P. Szathmáry István
A sorozatok erdejében, az irónia forrásvidékén
2006. április

Lehet, hogy több egyéb tényező mellett azért is szeretem a sorozatokat, mert a fragmentáltság és a lezáratlanság élvezetes példáját képesek nyújtani. Persze ez a sajátosság még önmagában kevés az üdvösséghez, de mégis ez lehet az egyik feltétele annak, hogy a részlegesség, a narratív töredezettség, a nézőpontok már-már kaleidoszkópszerű kavargása megteremtődjön, és valóra válhasson az irónia örömünnepe. És ha van valami, amit képes vagyok értékelni egy sorozatban, az éppen az ironikus hangvétel felszínen tartása. De igazán meggyőző példákra sajnos ebben a műfajban is ritkán lehet ráakadni.

Mintha durván kétféle sorozattípust szervírozna az amerikai televíziózás. Az egyikben egy steril, olajozottan működő társadalmi berendezkedés fogaskerekei közé pillanthatunk be, látjuk és értjük ennek a fejlett demokráciának a működési elvét, mely minden időszakos nehézségen képes úrrá lenni. Netán még irigyeljük is. A másikban egy kétkedő, önmaga értékeiben megrendült és elbizonytalanodott, de annál bájosabb és szerethetőbb Amerika látképe dereng fel. Ijesztő és mulattató ködképek az amerikai kedély láthatárán. Vagy mégsem igaz a fenti hevenyészett tipológia? Az érdekes az, hogy a legtöbb esetben nem is igazán könnyű eldönteni, hogy az éppen látott sorozat melyik típusba sorolható. Az Ally McBeal a szétesés, az elidegenedés vagy a bájos és mégiscsak termékeny zűrzavar sorozata? A Szex és New York hölgykarának csinos lábai vajon a késő modern haláltánc ütemeire lejtenek végig a nagyvárosi flaszteren, vagy bohókás, keserédes történeteik végén a szinglik mégiscsak az optimizmus zászlóját emelik magasba? A született feleségek a felszín alatt fortyogó gonosz szomszédságaként és alanyaiként tengetik kertvárosi életüket, vagy a mindig önmagára találó női fifika bajnokai netán? És lehetne sorolni a példákat. Persze vannak vegytiszta esetek. Például a különféle, leginkább helyrajzi meghatározásukban (New York-i, Miami stb.) különböző „helyszínelős” sorozatok. Ezekben aztán ritkán lelhető fel az önreflexió, az öngúny. Ezek tényleg a győzelem sorozatai (l. Tanner Gábor : A tudomány csodái – CSI-mutációk a tévében, Muszter, 2005. december). Egy kikezdhetetlen világkép mellett tesznek ugyanis konokul és folyton-folyvást hitet, és ezáltal mintha titkon megerősítenék az amerikai honpolgárt abban a kényelmes (tév)hitében, hogy a kizökkent idő mindig helyretolható, a felszíni zavarok ellenére a mélyrétegek érintetlenek, az értékek pedig mégiscsak szilárdak. Ezek a turkászás, kotorászás örömét digitális látvánnyá nemesítő telefolyamok egyébiránt csinos kis pozitivista darabok, a tudományos világkép vallásának színes tanmeséi egy bizonytalan, a spirituális kótyagosságtól áthatott korban. Comte, Marx vagy akár Wittgenstein is örömmel nézné meg az említett tényelvű televíziós iparos munkákat. Üzenetük ez: lényegében minden megmérhető, mérlegelhető, megtudható, és egyáltalán, minden helyrebillenthető. No, meg persze van Jó és Rossz, és küzdelmük dialektikája maga a természet (és a társadalmi fauna) rendje, tehát felesleges kísérletet tenni e működési elv megtörésére, mivel nem lehet kívül helyezkedni ezen a küzdelmen. És ha fel is tűnnek időnként a világ igazságos voltába vetett hit felszínén a kétely repedései, azért a rendezett élet alapjait mállasztó bűn szennyes árjában tévés nyomozó hőseink az apró elbizonytalanodások dacára is szilárdan állnak, a tudományosság vízhatlan rétege mögül kandikálva ki. Egyéni életük is alárendelődik ennek a buzgalomnak, ezért is lehet, hogy bármennyire defektesek ilyen-olyan szempontból, azért nem kétséges, hogy hol a helyük, mint ahogy győzelmük is kétségtelen, no meg a morális tanulság bezsebeltetése is borítékolható.

Éppen ezért nem lehetünk elég hálásak David Lynch-nek és az ő Twin Peaksének, hiszen ez az artisztikus blöff legalább teret engedett a posztmodern kételynek, ráadásul éppen a nyomozós-megoldós metafizikai kirakójáték szabályait felhasználva-felborítva tette mindezt. Kényelmetlen igazságokat vagy féligazságokat kent oda a televízió képernyőjére a fejlett világ zászlóshajójának szorgos lakóiról. Valahol az általunk keresett irónia és önreflexió forrásvidéke is a valóság, pontosabban a nagy amerikai valóság megkérdőjelezése körül keresendő. Ahol az ideológiák és a vezéreszmék gyakran fullasztó páraként nehezednek a szorgos, felszínesen csillogó mindennapok hőseire, akik nagy igyekezettel erednek önazonosságuk nyomába, keresik privát vezéreszméiket, de minduntalan fennakadnak a valóság „ágán-bogán”, a saját kisszerűségük és önbecsapásuk lelki bukkanóin hasalva el. Ahol az ilyen-olyan bűnök elkövetése, hajszolása az önmegváltás egyik leggyakoribb, és persze alapvetően alkalmatlan eszköze. Ahol mindenki bűnös kicsit, már-már úgy, mint egy nyomasztó közép-kelet-európai országocska kafkai valóságában, csak a mosolyok szélesebbek, és a rendezettség látszata is tökéletesebb.

Az amerikai irodalom és filmművészet, érthető módon, igencsak kitüntetett figyelmet szentel ennek a sok elemében nagyon is újvilági kárhozatnak, de ami az iróniára fogékony néző szerencséje, a tengerentúli tévésorozatok némelyike is veszi időnként a bátorságot, hogy a szerep- és értékzavaros, identitásproblémákkal és önbecsülési zavarokkal küzdő amerikai polgárt vegye górcső alá, vagy legalábbis fordítson egyet a megszokott nézőpontokon.

A fentebb már emlegetett ügybuzgó sorozatokhoz képest találni számosat, melyek már homlokegyenest más ideológiai talajvízből szívják éltető energiáikat. Ha az elmúlt másfél évtized televíziós termését nézzük (értve ez alatt azokat a sorozatokat, melyek hozzánk is eljutottak), akkor ráismerhetünk néhány gyakran visszatérő, állandónak tekinthető elemre, alapképletre. Ezek többek között a kisvárosi élet és a kisközösségi életvilág éltetése, ábrázolása. Ehhez társul a nagy vezéreszmék és politikai beállítódások megkérdőjelezése, és úgy általában az amerikai élet markáns vonásainak kritikus megközelítése, mint amilyen a médiafüggőség, a szórakoztatóipari bóvli benyelése, és eleve a gigantikus blöffökkel szembeni védtelenség tapasztalata.

Ejtsünk szót a már említett kisközösségi lét örömeiről, bánatairól a tévésorozatok felől kiegészítve Kerekes Anna Színhely: egy poros kisváros valahol… című cikkében megfogalmazottakkal (Muszter 2006. február) ! Szinte már alapszüzsé, a történetszövést beindító narratív katalizátor, hogy egy összeszokott közösségbe egyszer csak megérkezik egy idegen. Aki felfogásában, élettapasztalataiban erősen elüt a többiektől. Szerencsés esetben, ha éppen nem Dogville-ben járunk, az újonnan érkezett élete is új irányt vesz, addig ismeretlen értékeket tesz magáévá, a közösség pedig nemcsak egy új tagot nyer, hanem egyes tagjai a messziről jött emberrel kialakítandó viszony révén bukkanhatnak új, az életüket is más megvilágításba helyező nézőpontra. A „kisközösségi sorozatok” egyik legjobbja, véleményem szerint, mindenképp a Miért éppen Alaszka?, vagyis a Northern Exposure. Itt minden együtt van, ami szükséges feltétele egy igazi szarkasztikus, de nagyon szerethető sorozat létrejöttének. A New York-i orvos, Joel Fleischman doktor aztán valóban nem tud mit kezdeni eleinte a távoli északon élő honfitársai mentális sajátosságaival. Lényegében nem is egy országban élnek. Ám ahogy a sorozat halad előre, és ahogy Fleischman is egyre több új, szokatlan helyzet megtapasztalásán van túl, a nézővel együtt ő maga is kénytelen újragondolni olyan fogalmakat, mint normalitás, barátság, nagylelkűség, vagy legyünk merészek, boldogság, szerelem. És már itt, ebben a sorozatban megjelenik a médiakritikai gerjedelem. Gyönyörű jelenet, ahogy a világvégi csehó pultoslánya a több száz csatornát kínáló óriástévé képernyőjére mered kialvatlan, vérvörös szemekkel, hogy egy japán vagy milyen műsort nézzen a halfeldolgozó iparról. Nem pusztán arról van szó egyébként, hogy a mindenkori kisközösség tagjai romlatlanabbak lennének a nagyvárosi degeneráltaknál, csupán különcségeik és bogaraik is valahogy emberléptékűbbek, szerethetőbbek. Mert abszurditás itt is van bőven, csakhogy ez sokszor legalább közös akciókban, szinte már közösségi performanszokban ölt testet (mint amikor a városka lakói ki akarnak lőni egy tehenet, csak úgy, a látványért, l'art pour l'art).

Érdekes megfigyelni, ahogy némely sorozat azzal is megteremti az ironikus nézőponthoz szükséges távolságot, hogy verbális anyagába jelentős műveltségi anyagot gyúr, telehintve a párbeszédeket irodalmi, filozófiai vagy éppen történelmi utalásokkal. Egyáltalán, az az érzésünk támadhat, hogy a mindennapok rezdülései és történései elviselhetőbbek, ha az ember képes a reflexióra, különösen, ha a megfelelő műveltség vértezetében reflektál a „világ dolgaira” és életének fordulataira, belső történéseire. Hogy példákat is említsünk, ez a fajta gyanúsan nem életszagú szofisztikáltság (ami még a nagy Woody Allennél is hamisan tud csengeni néha) köszön gyakran vissza a Szívek szállodája című keserédes komédiasorozat epizódjaiban is. Az amúgy tényleg nagyon szellemes sorozat két főhőse (a két L…) szinte fizikai szükségletének érzi, hogy mindent és mindenkit kommentáljon, nyelvére vegyen, szarkasztikus megjegyzéseiknek pedig sűrűn adnak nyomatékot zenei, irodalmi és persze filmes, nagy ritkán politikai utalásokkal.

A Szívek szállodája mintha eleve ironikus fricskának lett volna szánva, aminek célkeresztjében a 60-as években tetőződő ellenkultúra és szabadságmámor nyomokban még fellelhető értékeit látjuk minduntalan felbukkanni, emellett pedig nyílt támadás a karót nyelt nyárspolgáriság ellen is. Így történhet meg, hogy a lányanyaként még igen fiatal Lorelai Gilmore jóval szabadelvűbb, mint lánya, Rory, akinek mindene az olvasás, aki haditudósítónak készül, irtózik a buliktól, és szívesebben randizna Noam Chomskyval, mint Justin Thimberlake-kel. De ami még árulkodóbb, hogy anyja valahogy ezt, túl a kötelező csipkelődéseken, mintha megbékélve-megkönnyebbülve venné tudomásul, és maga is inkább csak a fentebb emlegetett utalások terén kacsint ki (vissza) a szex, drog, rock and roll szentháromságra, valójában a kisközösségi sokszínűség és biztonság igenlője teljes mértékben. Ugyanakkor elutasítja szülei álságos sznobizmusát is. (A sorozatból az is kiderül időnként, hogy New York a kilométerek számát tekintve igencsak közel van ehhez az idilli városkához, ám mégis úgy érezzük, Budapesthez, de még talán Ceglédhez is közelebb van, ha szellemi kisugárzásának hatását nézzük).

Kétes vállalkozás egyébként ez az időnként túlhajszoltan ironikus, kiszólásos csapásirány, mert túl gyakran torkollik a „jobb tudomást sem venni a gondokról, a nyers valóságról” magatartásba. Nevessünk akkor is, ha minden okunk megvan arra, hogy sírjunk. Ha belegondolunk a két Gilmore lánynak (sőt háromnak, ha a mamát is ide vesszük) is lenne bőven oka arra, hogy időnként rendesen nekibúsuljanak, hiszen lendületes életvezetés ide, humoros alapállás oda, válluk mögött elég sokszor sejlik fel egy nagyon is kegyetlen világ igazi, és igazán kegyetlen atmoszférája. Többek között a felső középosztálybeliek visszafogott, merev udvariassági szabályok mögé bújtatott kegyetlensége, vagy a lecsúszás rémével birkózó egyedülálló anya szociális kiszolgáltatottsága. Arról már nem is beszélve, hogy bár igen bájos a kisvárosban tenyésző számtalan kedves bolond és különös egzisztencia, de elég gyakran már-már kínos az a valóságban elképzelhetetlen sutaság és könnyedség, amivel e kisközösség lakói élik lekerekített életüket. De ki tudja, talán éppen ez adja a sorozat varázsát, és szavatolja sikerét, hogy még a magyar nézők is lelkesen várják a fülbemászóan semmitmondó főcím felcsendülését hétről hétre. Pedig nálunk, mondani se kell, igencsak ritkák azok a városkák, ahol a legnagyobb probléma az lenne például, hogy sikerül-e összegyűjteni a főtéren elrejtett húsvéti tojásokat, mielőtt azok addig zápulnak, hogy komolyan veszélyeztetnék a hagyományos virágfesztivált, vagy hogy lehet-e egyszerre két utcazenésze egy városnak.

Lehet, hogy a Szívek szállodája a szőnyeg alá söprés sorozata, és ezzel tompítja túlontúl saját mondanivalójának ironikus-kritikus élét, ám a Hetedik mennyország már kész átverés! Eleinte erre a munkára a legkevésbé sem illett az ironikus jelző, nyomokban is alig volt fellelhető epizódjaiban az alapértékek újragondolásának kísérlete. Sőt, a kezdeti időkben nagyon is elbizakodottan és szájbarágósan állt ki a hagyománytisztelő konzervatív amerikai értékek mellett, azt bizonygatva, hogy a hit, a családi kötelék olyan szellemi-lelki immunrendszert biztosít, ami sikeresen gyűri le a csúnya külvilág minden kísértését. Camden tiszteletes és népes famíliája azonban egy ideje már komoly válsággal küszködik. És bár a sorozat természetesen nem fordult látványosan szembe a kezdeti értékelvűséggel, de aki mostanában néha belepillant a szériába, csodálkozva konstatálhatja, hogy egyre nagyobb teret kap a kétely, a szétesés tapasztalata. Érdekes lenne belelátni az alkotók fejébe, hogy milyen privát vagy politikai tapasztalatok előzték meg ezt a pálfordulást. A keresztény Amerikának és a fundamentalizmusnak az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbb politikai térnyerése? Az általános értékválság, amivel kapcsolatban már egyre kevésbé tartható álláspont az, amit a fikciós lelkészcsalád életvezetése sugall?

A szétesés és az identitásválság ezzel szemben kezdettől fogva az alapízt jelentette a méltán népszerű Maffiózók című remek tévésorozat esetében. Itt a család nem védelem, hanem a válság állandó epicentruma. A közösségi összetartozás (legyen az szakmai vagy etnikai közösség, vagy mindkettő egyszerre) pedig egyre hamiskásabb szólam, és egyáltalán nem garanciája az anyagi vagy magánéleti sikereknek. Gyanús itt is, hogy hőseink ábrázolása kissé hiteltelenül történik. Nem az alvilági munka dokumentarista hitelességével van gond, arra ügyelnek az alkotók, hanem megint csak a szofisztikáltság vádja kerülhet elő. Már az is faramuci alaphelyzet (filmvígjátékban kevésbé, ugye), hogy a maffiózócsalád feje pszichológusnál tölti ideje egy részét, és pánikrohamokkal a háta mögött próbálja ellátni fárasztó feladatát. Persze az irónia kiteljesedésének nem tesznek rosszat a hasonlóan éles kontrasztok. Izgalmas belepillantani abba, ahogy egy amerikai kisközösség (az olasz–amerikai kisebbségen belüli, sztereotípiák által elképzelt, és az önazonosság keresése során többek között ilyen sztereotípiákat segítségül hívó csoport) birkózik az identitásválság rémével. Még tartják a hagyományok egy részét, de ezek a kulturális minták egyre kevésbé segítenek az eligazodásban. Ilyen komikus kísérlet, amikor a nemzeti büszkeség védelmében a Kolombusz Nap ellen tüntető indiánokkal verekednek össze az önérzetes maffiózók. És az ilyen pillanatokért lehet szeretni ezt a sorozatot.

Szót kell még ejteni két olyan sorozatról, melyek érzésem szerint joggal tekinthetők az amerikai kultúrkritika legsikerültebb darabjainak. Két rajzfilmsorozatról van szó, a Simpsonsról és a South Parkról, melyek önmagukban is megérdemelnének egy-egy hosszabb cikket vagy tanulmányt. De nem előzmény nélküliek természetesen. Élek a gyanúperrel, hogy mindkét munkában tudat alatt a burleszk világa, és az azt mozgató alapélmények érhetők tetten. A kisemberre nehezedő világ, ahol még a tárgyak is esküdt ellenségei a normális, gördülékeny életvitelnek, ahol a nagy történelmi folyamatok is csak mintegy hátterét adják annak a csetlésnek-botlásnak, ami ezekre a hétköznapi hősökre vár nap mint nap. A politikusok, a zenészek, és úgy általában a hírességek mindkét sorozatban, ha lehet, még szánnivalóbbak, mint a Simpson család egyes tagjai, vagy a South Park gyermekei. Végül is csak kollektív vágyaink parodisztikus kivetülésének lehetünk szemtanúi akkor, amikor South Parkot a Godzilla méretűvé alakult Barbra Streisand fenyegeti, vagy amikor az iszákos, öngyűlölő Ropi bohóc lesz az, aki az amerikai szenátusban Sprinsfield érdekeit képviseli egy rész erejéig. Ráadásul ezek a sorozatok minden ideológiai túlzásra részrehajlás nélkül fröcskölik a fekete epét, hogy a gúny marja szét minden szilárdnak hitt dogmatikus eszme talapzatát. A South Park ugyanúgy beint a politikai korrektség doktrínájának, mint a konzervativizmusnak, például abban a részben, ahol a homoszexuális cserkészparancsnok önként mond le a közösség által kiharcolt tisztségéről, arra hivatkozva, hogy igenis tiszteletben kell tartani, ha egy közösség úgy dönt, elveivel ellentétes, hogy a saját nemüket kedvelők álljanak az élre.

Mindkét sorozat jeleskedik a média kíméletlen kritikájában. Egyik kedvenc jelenetem, amikor a Simpsonsban a Fox Televízió egy kitalált (de nem a valóságtól elrugaszkodott) reality show-jában a gazdag pasi kegyeiért küzdő két döntős női versenyző kiborul, amikor leleplezik előttük, hogy a játék egy hazugságra épült. Nem, nem a fickó anyagi kondícióival van gond, mondja a műsorvezető, miközben ördögi mosollyal lerántja a leplet: a műsor nem egy szigeten játszódott, hanem csak egy félszigeten! Ugyanakkor egy másik epizódban, némileg tanmesejelleggel, de kiáll a sorozat a helyi média sokszínűsége mellett. Igen, a két rajzfilmsorozat egyébiránt nemcsak a gúny nyilait tárazza be, hanem vállalkozik a válaszok és megoldási javaslatok kimondására is. Ami reménykeltő.

A televíziózás alkonyzónájában azonban már végképp a reménytelenség üli komor torát. A kés alatt epizódjai például mintha Sade márki síron túli üzenetét közvetítenék, olyan komoly és elmarasztaló ítéletet mondanak az értékválságát pótcselekvésekkel, szexuális kihágásokkal és a szépségkultusz szorgos gyakorlásával leplezni igyekvő nyugati polgárságról, mely alapjaiban teszi kérdésessé a fejlett demokráciák élhetőségét. Igaz, választ se kínál. Ahogy a Sírhant művek sem, mely ugyan hajlamosabb ironikusan megközelíteni ezt a válsághelyzetet, és sokkal inkább hajaz egy családsorozatra, miáltal a nézőpont is belsőségesebb. De a látkép itt se szívderítő. Bármennyire is elüt a temetkezési vállalatként is működő család az átlagosnak elképzelt amerikai famíliáktól, a helyzetek, amiken próbálnak úrrá lenni, nagyon is mainak és nagyon is amerikainak tűnnek.

Lehet, hogy a tollhegyre tűzött sorozatok egy meghasonlott országot állítanak elénk a hétköznapok már-már szánalmasan bukdácsoló hőseivel, de legalább egy vágyképet is felvillantanak, időnként pedig egy másmilyen élet lehetőségére is felhívják a figyelmet. Mi rosszabbul állunk ezen a téren (is). A puha diktatúra állóvizében nem készülhettek másmilyen produkciók, mint amilyen a Szomszédok volt a maga pállott bölcsességeivel és patalogikus egyhangúságával. Ma pedig mintha csak a technikai megvalósítás terén lenne tapasztalható némi fejlődés, a mondanivaló ugyanúgy bátortalan, és a szándékos félrenézés, a valós problémák előli kitérés érezhető. Pedig azt merészség lenne állítani, hogy életünk nem kínál elég helyzetet, visszásságot. Az irónia, az öngúny képessége nélkül azonban arra sincs igazán esélyünk, hogy úrrá legyünk mindezeken.