért alig említettem annak idején, minthogy az Ulysses székelési szcénájának értelmezése („Bloom integritása ontológiai, úgyhogy ha a szarás az Önmaga elvesztését jelenti, akkor az olvasás – ti. főleg a WC-n – a visszanyerésével jár”) is kimaradt a könyvemből. Nem törődtem a szovjet bél-ügyek élceivel sem, bár ezeken el lehetett volna gondolkodni. Az egyik szatíraszerző még 1925-ben megállapította, hogy a tökéletes totalitárius államban „semmi sem történik”, a társadalom szervezetében „nincs perisztalszisz”, vagyis bélműködés. Talán bizony csak perisztaszisz van, állapot, hogylét, helyzet (ami körülmény, vész, apparátus jelentéssel jár párban!), fut át rajtam az ötlet. De rögvest elsodorja ezt a metaforikus észrevételt a kommunizmus ideáljának direkt előlegezése: némelyik építész nem tervez az iskolákba budit, mert a beteljesült utópiában szükségtelen lesz, és jó pártemberként igyekszik az Élenjáró Technika Művésze már a „kezdeti stádiumban kiirtani”.

Való igaz, hogy Marx sem spiritualizálta a fekális beszédmódot, és ennek az ideológia gyakorlati megvalósulásával járó következményeire legkésőbb akkor fel kellett volna figyelnem, amikor visszatértem a „reálisan létező szocializmus”-ba. „A mi okosságfosónk” – írja pl. (ismételten) valamelyik általa vitatott szöveg szerzőjéről, az egyik sokáig kéziratban maradt könyvében. Minősítéséből – melyet ellentételezve sem gondolnám azért, hogy mindegyik marxizmuskritika egy nagy szkibala (a Maga szövege eleve kivétel) – nem nehéz következtetni az ideológiai és politikai ellenfelek sorsára a majdani kommunista rendszerben. Sajnos, ismerjük a sorozatos és tömeges „likvidálásokat”, úgyhogy időrendben fordítva járhatunk el, az emberek szarba (sem) vevésének „elméleti” programját preparálhatjuk ki Marx írásából.

És mire juthatunk az egyenes szexuális érvelés esetében? „A filozófia és a való világ tanulmányozása úgy viszonyul egymáshoz, mint az onania és a nemi szerelem”, olvassuk a Német ideológiában. Magány, szégyen, önszennyezés, hiú vágykielégítés a filozófusok sorsa, hozzávéve a tizenkilencedik század felfogása szerinti erkölcsi elítélést, a vallás által az emberekbe ültetett bűntudatot és a korabeli tudomány által hirdetett egészségkárosítást („önfertőzés”). A „való világ tanulmányozása”, ami persze Marx és Engels kiváltsága, mindennek a szöges ellentéte. Az idézet szövegkörnyezete nagyon tanulságos. Az „emberi lényeg” és az „(emberi) nem” csak „hagyományszerűen becsúszó filozófiai kifejezés” az ideológiai „Alapító Atyák” szerint az ő eddigi szövegeikben, merthogy ők nem érik be „viseltes teoretikus köpönyegeik újabb kifordításával”, és nem hadonásznak „gyámoltalan tagjaikkal” – a csak onanizáló (filozófus) elődök hímtagja besorolódik a gyámoltalanok közé –, hanem „közönséges emberként” lépnek fel, aki a „gondolattalan, bankcsődbe ment filozófussal” ellentétben a Világ Embere („Weltmann”; inkább célzással az „Isten Fiára”, mint a „világfira”; vagyis az Evilág illetékese). A nemi szerelmet (Geschlechtsliebe) átalányban szerepeltetik itt – földi és égi szerelem, ösztön és érzelem változatairól mit sem tudva – az emberi nem (Gattung) és lényeg ellenében. Az igazi és valóságra visszaütő valóság gyakorlataként, hogy a hülye is értse. A közönséges (személytelen vagy köznapi) baszás szintjére süllyesztett valóságkezelés a marxizmus első, kendőzetlen mondanivalója.

Ki kell mondanom ezeket a szavakat, a maguk nevén nevezve mindazt, amiről beszélek, eufemizmusokat kerülve, de blaszfémiát sem szándékolva, mert csak ezen a módon vághatjuk át, kedves Jennifer, a Maga igényét elismerve, a marxizmus nemes és szépítgető kifejezésekből szőtt hálóját, sőt egyáltalán, a köznyelv hálóját, amelyik akár lopva összeszőhető az ideológiai csapdaként használatos hálóval, hiszen szokványosan kirekeszti magából az „alacsony stílusértékű” szavakat és még inkább a trágárságokat. Utólag, a megbukott szocializmusra visszatekintve, olcsón vett bátorságnak tarthatja valaki az ilyen szókimondást. Mai világunkra vonatkozólag azonban az önmagunkkal számot vetés merészségévé minősül át a durvaságok nyers jelzése. A Posztmodernben, vagy bárhogy nevezzük (különösen a rendszerváltoztató országok világát), észrevéteti a marxizmus maradékát: a nemesség foszladozó burkában és a nemtelenség védőgyűrűjében az aljasságot, a kis és átlagos beszélyekben az eszmék rothadékát, a globalitás repedéseiben a nembeli ember ürülékességét, a széleken és marginalitásokban a nembeli lény haszontalan fölösleg voltát, az épületességekben a rombolás kéjelgését, a kommunikációkban a csalárdság tenyészését. Az ideológiátlanodott és gyakorlatát vesztett marxizmus ezekben a vonulatokban folytatódik a mi korunkban, akár radikálisan elfordulnak tőle (vagy szembefordulnak vele), akár valamilyen nemes tudatban próbálják (át)mente(get)ni.

Azt hiszem, helyesen figyelte meg, hogy a marxizmus csupán egy nagy átkapcsolóállomása volt az aljasodási folyamatnak, mert már előtte elkezdődött, manapság pedig akár a marxizmus elvetése esetén is áradattá dagad. Külön feltét rajta a kölcsönös és nyilvános színjátszás, gyakran az ember önmagával is elhitetett és önmagának – titkos órán, lámpaoltás után, meditálgatáskor – is erősítgetett tudata, hogy küzdünk ez ellen; ha másképp már nem megy, akkor a széthullott eszmék, a fesledezett erkölcs, a töredezett hitek darabkáiba kapaszkodva.

Politikai pesszimizmusában nagyjából osztozom ezekkel a meggondolásokkal, miközben a sötét hangulat oszlatása reményében a részletekkel foglalkozom. Bevallom, alig derítve ezeket, ámbár esetleg itt-ott derültséget keltve. A volt kommunisták kelet-közép-európai politikai visszatérésének a titkát visszamenőlegesen próbálom magyarázni. A marxizmus titkának megfejtésével. A mai ideológia nélküli programot és diktatúra nélküli gyakorlatot az immár nyíltan nem vallott marxizmus aljassága hitelesíti. A marxista–leninista „Párt” utódpártjai elsősorban a marxista eszméktől és a totalitárius hatalmi törekvésektől határolták el magukat, hogy a rendszerváltozáskor szalonképesek maradjanak, két negatívummal semmire sem mehettek volna azonban, ha alattomban nem testesítettek volna meg valamilyen érdeket. Tudom persze, hogy új arculatuk kialakításakor megneveztek pozitívumokat, pl. „szociáldemokrata hagyományok”-at, „baloldali értékrend”-et, de ezeknek a minőségét annál nehezebben sikerül (mind nekik, mind az elemzőiknek) megadni az új körülmények között és követelmények szerint, mennél inkább belemennek a részletekbe és/vagy törekszenek a pontosításra. Nem véletlen, hogy pl. Magyarországon a szociáldemokrata pártok (volt belőlük vagy hat) iránt szinte semmi érdeklődés sem támadt 1990 után. A volt állampárt viszont hasonló jelszavak hangoztatásával nagyon sikeres lett. Politikai vákuumra lehetne még gondolni, miután a kommunista rendszerben és a rendszerváltoztatók rendszerében egyaránt csalódtak a tömegek. Nem a semmibe ugrottak azonban fejest a választók, amikor – a marxisták totális beszédfordulatainak egyikét használva – a „minden szempontból” evakuálódott, azaz üresnek vélt utódpártokat szavazták vissza a hatalomba, hanem (úgymond) a nosztalgiájukat követték. Ennek a nosztalgiának az üledékében vélem felfedezni az átöröklődő aljasságot. Akár tudattalan folyamatokban is, bár sokkal inkább tudatos(ult) hitványságok tudatos működtetésének tudatos álcázására gondolok, azaz a „tudati korszak” egyik fejleményére, mintsem ösztönösségre. „Nekünk nincs küldetéstudatunk” – hangzott az egyik, talán a legcsábítóbb, mert hatalomra kerülés esetén a vákuumnak, a politikai szándékok hiányának tetszőleges betölthetőségével kecsegtető jelszó. Többféle küldetésre gondolhattak az emberek. És ha nem hittek is az isteni elhivatottságban, ha féltek is a bolsevikok kegyetlen erőszakkal érvényesített messianizmusától, és ha kiábrándultak is a nép-nemzetiek többé-kevésbé képmutatóra sikerült küldetéstudatából, melyet hol a népirtás szándékával, hol kirekesztősdivel, hol az „úri világ” visszaálmodásával gyanúsíthattak meg az ellenzőik, mégiscsak furcsa, hogy a választó tömegek nem hiányolták legalább az adókulcsok mérséklésére irányuló küldetéstudatot. Bizony, nem kívántak semmilyen garanciát vagy jövőképet, hanem önként és dúdolva szavaztak. Azoknak az utódaira, de akár személy szerint is ugyanazokra, akik nemrégen még arra kényszerítették őket, hogy dalolva imitálják az önkéntességüket.

Az 1990-es évek utódpárti reprízeit illetően azután „összefolynak” a kétségek (a szó naturális értelmében, poszt-likvidálóan), mint ahogy egyébként is többnyire ilyen a dekonstrukciók sorsa: rájátszások ezek. Többféle, egymást átható értelemben. Színlelések; a döntetlenre sikeredett rendszervál(tozta)tó főmérkőzés megismétlései; posztludiumok a kommunizmus töredékben maradt „játékához”; csalárd játszmák a Modernre rájátszó nyugati/főáramú Posztmodern becserkészésére; a késő szocializmusok partijainak és bulijainak az átmentései, tovább csavarintva eggyel az amúgy is többszörösen ellenkezőjükre fordított véleményeket és viselkedéseket (az ellenzék a hatalom partnere, de hatalomszerzési célból stb.): a kiindulási állapot esik szét összerakhatatlan elemekre, így hát nem csoda, ha ezért a legújabb előadásért senkit sem terhel felelősség, a játék kimenetele pedig csupa flatus vocis (szófing, szófing, szófing, mondaná Hamlet, ha élne).

Visszaburkolás történt és történik, a megbontott csempézet alól előbukó szemét elfedéséhez hasonlóan. Apparatcsikok helyett retrocsikok végzik, nevükben stílszerűen egyesítve a célzást bolsevik elődeikre és újkeletűen nosztalgiázó (amerikai) posztmodern mintaképeikre („retrochic” – a múlt a sikk; írható így: retro/c/sik/k/).

Illenék Magától ismételten bocsánatot kérnem, kedves Jennifer, ahogy egy kicsit fellélegzek, amiért ennyire otromba vagyok; otrombább, mint amire az előzetes mentegetőzésemből számítani lehetett. Mégsem teszem, noha indulatom lohad. Nem azért, mintha megátalkodott lennék, vagy a Maga tanácsai ellenére trágársággal akarnám fitogtatni a maszkulinitásomat (hiszen ez eleve gyanús, ha fitogtatni kell), esetleg a téma tökösségét, hanem azért, hogy az ún. kulturális diskurzusban szankcionált kifejezések tárgyilagos fogalmazásával nyomatékosítsam a mondanivalómat. A „szankcionál” ige kettős jelentése – „szentesít” és „megtorol” – igenlés és tagadás, dicséret és sértés, állítás és megdöntés bináris játékával jelzi a korábban tilalom alá eső szavak bevonulását a kommunikációba. Az „ízléses” és „finom” beszéd normáinak a megszegése visszájáról tartozik hozzá az ilyen beszédhez. Ameddig csak szórványosan bontja meg, vagy amikor dacból dúlja fel, fokozhatja a vonzerejét, és a magasröptű eszmecsere visszaállításának az igényét fejezheti ki. Mai nyelvünkben viszont mintha saját jogon harapózott volna el a trágárság; a káromlásokat a használatuk szentesíti, megtorlásukat pedig magukban hordják. Így maguktól vannak szankcionálva, miközben külön már sem szentesítésre nem szorulnak, sem büntetést nem hívnak ki, hanem valami másfélére utalnak, mint ami Isten és Gonosz, Jó és Rossz, szent és eretnek ellentétében valamelyik pólushoz csapódva bejelentkezik. Tárgyilagosság címen ezt a másféleséget keresem az obszcenitások gyújtópontjában, ha szabad élnem egyáltalán itt ezzel az eredetében fényt és tüzet idéző metaforával, mikor tudom, nem az én arkhém, sajnos, és hát nem a mi arkhénk ez már.

Hogy a dolog közepébe vágjak: ha „az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához”, akkor az aljasság legalább annyira a marxista ideológia vonzerejének a titka és működésének az értelme. Történelmi bizonyítékot a sztálinizmusban látok erre. Sztálin a kulcs Marxhoz és Engelshez; a sztálinizmus által növekedett egyre hatalmasabbá a szocializmus és a szocialista világrendszer, attól kezdve pedig, hogy szakítani igyekeztek a sztálinizmussal, folyvást hanyatlott, mígnem öndugába dőlt.

Előre hallom a sokféle felhorkanást a többnyire nyugati széplelkű és a többnyire „volt szocialista országbeli” több mindenben sáros „szakértők” oldaláról. Én azonban éppúgy nem törődöm ezzel, mint ahogyan az ilyen emberek korábbi, Hatalomnak és Elméletnek szóló ideológiai hozsannázásaival sem törődtem, hanem a maga érzéseit és meglátásait magamévá téve – különösen a „vissza Marxhoz!” és a „Marxot – marxizmus nélkül!” jelszó csalárdságának kimondását értékelve – keresek fogalmakat a viszolygásainkhoz.

Különbözik egymástól az aljasság és a szenny. A szex esetében az „alantasság” az ellenségre vonatkozó értelemben minősül „aljasságnak”, és a szenny az utóbbi esetben „lemoshatatlan”. Ha mármost képzeletünkben úgy rendezhetjük el a viszonyokat, hogy a nemiségben keveredik a magasztos és az alantas, a szenny pedig csak az alantas szexualitáshoz tartozik, akkor az aljasságot még hátrább/visszább/lejjebb, mintegy a magasztos/alantas értékkel jellemzett kettéágazó skála mínusz-értékeket felvevő meghosszabbításán (a szenny kezdőpontjától – ami persze nem „origo” – balra) találjuk, ha saját minőségét keressük. Másképp kifejezve azt mondhatjuk, hogy az aljasság tulajdonképpen a szennynél is alávalóbb. Amennyiben az „alantas” jelző rokon az „aljas”-sal, csak átvitt értelemben használatos a nemes dolgok ellentétének a megjelölésére. Hiszen ámbár negatívum az „alantas”, rávetül az általa tagadott pozitívumnak az árnyéka, vagy legalábbis érzékelteti a pozitív pólusának a hiányát, és felhívhatja a figyelmet ennek a hiánynak a betöltésére/pótlására, sőt érdeklődést kelthet, esetleg még vágyat is, a pozitívum iránt. Az „aljasság” ellenben visszájáról vagy hiányként sem utal semmiféle nemesre, és nem is kelt igényt ilyesmire. Azaz mentes bármiféle „negatív teológiá”-tól és teologizálástól.

Az erkölcs példáján szeretném életközelbe hozni ezt a gondolatkísérletet. A kommunista erkölcsöt, amennyiben egyáltalán szóba került, a tőkés/polgári társadalom szétrombolását és az új társadalom építését szolgáló/célzó viselkedéssel és beállítódással hozták összefüggésbe. Szembeállítva minden addigi erkölccsel, melyben a kizsákmányoló uralkodó osztályok érdekeit egyszerre leplező és szolgáló ideológiai képződményt láttak a marxisták. Ebben a felfogásban az „erkölcsös”-nek az „osztályharc” szerinti minősítése történelmi újdonság. A proletárerkölcs azáltal emelkedik a polgári és bármely megelőző kor erkölcse fölé, hogy osztályharcát az osztály nélküli társadalom megvalósításáért vívja.

Egyfelől megszünteti tehát a korábbi erkölcsök – marxisták szerint csupán vélt és/vagy hamis – általánosságát/egyetemességét, és a maga különös érdekei által diktált osztályerkölcsöt fogadja el, másfelől pedig – ez a saját ideológiája – a maga osztályerkölcsét általános/egyetemes rangra emeli harcának célja, a tökéletes társadalom, a beteljesülő emberiség eszméjének a jegyében.

Erkölcs és erkölcstelenség az osztályharcban elfoglalt helyzet függvénye ily módon. Vegyük például az ismert tételt: „Cselekedj úgy, hogy az emberséget mind a magad, mind bárki más személyében mindenkor vedd egyszersmind célnak, sohasem pusztán eszköznek.” Marxista szempontból a tőkés esetében erkölcstelen ez a tétel, mert az értéktöbblet termelésének rendeli alá az emberséget mint célt, miközben az utóbbit egyetemesnek deklarálja. Polgári szempontból viszont a kommunisták erkölcstelenek, mert az emberség beteljesülésének a nevében szemrebbenés nélkül használnak eszközként bármit és bárkit, a „bárki”-be önmagukat is beleértve.

Mint látható, kommunista és polgári mentalitás egyaránt minősíthető mind erkölcsösnek, mind erkölcstelennek, az osztályharc elvének elfogadása esetén az osztályharcban elfoglalt pozíció szerint. Ami alantas az egyik esetben, az nemes a másik esetben, és fordítva. Ennek a viszonylagosságnak és szimmetriának a kommunista és a nem-kommunista mentalitásra egyformán jellemző eszköz–cél struktúra imperatívusza a feltétele: mind a polgár, mind a kommunista különböztessen meg maga körül és magában célt és eszközt, amikor mérlegel, cselekszik és magával számot vet. A marxizmus újdonsága mármost az osztályharc kritériumának bevezetése mellett az eszköz–cél struktúra felboml(aszt)ása. Legalább két vonatkozásban (és mellőzve most persze az egyéb „újdonságait” is): totalizálja mind a célt, mind az eszközt, harcában pedig – ez a harmadikféle totalizálás – az ellenség megsemmisítésére törekszik.

Totálissá vált cél és eszköz (pl. a proletariátus totális felszabadulása és totális diktatúrája aktuálisan; a termelés totalizálása és a nembeli teljesülésnek totálisan a termelés fölé emelkedése távlatban) kölcsönösen kiszorítaná és ellehetetlenítené egymást, ha nem lenne valamilyen közös fedezetük, amelyben feloldódnak, és alkalmilag hol az egyik, hol a másik lép elő a másikat totálisan bekebelezve. Az aljasság ez a közös fedezetük: az eszközökben nem válogató, hanem bármilyen eszközt felhasználó terror és a cél érdekében (ami történelmileg „egyelőre” a diktatúra) minden eszköz feláldozása, egészen a földig rombolásig és az írmagostul kiirtásig, hogy valóban nincstelenül és társtalanul kerüljön ki a küzdelemből a győztes proletár, ha másként nem győzhet. Aljasság esetén sem erkölcsről, sem erkölcstelenségről nincs szó többé, mert az aljasság valami harmadikféle, ami a nemes és alantas jelzővel sem illethető találóan. Ha az egyes emberben keressük, akkor az önmagát önnön eszközévé tevő öncélúságban fedezhetjük fel.

Végső soron a saját-működés ellen dolgozó saját-hatás ez – társadalmi méretekben a „reálisan létező szocializmusok” spontán összeomlásának titkára jövünk itt rá –, mert egyik alkalmi totalitás sincs tekintettel sem a többire, sem az alanyi és tárgyi feltételeire. Ám a „talaj”, ahogyan jobb szó híján neveztem hirtelenjében az aljasság tömbjét, nem iktatódik ki sem az aljas egyének, sem a marxista gyakorlat önfelszámolása esetén, hanem posztkommunista, poszt/marxo/modern, poszt-akármilyen korunk talajaként ismerszik meg. A marxizmus és a Posztmodern egy talajon áll, bukik, szedelőzködik, re(de)konstruálódik. És talán ez volt már a Modern talaja is. A trágár kifejezések és a káromlások erre utalva csapzódnak össze, noha voltaképpen nagyon különbözőfélék, és a rejtélyesen zaklató, viszolyogtató konnotációknak is ez a titkuk: korunk aljassága felé konvergálnak. Amihez csak annyit fűznék még hozzá, lezárva ezt  a hosszúra sikeredett fejtegetést, hogy az eszköz–cél struktúrának az eszköz és a cél külön-külön totalizál(ód)ása miatti tőkés társadalombeli ellehetetlenülését éppen a marxizmus jelezte a maga módján (a termelés korlátlan növekedésének a tendenciáját és a csereértéknek mint szubsztanciának az abszolutizálódását megállapítva), amit azonban nem a marxizmus mentségére hozok fel, hanem a Maga rosszat sejtésének az alátámasztására: az aljasság már a marxizmus előtt jelentős volt, nélküle is tetemesen gyarapodott, és így nem csoda, hogy korunkba több vonulatban nőtt bele.

Jóérzés, jóakarat, jóindulat, jószándék, jólelkűség sugárzik a Maga leveléből. Nem azért mondom hogy „megtisztelő felkérését” – ahogyan önhitten mondani szokták –, ill. bizalmas gesztusát, ahogy én értékelem, viszonozzam, vagy hogy galantériára intő tanácsait máris megfogadva a kegyeit keressem. Sokkal rosszabbul hangzanak ugyanis ezek a megállapítások, mintsem magunk között szólva gondolnánk. A marxisták szerint hol képmutatás, hol gyengeség, hol szánalmas visszahúzódás a történelmileg szükségszerű háborúskodástól; civilizációnk kihívásait tekintve gyámoltalanság; a legtöbb posztmodern szemében denotálhatatlan és maradi kifejezések; a kommunizmus bukásakor a rendszerváltók szerint élhetetlenség, ami visszamenőleg feltétel nélküli megbocsátásban, a kialakuló piacgazdaság viszonyai között eleve bukásra ítélt naivitásban („jóhiszeműségben” – íme, egy ideillő további kifejezés) mutatkozik meg.

Mindezeknek a tudatában hangsúlyozom mégis a jóság-terminusokat. Támaszt keresve bennük az aljasság ellenében. Igyekezetemet fontosnak és érzésem szerint eredményesnek találom, a Maga bensőjében őrzött szeplőtelen átéléshez azonban – belátom – nem mérhetem. Kereshetnék magyarázatokat (ha mentségeket nem is) erre az összemérhetetlenségre a kettőnk alkata és élettörténete között bizonyosan meglévő, engem feltehetően elmarasztaló sajnálatos különbözőségekben, sőt elmélkedhetnék, habár anakronisztikusan, a mindnyájunkat magához fölemelő örök női Jóról, de úgy vélem, hogy a támasz használata nem személyes, sem nem isteni okból és nem női–férfi megosztottságra visszavezethetően ingatag, hanem azért, mert a jóság-terminusokkal jelzett támasz hasonlóképpen rejlik (vagy lappang kitörölhetetlenül) a különféle jók mélyén, vagy mögöttük, mint az aljasság az alávalóknak a konvergenciapontjában.

Ha már azzal a feladattal kínált meg, hogy az amerikai Posztmodern figyelembevételével gondolkozzam a marxizmuskritikán, akkor elöljáróban felül kell vizsgálnom az Amerika-könyvemben vázolt felfogásomat, mielőtt ezzel a kérdéssel foglalkozhatnék. Voltam eléggé gyanútlan ahhoz annak idején, hogy megszorítások és minőségi megkülönböztetések nélkül tulajdonítsak ontológiai rangot az átélésnek, miután többféle újszerű civilizációs megpróbáltatás közepette ellenállás forrásaként és oltalmat adóan fedeztem fel magamban. Ha most utánagondolok, akkor főként honvágyban és dallam-reminiszcenciákban tört fel, és anyanyelvemben terjengett ez az eredendő átélés, tartalékai pedig az itthoniak iránti, távolban felerősödő meghitt érzelmeim voltak. Nem kérdeztem magamtól, vajon mekkora ereje lenne az átélésemnek idegenbe szakadás nélkül, és a honos amerikaiak átélésének a saját civilizációjuk viszonylatában adódó jelentőségével sem törődtem. Arra meg csak most eszmélek, hogy az aljasság sokakban, de némelykor esetleg bárkiben ugyanúgy megadhatja az eredendő átélés minőségét, mint az én esetemben Amerikában – kérkedés és bármiféle elismerés igénye nélkül, tárgyilagosan említem – bizonyos fajta nemesség, sőt, mint a Maga esetében a jóság-terminusok alapjaként érzékelhető bensőség, amit jobb szó híján szeplőtelennek neveztem.

Szünetet tartok. Megszakítom a gondolatmenetet, eltépem a szövegösszefüggést. Legszívesebben mind a két előző bekezdést kivetném ebből a levélből, mert önkritikába és fentebb stílbe csúszáson kapom magam. Egyik sem illik a tervezett posztmodern konfrontációba – ugyan ki látott már önkritikus szerzőt és emelkedett hangvételt posztmodernként? Önreflexió az igen, de ön(re)prezentáció nélkül, a stílus pedig lehet ugyan „fentebb”, de csak idézetesen. Mégsem ezért vagyok elégedetlen. A témához tartom méltatlannak, fordított előjellel. A marxizmus aljasságához, pontosabban az „alkalmazott aljasságához” tartozik, hogy minden önkritikát a saját kritikátlanságának az előnyére fordít.

Sajnos, jól sejtette Maga, hogy bajban leszek a tiszta lappal indulással. Hogy tovább ne menjek, egy tőről fakad a fentebb stíl, amibe átcsúsztam, és a taláros komolyság, amit megköveteltek a marxisták a „becsületes marxizmuson kívüliektől”, ha marxista ügyekben merészkedtek szót emelni vagy akár gondolkodni. Voltaképpen folyvást nyugtalanított levelem eddigi részének írásakor is, hogy nem találom a megfelelő hangnemet. Magának jól áll az eleinktől örökölt hagyományápoló narratívum. Azonfelül több sebet pólyálhatott a textíliáival, habár – mint pontosan látja – a fedő- és nyomókötés még nem ellenszer. De mit kezdjek én, fogadott vagy fogadatlan (vagy semelyik) posztmodern prókátorként, a marxista gondolat- és szövegkígyókkal? Különösképpen akkor, ha elégedetlen vagyok a hagyományokkal (erről hadd ne kelljen most bővebben szólnom), a kígyók méregfogában pedig – akárcsak Maga – az aljasságot fedezem fel? Próbálkozzak ellene nemes erényekkel? Ezekben könnyűszerrel kimutatják a belső ellentétességet vagy éppen a meghasonlást. Vagy vegyem át velük szemben az ő fegyverüket? Akkor ki vagyok téve a lealacsonyodásnak, sőt szándékom ellenére és tudtomon kívül használhatnak fel beépített emberükként. Egyik alternatívában a másik ellenszerét keresve ingadoztam eddig választékos és közönséges, fentebb és lentebb stíl között.

Alkalmas harci modort keresve. Mint a kálvinista presbiterek az 1949. évi kommunista hatalomátvétel után, amikor – talán Maga is hallotta ezt a történetet a protestáns családjában – a pártállam által rájuk erőszakolt püspök megválasztásának a komédiáját kellett volna eljátszaniuk a tanácskozásukon. Többségük ellenszegült, de voltak, akik próbatételül vállalták az együttélést a Gonosszal. Szószólójuk így érvelt: „A Próféta is bemene vala az oroszlán barlangjába!” Mások viszont letorkolták: „Bemenni bemene vala, de a seggét nem nyala vala.” Elzárkózás és elvegyülés kétféle stratégiája lehet éppen – írásos formában – kétféle stílus, de mindkét esetben kérdéses, hogy milyen eszközöket használ a stratéga. Posztmodern kihívás szerint nekem szöveg-bontó/kötő/elemző/rakosgató/idéző/decentráló/dekonstruáló/demontírozó stb. eljárások adódnak. Nem kevésbé vagyok azonban elégedetlen ezekkel a fogásokkal, mint a fentebb és a lentebb stíllel, bár ilyen módszerrel tárgyilagosabbá tehető az előbbi és a közönség számára elfogadhatóbbá az utóbbi. Valamelyes szórakozáson, esetleg megbotránkozással fűszerezett vagy tudálékossággal dúsított mulatságon kívül mit érek el ugyanis, ha pl. az iménti biblikus transzpozíciót tovább ragozom? Nyala vala a nyavala; oralitás és analitás találkozása; grammatikai és libidófejlődési regresszió párban járása (pl. a „hol az az oroszlán, hadd baszom meg!” kijelentés helyett, pótlékaként); nyelv, mint ízlelő, beszélő- és nyelőszerv, kommunikáció, perverzió és önaffectio – íme, a Posztmodernnel „magával” kerülök szembe a posztmodern munícióval lődözve.

Femininné szelídítve a hasonlatot, mellyel szeretném illusztrálni – ez is persze textuális technológia (egyelőre) – a Posztmodern ellen fordulásomat, miközben posztmodern ügynökként igyekszem küzdeni a Modern egyik szörnyével: kék-barisnyának érzem magam. Aki a létező szocializmusok idejében rettegett vörös gyezsurnaja és militáns barisnya utóda („poszt-barisnya”, „poszt-gyezsurnaja”, a naprakész tettrekészség Utánja, mint ahogyan egy pufajkának is megvan a maga „poszt”-ja), mimikri céljából az ég színére festve magát. Aki egyaránt tetszeleg az egykori gyilkos és a mai, csírátlanított szövegekben, összedolgozva ezeket – ő a szövegbe-dolgozó szöveg-bedolgozó, utóda (ez az ő „poszt”-ja, akár „kis-”, akár „nagy-” – [vagy éppen „közép-”, azaz média-] – „dolgozik”) mind a szöveg-irtóknak, mind a szövegbe-rondítóknak – egy-egy futó szöveggé, ami csupán szolgáltatás, de ami mögé haszonélvezet fejében rejtőzhet. Alanyiságának szövegbe-felszívódását hirdetve, hogy ne is kereshessék azok, akik a szövegében jelentés után kutatnak, bár ezek a vele egy (szöveg-)húron pendülő szöveg-végre-hajtók szoktak lenni.

Lenin diktumát tartom érvényesnek, de/re-de-konstruktív értelemben persze, a svájci tartózkodása idején írott, Bemerkungen über die Farben der Teufeln német címmel ellátott, újabban előkerült jegyzetfüzetéből: „Ahogyan egy ateistát nem érdekel az, hogy mi a különbség egy vörös és egy kék ördög között, úgy nem érdekel engem, hogy mi a különbség a forradalmi írásokat rózsaszínre, a haladókat ultramarinra hígító ideológiai házalók között; akkor sem, ha netán koalícióra lépnek egymással.” Mára ugyan nemcsak az üdvösség- és léttörténet feneklett meg, hanem mintha az elkárhozásfolyamat is bedöglött volna, és az ördög azért belebújik a Szövegbe. Kinyalja – sőt, már előre kinyala vala – magát (auto-archilichneia), lazúrosabb színekre vált a messziről felismerhető feketéből, a riogató vörösből meg az álnok kékből; speciel a marxizmus esetében a fentebb stílt marxirállyá, a lentebb stílt marxkatológiává teszi. Az utóbbi kifejezést, azt hiszem, kicsit magyaráznom kell: „szkatológia” a szarral (görögül: szkór = szar, szenny stb.) és kapcsolt részeivel, valamint konnotációival foglalkozó tudomány (ill. áltudomány); a marxizmus ürülékességével foglalkozás nevezhető marxkatológiának. Hamar eszünkbe jut róla az eszkatológia, a végítélet tana, amelyiknek a marxista kiadása a történelem kommunizmusban való megdicsőülése lett volna.

Megint egy polaritásba torkollott a gondolatmenetem, ezért az iménti megszakítás utáni újrakezdést is megszakítom. Nemes és hitvány, tisztaság és szenny, nota(tio) és konnotáció, fennkölt és alantas, étek és ürülék, épületesség és romlékonyság, eszkatológia és szkatológia binaritása egymásra rímel valamiképp. A marxizmust kritizálva nem tudom túltenni magam a marxizmuson, ha ilyen polaritásokban gondolkodom, mert az antitézis révén visszájáról maradok a tézis foglya, és fordítva. A saját helyemet nem találom, kedves Jennifer; annál kevésbé, mennél inkább belebocsátkozom a problematikába. Mintha két szemben álló körív pontjai lennének az egyes pólusok, én pedig kilendülő-bolygó ingaként forgolódnék köztük. Tudom persze, hogy egy marxista a dialektikával próbálna meg letromfolni, a szintézis azonban a fejlődés logikai fedőneve, amit a hanyatlás ellenpontoz, és így egyik polaritás csöbréből a másik vödrébe esünk, úgyhogy ott vagyunk továbbra is, ahol a part szakad. A Posztmodernnel azért válok egyre elégedetlenebbé, miközben benne élve a marxizmus ellen igyekszem érvelni vele, mert gyakorta szintén pólusokra tagolódik, ha belegondolok; mi több, némelyik polaritása révén összefügg a marxizmussal.

Itt van mindjárt a marxizmus modernsége; modernizál(ód)ási, ill. a Modern felülmúlására irányuló törekvése. Ebben az összefüggésben a posztmarxizmus/posztkommunizmus hozzácsapódik a nyugati vonulatban keletkezett Posztmodernhez. Aztán itt van a retorika és a tematika polaritása. A Posztmodernben pőrén hivalkodik a retorika, önmagát retorikailag fogadtatva el és helyezve bármiféle téma fölé és elé, miután a marxizmusban még az állítólag magas célok érdekében, stratégiai eszközként vetették be a mézesmázos propagandát, ami persze csupán arra volt jó, hogy eleméssze magában a „végső soron” ideális mezbe bújtatott nemtelen célokat.

Félig-meddig játékosan a közönségességet vették magukra a korai posztmodernek. Lentebb stílt hirdetve meg a fentebb stíllel szemben, de ravaszul magukba fogadva az utóbbit, dekonstruálva ezt. Nem a bűn felvállalásáról van szó azonban, mert ártatlanság nem ellenjegyzi, mint ahogyan sem a Modernben, sem a létező szocializmusokban nem ellenpontozta. Tisztaság csak hallgatólagosan ellentételezi a mocskot, mint az evilági küzdelmet vivő alany minősége, amire nem kérdeztek rá. Korábban azért nem, mert tartott még az alany isteni/szellemi eredendőségének a hiedelme, a Posztmodernben azért nem, mert vonatkozások találkozási pontjaiban tűnt el az alanyiság, majd tért vissza – ha keresték – szövevények imaginárius csomópontjaként. Ebben a posztmodern textuális üzemben szövegelés és szövegelő párban járása olyan polaritás, melyben ismétlődik a beteljesítő ideologizálásnak és a neki áldozatul szolgáló embereknek a polaritása. Azzal a változással, hogy a létező szocializmusokban a kölcsönös mocskolódások során mutatkozott meg a totális elszennyeződés, a Posztmodernben pedig a látszólag steril szövegek fertő-retorikájában ismerszik meg a szöveg mint ragály, a szövegek vehikulumát képző alany pedig – aki imagináriusságában ha ártatlannak nem is, de ártalmatlannak állíthatta be magát – mint fertőző góc és ágens.

Talán ezekkel a gondolatokkal érkezem el oda, kedves Jennifer, hogy hozzávetőlegesen megfogalmazhatom, miért is fogadom el a Maga ajánlatában rejlő kihívást, noha – vagy éppen azért, mert – problémák végeláthatatlannak tűnő sokaságával halmoz el. Mai tapasztalatok birtokában mai fejjel gondolkozva rájövök arra, ami az amerikai Posztmodernbe dolgozva bele magam még narkós szimulációkban sem rémlett fel: a Posztmodernt a marxizmus ürüléke telíti. Folytatódik benne a Maga által szóvá tett, már korábbról és nem csak a marxizmusban terjengő aljasság. Túl Jón és Rosszon/Gonoszon, mondhatnánk, ha megelégednénk egy nietzschei intertexttel („[…] az előkelő származású »rossz« és a kielégítetlen gyűlölet cefrefőzőjéből való »gonosz« – […] a második az Eredeti, a Kezdet, a tulajdonképpeni tett egy rabszolga-morál conceptio-jában […]”). Az aljasság azonban, ha belegondolunk, eredetibb, mint a Gonosz, mert nem a gyűlölet üstjében fortyog először, hanem a merész/büszke Jónak a mélyén fakad fel, megalapozva ezt, habár a civilizáció kései eseményeként.

Itt utalnék vissza, kétszeres megszakítás/kitérő után, az eredendő Átélésre. Miután gyanútlanul előhozakodtam vele, rá kellett döbbennem, hogy nem tudom „prezentálni”, enélkül pedig aligha hivatkozhatom rá. „Definiálásának” nehézsége még csak hagyján, mert megjelölhetjük így: „önmagának elegendő” (satis sui, vs. causa sui), nem kérdezve (ezúttal), hogy milyen feltételek esetén áll fenn az Átélés „önmaga”. Prezentálásával még meghatározásának a kísérlete előtt kerülök ugyanis bajba. Hiszen – be kell látnom – nemcsak a szeplőtelen Átélés eredendő, hanem az aljasság is. Bár dokumentálhatom az előbbit pl. a Maga életével, tartásának legbelső fedezetére utalva, az utóbbit pedig a Maga fölött hatalmaskodókéval, semmi garanciát nem találok arra, hogy – bocsásson meg, de hiszen saját magammal sem teszek kivételt, mert az én Maga iránti szimpátiámat is ideszámítom – a szeplőtelenség nem válik egyszer csak csupa makulatúrává.

Fordított irányú átváltozásra, sajnos, kevésbé gondolhatok, és ez több/más, mint pesszimizmus. A nyugati metafizika levitézlésére eszmélés; az ember szubsztanciális elszennyeződése, lelkének szubsztanciális megromlása; ha a „szubsztancia” szó romolhatatlan, örök, isteni jelentésére (értelmére) gondolunk, akkor éppen magának a szubsztanciának a (talán már előre/előzetesen) tönkremenetele. Ami sokkal nyomasztóbb megállapítás, mint a halálé, mert magának az életnek a princípiuma ismerszik meg eredendő romlékonyságában: a halál nem valami örökké való méltóságunknak az Ellene, hanem csak pontot tesz a végére annak a folyamatnak, amelyik a maga lényegében és mivoltában legalább annyira hanyatló, mint felfejlődő. A nyugati metafizika termeli ki azt a salakot, amelybe belefullad. Innen és Túlnan, reális és ideális, testi és szellemi binaritás, meg mindaz a többi, ami ezekkel jár, a sokféle változatban adódó és ennek megfelelően többé-kevésbé szinonim jelölőkkel illetett salakosság miatt veszti aktualitását.

Ily módon lefut a nyugati metafizika, lefutottá válik. Meghaladásának több kísérlete azért vallott kudarcot, mert a salak/ürülék/szenny stb. figyelmen kívül hagyásával egy vagy több olyan polaritásba próbáltak kapaszkodni, amelyik a nyugati metafizika polaritásai közé tartozott, vagy éppen egyik ismert polaritásának a fedőműve volt. A Posztmodernben dívó Szöveg a Logoszon függve – parazitájaként, ellenfordulatból, mint új keletűen kódolt párja stb. – ragad benne a metafizikában. Ugyanabban a patyolatosságban tetszeleg, mint a Logosz, saját ellentéte pedig hasonlóképpen a test/testesség/testiség. Textuális, terminus- és szövegbontó próbálkozásaimról a metafizikán függőségüket látva kell elismernem, hogy nem vezet ki a marxizmus utcájából.

Az aljasság felismerése a Posztmodernben – minden undor és elszörnyedés ellenére – jelez  valamilyen továbblépési lehetőséget. Egyfelől az átélés szennyezetlen forrásainak a felkutatására kapok indíttatást, másfelől – majdnem elfeledkeztem róla ebben a levélben – a civilizáció fejlődését követve, ami nyomasztóan tetőzik ugyan a Posztmodernben, mégis több technikai fogódzót nyújthat az embernek, mint a totalitárius rendszer hatalmában. Szeplőtelen recepció éppoly kevéssé képzelhető el ugyan, mint ártatlan szövegelés, mediális stílus viszont keletkezhet, miközben eljátszom – eljátszunk – a terminusaikkal. Nem lentebb és fentebb stíl között, hanem másféle, gyökeresen különböző dimenzióban, legalábbis ilyesmire utalva/serkentve.

Marxizmust kritizáló szövegének a kihívását ebben az aktualitásban érzem megkerülhetetlennek. Posztmodernbe ömlő ideológiai ürülék az eszmék piacának kelendő cikkeiben, szétáradó aljasság a megszövegezett együttműködés mélyén, soft drink és fast food a soft mash és a fast offal kirakatában: ilyesmiből áll a filozófia híg mosléka, amiben sokan kedvükre turkálnak, de nekünk is ebben kell keresgélnünk, finnyásságunkat (ha még van) félretéve. Remélhetnénk talán, metafizikai babonából, hogy (igaz)gyöngyre is akadunk esetleg, de csak az az ontológiai – sőt ontológián kívüli – közérzet szüremlik össze (főleg „önmagunkat” belevegyítve, vagy az immunreakciónkból? vagy kiváltképp a belénk hatoló „ágensek” váladékából? nehéz eldönteni), amit viszolygásunknak neveztem. Ezért találom nehezen a helyemet és a vizsgálódáshoz való csatlakozásom hangvételét. Mint végigkísérhette a megelőző oldalakon, ha bírta türelemmel (amit remélek), cserélgettem a témákat, próbálgattam a kapcsolódásokat, a feladat szabta keretek között váltogattam a szerepemet. Csak a pólusok közötti ide-oda mozgásban és az ütközésekben tapasztalom az identitásomat. Mállékony állag; félő: szétesőfélben. Visszamenőlegesen mégis van tartása, sőt éle – soha többé marxizmusféleségeket! –, noha alig lábolhatunk a továbbzúduló szennyében. Sokat köszönhetek Magának a felismerésért és a késztetésért, hogy igyekezzem átgázolni rajta, habár alig van más perspektívám, mint gázolni benne. Mindenesetre indítékot kapok hozzá kéziratának olvasásakor, leveléből pedig erőt meríthetek. Ezért szeretném, ha a Maga írása lenne az én apokrifom. Vagy még inkább fordítva, ha én lehetnék a Maga apokrifja – hát hogy is van ez?

Üdvözlettel

Vay Tamás

 

vissza