Kortárs

 

Bónis Ferenc

Búcsú Fodor Andrástól

A költő Fodor András távoztát gyászolja a magyar zeneélet is. Vele nemcsak a muzsikára fogékony magyar poéták egyike hagyott itt bennünket – e tekintetben Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, Vas István és Pilinszky János társa és utóda –, hanem zeneszerzők, előadók és zenetörténészek szövetségese is: a zene szálláscsinálója, ügyének harcosa a hazai szellemi életnek olyan köreiben, melyek nem kifejezetten zenei érdeklődésükről vagy tájékozottságukról nevezetesek. Világosabban fogalmazva: a muzsika nagykövete volt az irodalmi életben.

Ezt a „követi” hivatását sokféleképpen gyakorolta: mint költő, szerkesztő, kritikus, könyvíró. Hogy miképp kapcsolódott be a nagy muzsika áramkörébe, azt tőle magától tudjuk meg: A Kollégium című memoárkötetéből meg ennek (hihetőleg még sok meglepetést kínáló) folytatásaiból. Ő maga is a legendás hírű intézmény, az Eötvös Collegium neveltje volt; ott fejlődött azzá, akivé és amivé lett, igyekezvén életté desztillálni mindazt, amit új szellemi környezete 1947-től kezdve kínált számára: verset, irodalmat, barátságot, tudást, szerelmet, zenét, szabadságot, étel és ital ízét, képzőművészetet, színházat – mindent. Ez a csillapíthatatlannak tetsző éhség és szomjúság tükröződik életében megjelent utolsó könyvének címében is. A könyvet épp ötven esztendő választja el a szerző kollégiumi kezdőévétől; címében félszázadnyi életprogram és életöröm sűrűsödik: Szomjúság zenére.

E szomjúságot Kodály és Bartók zenéje enyhítette is, fokozta is: a kaposvári gimnáziumban énekelt Kodály-kórusoké meg az Eötvös Collegiumban megismert Bartók-daraboké. Fodor, a költő, a fordító, az irodalmár szenvedélyesen és előítéletek nélkül veti rá magát Bartók akkor már és akkor még hozzáférhető színpadi műveire, kamarazenéjére, a zenekari darabokra és zongoraművekre. Muzsikus barátai által tudatosítja: Bartókot nemcsak etikus nagyságáért, nemcsak a műveiben visszhangzó népdalhangért illeti csodálat, hanem eredetiségéért, erejéért, bátorságáért, szerkesztő-művészetéért is. Rádöbben: milyen sok út torkollik Bartókba, milyen sok út indul ki belőle. Így fedezi fel magának Veress Sándor, Szervánszky, Kadosa világát, így közelít Kodályhoz, Szabolcsi Bencéhez. Jóval később ugyanilyen, előítéletek nélküli mohó kíváncsisággal keres és talál utat Bozay Attila és Durkó Zsolt műveihez, a Varsói Ősz, a budapesti Korunk zenéje-ciklusok és minifesztiválok világához.

Érzékeny, bizalommal teli költői alkat volt, akire az őt körülvevő világ minden rezzenete hatott. Hogyne hatott volna írásaira a muzsika, mely annyira jelen volt életében. Továbbgondolásra inspiráló verseket írt Bartókról, Vörösmarty Liszt-ódájának hangját folytató poémát Kodályról. Teljes kötetet szerkesztett a Bartókról szóló költői vallomásokból, könyvet írt Stravinskyról, és két kötetben hagyta az utókorra zeneművekről, zeneművészekről, zenei könyvekről írott válogatott esszéit. Az értő olvasó legújabb kori zenetörténetünk lényeges adalékaira bukkan a Naplók köteteiben is. Alig néhány hete – pontosan szólva: június 3-án – kétféle nyilvánosság előtt is megjelent. Átvette új kötetét, a Szomjúság zenére címűt – és bemutatta a muzsikus olvasóknak az önnön Kodály-ódájával kezdődő új Kodály-emlékkönyvet. Ekkor láttam őt utoljára, s most már mindig így marad meg emlékezetemben, arcán az elért hatás örömével és fáradtságával.

Hadd búcsúzzam Fodor Andrástól tulajdon szavaival, melyeket biztatásomra írt közös barátunk, a Bartók-kutató Demény János 75. születésnapjára, méltatva általuk a harcost, akinek egyéni élete eggyé forr a Nagy Üggyel, melyet szolgál:

És emberöltők buktatóin át
      hírlelve váltig, ki a példa,
a miniátor elszánt igazával
munkál, hogy művük ne temesse be
      a közöny hordaléka,
hogy ragyogjon a Géniusz,
      a Kozmosz el nem oltható csodája,
hogy emberhangon szólítsa szivünket,
mint szétszórt nyájakat az égi
      honvágy tülekvő csillag-karáma.

 

vissza