Kortárs

 

Ferdinandy György

Hófehérke és az egyetem

Itt a szigetvilágban időtlen idők óta importtermék a szürkeállomány. Nem mintha buták lennének az emberek vagy tanulatlanok. Így alakult, ennyi az egész. Vallásos hivatások sincsenek, pedig ahhoz igazán nem kell túl nagy ész. A papok, a szerzetesrendek kivétel nélkül spanyolok.

A tanárok is tehergőzösön érkeznek az Óvilágból, mióta „megnyitotta kapuit” – ezt ilyen fennkölten mondják még ma is – az apró vidéki tanoda, amiből kinőtte magát az egyetem.

Az én fiatalkoromban még szolgálatban volt az első, a nagy nemzedék. A századforduló értelmisége, Unamuno és Ortega tanítványai. Filozofusok is voltak közöttük, Nobel-díjasok. A spanyol polgárháború vagy az orosz forradalom menekültjei, mert ide, az isten háta mögé csak a nagy világégések után érkezik idegen.

Világégések pedig szerencsére vannak; nem szenved hiányt az egyetem. A nácizmus áldozatait például maguk a hóhérok követték. A bennszülöttek nem kicsinyesek: válogatás nélkül befogadják az egymás elől futó menekülteket.

Az egyetem hőskora azonban kétségen kívül a republikánusok idejére esett. Még ismertem Juan Ramont és Benedettit, a nagy öregeket. Botellót, a festőt és a vén Casalst, aki az én időmben még gordonkafesztiválokat rendezett.

Mint száműzöttekhez illik, komorak voltak és ünnepélyesek. Jól érezték magukat itt a Szigeten. Tisztelet övezte őket és szánalom: a benszülöttek nem nevették ki fura különcségeiket. A szamárlétrát se kellett végigjárniuk: a legmagasabb fizetési kategóriába sorolták őket, ingyenlakás járt nekik és korlátlan mennyiségű alkotói szabadság. Csendes, zárkózott életet éltek, az előadásaik után visszavonultak, és írták egymásról az értekezéseket. Ezeket kötelező olvasmány gyanánt bőrkötésben adta ki az egyetem.

Micsoda idők! Utánuk már semmi jobb nem következhetett. A nácizmus elől érdekes módon kevesen futottak el idáig: azok sem professzorok vagy művészemberek. Belőlük nem sok hasznot húzott az egyetem. A háború végén viszont követték őket a vesztesek. A nemzetiszocializmus vezérkosai, akik az összeomlás után nem érezték elég biztonságosnak odaát a terepet. Nem lett belőle baj, akármilyen hihetetlen. Összemosta őket a pára. Nyílt lapokkal itt különben se játszik senki sem.

A nácik érdekes módon úgyszólván kivétel nélkül humanistákká képezték át magukat. Kétségkívül volt némi közük az emberiséghez; még az is elképzelhető, hogy vezekelni akartak, amikor tanításra adták a fejüket. A legvalószínűbb azonban az, hogy humanista itt, nálunk még az Óvilág legobskurusabb középiskolása is lehet. Nincs abban semmi csodálnivaló, ha a hóhérokon is kitört az emberbaráti szeretet.

Ez volt az utolsó nagyobb menekültáradat. A hidegháború felkelői nem maradtak meg a trópuson. Kelet-Európában elkényeztették az értelmiséget: nem tudták megszokni sem a mellőztetést, sem a meleget.

Múltak az évek, a nagy nemzedék megöregedett. Szóba került, hogy szégyenszemre a szomszéd szigetekről – Kubából és Jamaikából – fogja importálni a szürkeállományt az egyetem.

*

Közben azonban – egy fél évszázad alatt – mégiscsak kitermelt néhány entellektüelt a Sziget. Az emelkedő fizetések és a még ennél is gyorsabban emelkedő munkanélküliség kipréselt a hallgatókból néminemű hivatásérzetet.

Az első fecskék a republikánusok legjobb tanítványai közül kerültek a katedra közelébe. Ezek még külsőségeikben is híven követték illusztris mestereiket. Csokornyakkendőt kötöttek, eltanulták a mozdulataikat és a tévedéseiket. A filozófusok német akcentussal beszéltek, a franciatanárok pimpós bort szopogattak rum helyett. De legalább tudták, miről beszélnek. Vagy mégse tudták volna? Mindenesetre bevágták a szövegeiket.

Mikor a szigetvilágba kerültem, már a helyi tanerők második nemzedékét is legyártotta az egyetem. Akkoriban még jobbára fiúk voltak a diákok. Belőlük verbuválódott az a fura társaság, akiket a továbbiakban foglalkozásukra nézve tanároknak, ami pedig nemüket illeti, férfiaknak nevezek.

A szellemi munka errefelé enyhén szólva nem vonzó foglalatosság. Mondják – és ez egy bencés szerzetes állítása is –, hogy az ivarérettség beállta után egy bennszülött mindenenmű elvont gondolkodásra képetelen. Tény, hogy azok, akik itt maradnak és tanításra adják a fejüket, meglehetősen nőiesek. Se hús, se hal társaság, még a szakálluk se nő ki, semlegesek és jellegtelenek. Legfeljebb közhelyeket lehet belőlük kicsiholni, így aztán nem is szívesen közösködik velük az ember, hiába simulékonyak és kedvesek.

A legszebb diáklányokat mindig egy-egy őrült spanyol halássza el az orruk elől. A világ legtermészetesebb módján, mint a vén Pablo, a zenész tette volt, hetvenévesen.

Mindez valószínűleg közrejátszik abban, hogy ez a második nemzedék már nem isteníti az idegeneket. A csokornyakkendőt száműzték, a merészebbek egy idő óta hangosan kimondják, mi több, írásba is foglalják ellenérzéseiket.

Ez az utóbbi persze nem nehéz. Az import-tanerők fél évszázad óta egy távoli, idegen világ majmolására neveltek mindenkit. Mintha itt, az Újvilágban semmi említésre méltó se jött volna létre, mióta megérkeztek az idegenek. „Amikor felfedeztek” – mondják még ma is a bennszülött leánykák, és a fejük fölé emelik nyitott tenyerüket. Mintha egy nagy virág kelyhében várakoztak volna, és a hódítók csak széthajtották volna a szirmokat, hogy rájuk leljenek.

Az első lázadás még így se váratott sokat magára. A hetvenes évek elején egy Homéroszon nevelkedett ifjú titán A szép Heléna Rodriguez címmel megírta egy felszarvazott férj történetét. A katedrákból máglyát raktak az udvaron, a tantermekben félkör alakban helyezték el a székeket.

A nagy nemzedék utolsó képviselői – akik ellen irányultak a hadműveletek – tüntetően kivonultak. Katedra nélkül – mondták – tanítani se lehet. A rohamrendőrség természetesen gyorsan véget vetett a lázadozásnak. Durva erőszak, állították később, mert a különítmény vezetője a levegőbe lőtt, és valaki egy ablakból az úttestre esett. Másnap ismét megkezdődött a tanítás. A rektor új pódiumokat ácsoltatott, az agg mesterek ismét elfoglalhatták rajta a helyüket.

A régi fegyelmet azonban már soha többé nem lehetett visszaállítani. Az még csak hagyján, hogy egy idő óta a világirodalom története a szép Heléna Rodriguez kalandjaival kezdődött a Szigeten. Voltak azonban, akik nem érték be ennyivel. A költők, példának okáért, már nem tanították csak a saját költeményeiket. A történelemből szemétdombra került az ókor és a középkor. A kőkorszakról pedig ki ne tudná, hogy csak a gyarmatosítók piszkos képzeletében született! Az új tanárok előadásaiban az indiánokkal kezdődött a civilizáció, és csak jelentéktelen peremvidékként említődött az európai kontinens. Hogy miért nem ők fedezték fel az Óvilágot? Nyilván nem voltak kíváncsi természetűek.

Az igazi forradalom azonban nem ez volt, hanem az egyre gyorsabban elharapódzó nőuralom. A hallgatók között már régen többségbe kerültek a lányok, ennek azonban még örülni lehetett: lelkesek voltak és tanulékonyak, az ivarérettség traumája rájuk, úgy látszik, nem vonatkozott. A helyzet akkor változott meg, amikor kiderült, hogy mind tanítani akarnak. Hamarosan abszolút többségre tettek szert az egyetemen. A pedellus bácsin és a kertészeken kívül már csak a sarki sörözőben üldögéltek férfiemberek.

Az érdekes az volt, hogy a férfitársadalom nem védekezett. Idegen volt, tehát kívülálló az a merész tudós is, aki az elnőiesedéssel magyarázta, hogy egyre inkább buzeránsokká válnak a fiúgyerekek. Az apaság intézménye már akkor hanyatlásnak indult, amikor kivándoroltak a munkanélküliek. A fiúk egyre inkább a nőkhöz hasonultak, ha nem is lettek mind gyakorló pederaszták, elveszítették férfijellegüket.

Tévedne, aki azt képzelné, hogy egy ilyen mutáció több békét és türelmet, tehát kevesebb erőszakot jelent. Tény, hogy az egyszerű nép soraiban – amíg voltak – a férfiak gyakran elagyabugyálták a feleségüket. Az erőszaknak vannak azonban kifinomultabb formái is. A nők titkos fegyvere például mindig is a hallgatás volt. Az ellenséges, néma csend. Most pedig elkezdtek beszélni az asszonyok: az egyetem vészesen kibővítette szegényes szókincsüket. Megtanultak gúnyolódni, példának okáért. Csoda-e, ha élettársuk, szavak híján egy-egy jól irányzott ütéssel – esetleg rúgással – védekezett?

Az új élet természetesen nem volt ilyen drasztikus a tudás templomának aposztrofált egyetemen. Már csak azért sem, mert idővel minden abszolút többség elnézővé válik a kisebbségek iránt. Minden tanszéken maradt még hírmondónak egy-két férfi tanár, akit elnéző mosollyal kezelt a nőtársadalom. A pederaszták beletörődtek az új állapotokba, a kertészek és a pedellus fizetését pedig a rektornő felemelte. Hovatovább már csak néhány unatkozó tornatanár elégedetlenkedett.

Az ember azt hihetné, hogy a férfiak számára valódi háremmé változott az egyetem. Érdekes módon ennek az ellenkezője igaz. Kezdve mindjárt azon, hogy elődeik példáját követve, a hölgyek is egyre inkább egymás társaságában keresték az örömöket. A férfiak pedig – ki tudja, miért – nem akarták meghódítani az értük rajongó anakronikus némbereket. Ez utóbbiak találták fel a szexuális zaklatást, amit hamarosan bárki – a szentgyónás szavaival – szóval, gondolattal és cselekedettel, mi több, a szemmelverés mintájára, egyszerű ránézéssel is elkövethetett. Vagyis azok lettek a zaklatottak, akik hiába tették közszemlére formás farukat és öblös emlőiket.

Mondanom se kell, hogy ezek az állapotok nem voltak különösebben kellemesek. Ami engem illet, szigorúan rendreutasítottam a könnyűvérű diáklányt, aki azt szerette volna, ha a jegyeivel egyidőben a szoknyáját is felemelem. Másrészt pedig még a rektornő macskájának is előre köszöntem. Senki sem tehetett panaszt ellenem.

*

A külhoni asszonyok – azok, akiket magával hoz az ember – egy idő után visszamennek: felfedezik a gyökereiket. Én is magamra maradtam, már-már azt hittem, véglegesen. Hogyan lett ismét feleségem? Ma sem értem. De lett, és nem is akármilyen.

Hófehérke anarchista volt a javából. Csendes, szelíd és védtelen. Soha nem emelte fel a hangját, ha pedig valamire kértem, szótlanul engedelmeskedett. Lehet, hogy csak egy megértő társa vágyott, talán egy gyereket is elképzelt magának, és – amit az egyenlítő alatt ritkán mond ki az ember – egy tűzhelyet. Én pedig beleestem a csapdába. Nem vettem észre: micsoda erő kell hozzá, hogy valaki ilyen kihívóan más legyen. Valaha akkor érezte jól magát a férfiember, ha megvédhette a gyengébb nemet. Elkezdtem én is védelmezni a feleségemet.

Mintha csak erre alkotta volna őt a Teremtő. Hófehérke légies volt és illanó, mint a pára: törékeny, akár a porcelánbalerinák, amiket egy kredenc üvegfala mögött gyűjtögetett. Ha egy szóval kéne őt jellemeznem, azt mondanám, arányos volt, vagy még inkább: kecses. Egyetlen mozdulata se volt kihívó vagy túlméretezett. Itt, a trópuson kevés fantáziája van a férfiaknak. Az ilyen félénk szépségeket nem veszi észre senki sem.

Úgy kell nekik – mondhatnám –, az ő bajuk. Hófehérke titka így megmaradt nekem. Csak én tudhattam, hogy amikor megoldja az övét, és a gyenge gyolcs lehullik a lábaihoz, egy mélységesen mély csillagos égből süt rám a gyémántfekete trópusi nap. Olyan titokzatos volt, és, igen, olyan idegen, hogy még most is végigfut tőle a hátamon a hideg.

Akkoriban már nem jártak ingujjban a tanárok. Nem volt már ki ellen tüntetniük. A csokornyakkendő ugyan nem jött újra divatba, de mindenki megengedett magának egy ingkabátot és egy pár fekete tornacipőt papucs helyett. Hófehérke gyengéd eleganciával öltözött. Lehet, hogy erre figyeltem fel először: az öve és a táskája színére, vagy a francia parfőm illatára, amiből egy cseppet minden reggel a tarkójára tett. A tűsarkú cipői kopogására, a többiek lassú csoszogása mellett.

Korán árvaságra jutott, és az élet értelmét a munkában lelte meg. Amikor megismertem, már egy évtized óta tanított. A tanárság nem olyan reménytelen pálya, mint gondolni lehetne. Az ember hol letesz egy vizsgát, hol ír egy szakdolgozatot, és közben javulnak a körülményei is. Magasabb fizetési kategóriába sorolják, kinevezik, véglegesítik. Elnyer egy ösztöndíjat, utazni, tanulni mehet.

Hófehérkének mindebből nem jutott semmi. Éppen ellenkezőleg: ahogy múltak az évek, egyre több volt a tennivalója, a beosztása pedig egyre nehezebb. A fizetése például évről évre kevesebb lett, amikor észrevették, hogy mennyire védtelen.

Pedig okos lány volt, a tanulást soha abba se hagyta. De a vizsgákat letenni – úgy vélte – fölösleges. Nehéz volt hatni rá: bezárkózott, mint kagylójába az igazgyöngy, az ember bármilyen óvatosan közeledett. Hiányzott belőle a józan paraszti ész. Félénkségét így rendszeresen félremagyarázták, és alaposan kihasználták minden munkahelyen.

Nem törődött vele; talán mert a gyerekek szerették, és ő is szerette a gyerekeket. A legkisebbek közül, az óvodából dolgozta fel magát a magánegyetemre, ahol kimerültségtől részeg rendőrnőket feleltetett. Itt ismerkedtem meg vele, lámpafénynél. Az alvó hallgatók vádliján feketén csillogtak a szolgálati pisztolyok.

A kaput azonban nem a rendőrség tette be, hanem a papok. Mert napközben Hófehérke egyházi iskolákban tanított. Diákjai a pénzesebb rétegek csemetéi voltak, durva, kíméletlen kamaszok. A papokról pedig ki ne tudná, hogyan értelmezik a munkaviszonyt. Hogy nem fizetnek se nyugdíjkasszát, se betegbiztosítást, nyilván, mert a jó pap holtig tanul: nem lesz belőle se nyugdíjas, se beteg.

Elmúlt egy év is, mire szóvá mertem tenni előtte ezeket a dolgokat. Talán ebből is látszik, milyen különös volt közöttünk a kapcsolat. Hófehérke minden látszat ellenére kőkemény volt. Az eredményesség és a siker egyaránt az általa lenézett ügyeskedések gyatra világába tartozott.

Akkor már elmúlt harmincéves. Éppen hogy meg tudott volna kezdeni egy tanári pályát, ha késedelem nélkül felveszi őt az egyetem.

*

A munkahelyemen – mondom – mindenkinek előre köszöntem. De nem beszélgettem: senki sem tudta, mit gondolok. Azt persze, hogy nem értek egyet senkivel, nehéz lett volna titokban tartanom. Tantervem azzal  naiv kitétellel indult, hogy a világ közepe mindig az, ahol vagyok. Ezt az evidenciát nem tudták elfogadni sem a bennszülöttek, sem az európaiak. A diákok viszont kedveltek: tudták rólam, hogy jó jegyeket adok. Az, hogy gyakran elutaztam, működésemnek átmeneti jelleget adott. Még a forradalmárok is elnézték nekem, hogy a térhez és az időhöz, a mit- és a miérthez, ragaszkodom.

A rektornő fogadott minket, mindjárt az első tanítási napon. A humán tudományok tanszékén megüresedett egy poszt; megpályáztam, Hófehérke nevében, és minden remény megvolt rá, hogy meg is kapom. Ültünk a gazdag fogadószobában, a feleségem otthon felejtette a papírokat. „Nem felejtettem!” – vallotta be később. Szántszándékkal késleltette a megoldásokat.

Alkalmazták, hiába ügyeskedett. Másnap reggel Hófehérke már tanított. A kisiskolákban a tanerők azt ismételgették, amit a fejükbe vert az egyetem. Ugyanúgy, természetesen. Az első elemisták fenomenológiát tanultak, a gimnazisták, második olvasásra, meggyűlölték az Iliászt, és amikor Trója harmadszor is napirendre került, a hallgatók végigaludták az előadásaimat. Hófehérkének a kisujjában volt tehát az anyag.

Azt már tudtam, ő hogyan tanít. Türelmesen és aprólékosan. Most megismertem a kollégáit is, a kollégáimat. Reggel dolgozott, én pedig délután, de megbeszéltük, hogy ebédidőben mindennap találkozunk. Déltájban tucatnyi tanár szorongott a szobámban. Hófehérke kávét és süteményt hozott. Néhány nap alatt a fél tanszék a feleségem kosztosa lett.

– Félnek tőled! – magyarázta. – Nem mernek bejönni.

– Kicsodák? – kérdeztem megrökönyödve.

– Hát a többiek!

Hamarosan felengedett a félelem, nekem pedig rá kellett jönnöm, megváltozott körülöttem a világ. Az új tanárok nem panaszkodtak már, hogy elidegenítették őket a régiek. Mást tanultak tőlük: a tudás tiszteletét. Azt, hogy hűségesek maradtak a kontinenshez, amely száműzte őket. Ezt képviselték egész életükben ezen az apró szigeten.

Forradalmár se volt már ez a nemzedék. Elfogadták az evidenciát, hogy mint a mellékelt ábra mutatja, nem irtották ki őket a konkvisztádorok. Még a kétnyelvűség ellen sem volt kifogásuk: megtanultak angolul, és mégsem adták fel az anyanyelvüket. Nem zavart már, hogy nem nő ki a szakálluk, vagy hogy nem merik kimondani a véleményüket. Az egyneműek vonzalma végső soron a természet védekezése: akkor már hárommillió lélek élt a Szigeten. Persze kellemes volt, hogy Hófehérke nem volt közöttük veszélyben. Nem vetélytársaim semmiben.

Mint látható, ismét fiúk tanítottak az egyetemen. Fiúk és lányok vegyesen. A tantervbe visszatért a középkor, a kőkorszak pedig – mondták kollégáim – még csak most következett. A tantervbe visszahelyezték a rómaiakat, míg én az olimpiák történetét adtam elő filozófia helyett. Hófehérke szigorú volt és igényes: buktatott és büntetett.

– Vigyázz! – figyelmeztettem nem is egyszer. – Engedd át a diákjaidat.

Azután rájöttem, hogy a hallgatók istenítik. Míg én lekenyereztem, ő emberszámba vette a gyerekeket.

– Én csak így tudom csinálni! – mondta néha nevetve. – „Pontosan”.

Régen azt feleltem volna erre, hogy pontosan vagy pontatlanul, szél ellen nem lehet.

*

Volt egy aranyköpés, amit gyakran emlegettek a régiek. A Partenon – mondogatták – az anyafarkas, aki felnevelte Rómeót és Júliát. Ez volt itt a lecke: leadni ötezer év történetét négy szemeszter alatt. Egy olyan fiatalságnak, amelynek ebből az ötezer évből csak a hulladék jutott. Végigcsináltuk, és talán nem is hiába. Az erőfeszítésből valami maradt. A rabszolgák unokáiból a szemünk láttára váltak emberek.

A nagy nemzedék kihalt. A hóhérokból lett humanisták nyugalomba vonultak. Ha eddig hamis papírokkal éltek, most díszdoktorátust adományozott nekik az egyetem.

Az új menekültek már nem humanisták. Matematikusok érkeznek, mióta vége szakadt a hidegháborúnak. A szomszédunkba beköltözött egy kínai pár. Pina és Puha – Bartókot és Kodályt tanítanak. Amit itt találtak, nem menekülttábor már: kis híján egyetem. Hófehérke kollégái már nemcsak külsőre entellektüelek: ha így megy tovább, nemsokára megírják a saját tankönyveiket. És akkor Kuba és Mexikó többé nem tőlünk délre lesznek, hanem, a valóságnak megfelelően, északon.

A nők is mintha kezdenék rühelleni a hatalmat. Nincsen már annyi pofozkodás a családban. A szovjet birodalom összeomlása óta a szigeten olcsó, megbízható bérgyilkosok élnek. Az asszonyok befizetnek, és lelövetik a férjüket. Az egyetemnek pedig ismét férfi rektora van. Lehet, hogy eljön az idő, amikor már nem számít szexuális zaklatásnak, ha megdugom valamelyik növendékemet. Ez persze csak szellemeskedés. Hófehérke ragyogása változatlanul elhomályosítja a mégoly csalafinta diáklányokat.

Mert ő, Hófehérke, alig változott. A múltkor találtam ugyan egy ősz szálat a hajában, de ettől eltekintve ma is szerény, szelíd és védtelen. Végzi a dolgát, én pedig – gyenge férfiember – óvom őt és védelmezem. Légies és illanó ma is, hiába szálltak el fölötte az évek. Törékeny, akár a porcelánfigurák, amikből van már azóta egy újabb kredencnyi. És amikor megoldja az övét, még mindig végigfut a hátamon a hideg.

A tűsarkú cipők kopogását ma már ülve várom. A régi lakásban, kint a balkonon. Nem vettünk házat: én nyugdíjba mentem, ő pedig változatlanul „eredményellenes”. A fizetése még mindig évről évre csökken; hovatovább potyára dolgozik majd, alfabetizál valahol, népiskolákban, esti egyetemeken.

Elég neki, ha munka után körülülik a gyerekek.

Valamelyik nap bemondta a rádió, hogy Kubában ezentúl júliusban ünneplik meg a karácsonyt. A cukornádtermés betakarítása után. Végeredményben az Óvilágban is csak szüret után rendezik meg az ünnepeket.

– Miért ne! – jelentette ki Hófehérke. Nem szörnyülködött és nem kicsinyeskedett.

A fél életem ráment, mire megértettem a környezetemmel, hogy mi a fegyelem. Azt, hogy a szokások tartják össze az embert; én is csak azért élek, mert minden reggel fél hatkor felkelek. Most pedig, lám csak, kiderül, hogy minden konvenció emberi találmány: hogy a megegyezések sem véglegesek. Csak az egyházatyák hitték, hogy a tradíció idővel törvényerőre emelkedik. Ő pedig, Hófehérke, érti. Nem köti az ebet a karóhoz, csak vállat von és nevet.

Íme a legtöbb, amit elérhet az ember. Mégiscsak érdemes volt végigcsinálni ezt az életet.

 

vissza