Csűrös Miklós
Korai vagy kései?
Tűnődés Fodor András Megyek magam című verséről
Megyek magam: ez a verscím egyben a költő életében utoljára megjelent kötetének a címe is. Fodor a kötetet ciklusokra osztotta, de a Megyek magam olyan kiemelt, különálló egység, mint opera előtt a nyitány. Szembetűnő szerkezeti helyén és funkcióján kívül figyelmet kelt iránta a versvégi időmegjelölés: (1945. VIII. 21.). Nem antedatálás, hanem pontos adat rögzítése, s ilyenként talányosan sokat sejtető gesztus. Fodor merészen visszanyúl költővé válása kamaszkori pillanatához, korai „zsengét” emel be az életműbe, ráadásul olyan ars poetica gyanánt, amelyet keletkezése után több mint fél évszázaddal (1996-ban, a kötet megjelenésének évében) nemcsak vállal, hanem megerősít és új kontextusba helyez.
A modern vers nagymestereitől ismerünk olyan nyilatkozatokat, amelyek az akár évtizedekig tárolt és érlelt versek keletkezéstörténetének bonyolult időrendjéről szólnak. Illyés például a Fekete-fehér előszavában (1968) vázolja föl elméletét a költő által évtizedekig magában hordott, olykor akár szövegszerűen is kész versek késleltetett publikálásáról. Fodor András is azok közé a költők közé tartozik, akiknek időben „visszafelé” bővül az életművük. Az ötvenes és az ötvenhat utáni évek cenzúra megrostálta terméséből több mindent csak az 1992-es Meggyfa című kötetben tudott elhelyezni (Az elvarázsolt iskola, 1952; Parasztok, 1952; Tanúság, 1957). Valamivel előbb az 1989-ben megjelent Pünkösdi hírnök című válogatás 1944–1987 között keletkezett verseket tartalmazott, pedig korábban Fodor 1947–1954 közé datálta az első kötete, a Hazafelé (megjelent 1955-ben) tartalmazta verseket. A Pünkösdi hírnökben 1944. IX. 17-i keltezéssel szerepel Az ősz küszöbén, 1946-ban (s jelöletlenül valószínűleg 1945-ben) keletkezett versek is vannak a Nagy éjjel ciklusban. Szó sem lehet róla, hogy a költő külterjesen szeretné utólag bővíteni az életművet: a rácsodálkozás és újrafölfedezés élménye készteti, hogy talált tárgyként kezelje, új műalkotássá avassa korai „szövegeit”.
Idézek néhány bekezdést Fodornak egy filológiai értékű leveléből (1997. III. 2-án keltezte), amelyben közvetlenül a Megyek magam keletkezéstörténetével kapcsolatos kérdésemre válaszol, de távolabbi és általános tanulságok levonásához vagy legalább megkockáztatásához is hozzásegít:
Mellékelem a „Megyek magam” eredeti kéziratát. Azok közül az első gépelt verseim közül való, amiket Takáts Gyula is látott, és megosztályozott (cca 40 darab, valamennyi 1944–1945 folyamán íródott).
Amint látod, a költemény ritmikai (formai) nyelvi duktusa épen maradt; a javítások, a zárószakaszt nem számítva, jelentéktelenek. Itt viszont az egykori idillista kamaszt kétségtelenül átfogalmaztam. A kései F. A. magára ismerése látszik a szövegből kiugrasztott cím két szavában is.
A „Szép 1” Takáts Gyula keze nyoma; a jobb oldali margón saját javításaim dilemmái, a 4., 5. szakaszon végül nem változtattam…
Nem a levélben, hanem a vers eredeti másolati példányán jegyezte föl Fodor, hogy „(a 30 egynehány versből 9-10 került elő valamilyen formában)”. Tehát kötetcsíráról, már gépelt „ősgyűjteményről” van szó; ezt látta és (részben) osztályozta Takáts Gyula; e korai termésnek mintegy negyedrésze „került elő” Fodor későbbi verspublikációiban.
ÚTKÖZBEN (45. VIII. 21.) – Talpam alatt gyűrött por omlik, |
MEGYEK MAGAM Talpam alatt gyűrött por omlik, |
A bal oldali oszlopban betűhíven idéztem a korai, jobboldalt az 1996-os végleges változatot. Mint Fodor András önkommentárja is utal rá, csak néhány ponton szembetűnő a két kidolgozás különbsége. Az eredetileg kevésbé expresszív Útközben címmel összehasonlítva a Megyek magam alliterációval is minősíti a vándorút egzisztenciális feltételeit, az egyedüllétet, a kényszerűséget, a vállalkozás személyes felelősségét. Javára változott a második versszak első négy sora is: mennyivel dinamikusabbak a későbbi változat állítmányai, az út emberiesítő megszemélyesítései, az elmulasztott alku „keserves” jelzője. A melléknevek és igék kicserélése, a pontosabb és eredetibb szinonimák megválasztása másutt sem csak az érettebb költőstiliszta fölényét jelzi diákelődjével (egykori önmagával) szemben. A „hosszú”, „forró” út képzete megújul és kifejezőerővel telítődik a „tikkadt”, „véghetetlen”, „elárvult” jelzőktől, mert a fizikai jellegzetességek metafizikai célzásokkal egészülnek ki (I/3–4); ha a „sok kis esett levélke táncol” helyén azt olvassuk, hogy „rebbegő sok levél viháncol” (III/6), akkor az utóbbi megoldás mozzanatosságán és hangulatfestő szenzualizmusán túl a groteszk megragadásának többlete is föltűnik: az elszállni nem tudó levelek erőlködésében csipetnyi komikumot is észre kell vennünk.
A hatodik strófában a szárnyaszegettebb „ráncos ajkait” jelzős szerkezet helyére a találó „feszes ajkát” került. A vers utolsó négy sorát Fodor gyökeresen megváltoztatta, átfogalmazta, mint levelében írta, „az egykori idillista kamaszt”, aki hajdan így zárta számvetését: „Én is, ha néha érezem / a szépség illatát; / mosolygok, tán csak magamon, / aztán megyek tovább…”
Perdöntő különbség a két változat között az „Én is” fordulat elmaradása a végleges szövegben. Itt is, ott is „a vándor” néz föl a „néha” tiszta égre, de a vers szubjektuma csak a 45-ös megfogalmazásban veszi át az ő mosolygó derűjét; a későbbinek a nyelvtani alanya végig a vándor marad. A javítás utáni befejező sorokban a lelki szabadság feltételessé zsugorodik, a továbblépéshez hasonlatba sűrített, egyáltalán nem bizonyos lehetőség kapcsolódik („Úgy indulhat… mint aki meglelte” stb.), és még ez a tétova, halvány, kétséges esély is csak egy képzelt archetípust illet meg, a lírai alany határozottan különválik a szerencsésebb vándor alakjától.
A magyar kultúratörténetből jól ismerjük azt a tipológiát, amely a vándor és a bujdosó szembeállításán alapul. Bár Fodor a versben az oppozíció két tagja közül csak az egyiket nevezi nevén, sok minden valószínűsíti, hogy lírai hőse a másiknak, a bujdosónak a nézőpontját foglalja el – ezt a föltételezést jócskán támogatja a szövegváltoztatások rövid áttekintése is. Nem föltétlenül Prohászka Lajos elméletének vagy Szerb Antal finitizmusfogalmának átvételét jelenti ez (bár a „lázadás és önfeláldozás” Prohászka leírta kettőssége visszacsillan a Fodor-versben körvonalazódó magatartásban), inkább a magyar irodalom sok évszázados toposzának és a hozzá tartozó rekvizitumoknak, képeknek és motívumoknak a személyes élményen átderengő emlékezetét. Kietlen őszi táj képe bontakozik ki az első három szakaszban; főbb elemei a poros út, elsárgult fűszálak, sziromtalan virágok, ágaskodó gaz, pusztulásra ítélt, de elszállni képtelen levelek. Történelmi kudarcok asszociációját ébreszti a kukoricást jellemző „megvert csatarend” hasonlat és az életért esengő „törött levelek” megszemélyesítése.
A lírai alany önjellemzése – mostantól a Megyek magam szövegét szem előtt tartva – a magányosságot és (az első versszak 3–4. sorában) jelzőátvitellel az árvaságot tünteti ki. Passzivitását a megszemélyesítés révén kényszerítő hatalommá növesztett út motívuma domborítja ki, lásd a „hív”, „kényszerít”, „von” igehalmozást a második szakasz elején. A „keserves ár”, a tehercipelés, a küldetés iránti közöny motívumai hagyományosan hozzátartoznak a háládatlan apostolkodás képzetköréhez. Annak a szerkezeti elvnek megfelelően, hogy a páratlan versszakokban az út és a táj tárgyias ábrázolása dominál, a párosokban pedig a szubjektív önjellemzés és reflexió, a negyedik strófában közvetlenül fogalmazódik meg a „szépet és nagyot” mindhiába kereső hős magatartásának kiszolgáltatottsága: a determináló külvilág, a „bűnök és hibák” túlsúlya, az „adni szeretnél” szándékát nem viszonzó mások miatti érzékeny panasz szólama erősödik fel.
A két utolsó versszakban Fodor eltávolodik a szentimentalizmus tradíciójától. Megnőnek a távlatok; elfogulatlan szemlélő kutatja – fölfelé tekintve – felhőredők között és mögött a tiszta eget, horizontálisan szemlélődve pedig a messze futó lapályt, a távoli hegyeket és szimatolva a mögülük üzenő „gyenge illatot”, az általa nem is látható, de lélegezve érzékelt víz szagát. A versben ez a vándor pillantása és érzékelése, mint jeleztük, de a bujdosó számára is ígéret és lehetőség, ha már észrevette, tudatosította a közelinek meg a távolinak, a béklyózó körülményeknek meg „a Föld irgalmas otthona” szabadító perspektívájának összetartozását és ambivalenciáját.
Korai vagy kései vers? Ha a fölkészülés dokumentumai között vizsgáljuk időrendben, arányos szerkezete, az iskolai penzumok színvonalát koraéretten meghaladó képalkotása és verselése, a diákköltő eredetiségért folytatott küzdelme s más erényei Takáts Gyula egykori értékelését igazolják: „Szép 1”. Az érett költő kötetnyitó, programadó verseként azonban más mércével kell mérnünk. A palinódia hagyománya, műfaji sugallata jelöli ki az értelmezés irányát: a Megyek magam „visszaéneklés”, ismétlés és továbbgondolás, példája annak a gondolatnak, hogy a költészetben nem érvényes az „ugyanaz” fogalma, és hogy a kontextusváltozás tényezői között az egyik döntően meghatározó az alkotó és az életmű metamorfózisa az időben.
Fodor András (a naplóíró talán látványosabban, a költő nem kevésbé következetesen) mindig törekedett arra, hogy tovább tágítsa a múltban a személyes emlékezet tartományát, egyszersmind belegyökereztetve a tudatos emlékezetet az érzékelés testi-lelki előidejébe, akár verbális fogódzók nélkül is. A Megyek magam 1996-ban nemcsak dokumentálja és fölidézi a költői genezis korszakát, hanem át is rajzolja, módosítja, új irányba tereli a róla való gondolkodást. Lappangó vitaként is felfoghatjuk az első kötet emblematikus címadó versével, a Hazafelével, amely a tárgyi mozzanatok részleges egyezése ellenére a hazatalálás, az otthonosság megnyugtató jóérzésének „víg” dokumentuma. A kései Fodor arra figyelmeztet, hogy az „idillizmus” korántsem egyetlen változata volt a pályakezdését meghatározó diákévek emberi és költői eszmélkedésének; a veszteségeket, vereségeket, balsikereket lajstromozó, a bujdosó ősképével cinkosságban lévő, a „bűnök és hibák” ellen fölhorgadó költő jövője éppúgy benne szunnyadt növéstervében, mint az a másik, amelyiket a kritika sokáig túlontúl nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látott, és az életvitel emberi programjába való beleépítkezéstől féltett. A költő a meg nem ért öregkor küszöbéről úgy nyújt kezet fiatalkori énjének, hogy elismeri – föleleveníteni szeretné – egykori éberségét, veszélyérzetét, az életkudarcok és a tévutak lehetőségével számoló nemes, önfeláldozó szellemét.