Bodó Kata
Félelem és reszketés az Óbudában
2006. június

Aki már régebben is azon a környéken lakott, ahol én manapság, tudja, hogy az „Óbudába menni”, az teljesen mást jelentett egykor, mint ma. De nem szeretnék fanyalogni! Én kedvelem az Óbuda Multiplexet is. Még csak pecsétet sem kell kérni a jegyre, mert a parkolóház ingyenes. De ami számomra a legfontosabb, hogy az ember ugyanott jöhet ki a teremből, ahol bement. Nem kedvelem más multiplexek kivezető „csatornáit”. Nemcsak azért, mert nehezen tájékozódom bennük, hanem mert reménytelenül illúziórombolóak. Fogyasztottam – irány a szemételvezető. Pedig az ember olyan szívesen maradna még pár percig a film hatása alatt. Ha csak a mozik kínálata alapján nézzük a dolgot, akkor megállapíthatjuk, közeleg a nyár. Ritkulnak a bemutatók, egyre több a kommersz produkció.

Korábban komoly viták folytak arról, hogy a technicizálódás milyen mértékben csökkenti az egyén szabadságát, mennyire teszi kiszolgáltatottá egy olyan gazdasági-kulturális környezetnek, mely a technikán nyugszik. És amelyre mellesleg nincs is feltétlenül szüksége. A problémát úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a technika valóban segít-e bennünket, megkönnyíti-e a hétköznapjainkban a boldogulást, vagy inkább korlátoz minket, nehezíti az életünket. (Ez utóbbit persze úgy, hogy ennek csak lassan ébredünk a tudatára. Leggyakrabban akkor, ha elromlik egy sokszor használt berendezésünk, netán rövidebb-hosszabb időre kikapcsolják a villanyt vagy a gázt, s ma már nyugodtan ide sorolhatjuk az internetet is. Döbbenten állunk, nem tudjuk, mitévők legyünk. Hirtelen tehetetlennek érezzük magunkat és kiszolgáltatottnak.) Az idézett, sok szempontból teoretikus vita mára több szempontból is gyakorlati formát öltött. Az e-korban olyan digitális hálók rendszerében élünk, melyeknek virtuális nyalábjaiba folyton beleütközünk. Valamikor régen, a Briliáns csapda című filmben a két tolvaj otthon papírszalagokból építette fel a műkincset védő infranyalábok rendszerét. Hosszú heteken vagy hónapokon át gyakorolta Gin Baker, hogy megtanulja azt a technikát, amellyel úgy haladhat keresztül a szobán, hogy nem ér hozzá a szalagrendszerhez. Mai korunkra vonatkozóan metaforikusnak érzem e jelenetet. Miközben folyamatosan technikai eszközökkel könnyítünk az életünkön, egyre inkább beléjük gabalyodunk. Ezért megütötte a fülemet a Tűzfal (Firewall, 2006, r: Richard Loncraine) egyik mondata. Rossz emberek betörnek egy szoftverfejlesztő családapa otthonába, túszul ejtik a családját. A főgonosz megkérdezi a kisfiút, hogy mire való a házra szerelt riasztóberendezés. Arra, hogy ne jöhessenek be a rossz emberek, feleli a kisfiú. És, teszi hozzá a betörő, hogy ne mehessen ki a házból senki észrevétlenül. Vagyis a túszejtőknek nem kell különösebben őrizni a rabokat. A házat burokként körbefogó biztonsági rendszer jelzi, ha valaki ki akar menni.
A technika fejlődése egyre inkább elkényelmesít bennünket. Mintha a környezetünket megtöltő látható és láthatatlan technikai berendezések jó szándékú szolgálókból álló had volna. Azt hihetnénk, hogy bizonyos negatív tapasztalataink (például a számítógépünk vagy a bankkártyánk meghibásodása) alapvetően gyanakvóvá tesznek minket a technikával szemben. De ez furcsamód nem így van. Leggyakrabban az a reakciónk, hogy hát igen, persze, nekünk, kis hangyáknak csak időnként elromló eszközökre futja, de a nagyoknak biztos sokkal tökéletesebb, sokkal fejlettebb van. A lemaradottság- és a kiszolgáltatottságérzetünk vegyülékéből így alakul ki egészen abszurd módon a bizalmunk a nagy rendszerek iránt. (Gondolok itt elsősorban a legkülönfélébb elektronikus nyilvántartásokra és tranzakciókra.) Így meg is lepődhetnénk akár azon, hogy csupán egyetlen ember kényszerítése révén dollár tízmilliókat lehet átutalásokkal eltüntetni egy bankból, miként az a Tűzfalban történik. De nem döbbenünk meg. Arra következtethetnénk, hogy az ilyen filmek valamiképpen felráznak bennünket a tespedtségből. De paradox módon éppen ellenkező hatást érnek el. Azzal hessegetjük el magunktól a dolgot, hogy ez csak egy film, a valóságban ilyen biztos nem fordulhatna elő. A filmet mesének tekintjük, és hamar túllépünk rajta. Legyőzzük felkavarni kívánt félelmünket, és még erősebben hiszünk a „valóságban”. Sőt, furcsa módon a Mission: Impossible 3-ban látható szupertechnikát sokkal inkább valószerűnek tartjuk. (Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a mozisorozat az egykori James Bond-széria modern verziójaként szinte „műfaji” sajátosságként kell hogy nagyot mondjon, illetve mutasson. Gondoljunk csak a műhold segítségével történő rendszámleolvasásra, vagy a Cruise torkára szerelt hangátalakító berendezésre! Ezekkel semmi bajunk, viszont fennakadunk azon, hogy a Tűzfalban hogyan lehet mobiltelefonnal lopva, rossz szögből lefényképezni egy monitor képernyőjét, úgy, hogy a lefotózott számokat később egész pontosan kiolvassuk. Ez utóbbit ugyanis saját tapasztalataink alapján ítéljük meg, míg az előbbit illetően nincs közvetlen experienciánk, csak a hitünkre hagyatkozhatunk. És mint tudjuk, hinni muszáj.) És ha már szóba hoztam a Mission: Impossible 3-at, érdekes tárgyunk szempontjából az a jelenet, amikor Ethan Hunt ügynök (Tom Cruise) a Vatikán hatalmas kőfalán keresztül bemászik az épület kertjébe. A fal felső peremét térfigyelő kamerák pásztázzák. Mikor Hunt a peremhez ér, a hozzá legközelebb eső kamera adását pár másodpercre megzavarja. Míg a monitort figyelő őr csak mákos képet lát, elhelyezkedik a kamera előtt, és felszerel rá valami kütyüt, amitől a vétel megjavul, és bent a monitoron úgy tűnik, mintha nem lenne a kamera előtt senki sem. Így aztán zavartalanul landolhat a kőkerítés másik oldalán. Az őrszemek egy ablaktalan, sötét szobában ülnek, ahol monitorok veszik őket körül. Senkinek sem jut eszébe (s ha jól láttam, lehetősége sem nagyon nyílna rá), hogy legalább egy futó pillantást vessen a falnak arra a szakaszára, ahol az a kamera áll, amelyik pár másodpercre zavart jelzett. Senkiben sem merül fel a gyanú, hogy ez a hatalmas műszem nem csupán pislog, egyszerűen nem lát jól.
Megfigyeltem, hogy az utóbbi idők thrillereiben (most konkrétan a Tűzfalban és a Mission: Impossible 3-ban is) milyen kevés gondot fordítanak arra a gonosz emberek, vagy azok, akiknek később gondjuk származhat abból, ha felismerik őket, hogy eltakarják az arcukat. Hogy kilétüket a leghagyományosabb módon elrejtsék. Véleményem szerint ennek a hátterében az áll, hogy hozzászoktunk a rossz képekhez. Miközben egymás után kerülnek piacra a mind tökéletesebb képminőségű tévék, a gyakorlati életben egy sereg rontott kép vesz bennünket körül. Gondoljunk csak a mobiltelefonunk kijelzőjén megjelenő képre, a web- vagy ipari kamerák által rögzített felvételekre! Mindenki tudja, hogy a gyakorlati tapasztalat szerint még a banki (vagy benzinkútnál felszerelt) térfigyelő kamerák képén is csak nagyon ritkán ismerhető fel a rabló. E berendezések által rögzített képekről nem lehet jó minőségű álló fotót készíteni, ami alapján körözni lehetne az elkövetőket. És mintha folyamatosan csak ilyen rontott képeket eredményező berendezések kukkolnának bennünket. (Ahogy a Tűzfalban lesik meg csaknem egy éven át a biztonsági szoftverek szakértőjének családját a gonoszok. És ahogy a Sziklák szemé-ben /The Hills Have Eyes, 2006, r: Alexandre Aja/ figyelik „valakik” a sivatag közepén a lerobbant kocsijú családot.) Miközben a megfigyeltségérzethez hozzászoktunk, s már egyre kevésbe tekintjük személyes szabadságunk korlátozásaként (legkevésbé egy diktatúra folytonos jelenléteként az életünkben), elszoktunk attól is, hogy valóságos retinán is képződhet lenyomatunk, és akkor bizony veszélybe kerülhet a saját életünk (meg a családtagjainké is), mert könnyen felismerhetnek, és ránk találhatnak korábbi megfigyelőink.
Úgy a Tűzfalban, mint a Mission: Impossible 3-ban, de végül is ide sorolható a Sziklák szeme is, központi szerepet kap a túszejtés motívuma. Amerikai filmekről lévén szó, nincs mit csodálkoznunk ezen, nyugodtan nevezhetjük szeptember 11-szindrómának. Azon sem igazán akadhatunk fent, hogy a túszejtőkkel szembeni aktív fellépésre buzdítanak a filmek. Mintha csak annak a repülőgépnek a példáját próbálnák erősíteni, mely nem érte el a World Trade Centert, máshol zuhant le, mert az utasok fellépése meghiúsította a géprabló terroristák szándékát. Egy amerikainak tehát kutya kötelessége szembeszállni a terroristákkal. Ez nem hősiesség, hanem állampolgári minimum. De mindezzel együtt sem éreztem elég motiváltnak, hogy a Tűzfal-beli Jack Stanfield (Harrison Ford) folyamatosan kockára teszi a családja életét, hogy betartson a rablóknak. Kétszer-háromszor csúnyán felsül, a túszejtők előbb a kisfia térdének eltörésével fenyegetik, majd a főgonosz Cox (Paul Bettany) megeteti mogyorós keksszel a gyereket, amire a kis Andy allergiás, eldugja a rohamkor beadandó ellenanyagot, és így kis híján megöli a fiút. Stanfieldnél még a Mission: Impossible 3 Hunt ügynöke is „együttműködőbb” a terroristával, amikor az Hunt feleségének fejéhez szorított fegyverrel akarja rábírni az ügynököt, mondja meg, hol a nyúlláb (amiről nem tudjuk meg, hogy micsoda, lehet akár fegyveralkatrész, vagy egy új, mindent elpusztító vírus stb.). A Tűzfal már annyira életidegen, hogy egy bizonyos ponton túl nevetségessé válik. Kívül kerülünk a történeten, és mivel nem sodor magával a film, unos-untalan a hibáiba gabalyodunk. Nem fogom ezeket most felsorolni, csupán a „kedvencemet” emelem ki. A film végén, amikor Stanfield a titkárnőjével, annak rozzant kocsijában megközelíti azt a tengerparti faviskót, ahol a családjával elbarikádozták magukat Coxék. Hitchcock festett hátteres technicolor filmjeit idéző jelenetben Stanfield otthagyja a titkárnőt a gazzal felvert úton, hona alatt a Stanfield család ölebével, és maga indul kiszabadítani a családját. A ház persze azért van fából, hogy a végső küzdelemben ízzé-porrá törhessen. És persze a titkárnő által mobilról kihívott rendőrök már épp akkor érkeznek, amikor Stanfieldék kaptatnak fel a hegyoldalon maguk mögött hagyva a gonoszok hulláit. És azt kell-e hogy mondjam, a túszmentésre fele annyi rendőr érkezik, mint korábban a reptéri bankfiók riasztására – de hát mindenki tudja, hogy ez már a film vége (sokan már a kólásbutykosukat rázzák, maradt-e még benne kiszívható nedű, mielőtt a szemétbe hajítják kifele menet, vagy ugyanilyen megfontolásból rázogatják a popcornos zacskót), fölösleges annyi pénzt beleölni.
A Sziklák szemé-be más szinten is beépült a szeptember 11-szindróma. Az új-mexikói sivatagban 1945 és 1992 között az amerikai kormány 311 kísérleti atomrobbantást hajtott végre. A lakosságot ugyan felszólították, hogy hagyják el ezen a területen levő otthonaikat a radioaktív sugárzás miatt, de sokan nem engedelmeskedtek. Az itt maradt bányászok gyerekei a sugárzás miatt genetikailag sérültek lettek (egyfajta mutánsok). Felnőttként gyilkosok és vérszomjas kannibálok váltak belőlük. Nem irgalmaznak az arra tévedő turistáknak. A kormány felelősségénél tartunk tehát. Hibájából születnek a nemzetre veszélyes lények. Emlékszünk, gyakran elhangzott a gépeltérítő terroristákkal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államokban képezték ki őket. És amit a politikai vezetés elront, azt csak a családi összefogás hozhatja helyre. A Carter család küzdelme a sivatagi kannibálok ellen.
A fent emlegetett három filmben a gyilkolás a hősök önvédő reakciója. És voltaképpen ugyanilyen szerepet kap a Match Point (2005) című Woody Allen-filmben is – de természetesen a visszájára fordítva. Chris Wilton (Jonathan Rhys-Meyers) butácska-kedves (és elképesztően gazdag) feleségével él, miközben a nagy mellű, szexi Nolát (Scarlett Johansson) dugja, amikor csak el tud szabadulni az irodából (melynek kényelmes székébe a cégtulajdonos apósa közbenjárására került). Miközben Chris és a felesége, Chloe (Emily Mortimer) már hónapok óta bajlódnak azzal, hogy összehozzanak egy gyereket, Chris egy heves szeretkezés után simán (és véletlenül) teherbe ejti a szeretőjét. Nola kijelenti, hogy megtartja a gyereket (mivel már két abortusza volt), és azt követeli, hogy Chris hagyja el Cholét, hiszen úgysem szereti igazán, és csak halálra unja magát mellette. De a férfi nem tudja feladni a kényelmes életet, ezért úgy dönt, apósa vadászpuskájával megöli a már hisztérikusan fenyegetőző Nolát. Ehhez persze előbb fel kell koncolni szeretője szomszédasszonyát. Elvégzi a gyilkosságokat. Kábítószeres rablásnak tünteti fel a mészárlását – és szerencséje lesz. Az idős szomszédasszony ujjáról lehúzott karikagyűrű ugyanis nem repül be a folyóba, amikor Chris megszabadul az asszonytól falból elhozott ékszerektől, hanem a korláton megpattan, és visszaesik a járdára. A rendőrség már épp komolyan gyanúba fogná Christ a gyilkosság miatt, mert megtalálják Nola naplóját, amikor újabb kábítószeres lövöldözéshez riasztják őket, és az egyik áldozat zsebében megtalálják a gyűrűt. Világos, hogy a „feldúlt férj lelövi a kellemetlenné váló szeretőt”-teória megbukott, és a kábítószeres lopás igazolódott be. Woody Allen zseniálisan játszik a műfaj kliséivel, és megint virtuózan dobálózik a kulturális utalásokkal. Első sorban persze Dosztojevszkijjel, de a többi kedvencével, Bergmannal, Szophoklésszel no és persze önmagával. És különösen a cikkem elején megidézett három film tükrében érdekes Chris önvédő gyilkossága. Azokban ugyanis egyértelmű az ölés jogossága, és végül is, a Match Pointban is, hiszen Chris megússza a dolgot (és ugye mindig a győztesnek van igaza), de ilyen abszurd helyzet kell hozzá, hogy végre felébredjünk: a gyilkosság, az egy ember életének ez elvétele. Ez sosem lehet természetes cselekedet. Bűn! Amiért bűnhődni kell. Chris most élhet az ő kis szép kilátást nyújtó házi Szibériájában a Szonja-felesége mellett. Fanyar büntetés ez, de súlyos. Örüljön, aki nem tudja, mennyire az. Boldogtalan házasságban vegetálni éveken át…