Kortárs

 

Jókai Anna

A hűség embere

Búcsú Fodor Andrástól

A hullámok mosták arcodat; a honi táj vizei mosdattak utolszor. Brutális hirtelenséggel történt minden. Meghaltál, András. Mégis, mintha hallanád, úgy beszélek most Hozzád – és magunkhoz, akik körülálljuk ezt a ravatalt. Jó költőt, tiszta költőt veszítettünk, tudjuk ezt. Az irodalomtörténet majd felméri a veszteséget, és soraid megmaradnak az olvasóid lelkében. De életvezetésed, sorsod nemcsak irodalmi példa, hanem emberi tanúságtétel arról, hogy a tehetséggel nem törvényszerűen jár együtt az önzés, a mások iránti közöny, a rögeszmés éntudat, amely oly gyakran csap át gyűlölségbe. Te megteremtetted gazdag életművedet, úgy, hogy közben nem voltál rest pályatársaid útját is egyengetni. Nem hiszem, hogy az Írók Szakszervezete nálad méltóbb elnököt választhatott volna. Mindig, mindenkihez volt tisztességes, segítő szavad – csak a tisztességtelenektől zárkóztál el szelíd mosolygással. Lényed központi magva a hűség, hűség egy olyan világban, ahol az eredeti fogalmak átszíneződnek, és a rosszakarók képesek a nemes tulajdonságokba is beleömleszteni saját rosszakaratukat. Az árulóknak, a kaméleonoknak, a gőgösöknek a hűség nem érték. A hála ismeretlen. Nem ismerek még egy olyan költőt a magyar irodalomban, akinek annyit jelentett volna a barátság, mint Neked, András. Igaz, megválogattad a barátaidat. Azokat is, akik most, itt siratnak, s azokat is, akiket korábban elszólított az idő. Megrendítő férfibarátság kötött Colin Masonhoz, naplódban hányszor emlegetted, s tanítványi, alázatos hűség fűzött Fülep Lajoshoz. Írtad: Ezer este Fülep Lajossal.  Az eszmecsere az örökkévalóságban folytatódik.

Barátság, tiszta szenvedély,
lobogj nekem, amíg csak élek,
tebenned mindig megtaláltam
a jóra érző emberséget.

(A barátság csodája)

 Elment Csanádi Imre, el Kormos István. El a többiek. De akik maradtak, nem felednek. És nem felednek, reméljük, azok a már országos hírű költők sem, akik Neked köszönhették indulásukat, akiket biztattál, akiket bemutattál, akikről értő bírálatot adtál. Talán az utolsó olyan ember távozott a magyar irodalomból, aki még a többiekért is munkálkodott, aki feladatának tartotta a békítést, a toleranciát.

…társak igaza közt
lettem futár, ki konok inga módra
teret, időt hitével összeköt…

(Kezdeni újra)

Fáradhatatlan „futár” voltál, minden tisztségedben, egykor az Írószövetség alelnökeként is, a Kortárs szerkesztőjeként, és számos olyan kuratóriumban, amelyik valóban segített az odafordulókon. Fáradhatatlanság, csöndes, szívós tevékenység, amely nem gyújt közben görögtüzet, nem zsebeli be a hálát; igaz, az alattomosságra, cserbenhagyásra is nagyon érzékeny – ez jellemzett, András. Így maradsz meg a szívemben: zakóban, simára fésült hajjal, egy kissé oldalas tartással, halkszavúan, szomorú szemekkel. Az egész hazát vallottad magadénak, a zene teljes birodalmát, miközben Somogyország hűséges fia maradtál. Súlyos operációd után felépülve, az Írószövetségben új könyveddel mutatkoztál be: híres naplód következő kötetével – s ezen az esten nemcsak közvetlen barátaid és a költőtársak voltak jelen, hanem a somogyiak népes csapata is. Tapintható volt a feléd sugárzó szeretet és megbecsülés: tartoztál valahova, anélkül, hogy letapadtál volna, provinciálissá váltál volna.

… nem legenda
a föld, amelyből vétetünk,
törvény, hogy itt születtem.

(Szülöttem-föld)

Ellenségeket is szereztél, azzal a példátlan bátorsággal, ahogy naplóidban vállaltad saját régebbi önmagad véleményeit is, de félelem nem volt benned. A durvaságtól és a langyosságtól egyaránt megóvott a finom irónia. Meg sem kísérlem megszámolni, halálhíredre hány házra, közintézményre tették ki a fekete zászlót. A jövő fogja teljes hiányodat a maga realitásában érzékelni.

Ez a másokban-másokért élés azonban nem pótcselekvés volt; Fodor András mindig tudta, a líra személyes műfaj, a költőnek saját ördögeivel, dilemmájával is meg kell küzdenie:

Mégis, csalás a vállalt hit, a jóság,
nem védenek meg mások gondjai.
Önámítás az emberek szerelme,
ha nem tudok magamról vallani.

(Kezdeni újra)

És vallott. Vallott a szerelmi hűségről is, ami talán a legritkább e villódzó, nyugtalan jelenben. Vallott örök szerelméről, a csodáról, ami élete párjához, Sárikához kapcsolta. Minden „szerelmes” sora most balzsamos ír a sebre, szebbek, pontosabbak egy fogalmazott végakaratnál:

…Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg,
a hanyatló erő is hozzád visz közelebb.

(Tested kenyerén)

Fodor András képviselt valamit, hűséget a hitéhez, hazájához, ifjúsága eszményeihez, szeretteihez, barátaihoz, s ami talán a legtöbb, önmagához is hűséges maradt. Most Te szólsz, András, most Ő szól hozzánk:

Mert a világból bárhogy szakadj ki,
legtöbb magaddal egynek maradni.
Értelmet adni minden pillanatnak,
tudni, hogy gúzsbakötve is szabad vagy,

menni, hogy mindig rájuk találjak,
akik formáltak, ismernek, várnak,
hogy út, idő a kezdetig érjen:
megéljem újra minden születésem.

(Születés)

Úgy legyen; legyen így, barátunk, társunk, jóemberünk; Fodor András.

 

vissza