Kortárs

 

Szakolczay Lajos

„Ha egy mű akár egyetlen szelvényével is érvényes – korszerű”

AZ ANTOLÓGIA KIADÓ FÉLSZÁZ KÖNYVE

Amikor az Antológia Kiadó a Püski Kiadóval közösen 1991-ben megjelentette az 1987-es lakitelki tanácskozás hiteles jegyzőkönyvét, még nem vagy csak titkon gondolhatott arra, hogy ennek az alapozó munkának a gyümölcse egyszer be fog érni. A magyarság esélyei lázas, a rendszerváltozás előtti állapotban fogant útkeresés. Egy megroggyant társadalmi szerkezet ellen indult szellemi harc, amely – a szárszói találkozó példájára – az értelmiség legjobbjait, köztük is jobbára a népi indíttatásúakat szólította cselekvésre. Akik itt összegyűltek, politikai meggyőződésüktől függetlenül hittek a változásban (ebben benne szerepelt a kommunista rendszer lebontása is), hittek abban, hogy az új nemzeti gondolat, a nemzeti függetlenség kivívásával, építőmunkára sarkalló erő. Csurka István, az egyik nagy előadás szerzője mondotta: „az antikatasztrófa-program elvi alapja: teljes magyarság. Kezdeményező, öntudatos, emelt fejű és magában bízó magyarság. Nagyon messze vagyunk tőle, de kevesebbre nem törekedhetünk.” A magyarság esélyei című dokumentumkötet, az előadások és hozzászólások pontos szövegével százszínű példatár: politikai és szellemi irányzatok, gondolkodásmódok, megtervezett vagy csak fölvázolt stratégiák gyűjtőhelye. Az egymással gyakran szemben (is) álló szövegekben könnyen kimutathatóak az ütközőpontok, ám összefűzte őket a minél hamarabbi cselekvés heve. Tennünk kell, hogy a tető a fejünkre ne omoljék.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, még az erőszakkal elterelt szakaszán is, barátságok szűntek meg, korábban azonos gondolkodásúnak hitt fegyvertársak ugrottak egymásnak. A politika, ez az idegrángós, a marionettfiguráknál is izgékonyabb szörny ráült az emberek nyakára. Elterpeszkedésében – mindenre való kihatásában – van valami irritáló. Fölügyelni akarja a szellemet, az irodalmat, a művészetet, a tudományt, s aki nem kaméleon elvárásaihoz igazodik, megnézheti magát. Ilyen közegben, jóllehet mindenki orra előtt elhúzatik a mézes madzag, csak az tud megélni, aki erkölcsi meggyőződését pengő forintokra váltja. A könyvkiadás, jól tudjuk, üzlet is, melyben a nemes szellem – ha nincs vivőerő (terjesztés!) – olvasóközönség nélkül összeroppan.

Az Antológia Kiadó körül kialakult szabadcsapat – mert bőrén érzi – tisztában van mindezzel. Sokuknak nem ez az egyetlen megjelenési lehetőség, mégis vissza-visszatérnek ide. Hősök, látnokok, akik nem tudnak szabadulni illúzióiktól, hogy az igazi irodalom mindig több, mint a maga elé – csak magának – daloló író gyönyöre? Vagy csak realisták, akik tudják, hol élnek, a világ mely huzatos táján, s ez a léthelyzet határozza meg nemcsak érdeklődési körüket, hanem a megszólalás mikéntjét is? Nagy Gáspár így vall erről az irodalomtörténész-riporter Görömbei Andrásnak: „Aki közép-európai költő, éljen bármely korban, versei között ott kell hogy legyen – ha szükség van erre – az a bizonyos »küldetéses vétó«, az a tudat, hogy a lelkiismeretet nem lehet elaltatni, a népet az ő segítségével nem lehet becsapni, mert ezen a tájon az idő, de sokszor a történetírás is, művészeken, költőkön kérte számon a társadalom ballépéseit.”

A magyar lírának van egy jelentős – Balassitól, Zrínyitől Utassy Józsefig, Döbrentei Kornélig vagy az ekképp formálódó fiatalokig húzódó – vonulata, amely vállalta-vállalja a bajvívás eme, a történelmi súlyoktól még csak nehezített formáját. Ady költészete mit adhatna nekünk az átkos magyarság bilincseinek megvallása nélkül, Nagy László „jéghegyek fölé piros bálba” menekedő tüze-ifjúsága volna-e olyan sugaras, mindannyiunkra ható, ha elillanna mögüle a történelem viharaiban is edződött bartóki modell fegyelme? Tudom, mostanság nem ez a módi, némelyek szemében avíttnak tűnhetik a haza, a nép, a magyarság, az egyetemes értékek felőli gondolkodás. Ám legnagyobbjaink tudták: a haza üdve mindenek előtt! A magyar művelődésben, szinte kivétel nélkül, mindannyian templomot láttak (kápolnát vagy dómot, egyre megy), melynek falait és boltozatait nemcsak a kő és a mész tartotta össze, hanem a bennük évszázadok-évezredek óta fölgyülemlett tudás. Az ismeretlen mester, az idő úgy hagyta rajtuk kézjegyét, hogy nem tett különbséget tudás és tudás között, s a – valljuk meg, néha rejtelmes – ősiséget: a Forrai Sándor által már-már mítoszi magasba emelt, egy botra rótt középkori székely kalendáriumot mint rovásírásos nyelvemléket s az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte, megrázó archaikus népi imákat újabb korok újabb csodáival fűszerezte.

Ez az építmény-ékítmény azt sugallja, hogy mindenki hozzáteheti a maga részét. Az író is, a vallástörténész is, a filozófus is, a közgazdász és a jogtudós is, miként a szociológus vagy a régebbi és mai kor historikusa. Az Antológia Kiadó hallatlanul fontos szerepét abban látom, illetve – ha látásomat itt-ott (közgazdaságtan, nemzetközi jog, heraldika stb.) homály fedi – abban érzékelem, hogy nem szakosodott külön tudományágakra. Érdeklődési horizontja olyan tágas, hogy a gyógyjavallataiban is varázsoló, XVII. századi kézirat (Gelencei orvosló könyvecske, 1992) éppúgy belefér, mint a közelmúlt tragikus történelmét, a borzalmakat megvilágító dokumentumközlés (Sortüzek 1956; 1993, 1994, 1996) vagy a politikával erezett filozofikus humor más-más karakterű megnyilvánulása (Czakó Gábor: Magyar–magyar nagyszótár, 1994; Sándor György: Kandi kamera avagy képtelen tárgyak avagy festett lőtáblák Magyarországon, 1996). És akkor még nem említettem Szöllősi Zoltánnak a kazáni tatár népköltészetből válogató műfordításkötetét, a 80 gyertyát (1994), ezt a ragyogó, ízeiben a magyar népköltészetet is fölvillantó kis gyűjteményt – „Ékes fácska bimbózik, / fényes levél kibomlik. / Szép kedvesem, ne sírdogálj, / szemhéjadon meglátszik„ –, és nem szóltam Turai Kamil különös, a filozófia nyelvét, akárcsak a londoni Határ Győző, költői eszközökkel megérzékítő Magyar metafizikájáról (1996) sem.

Irigyelni való gazdagság, amely köszönhető akár a véletlennek is, hiszen egy könyvműhely kiadáspolitikáját némiképp meghatározza a világ bármely tájáról „beesett”, ám színvonalas kéziratok tömege is, de nem véletlen, mert az építkező tudatosságához kétség sem fér. Az Antológia Kiadó és – ha nem is számtalan – egy-két vezetője arra a megállapításra jutott, hogy legjobb az alapoknál kezdeni. Ezt valamiképp az ősiség megmutatása, a magyar múltban és a művelődés archaikus (vagy annál régebbi?) rétegeiben való kutakodás jelentette. Ez az a, sokak által tudománytalannak tartott s ezért sikamlós terület, amely – részben föltárva, részben föltáratlanul – unikum voltában s megannyi rejtelemmel telítve vonzza a kalandorokat. Ám arra egyik „szakember” sem számított, hogy épp ezen a legnehezebb eligazodni. Viszont aki eme tudományt – amely egy kissé őstörténet is, mitológia is, néprajz is, sőt régészet is – a maga összetettségében vizsgálja, az előtt hamar, jóllehet fáradságos munka árán, megnyílik az ismeretlen.

A rovásírás ilyen – legrégebbi – kultúrkincsünk. Szerelmese, Forrai Sándor jól tudja – axiómaként rögzíti is –, hogy „az őstörténeti kutatásokban nem csak egyedül a nyelv a mindenható, szinte valamennyi tudományágat be kell kapcsolni, így a földrajzi nevek eredetét és az írástörténetet is a néprajz, a régészet, az antropológia stb. mellett”, hogy évezredek távolából megközelíttethessék a valóság. Friss könyve, Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig (1994) két korábbi könyvének, a Küskarácsontól Sülvester estignek és Az írás bölcsője és a magyar rovásírás című munkának egybeszerkesztett, bővített változata. Hatalmas mű. Benne a szerző többek között kimutatja a székely-magyar rovásírás föníciai alapjelekből kifejlesztett egységes jelrendszerét, és – szemléltető tábla segítségével – közli azt a kikristályosodott nézetét is, mely szerint „a székely magyar rovásírás olyan több ezer éves ősi elemet tartalmaz, amely más rovásírásokra nem jellemző”. A könyvnek éles logikája van, és rendszere, melyben a megszenvedett – ám gyönyörűséggel fölgyűjtött – tudásanyag megbonthatatlan egységgé áll össze. Hogy rovásírásos nyelvemlékeink, a campagnai mezőn talált kb. 3000 éves kárpát-medencei készítésű balta rovásfeliratos tokjától a VIII–IX. századi nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratain át a legfrissebb, pár évtizedes rovásírásos székelykapuig, egy nagyobb összefüggésrendszerbe legyenek ágyazva, Forrai megfelelő környezetet teremt számukra. Ebben a több ezer éves ta-tárlakai (erdélyi) képírásos agyagtáblák, a tardosi, bronzkori eredetű cserépdarabok – velük együtt az első magyar régésznő, Torma Zsófia egész életet betöltő munkássága – éppúgy hangsúlyt kapnak, mint példáu l az egyiptomi képírás belső szerkezete vagy az etruszk rovásjeleket tartalmazó – máshonnan átvett – táblázat. A múlt ilyen mélységeiben tapogatózni – nem véletlen, hogy a nagyszentmikló si aranykincs rovásfeliratának értelmezése kapcsán eddig legalább tíz, egymástól eltérő megfejtés született – egyszerre öröm és kutatói felelősséget igénylő szolgálat. Melyhez az eleven észjáráson és éles szemen kívül nem kevés bátorság is szükségeltetik. Forrai mindezeknek birtokában van, s könyve még azoknak is érdekes – mi több, szemet nyitogató – olvasmány, akik a rovásírás-értelmezést mint tudományt nem vagy csak kevésbé ismerik.

Dúcz László kísérlete (A közöttünk élő Turulmadár, 1993) ugyancsak a magyarság ősi múltját faggatja. Közelítése, noha végső soron ugyanarra az eredményre jut, annyiban üt el Forraiétól, hogy nála a mítoszbéli barangolást nagyon is megelőzte egy gyakorlatias tevékenység. A szerző – solymász lévén – madárismeretét fejlesztette arra a fokra, hogy innen a régészet, a történelem, a népművészet, a mitológia segítségével ragadozómadár-kultuszunkat – középpontban az Emese álmában megjelent Turullal (mint kerecsensólyommal) – a nemzeti múlt egyik legjelesebb részévé avatta. Könyve több szálon – például a nagyszentmiklósi aranykincs 2. és 7. számú korsóján lévő, egy embert és Turult ábrázoló rajzok révén – kapcsolódik Forrai művéhez, s igen érdekes az az oknyomozás is, amelyben a kutató, nem mindennapi madárismeretét fölhasználva, a legenda körét ugyancsak tágítja. Máskor meg, nemegyszer Molnár V. József kutatásainak eredményeit fölhasználva, a népművészetet szólaltatja meg. S ahogy fejezetcímben jelzi, ez a művészet – épp a jelek: a lépcső, a spirál, a hullámvonal stb. modell értékű jelenléte révén – meg is szólal (például a felső-Tisza-vidéki keresztszemes hímzésminta motívumegyüttesében vagy a mezőségi hímzésnek a nagyszentmiklósi madarat visszatükröző madaras életfáján stb.). Azonban az egzaktabb, tudományos bizonyítás, amin természetesen nem a vértelen érvelést értem, a kötetben némelykor hátrébb szorul, sokszor emlékezések-emlékképek s történetek zavarják az elemzést.

Kiss Dénes ŐSnyelv – nyelvŐS? című szellemes könyve (1993) szintén e vonulathoz köthető. Bár jómagam inkább játéknak, csodálatos libikókának gondolom a költő nyelvközpontú, a mondható nyelvet már-már hangszerként kezelő vizsgálódásait, ebben a megszállottságban nagyon is ott van a szavak szétszerelhetőségének (kifordíthatóságának?) az igénye. Mit akar a magyar nyelv szerelmese? Otthon érezni magát a nyelv furcsaságaiban; melyek ugyan megközelíthetőek valamennyire a matematika eszközeivel is, ám szabálytalan szabályosságuk nem föltétlen a logikára épül. Ha olyan fejezetcímet olvasunk, mint az E KÉK EKEKÉKEK ÉKE KÉK EKÉK EKEKÉKE, vagy olyan (a szerelemmel játszadozó) verset, mint „A szerelem / ezer szer! / Ezerszer sem / elég szer! // Egyszer kétszer / ezerszer / Ezerszer sem / elégszer!”, a hűvös, analitikus vizsgálódás sutba kerül, s helyette a nyelvzene mint vigalom hat. Ha Kölcsey cigányai „a szatmári követ füleinek egy kis vigalmat szerezni jövének”, Kiss Dénes versbukfencei a mi füleinket bizseregtetik meg. Ez utóbbi, akár komolyan gondolja nyelvvizsgálódásait, akár nem, a teremtett légkörrel sokkal inkább a lisztes arcú harlekint juttatja eszünkbe, mint az összehasonlító nyelvészet professzorát.

„Nyelvünk mélyrétegeiben irtózatos és gyönyörűséges titkok rejtőznek”, olvashatjuk, föltehetően önvallomásként, Turai Kamil Magyar metafizikájának hátlapján. Hogy ezek a titkok vagy sugallataiknak emberi nyelvre lefordítható „valóságtartalmai” napfényre kerülhessenek, a szerző a „lehetetlenre” vállalkozik. A könyv bevezetőjét író Pap Gábor szerint Turai „a tüzet és a vizet kísérli meg egyeztetni: az indoeurópai gondolkodás csúcsteljesítményét, az inkább platóni, mint arisztotelészi értelemben vett metafizikát az egészen más törvényszerűségek szerint működő magyar nyelvvel, illetve a neki megfelelő – Karácsony Sándort idézve – »magyar észjárással«. A Bécsben élő Hanák Tibor másfél évtized előtt avval keltett föltűnést, hogy a magyar bölcseleti gondolkodásból nagyon sokáig kitagadott jelentős filozófusegyéniségekre (hogy csak az egyéni rendszert létrehozókat említsem, Böhm Károlyra, Pauler Ákosra, Bran-denstein Bélára stb.) irányította a figyelmet. Az elfelejtett reneszánsz (1981) című munka a marxista gondolkodás elmaradt reneszánszával szemben épp a megvalósult – ám feledésre kényszerített – virágzást méltatja. Világos, tömör kisportréi arról beszélnek, hogy a szellem fejlődésének semmilyen diktatúra nem vethet gátat, hiszen mozgása öntörvényű.

Turai Magyar metafizikája – gondolkodási rendszerek árnyékában és mindezek ellenében – úgy kapcsolódik a Hanák vázolta virágzáshoz, hogy csak a szellemi építkezés levegőjét, frissességét kölcsönzi. Ha a könyv száz (!) kis fejezete – esszéje – által sugalmazott bölcseleti (vallásbölcseleti, erkölcsi, széptani stb.) vizsgálódás jellemezhető rendszerként, akkor itt elsősorban valaminő mítoszi erővel felcsendülő boldogságélmény a pillér. Észlelhető ez a költőien formált, az alliteráció törvénye szerint sokszor meghökkentő (Veszély és vetemény, Beton és betegség) „fejezetek” választékos stílusában, a filozófus-költő szómámorában is. A metafora, a szinte tapinthatóan érzékletes kép – „Ahogy növeljük, kelesztjük a verset, a költeményt: úgy nő benne a veremsötétség, a vereműr” (Vereség és vers) –, a bölcseletnek indult meditációt a poézis mezejére viszi, ahol a majdnem mindig kitüntetett helyzetben levő szó már úgy viselkedik, mint a lírában. A Magyar metafizika attól izgalmas, hogy a másutt többnyire elvont nyelven megfogalmazott axiómák, létvizsgálati összefüggések és – ne hangozzék profánul – talán még ama szenvedéstörténet is itt artisztikus hátteret kapnak. A szín hatalmával fölruházott szó éppúgy része ennek a költői kozmosznak („Az éjben is ébren virraszt az ékes csillag” – Én és édesség), mint a könyvnek szinte minden sorában alapélményként jelentkező, a lét mámorát fogalmazás-szépségként érzékelő boldogság.

Az Antológia Kiadó alapozó munkájának egyik – ha nem a legfontosabb – eleme a történelem: a régmúlt és közelmúlt eseményeinek ébren tartása. Sok egyéb mellett az önismeretre sarkalló gesztus miatt, hiszen egy nemzet csak akkor tud tájékozódni boldog vagy kevésbé boldog jelenében – most talán ez utóbbi korszakát éljük –, ha ismeri őseinek múltját, századokra visszamenően is tisztában van a győzelmek és vereségek tanulságaival, az országteremtő harcok értékével. Noha a zseniális Weöres Sándor azt írta alapvető színpadi művében – az öldöklésbe belefáradt valamelyik őrgróf szájába adva a szót –, hogy „a história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehel reájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri”, emez irritáló fenevad nélkül semmik volnánk. Egy nemzet, egy nép sohasem tapogatódzhat az ismeretlenben; még akkor sem, ha végeérhetetlen diktatúrák borítják rá, a gondolat fényének villanásnyi időt sem adva, a sötétséget. Megismerni a múltat annyi, mint – jóllehet nagyképűségnek hangozhatik ez némelyek előtt – lámpásunkat átvinni a jövőbe.

1919 és 1956 – a magyar történelem jellegzetes dátumai. Az első (hajdan Tanácsköztársaságként ünnepeltük) éppúgy a kíméletlen vérontásról híres, pontosabban: hírhedett, mint a magyar forradalom leverését követő időszak. (Jegyezzük meg, amíg 1919 egynemű volt a fájdalom egész országra való kiterjesztésében, addig 1956-nak, szerencsére, voltak dicsőséges napjai is.) E két dátum körül sok minden elfér: az ország szétdarabolása után idegen impériumok alá került – kisebbségben élő – magyarság csaknem nyolc évtizedes szenvedése, a Don menti tragédia és az 1956-os forradalom leverését követő megtorlások sorozata. Ha lajstromozom az ebben a tárgyban kalauzoló könyveket – Vörös könyv 1919 – 1993; Yves de Daruvár-válogatás –1992; Vecseklőy József: Nemzetgyilkossági kísérlet – Trianon (1919. Párizs) – 1993; Banos János: Jelentés a Don-kanyarból – 1992; Szigethy Lehel: Donon innen – Donon túl – 1992; Juhász László: Barangolás a magyar múltbanEz volt a 20. század – 1992; a Sortüzek – 1956 három kötete s nem utolsósorban Beke György: A nyitrai gróf feláldozása – 1995 –, és ha, akár egy pillanatra, érzékelem e vonulat, hangütésben egymástól eltérő, de az igazságkeresésben rokon könyveinek valódi súlyát, világossá válik előttem a könyvkiadó szándéka: minél leplezetlenebbül álljon előttünk az évtizedekig politikai kényszerből eltorzított múlt.

Yves de Daruvár – Daruvári Kacskovics Imre – munkássága Magyarországon csak kevesek előtt ismert, jóllehet egyik magyar nyelvű könyvét (A feldarabolt Magyarország, Luzern, 1976) Nyugaton már évtizedek előtt kiadták. A „származásában félig, nyelvében alig, de lelkében egészen magyar ember” (Raffay Ernő), visszaemlékezve az apjára, aki ugyan műkedvelő versíró volt, de Ady és Schöpflin Aladár is fölfigyelt rá, mindig, mindenkor édesapja népe, a magyarok igazsága mellett voksolt. Bátorságát ugyan növelhette a befogadó ország megbecsülése (Yves de Daruvár többek között tulajdonosa a Francia Becsületrend főtiszti keresztjének), de még inkább az igazságnak fölkent ember történelemismerete. A franciák felelősségét (is) erőteljesen hangoztatva szögezte le: „Trianon a Wilson-féle elveknek, a népek önrendelkezési jogának az ünnepélyes megtagadása lett, amely elvekért a szövetségesek eredetileg harcba szálltak.” Kemény megállapításai – „a legvészesebb az, hogy TRIANON óta a magyar kisebbségek ellen az utódállamok által tervszerűen gyakorolt elnyomás és kényszerbeolvasztási politika csak tovább mérgesítette a magyarságon ejtett szörnyű sebeket” (70 éve: Trianon) – nyilván nemcsak itthon, az igazságtól hosszú ideig elzárt Magyarországon keltettek figyelmet, ám – riadalomszerűen – a Trianonban megjutalmazott szomszéd országok köreiben is. Yves de Daruvár az 1956-os magyar forradalom mellett is határozottan kiállt, s azt csodálta a magyarokban, hogy a legnagyobb katasztrófák után is – „melyek talán minden más ország fizikai és morális alapjait végleg összetörték volna” – a csodával határos módon föl tudtak támadni. Innen is, onnan is merítő, a szerző sokirányú érdeklődését tanúsító könyve, melyben még naplórészletek is szerepelnek, valódi arckép. Törmelékes voltában is megnyerő publicistát-történészt mutat.

Az 1992-ben meghalt Dr. Vecseklőy József könyve, a Nemzetgyilkossági kísérlet több oldalról is megrázó alkotás. Először – jóllehet történész esetében nem árt a hidegebb fej, az egzaktabb elemzés – szenvedélyessége okán, melyet a politikai publicisztika dramaturgiája (ha szükséges, Shakespeare-t is idézi) csak még jobban fölerősít. Másodszor, mert élményszerűen tudja vádiratát előadni. A bőséges, kilencven százalékában az idegen nyelvű, többnyire angol szakirodalomból (életrajzokból, korszakmonográfiákból, diplomáciai jelentésekből stb.) vett idézetek és a rengeteg adatra épülő dokumentumközlések ugyan – elsősorban – a nyerseségükben hatnak, ám ezt a szárazon kopogó adattárt az éles nyelvű, de a szöget mindig fején találó írói-értelmezői kommentár (sokszor csak egy jól elhelyezett, épp odavaló fölkiáltó mondat) egészíti ki. Íme egy példa a magát jól olvastató, nagy szenvedélyű történelmi elemzésből-riportázsból. Amikor a szerző a londoni Times Masaryk-interjúját (1919. jan. 19.) s benne azt a részt böngészi, amelyben Pressburg, vagyis Pozsony elcsatolása meg van indokolva: „Pressburg német és zsidó város, jelentős szlovák kisebbséggel”, azonnal fölkiált: „Magyarország évszázados fővárosában és koronázó városában tehát magyarok nem is laknak!”

Amíg Vecseklőy egy ír üzletember, John D. Dempsey könyve alapján rajzol félelmetesen gyilkos portrét Szamuelyről és Kun Béláról – gyilkos arcképet a gyilkosokról –, addig a Vörös könyv 1919, Gerencsér Miklós nagyszabású vállalkozása az újságszöveg mint dokumentum meggyőző erejével kívánja bizonyítani: az eddig történelmi hőseink közt számon tartott „nagyságok” valójában egy hamis eszme nevében gyilkoló, nagyon is kisszerű alakok voltak. 1919 márciusával kezdődik és augusztus 5-vel zárul ez a furcsa történelmi naptár, s benne ezeregy adat, rengeteg fénykép és könyvekből, emlékezésekből, újságcikkekből, naplókból stb. vett idézet. A dokumentum hívebb a tükörnél: úgy adja vissza eme szégyenletes napok eseményeit, hogy kommentár sem szükséges hozzájuk. Nézzük csak az alábbi cikket! Ilyen mérvű, az „öntudat” folytán túltengő arroganciára csak az képes, aki vagy nem tudja, hogy mit beszél, vagy – világhatalmat érezvén minden cselekedet mögött – nagyon is tudja. Lukács György április 15-i cikke (Népszava) többek között arra is fölhívja a figyelmet, hogy nem szabad késlekedni: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” Hogy a Lenin-fiúk miképp éltek vele, ma már nemcsak tudjuk, de hirdethetjük is: gyalázatosan. Április 20. Húsvétvasárnap – ilyenkor jó csak igazán népgyűlést tartani. Szamuely Tibor Győrött beszélt, ekképpen: „A hatalom a kezünkben van... A hatalmat ki kell használnunk... Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani... Az ilyennek bele kell harapni a torkába.”

Innen, ebből az alighanem jól érzékeltetett légkörből már csak egy ugrás a Sortüzek – 1956 három kötetének baljós hangulata, amelyet az alcímek – Sortüzek, Megtorlás, Menekülés – pontosan illusztrálnak. A Tényfeltáró Bizottság, Kahler Frigyes vezetésével, hatalmas kutatómunkát végzett, hogy legújabb történelmünk szégyenteljes kivégzései s az azokat legalizáló „hadparancsok”, jelentések, jegyzőkönyvek, a halottakat lajstromozó (Halotti Anyakönyv) bejegyzések – maradjunk ezúttal csak Mosonmagyaróvárnál: fejlövés, fej-mellkaslövés, has-láblövés, tüdőlövés, gyomorlövés, koponyaalapi lövés, ágyéklövés stb. – örök mementóként álljanak a történelem ítélőszéke előtt. Ezt a munkát lehetett hátráltatni – hátráltatták is –, lehetett leszólni és idejétmúltnak bélyegezni, csak egyet nem lehetett: meg nem történtté tenni a politikai pártokat még ma is megosztó eseményeket.

Juhász László rádió-előadásai (Szabad Európa Rádió) könyv alakban sem veszítették el frissességüket. A Barangolás a magyar múltban csaknem ötven kisesszét foglal magában. Rákóczi „megtérésé”-vel, vagyis a nagy fejedelem csontjainak haza- (Kassára!) hozatalát ecsetelő hangulatos kis történelmi riportázzsal indít a kötet, és az 1956-os magyar forradalom romániai utórezgését bizonyító cikkel zár (Erdélyi magyarok a vádlottak padján, 1957–58). E két pont között feszül a 20. századi magyar történelem: Trianon: a 20. század Mohácsa; Az első bécsi döntés, az utolsó évek; Casus belli: Kassa bombázása; Magyarország német megszállása; A Szent Korona útja a budai vártól Mattseeig; A pócspetri „rendőrgyilkosság”; A MAORT vezetőinek „szabotázsa”; A hercegprímás meghurcolása; Népirtás a Kossuth téren; A Nagy Imre-per – mind-mind, már címeikben is jelzett izgalmas, jobbára ismert dokumentumok (könyv alakban megjelent emlékezések, önéletírások, monográfiák) segítségével közreadott esszé-olvasmányok. Egy-egy közérdeklődésre számító – s nálunk akkor még tiltott – témát úgy lopnak be a szélesebb hallgatói-olvasói körökbe, hogy a népszerűsítő hang mellett tudományosságuk hitele sem csorbul.

Ehhez a vonulathoz tartozik Beke György A nyitrai gróf feláldozása című könyve is. A szerző – vagy a kiadó? – publicisztikaként jelöli meg írásainak műfaját, holott ezek a remek hangulatú, az újságíró eszköztárát az írói megformálás felé tágító, kis terjedelmű történelmi riportázsok – a tárcanovella és a szemérmes napló közt elhelyezkedő vallomások – jóval többek a napi publicisztika gondjait fölvállaló újságcikkeknél. „Ha a nemzet újra megtalálja önmagát, mi is, valamennyien megtaláljuk a nemzetet” – hangzik az író elemi erejű óhajtása-kinyilvánítása, s közben a valóságos, az áttelepülés folytán most már magyar földjével is marasztaló haza és az otthagyott szülőföld dolgait vizsgálja, Ágoston Vilmos kisebbségi álmára gondol – „az örök veszélyeztetettségi állapotnál »jobb lenne kizárólagos és intoleráns nemzetállamok átalakítása egy határok nélküli Európává«” (Levágott kéz – visszavarrt kéz?) –, az 1956-os forradalom örökérvényűségére emlékezik (A nemzet forradalma) és az előtt a felvidéki politikus, a makulátlan Esterházy János előtt hajt fejet (címadó írás), akit galád módon meggyilkoltak. Semmi pátosz, semmi megindultság, mégis mindenik írását körüllengi valaminő otthonosságérzés, melyben a történelmi hős és a példát követő utókor egymásra talál.

A Donon innen, Donon túl emlékezés szerzője, Szigethy Lehel ugyancsak tudja, hogy az ő kálváriájának magvát Versailles-ban, a Trianon Palotában vetették el, s a II. világháború szenvedései is itt, ebben az előkelő nemzetek által ráerőszakolt békében fogantak. Mert ebben a Don felé való hosszú menetelésben lehetnek kisebb-nagyobb sikerek (például a könyv III. fejezetében leírt harkovi katlancsata), ám a betegségig lesoványodott ember minden lépésével a hullakamra felé tart. Szigethy Lehelnek, az irodalomtól elég messze álló memoár írójának végül is sikerült hazajutnia, s ha megjárta is a poklot, maradt annyi ereje, hogy számvetést készítsen életútjáról. Banos János pedig társaival mezítlábas zarándokokként járták meg azt az utat, amelyben az emlékezők, a túlélők, noha elhunyt hősi halottaikat – nyugvóhelyeiket – keresték, önmagukhoz jutottak közelebb. A lírai hangoltságú, kis fejezetekből álló riportot (Jelentés a Don-kanyarból) olvasva óhatatlanul újra és újra kérdezzük a szerzővel: ezek a vágóhídra kihajtott fiatal parasztfiúk a német hadsereg utolsó csatlósaként hullajtották-e vérüket, vagy tudatlan-szerencsétlenként, mint a lámpa fénykörében megzavarodott bogár siettek saját végzetük felé? A vesztesek igazságáról az erdélyi Székely János írt megrendítő verset, ám a történelmi ítélkezést mindig a nagy, a győztes hatalmak gyakorolják.

Ennyi talán elég is az Antológia Kiadó sokirányú alapozásáról. Erre az erős fundamentumra sok minden épülhet. Épült is, méghozzá egy olyan – helyenként nem a legerősebb, de egy-egy vonásában föltétlen karakteres – szépirodalom, amely a korábban már említett gondoktól viselős. Ez az építkezés mindig az Illyés Gyula-i ötágú síp jegyében zajlott-zajlik, s az örök érvényű metafora nem engedi, hogy az egyetemes magyarság ügyei szőnyeg alá söpörtessenek. Megkockáztatom, ebből a szempontból a költészet az erősebb, hiszen a már egyediségükben is kiváló, itthoni életművek (Utassy József, Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél lírája) mellé a nyugati magyar líra – s egy gyerekkötet erejéig a romániai magyar líra (Markó Béla: Karikázó idő – 1996) – egy-egy jellegzetes képviselője is fölzárkózott. Bár az ausztráliai Csepelyi Rudolf és a Németországban élő Tollas Tibor líraeszménye jobbára a Nyugat költőiére emlékeztet – akik még tudtak hinni a forma varázslatában, a színek játékában, a rím dallamérlelő erejében –, ki-ki a maga módján igyekszik érvényt szerezni költői világképének. Tollas az érettebb, a verset politikai „titkokkal” elegyítő látnok. Ha Hazafelé című válogatott kötetéből csak két jellemző verset említünk – Bebádogoztak minden ablakot...; Fából faragott litánia –, már rámutattunk költészetének két, egymástól jól elütő sarkára is. Az egyik, jellegzetes példája a korai Bebádogoztak..., börtönből szertekiáltott politikai hitvallás, melyben a feszes formaszerkezet és a némiképp érzelmesre sikeredett, ám minden ízében protestáló dallam teremti meg a bent és a kint közti drámát. Nemzetközi hírnevet is alighanem innen szerzett – e két pólus intenzív megmutatásából. A Fából faragott litánia ennek épp az ellenkezője: szinte posztmodern versnek tetszik, noha tudatos a „formátlansága”. Tollas rafináltan közlő modora csak annyit enged meg, hogy a látszólag egymás m ellé állított összetett szavak (mindegyikben a fa az elmaradhatatlan elem) fölidézzenek egy – óhatatlanul is a végkifejlet felé haladó – „spirálmozgást”, melynek vége megnevezve is utal Jézus megfeszítettségére. S ebben a kopogó fölsorolásban – „lármafa, szolgafa, bitófa, fejfa, kopjafa, / koszorúfa, keresztfa” –, amikor az élet és a halál olyannyira közel kerül egymáshoz, egyszerre csak jelentésessé válik – kinyílik – a vers.

Csepelyi Rudolf (fényben magányban mélyben – 1993) „elvarázsolt csendekről”, „az ég-lepedő kék selymének bágyadt suhanásáról” (Késő nyár), „a létté csodált Kegy önbódulatáról” (Mintha ember sírna) beszél; egy kissé régies szófűzésű versmondataiban az érzelem dominál. Ebben a félénk, a szükségesnél jóval csillogóbb költészetben sok mindenki ott van nyomokban – Dsida gyöngédsége és színvilága leginkább –, de ahelyett, hogy erősítenék Csepelyi lírájának karakteresebbé válását, a túlontúl nagy érzelemben szinte elporladnak.

A kortárs magyar költészet – még a középkorúak líráját tekintve is – azért izgalmas, mert benne az egyívású költőknek is külön-külön arca van. A Rebellis türelem (1996) költője, Döbrentei Kornél nem az Elérhetetlen föld szabadságeszményéből nyert erőt – verse formailag is más, mint az Utassy nevével fémjelzett csoporté –, ám, miként Nagy László mondotta volt az Elérhetetlen föld fiataljairól, ő is a torkon vágott forradalom pirosát és gyászát viseli belül. Erősen képi vétetésű, metaforikus látású lírája (az ősképlet, ha messziről is, Juhász Ferenc érzéki képeinek tobzódása) a legjobb értelemben vett romantikus szólást, benne a tisztaságra törekvő fájdalmát és dühét reprezentáló protestálást tudatosítja bennünk. A „honszeretet jobbágya” ő, röghözkötötten, s mikor eloldódnék attól a bizonyos súlytól, mert szabadnak is csak (önként választott) terhek közt érzi igazán magát, újra és újra vágyja szegénylegénysége rekvizitumait. De ez a garabonciás, ha énekére talál – a válogatott kötet címadó költeménye ilyen szegletkő –, bibliai vértezettségű versnyelve fölszabadító erejű: „Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn, / Te tudod, a türelmünk rebellis türelem, / most már elég, vess a bosszúnak véget, / álmodj ide le egy új, megigazult ítélőszéket, / mert bűnös volt a háború és galád a béke: / rablók, orgazdák és a kupecek fedezéke, / kapitális bűnbakként vagyunk haszonállatok, / mert kufárszellemtől áthatott / farizeus-gyülekezeté érdem s jog, hogy ítéljen...”

Utassy József önéletrajzi ihletésű kitárulkozása (Kálvária-ének, 1995) a mondhatatlant, betegsége tragikus kifejlődését mondja. Egy hatalmas sikoly ez a vers; jobbára szabad, csupán a gondolatritmus szerint formálódó rövid és hosszú soraiban egy ember vetkezik pőrére. Látomása oly igaz és olyan intenzitású, hogy e képzelettel megemelt senkiföldjén megjelenő barátok, a sajátságos helyzet folytán még a leghétköznapibb tárgyak is, angyalokká válnak. Lebeg itt minden, anya, táj, szerető, ápoló, az enyhet adó kád éppúgy, mint az ideálmodott Göcsej. Az elme sokszor érthetetlen bakugrásait, a mindentől (a megmérgezéstől, a költői tehetség elveszejtésétől stb.) való félelmet alvadt szavak közvetítik. Mégis, a reázuhant mennybolttól a költő megigazul. Serfőző Simon prózaverseiben és vershangoltságú alkalmi szövegeiben (Jövőt írni, 1994) a „nyárfaegyenesség” az, ami leginkább megkap. Persze az így, jobbára magas hőfokon egzisztáló jövőkép mint vágyálom attól súlyos, hogy tele sivító kérelmekkel, melyek közül a legfájdalmasabb: „nem a múltat kívánjuk vissza, csak a lelkierőnket, az elvett emlékezetünket, öntudatunkat, jogot az önállósághoz, szóhoz, csak a méltóságunkat adják vissza!” (Nem a múltat)

A viszonylag fiatalabbak – és itt Nagy Gáspártól, Tóth Erzsébettől, Szervác Józseftől és Turcsány Pétertől húzódik a sor Banos Jánosig, Szikra Jánosig – szintén otthonra leltek az Antológia Kiadónál. Jellegzetes verseik közül talán elég egyet-egyet megemlíteni, hogy láthatóvá váljék lírájuk arculata. Nagy Gáspár: Álom-appendix a 93-as esztendőhöz (Fölös ébrenlétem, 1994); Tóth Erzsébet: Azt hiszem, várlak (Arcod mögött május, 1993); Szervác József: Kelj föl (Előszó, 1993); Turcsány Péter: A zsarnokság kísértete (Mázsa és pehely, 1995); Banos János: Hármasoltár (Beteljesedett, 1993); Szikra János: Földfésű (Kőleves, 1994). Még a viszonylag magányos „farkasok” is, a már évtizedek óta publikáló Ács Jenő (Hajnali kaszák, 1994) és a nemrég indult Léka Géza (Rögön, pázsiton, 1994) föl tudják mutatni névjegyüket – az előbbi a kötet címadó versét, az utóbbi a Hej, Regina! című költeményt –, amelyekben ott világlátásuk s költői énjük esszenciája. Egy hosszabb tanulmány valószínűleg kimutatná, hogy e csapatból miért Nagy Gáspár jutott a legmesszebbre – talán azért, mert lírája már kezdetben Petőfit és Weörest is magába igyekezett oldani –, hogy a tüneményesen indult Tóth Erzsébet metaforikus magányéneke az idők folyamán miként fogyatkozott meg, hogy Szervác József miért a szerelmes versben mint létösszegző leltárban találta meg kivetettségének legérzékletesebb rajzát, hogy Turcsány Péter farmerban lépő szarvasa lassanként hogyan klasszicizálódott stb.

Viszont a kiadó prózatermése nélkülözi a szigorúbb válogatást. Nem is annyira a „Keserű a más kenyere” című emigrációs antológia írásaira gondolok, amelyek közt alig találhatni igazi prózaírótól való művet, hanem azokra a nagyobb lélegzetű regényekre (Stephen Rimay: Bougainvillea, 1995; Szép Mártha: Nem csak kenyérrel..., 1996), amelyekben az írói megformáltság csupán másodlagos-harmadlagos. Különösen az, ha a nyugati magyar széppróza olyan alakjaira gondolok, mint a Domahidy fivérek, András és Miklós. Viszont mindennél nagyobb öröm, hogy egy igazi – már életében is klasszikus – író, Páskándi Géza két könyvével is jelen van. Az Árpád-házi triptichon (1994) három drámája nemes veretű költészet. Páskándi drámaköltőként ugyancsak ismerte a színpad dramaturgiáját, dialógusai egyszerre benne vannak a korban, és fölötte is állnak (eszményítettek). Ezeket a színműveit nem az abszurdok vibrálása, a meghökkentések filozofikus bája jellemzi, hanem a tablón követhető Ige. Ebben a szép „visszavonulásban” ünnep van, méltóság van. Aki ennyire megcsendesedett, az miképp tudott egy rendhagyó önéletrajzot (Begyűjtött vallomásaim, 1996) ily szikrázóvá tenni? Amelyben az élet tényeit át- meg áthálózza a csúfondáros, hol bölcs, hol meg dévaj humor. Esztétikai, filozófiai, létbölcseleti tapasztalatok – a törmelék Mont Blancja – veszi körül a némelykor szárnyára engedett adomát, hogy sajátos, páskándis egésszé álljon össze eme rakoncátlannak induló, de nagyon is kordában tartott szellem.

Az Antológia Kiadó nem nagyon kényeztetett el bennünket az irodalomtörténeti jellegű kiadványaival. Ami megjelent – Hajnal László Gábor „Legyen az író hasznos akarat...!” (1994) című, a SZER-t és a nyugati magyar irodalmat s szellemi életet vizsgáló műve és Görömbei András Kérdések és válaszok – Tizenhét interjú a hetvenes évekből című beszélgetéskötete –, az unikum, különösen az a Görömbei kérdései nyomán megfogalmazott közös szellemi térkép. Kis Pintér Imre, az egyetlen megszólított irodalomtörténész mondja: „Ha egy mű akár egyetlen szelvényével is érvényes – akkor korszerű” (vizsgálódásaimban én is ehhez tartottam magamat). És szintén tőle való az esztétikát messze túllépő, határozott vallomás is: „a magyarságomban alapvetően érdekelt vagyok, s ha érvényesítése netán valahol végveszélybe kerül, akkor bizony küzdeni is kell érte, mint az életért.” Kovács István, a költő és történész így jelölte meg hovatartozását: „Az én népem – az én etikám. Mások polgártársává nem személyazonossági igazolványom bejegyzései avatnak, hanem az azonos etikai alapállás emel.” Az interjúval megbecsült szerzők – akik közt a határon túli magyar irodalom jelesei is helyet kaptak (Gion Nándor, Farkas Árpád, Varga Imre) –, Baka Istvántól Nádas Péterig és Aczél Gézától Nagy Gáspárig ma már összetéveszthetetlenül egyéni életművek birtokosai. Kemény, jobbára a társadalmat is érintő válaszaik miatt késlekedett annyit a beszélgetésgyűjtemény könyvvé formálása.

Milyen a kiadó jövőképe? Ha két, szinte legfrissebb munkáját tekintem (Andorka Rudolf: Merre tart a magyar társadalom?; Kádár Béla: Szemben az árral – mindkettő 1996), akkor nem lehet illúziónk. Andorka, a szociológus, a szegénységkutató félelmetes, ám tárgyszerű képet rajzol a magyar népre eztán zúduló bajokról, ám reménysugarat is villant, amikor a modernitás hatodik kritériumaként nem csupán a modern mentalitást jelöli meg, hanem az értéket és az erkölcsöt is. Talán még sincs minden veszve. Ezt sugallja különben a nagyon határozott, véleményében megingathatatlan közgazdászprofesszor, Kádár Béla is, aki a német gazdasági csoda atyjaként ismert Ludwig Erhard életművén töprengve leszögezi a nyilván ránk, küszködésünkre is érvényes igazságot. Fölismerése lendítőerő: „Nemzeti cselekvőképességet csak nemzeti akarati többséggel lehet megteremteni.”

 

vissza