Forgács Iván
Alternatív unalom
2006. május

Gyakran unnak valamit? Sikert, szépséget, barátot, munkát, otthont, családot? Gyakran mondják, hogy ’I love you!’, megrémülve a pillanatnyi közönytől?
Szokták unni saját magukat? Úgy érezni, hogy be vannak zárva a testükbe, pedig egy másik világba, új keretek közé vágynának. Vagy éppen sehova, csak szeretnének egy pillanatra teljesen megszűnni, egy kicsit nem élni.
Szoktak unatkozni? Nem unni valamit, nem önmagukat unni, hanem unatkozni. Értelem nélkül lenni.

Egy filmőrült számára alighanem az egyik legnagyobb élvezet, mikor megvásárolható műsoros DVD-k, VHS-kazetták között bolyong. Ami ott van, azt haza lehet vinni és bármikor meg lehet nézni. Csak hát mi van ott? Majdnem minden szemét, és szinte semmi kincs. De azért érdemes turkálni. Hátha az előre tett borzongató, röhögtető, könnycsavaró parádék mögött ott lapul egy-egy Fellini, Bergman, Cassavettes, Menzel, Mihalkov… vagy éppen Jarmusch.

A DVD-kiadók is szokták néha tesztelni, mennyire mély és őszinte filmszeretetünk. Előszedik valamelyik kedvencünket, bálványunkat, és szép nagy, díszes dobozokban felkínálnak belőlük egy életmű-sorozatot. Tessék, ott van, szereted, viheted. Vagy azért tíz-, tizenöt- húszezer forintot egyik nagyság sem ér meg? Akkor válogass. Vegyél meg külön-külön a sorozatból legjobbnak tartott filmjeiket. Sokallod az öt- hatezer forintot az Andrej Rubljovért? De hiszen százszor leírtad, ezerszer elmondtad, hogy a filmművészet egyik csúcsa, morogtál, hogy néhány évig betiltották. Most örökre a tied lehetne, mire te úgy véled, öt mozijegy áráért drága?

A MOKÉP megint rávett, hogy elveszítsem a fejem, és pótolhatatlanul fontosnak tartsak valamit. Elém rakta DVD-n Jim Jarmusch emlékezetes filmjeit, amelyekre már nem emlékeztem (Florida, a paradicsom, Törvénytől sújtva, Mystery Train, Éjszaka a Földön). Sokáig csak tapogattam a dobozokat, nézegettem a borítókat. Volt, hogy valamelyik filmmel már elindultam a pénztár felé, de még időben visszafordultam, mert sikerült eljuttatni magam a felháborodás fokára: Minek nekem egy Jarmusch négyezer valahány forintért? Hogy mernek elkérni érte ennyi pénzt, mikor a kiadványban se a hangok, se a feliratok nyelve között sem lehet válogatni? Majd ha annyira kell, kikölcsönzöm. De aztán jött egy szép kora tavaszi nap, meg egy apróbb átutalás a számlámra, és néhány órán át olyan gondtalannak és gazdagnak éreztem magam, hogy örömmel beraktam vásárlókosaramba mind a négy lemezt, majd mikor megláttam az Odeon kiadásában a Kávé és cigarettát, azt is a többihez vágtam.

Személyügyi gyűjtő: Jim Jarmusch, amerikai filmrendező. Ohio államban született 1953-ban. Tizenhét éves korában átment New Yorkba. A Columbia Egyetemen szerzett diplomája után elvégezte a New York-i Egyetem Művészeti Iskoláját. A nyolcvanas évektől az amerikai alternatív film kiemelkedő alakjává vált. Alacsony költségvetésű műveit epizodikus szerkezetek, hosszú, statikus beállítások jellemzik. Történeteiben visszatérő motívum az utazás, melynek során szikár képet fest helyszíneiről, Amerikáról. Gyakran szerepeltet zenészeket. Haja fehér, külseje a punk időszakát idézi. (Forrás: imdb.com)

Unom Jarmusch-t. Ha elengedem magam, először megduplázódik előttem a kép, majd az egybeolvasztás erőfeszítéseitől leragad a szemem. Először, másodszor, harmadszor, aztán végleg. Persze lehet, hogy nem ő a bűnös.

Azt mondják, unalmas filmet nézni ugyan nem tragédia, de iszonyú kín. Aláírom. Nem egyszerűen a ritmus sebességéről van szó. A lényeg az, hogy a nézőben a film egy gyorsabb befogadói időt teremt, mint a saját ideje. Haladnánk vele, legyen bármilyen gyors, de rendre lehagyjuk. Várni kell a filmre, hogy végre utolérjen. A legnagyobb szenvedés pedig az, mikor a mű lemond a sűrítés minden szándékáról, és így hétköznapi időérzékelésünk alá húz. Úgy érezzük, elmaradunk a saját életünktől, nem engednek vissza hozzá, és közel a pusztulás.

Egyre többször unok filmeket. Egyre ritkábban tudom átélni őket, nem akar létrejönni velük se szellemi, se érzelmi kapcsolat. Valahogy nem fontosak. Azt hiszem, ez a kritikusi „mesterség” egyik (vagy egyetlen) átka. Vagy éppen annak igazi próbája. A kritikus először hajlamos úgy megélni ezt a távolodást, a telítődést, mintha ürességet hozó sötét erők közelítenének felé. Mérges lesz és türelmetlen. Összevont szemöldökkel védekezik. Érces, kíméletlen hangon bírál. Már nem válogatja meg a szavait, szélsőséges jelzőkkel „okít”, csapkodva osztja az igazságot, mert mindent és mindenkit gyűlöl. Aztán kis idővel letisztulnak a dolgok. A kritikus felismeri új feladatát, hogy ezentúl már nem az érzelmeire kell figyelnie. Eljött a hideg fejű, unottan bölcs „diagnosztizálás” képességének időszaka. Ö lesz az, aki úgy képes végignézni és értékelni egy filmet, hogy nem érdekli.

Az alternatív filmeseket szeretni kell. Vagy legalábbis tisztelni és támogatni. Ők azok, akik elutasítják a butítva szórakoztató, hamisan csillogó, ócska panelekből pazarló drágasággal építkező, hollywoodias, kommersz filmipart, s próbálnak minden eszközzel (vagy eszköztelenséggel) utat törni mellette az igaznak, a mélynek, az őszintének, a merésznek, a szelleminek, a nyelvteremtőnek. Jarmusch is ilyen. És ez jó, nagyon jó. Csak unom.

Az alternatív filmről létezik olyan vélemény is, hogy azok csinálják, akik nem kapnak pénzt, támogatást „igazi” produkciókra. Így aztán nem marad más számukra, mint hogy kiteljesedett látványvilág helyett kitaláljanak valamilyen kényszeredetten provokatív mozgó képformát. Nem újítók, hiszen lényegében bármit csinálhatnak Lemondhatnak a történetről, a színészekről, a vágásról, a valóságról. És igazán az hitelesíti őket, ha hiteltelenek.

Jarmusch egykori munkái tudatosan megcsinált, „látványos” alternatív filmek. Önmagában ezért ma még biztos nem unnám őket. Azt hiszem, az untat, hogy ők maguk vannak tele unott unalommal. Szereplői unják az életet a körülöttük levő egysíkú, unalmas világban. Gondoljunk csak a Florida, a paradicsom ide-oda bolyongó hőseire, a Törvénytől sújtva börtönig csúszott két figurájára, akiket csupán olasz társuk temperamentuma tud rábírni a szabadságba szökés kísérletére, az élet valamilyen szintű elfogadására. Unalom mozgatja a Mystery Train szereplőit a Királyt, Elvis Piestley-t idéző Memphis egyik lepusztult kis szállodájába. Vagy ott van a már kissé könnyedén alternatív Éjszaka a földön legharsányabb epizódja. Egy taxisofőr fölvesz egy papot, és élve az alkalommal, út közben minden bűnös fajtalankodását meggyónja neki. Tudjuk, hogy a pap a hátsó ülésen szívfájdalmakkal kínlódik, ám ezt úgy érzékeljük, mintha halálosan elege lenne már ezekből a gyónásokból. De rendben van, unjuk az életet. Műalkotásokba kerülve különösen, nehogy elfeledkezzünk róla. Jarmusch azonban sejti, hogy ez így közhely. Ezért igen szemtelen módon megpróbálja tovább fokozni, új megvilágításba helyezni a dolgot. Unottan közeledik az unalom felé. Unott a narrációja, kényelmesen unottak a beállításai, sehova se tartanak a történetei, sejtetett marad kisrealizmusa, érzelmessége. Mindent vázlatosan odavet, majd félbehagy. Unott történetmeséléssel és a történetmesélés unalmával enyhén abszurdisztikussá színezi a világot. Pedig alighanem szereti.

A korai Jarmusch amolyan fiataloknak való bölcs. Azokhoz szól, akik huszonévesen kezdik élvezettel kóstolgatni a középkorúság aromáját. Számukra nincs is ilyenkor jobb, mint egy fiatal(os) filmes bálvány, aki titokzatos modorosságokba fojtva minden örömét, búját, bánatát, képes bevezetni őket a szellemi lét gesztusaiba. Én is követtem 20 évvel ezelőtt. De ma már öreg vagyok hozzá.

Úgy tűnik, az ötvenes éveibe lépett rendező sem ragaszkodik görcsösen fiatalkori önmagához. Szerencsére. Átélhetővé tisztult benne az alternatív hang és a szépségesen unalmas élet viszonya. Így buggyanhatott ki belőle a Hervadó virágok. Hőse az életösszegzés bölcseletének szótlan unottságában él. Megbirizgálja egy hír, hogy gyereke van. Nem indul már útnak, nem ered semminek se a nyomába, nem akar semmit megtudni. Csak megy, megy, tesz még egy kört az életben. Nem feltámadó remények miatt, hanem csak úgy. Felkeresi egykori szerelmeit, a lehetséges anyákat, aztán szépen visszatér gyerek nélkül a nyugodt semmibe. Hát igen. Most ezt a Jarmusch-t szeretem. Megint nekem való. Bár mikor láttam a filmet a moziban, a vetítés végén így sóhajtott fel egy kamasz: – Rég láttam ilyen jó filmet.

Megjelent a Manhattan. Gondolkodás nélkül megvettem. Nem érdekelt, mennyibe kerül. Boldogan tapogattam a dobozát, és igyekeztem haza. Aznap esti programon világos volt. Mert egy Woody Allen-film nálam először sosem a DVD-állványra kerül (a többi közé), hanem a lejátszóba.

Nézem a Manhattant. Woody Allen 1979-es fekete-fehér remekét. Lerágott csontot szopogatok – ki tudja, hányadszor. Mindent ismerek. New Yorkot, az örök helyszínt, amelyet egyszer és mindenkorra imádni kell. A sok kiszámíthatatlan, össze-vissza zavarodott-csavarodott férfit és nőt. És a főhőssé emelkedett rezonőrt, az alacsony, szemüveges, nem éppen szép és nem igazán keresztény Woodyt, aki szüntelenül mozogva-morogva keresi a boldogságot, váltogatja a nőket, hogy mindegyikben és mindenben csalódhasson. Legfőképpen pedig önmagában. Igaz, kész mindent feloldozóan szikrázó iróniával szemlélni. Legfőképpen önmagát. De ez a gondolatokkal telített, visszafoghatatlan önirónia valami fura dolgot sejtet. Azt, hogy ez az ember talán nem is igazán boldogtalan. Csak sokat unatkozik.

Személyügyi gyűjtő: Woody Allen, amerikai színész és filmrendező. Eredeti neve Allen Konigsberg. Brooklynban született1935-ben. Tizenötéves korában rövid aforizmákat kezdett írni pletykarovatokba. Évekig színpadi humorista volt. 1966 óta rendez filmeket. Központi figurája a nagyváros neurotikus értelmiségije, akit általában ő maga alakít. Munkáiban meghatározó kifejezőeszköz a szöveg. Kistotálokat alkalmaz, kerüli a vágóképeket. Gondosan ügyel az ábrázolt helyszínek, közegek mikrorealista hitelességére. Fekete szemüveget hord. Magassága:165 cm. (Forrás: imdb.com)

Az unatkozás nem azonos az unalommal. Igaz, mindkettő ott van a Semmi közelében. Csakhogy míg az unalomnál a Semmi kering köröttünk, az unatkozásnál mi keringünk a Semmi körül. Az unalom megrettenés az élet értelmének rövidebb-hosszabb elvesztésétől, míg az unatkozás az élet értelmetlenségének élvezete.

Unatkozni haszontalan, és ezért aztán szégyenletes. Szinte minden kultúrában legitimálni kell valamivel. Ennek legáltalánosabb formája a vallás. Meditálni, keresni az istenit, a mindenhatót, eljutni a metafizikus lét szintjére, kapcsolatot teremteni az evilágon túli entitással. Elérhetetlen magasságok felé törekedni, hogy nyugodtan lehessen lubickolni a földi értelmetlenségben. Bevonulni egy templomba, egy mecsetbe – és egy jót unatkozni.

Miért jó elmerülni a művészetek mélységeiben? Az örök Szépség és Igazság felvillanásaira lennénk állítólag kíváncsiak, ám valójában kábulatra vágyunk. Arra, hogy mindenről megfeledkezhessünk, minden összemosódjon bennünk, és meghatározhatatlanná váljon. Unatkozunk, majd jön az utójáték: hosszasan elbeszélgetünk élményeinkről. Olvasunk, írunk róluk. És egyre műveltebbnek érezzük magunkat.

A klasszikus orosz irodalomnak van egy szélsőségesen felesleges figurája. Oblomov, a tétlen nemes, aki állandóan alszik. Megérzi, hogy így unatkozhat gondtalanul. Álomba zuhanva teheti meg, hogy ne csináljon semmit. Így hagyhat szünet nélkül mindent szabadon duruzsolni az agyában. Ébren tilos aludnia. De ha alszik, nyugodtan ébren lehet. Számára ez az önfeledt, senki által nem korlátozott lét. Az egyén igazi szabadsága.

De mit tehet a nyugati civilizáció embere? Nálunk sem létezhet a Semmi. Nem élhetünk az értelmes Valami biztos tudata nélkül. Igyekszünk hát mindent az intenzív élet felelős komolyságába burkolni. Szerelmi találkákra is megfelelő súlyú ürügyekkel megyünk. Nem mondhatjuk azt, hogy sétálni van kedvünk, hogy szeretnénk egy kicsit egyedül kimozdulni otthonról. Nem, a hazugságaink is arra épülnek, hogy dolgunk van. Munka, hivatalos tárgyalás, üzleti megbeszélés… És lassan el is hisszük, hogy amikor vétkezünk, a kiagyalt dolgot végezzük.

Nálunk senki sem meri észrevenni, hogy unatkozunk. A jelenség azonnal egyfajta természetes riadalmat kelt. Ülünk, fekszünk valahol semmilyen arccal. És máris jönnek a kérdések: Fáradt vagy, drágám? Beteg vagy, édesem? Rossz kedved van, kisfiam? Mi történt? Ki tudná ilyenkor elhitetni, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi, csak vagyunk, és kavarog bennünk ez-az?

Mi akkor unatkozhatunk, ha lázasan tevékenykedünk. Ha szigorúan beosztott időnkben ide-oda rohangálva pontosan elvégzünk mindent. Ha merev arccal, érzéketlen profizmussal intézzük a dolgokat. Ha szüntelenül halmozzuk a feladatokat. Ha sokat nyüzsgünk, és mindenhol problémákra lelünk. Ez persze még csupán a felszín, a keret. Ahhoz, hogy valóban unatkozni lehessen benne, intelligens önreflexiós képesség szükségeltetik, amely a test és a szellem állandó mozgása közben is bele tud hajtani a lélek pihentető semmijébe. Woody Allen önmagára formált hősében mindez megvan, és ezért gondolom, hogy gyakran unatkozik. Alternatív szemtelenséggel kilép a film klasszikusan értelmezett vizualitásából, és szünet nélkül beszél, gesztikulál. Ideges, nyugtalan, féltékeny és félénk. Állandó mozgásban van, miközben szilárd bölcsességgel áll ugyanazon a ponton. Mondom: unatkozik. Persze lehet, hogy csak azért gondolom így, mert éppen unatkozom.

Idézet Andrej Tarkovszkij nálunk is megjelent Naplójából (Osiris, 2002, 313. oldal, Vári Erzsébet fordítása): „Lorával megpróbáltuk megnézni a moziban W. Allen Manhattan (1979) című filmjét. Otthagytam a felénél. Hallatlanul unalmas, ahogyan ez az egyáltalán nem elragadó színész (W. A.) ellenállhatatlannak akar látszani.”