Tanner Gábor
Távozz tőlünk, Zorro!
2006. február

Miért ölt álarcot De la Vega, és miért bújik álruhába? Hiszen jó ember. Az igazság bajnoka. Miért nem vállalja nyíltan a szabadító magasztos szerepét? A kard ki kard játék nagymestere. A szemtől szembe küzdelem híve (pisztolyt szinte sosem ránt), és mégis leplezi kilétét. Ráadásul nem egy Zorro-feldolgozásban hatalommal is rendelkezik. Az 1968-as Alain Delon-féle Zorróban (r: Duccio Tessari) barátja személyazonosságát felvéve kormányzóként érkezik Nuevo Aragónba. Egy jóval korábbi verzióban, a Z, a fekete lovasban (Zorro Rides, 1937, r: William Witney, John English) is úgy tűnik, édesapja keményen dacol a rosszakkal (az egyik vasútépítő munkás az öreg De la Vegát hívja segítségül, amikor rájuk támadnak a banditák), csupán idősödő apja helyét kellene átvennie. Így ezekben a filmekben igencsak kegyetlenek a gonoszok. El kell hinnünk ugyanis, hogy gondolkodás nélkül lemészárolnák Diegót, ha megérkezése pillanatától nyíltan erőt mutatna. Eltennék láb alól azon nyomban, mielőtt még kiismerné a körülményeket. Zorro magatartásában Graves Claudiusának viselkedési módszerére ismerhetünk: jobb, ha az ember hülyének tetteti magát, hogy ártalmatlannak, veszélytelennek higgyék. Csakhogy Claudius túlélő antihős, Don Diegónak viszont a halállal bátran dacoló hérosznak kellene lennie. Számára mégis fontos a túlélés, mert ő az egyetlen, aki szembefordul a gonosszal. Nem meghúzódva elkerüli az ellenségeit, hanem felveszi a harcot velük. Viszont redukálnia kell a kockázatot, mert rengeteg ember sorsa múlik az életén vagy a halálán. Így válik az alakoskodás nem túl pozitív viselkedésmódja hősi attribútummá. Nem lehet véletlen, hogy 1998-ban egy kifejezetten erőteljes és intelligens kalandfilmben ez a fajta hős kelt új életre (Zorro maszkja, The Mask of Zorro, r: Martin Campbell). Világunk meghatározó kulcsszavai a leplezés, elkendőzés. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy a hatalmas cégek, korporációk, politikusok leplezik szándékaikat. Mint ahogy a Zorro maszkjában Don Rafael Montero az aranybánya ügyét szervezi. Úgy tesz, mintha politikai okból akarná megvásárolni Kaliforniát a mexikói tábornoktól, Santa Annától: legyen Kalifornia végre szabad, független és virágzó állam! Pedig az áll vételi szándéka mögött, hogy aranyat talált a kérdéses földben, és azt kívánja a saját és barátai hasznára kitermelni. Ilyesféle manipulációkon már nem akadunk fenn. Már csak el sem kedvetlenedünk, mint a 70-es évek amerikai átlagpolgára a nagy leleplezések idején. Tudjuk, hogy így működik a világ, sőt, a mai leleplezések mögött újabb és újabb rejtett szándékokat gyanítunk. Már a leleplezések őszinteségében sem hiszünk. Nincsenek tiszta ügyek. Csak leplezett mögöttes szándékok. Az elkendőzéseknek ebben a szövevényes hálójában csupán az ad reményt, ha feltételezzük, hogy itt-ott azért a jó is megbújik. A jót is maszk fedi, és hatalmas fekete köpeny. Olyan, mint a rejtőzködő Gonosz. Csak ő Jó. Akár a Brazil fűtésszerelője, Harry Tuttle. Fekete maszkban, kezében pisztollyal tör be a hibaelhárítást kérő emberhez. Úgy érkezik és távozik, akár egy terrorista. A jó terroristája. A segítségnyújtás kedvéért segít, nem kell neki pénz az elvégzett munkáért. Majd egy villanypóznába kapaszkodva tovaszáll a toronyépületek dzsungelében. Akár az ostora segítségével Tarzanként ide-oda repkedő Zorro. Persze a fiam inkább Pókemberre asszociálna. Rajta is álarc van és jelmez. Elhárít, megold, gonoszt likvidál. Felbukkan és eltűnik. Csak nem rontást, szerencsétlenséget hoz, hanem segítséget, megszabadulást a gonosztól. És méltó büntetést is, ha éppen Amélie Poulainnek hívják a Zorro-mutációt. Szép is lenne, ha valaki ilyen szeretet-attakokat intézne értünk. Kellemes megpihenni annak a kellemes gondolatnak az ölelésében, hogy a jó éppúgy les ránk, mint a rossz. És bármikor lecsaphat. Persze szomorú egyrészt, hogy a rossz és a jó külső megjelenésükben nem különböznek egymástól relevánsan. Másrészt az sem túl szívderítő, hogy oly neutrálisan élünk, hogy a felénk érkező jó és rossz hatásokat egyaránt csak úgy tudjuk percipiálni, ha terroristatámadásként érnek bennünket. Mégis igaza volna a durva vizuális reklámokat készítő kreatívoknak, hogy minket már csak brutális hatásokkal lehet stimulálni?

És éppen ez a kérdés vezet vissza a Zorro maszkjához. Érdekes az Alta Kalifornia-i „nép” és Zorro viszonya. A film elején olvasható feliratból megtudjuk, hogy Santa Anna tábornok felkelése Kaliforniához közeledik. A további ellenállás értelmetlen, így a spanyol udvar hazarendeli az utolsó tábornokát, Don Rafael Monterót is. Majd azt látjuk, hogy a kegyetlen tiszt még nyilvánosan kivégezne néhány parasztot. A dialógusokból kiderül, hogy eddig is kíméletlenül gyilkolta az embereket. A nép vele szemben Zorrót élteti. Húsz év múlva ugyanez a Montero visszatér az immár Mexikóhoz tartozó Kaliforniába, és politikai beszédbe kezd: „nem leszünk se spanyolok, se mexikóiak, kaliforniaiak leszünk”. A nép tapsolva, éljenezve fogadja. Ilyenek vagyunk. Ahogy a két világháború közötti orfeumi vicc tartotta: „a tömeg elfelejti lélektanánál fogva, mert agybéli kapcsolóképessége a nullával egyenlő, hogy bizonyos szövegeket már hallott. Csak akkor a szín volt más. Mert csak a szín változik. A tömeg és a szöveg mindig azonos.” Mintha ez a nép a sorsért csak annyit tudna tenni, hogy ha bajba kerül, hívja Zorróját. Itt valóban csak jóterrorista Zorrók segíthetnek. Önrendelkezési jogával nem él a nép, sorsának alakítását egy erőskezű vezetőtől várja. Szemléletesen mutatja ezt a hozzáállást (a Zorro álarca folytatásának tekinthető) Zorro legendája (The Legend of Zorro, 2005, r: Martin Campbell) egyik első jelenete. Felső kameraállásból látjuk a harangkötelet rángató harangozó fiút, aki úgy néz fel „ránk”, mintha égi segítséget várna. Zorrót hívja az egyezményes öt kongatással. És valljuk meg, igaza van Elenának, amikor számon kéri urán az ígéretét, miszerint a népszavazáskor felhagy azzal, hogy Zorróként kockára tegye az életét. Úgyis fogalmazhatnánk: mikor lesz már nagykorú a nép, hogy ne legyen szüksége Zorróra? És hát árulkodó ebből a szempontból, hogy még a film végén is visszakongatják Zorrót a falubeliek. Igaza lehetett az első részben Alejandrónak, amikor arra a kérdésre, hogy miért kedveli Zorrót a nép, így válaszolt: „A juhoknak mindig pásztorra van szükségük”. Ez már komoly társadalomkritika egy kalandfilmben – csettinthetünk elégedetten. De mielőtt könnyedén besorolnánk a Zorro legendáját az önostorozó amerikai filmek közé, álljunk meg egy kicsit! A történetbeli nép ugyanis mexikói. A tömeget jól láthatóan indián, mesztic, kreol arcok alkotják. A latin-amerikai bevándorlók és az államokbeli „bennszülöttek” relációjában a film kritikai éle egészen másra irányulhat. Ez az a nép, amellyel „felhígulunk”, amelyik csatlakozni akar hozzánk, idetolakodik. Most ünnepeltük a második világháború befejezésének hatvanadik évfordulóját. Ennek kapcsán újra megdöbbenhettünk azon, hogy a xenofóbia miként kezdett alig észrevehetően megjelenni nagyapáink környezetében, s míg ilyenkor csak legyintettek, az idegengyűlölet nyílt tombolásakor döbbenten álltak. Hogy is volt? Csak a szín változik, a tömeg és a szöveg ugyanaz…?

A Zorro álarca-beli De la Vegának megtörik pozitív hozzáállása saját szabadító tevékenységéhez. Konfliktussorozata Montero tábornokkal korábban közügy volt (a népért cselekedett), de már a film elején személyes síkra terelődött. Utolsó mentőakciója után ugyanis a tábornok leleplezte és elfogta. A házát felgyújtotta, feleségét megölte, csecsemő lányát elrabolta, magát De la Vegát pedig börtönbe hurcoltatta. Húsz évvel később személyes bosszú fűti Montero ellen. Már nem a nép foglalkoztatja, hanem saját átkának beteljesítése, amit a rabszekérből kiabált: „Montero, sosem fogsz tőlem megszabadulni!” Sőt, azt feleli tanítványának, az új Zorróvá váló Alejandrónak, amikor az küzdelemre hívja a népért, hogy harcolt már értük eleget, most inkább személyes elintéznivalóját rendezi Rafael Monteróval. A magánügyét a köz szolgálata elé helyező hőst hívhatnánk akár modernkori Zorrónak is, és felsorakoztathatnánk szépen individuális hőseink közé. Akit nem fizikai valóságában várhatna a nép, ha bajba kerül, csupán példát venne róla, erőt meríthetne bosszútörténetéből, amikor sorsát saját kezébe veszi. Más példákkal is alátámasztható Zorro individualizmusa. De la Vega hosszú idő alatt képzi ki Alejandro Murrietát Zorróvá. Megtanítja az akrobatikus vívás fortélyaira, de arra is, hogy másik énjeként miként viselkedjen nemes úrhoz méltóan. Zorro ugyanis nem terem minden bokorban. A zorróságot el kell sajátítani. Mert Zorro egy brand. A Zorro legendájában tovább variálódik hősünk individualizmusa. Úgy tűnik, a nép beszavazza Kaliforniát az Egyesült Államokba. Egy erős kötelék részei lesznek, ahol garantált a személyes szabadság és jogbiztonság. Nincs tovább szükség Zorróra. De Alejandro nem szívesen adja fel hősi énjét. A felesége, Elena fogalmazza meg: téged nem is a nép érdekel ebben a dologban, hanem saját magad. Annyira megszeretted a hősszerepet, hogy nem tudsz megválni tőle. Alejandro nem tiltakozik. Ehhez kapcsolódóan árnyaltan került a filmbe a hagyományos Zorro-szerep társadalmi funkcióvesztése. Valóban már csupán Alejandrónak magának lehet szüksége rá, meg néhány ábrándos szívű romantikusnak. A világ sokkal szövevényesebb alakváltások, csalások révén működik. Ebben nem Alejandro, hanem Elena mozog otthonosan. Színleg összevész a férjével, ugyancsak színleg beleszeret a váratlanul felbukkant dúsgazdag Armand-ba. Mindezt azért, hogy az Egyesült Államok titkos ügynökeit információval láthassa el a gyanús idegenről. Zorro még ott parádézik a hős macsó jelmezében, de ő már csak díszlet. Egy letűnőben levő hímsoviniszta világ mementója. Miközben alig észrevehetően a nők kezébe kerülünk. Ezért meglehetősen gúnyos a Zorro legendájának vége. A falubeliek ismét kongatnak. Elena szeretetteljes szánalommal néz Alejandróra: eredj csak, hívnak. Játszd csak a kis játékaidat, gondolhatja magában. Amúgy érdemes megjegyezni, hogy már a Zorro álarcában is Elena volt, aki igazán sokat tett az emberekért. Míg a férfiak kis személyes párbajaikat vívták, ő szabadította ki a robbanószerrel felszerelt ketrecekbe zárt bányászokat, mielőtt a gyújtózsinórok végigégtek volna.

Ha megnézünk pár régi, amerikai Zorro-filmet, azt figyelhetjük meg, hogy hősünk ritkán a nép bajnoka közvetlenül. Elsősorban a szabad versenyt, a jogszerűséget, a sajtószabadságot (a Zorro fekete kabátjának /Zorro’s Black Wip, 1944, r: Spencer Gordon Bennet, Wallace Grissell/ egyik epizódjában egy elrabolt újságszállító szekeret próbál visszaszerezni a banditáktól) stb. védelmezi. Ritkán láthatjuk a szegények jótevőjének szerepében. Egyik ilyen kivétel Rouben Mamoulian Kard és szerelem (The Mark of Zorro, 1940) című filmje. Ebben jó néhány Robin Hood-i párhuzamot figyelhetünk meg. Például Zorro kifosztja Quintero polgármestert, amikor az titokban egy spanyol bankárhoz utazik a feleségével, hogy pénzüket az öreg kontinensen helyezzék megbízható széfbe. Ráadásul még az asszony nyakékét is elveszi. Ebben a feldolgozásban tartja a legszorosabb kapcsolatot a pappal (Felipe atyával), akinek egyházi perselyében rejtegeti a gazdagoktól elszedett zsákmányát. Mégis, Zorro általában a kapitalista értékeket védelmezi, melybe a magántulajdon nyílt megsértése, a rablás nemigen fér bele. Még a Zorro álarcában is visszaköszön ez a motívum. Alejandro a piactéren elköt egy fekete paripát. Mentora, De la Vega orrol is rá ezért. Azt mondja, ő csak komoly emberrel foglalkozik, piti tolvajokkal semmi dolga.

Zorro általában szelíd fickó. Nem szívesen öl. Inkább kardlappal csap ellenfelére, belebokszol vagy -rúg, de csak „végszükségben” gyilkol. Még az olyan westernre hajazó adaptációkban is, mint például a Z, a fekete lovas és Z, a korbácsos ember (Zorro Rides Again, 1937, r: William Witney, John English), melyekben csak úgy csattognak a pisztolyok, sőt golyószóró és nemritkán robbanószer is feltűnik az egyes kalandokban, ő inkább a maga hagyományosabb eszközeivel (kard, korbács) veszi fel a küzdelmet, és jól alkalmazza a lövedék elől elhajoló képességét, valamint macskaügyességét is. Zorro akrobata és játékos. A vívások során is játszik ellenfelével. Szép példája ennek a Kard és szerelemben a nagy párbajt megelőző jelenet. Quintero pontos suhintással lecsap egy darabot a gyertyatartóból kiálló gyertyából. Zorro megsuhintja a másik gyertyát, de az egyben marad. Quintero gúnyosan mosolyog. De Zorro leemeli a csonkról a levágott darabot, amely azért nem esett le, mert elképesztően gyorsan suhant el alatta a penge. (És ha már itt tartunk, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a Mamoulian-adaptációban lenyűgözőek a vívójelenetek. Tökéletesek a mozdulatok. Nincs kaszálás a pengékkel, behajlított csukló stb. Tyron Power és J. Edward Bromberg gyönyörű, szabályos kitöréseket mutat be, precízek a védések-riposztok. Úgy meredtem a vászonra, mint egy Jackie Chan-filmen, csak itt éppen a valószerűség nyűgözött le. Micsoda különbség!) Zorro tehát kifárasztja, felőrli ellenfelét. Nem az a célja, hogy fizikailag végezzen vele, hanem hogy megtörje lélekben, szétzilálja idegileg. Az aztán úgyis letántorodik magától a magasból, vagy elfelejt elhajolni valami lengő teher elől, netán beleszalad Zorro pengéjébe. Zorrót kevésbé foglalkoztatja a küzdelem kimenetele (no hiszen, mikor nem is lehet kérdéses, ki győz). Küzdelme a mindenkori egzisztenciális erőfeszítéseink metaforája. Melyikünk nem szeretne ilyen magabiztosan viaskodni? Antonio Banderas az általa játszott Zorróba átörökített némi burleszk-viccelődést korábbi, mariachi- és desperado-figuráiból. Sokszor maga is meghökken, hogy talpon marad. Megdöbben, hogy sikerült egy-egy mutatványa. És nemegyszer megakad a „gépezet” (például hiába füttyent, Tornádó nevű lova nem jön, vagy belebonyolódik saját trükkjeibe). Nem csupán humorforrások ezek, hanem még emberközelibbé teszik a hőst. A Zorro legendája akciójeleneteinek dramaturgiája és ritmusa elképesztő látványt eredményezett. A keleti akcióhősöket vagy éppen a képregényekből és rajzfilmekről „élő” filmre varázsolt lényeket nézve már évek óta csodálhatjuk a fizikai törvényszerűségek tökéletes kiiktatását. Nincs gravitáció, se ízületek. Nincsen súlya semminek. Erre Banderas-Zorro nagyokat dobban egy-egy „földre” érkezésekor. Halljuk a nehéz köpeny suhogását, a nyögéseit. Dinamizmusát át- meg átszövi egyfajta nehézkesség. Lenyűgöző ritmusban adagolják ezt a kettősséget. Akárki akármit mond, ez a némiképpen hétköznapira stilizált Zorro a mienk. Ha jó napunk van, talán úgy is érezhetjük, mi magunk vagyunk. Úgy általában hétköznapiak vagyunk. A magam részéről gyakran érzek kisszerűséget is önmagamban. De mi van, ha bennünk is ott bujkál egy Zorro? Jó, nem öltünk álruhát, mert baromi nevetségesen festenénk benne, de ha akarnánk, végül is miért ne. Hátha mi is talpra esünk. Tulajdonképpen semmi az egész, csak egyszer el kell engedni magunkat. Mi sem könnyebb. Majd holnap kipróbáljuk. De addig is jó elmerengeni azon, hogy Zorro előtt éppen a mi hétköznapi életünk a minta. A Zorro álarcában „civilben” (Don Alejandro del Castillo y García spanyol nemest játszva) egy beszélgetés során megpróbálják kényelmetlen helyzetbe hozni Alejandrót azzal a kérdéssel, hogy mi a véleménye Zorróról. Persze nem tagadhatja meg másik szerepét (előttünk, nézők előtt, hiszen beszélgetőpartnerei nem is gyanítják, hogy ő lehet az álarcos lovag). A tagadás, a hazugság a mi hétköznapi védekezési mechanizmusunk. Ő okosan kivágja magát: „A hősködés romantikus illúzió”. Majd arra a kérdésre, hogy mi az ideális életvitel, így felel: „Ha birtokainkat jövedelmeztetjük, és jólétet teremtünk ifjú hölgyek számára.” Oh, hát a mi kis életünkre vágyik! A mi kis küzdelmeinkre. A mítosz visszájára fordított verziója is ott bujkál Banderas melegbarna, jámbor szemében. E kettősség hiánya miatt volt számomra idegen Delon Zorrója. Ő egyértelműen a fegyver erejében hisz. Barátjával, aki emberséges és igazságos kormányzója akar lenni Nuevo Aragónnak, kis híján ölre mennek. Diego szerint ennek elérése csak „ábránd”. Mikor Miguel Vegát leszúrják, a halálán levő férfi megesketi Diegót, ha kormányzóként a helyébe lép, nem fog gyilkolni. Ezért talál ki Diego egy másik személyiséget, Zorrót, akit nem köt az eskü. Delon-Zorro ravasz, kétszínű. Lenéz mindenkit maga körül. Nyoma sincs benne Rocco szelídségének, sokkal inkább A fekete tulipán-beli Guillaume de St. Preux-ra emlékeztet, akinek a francia forradalom a zavarosban halászás lehetőségét teremti meg, hogy másokat kihasználva meggazdagodjon. Persze Zorróként nem megy ilyen messzire, de stílusában mégis erre a figurára emlékeztet.

Az álarc egyrészt rejtheti, leplezheti énünk bizonyos felét, másrészt éppen hogy kiemelheti amúgy rejtett vonásainkat. Mégis az álarc látványa első pillanatban inkább idegenségérzetet, visszatetszést vált ki belőlünk. Sokunkból félelmet. A virtuális álarcoktól is tartunk (kinek mit rejthet a nekünk mutatott énje stb.), a kihívó álca mögött megbújó titok komoly aggodalmat ébreszthet bennünk. Pedig az álarc egyenletessége, simasága éppen hogy meg is nyugtathatna. Ezzel a kettősséggel játszanak zseniálisan a Zorro legendájának alkotói. A filmben mindenki alakoskodik. A legsötétebb gaztettet éppen a leplezetlenségükkel takargatják a filmbeli gonoszok. Armand báró célja, hogy a Kaliforniába csempészett szappanokból nitroglicerint, majd abból robbanóanyagot állítson elő, amivel elpusztíthatja az Egyesült Államokat. Most hagyjuk a film politikai inkorrektségét (franciák, spanyolok, angolok, vagyis mondjuk ki, az Európai Unió tör az Államokra), a lényeg a veszéllyel való szembenézés. Mintha azt sugallná a film a nézőinek, vigyázzatok, mert az ellenség a legváratlanabb helyekről támadhat, éppen kendőzetlenségével palástolva szándékát. Ugyanakkor meg is nyugtat, hiszen mint említettem, Elena személyében mindig vannak olyan hazafiak, akik képesek az ellenség saját fegyverét fordítani ellene. A mi Zorrónk ebben a koncepcióban csupán ellenpont. Ő a megtestesült reklámember. A kalapja, a maszkja, a lova, a Z betűje stb. mind-mind egy brand elemei. Az amerikai ember javarészt a márkajelzésekre reagál, a csillogó-villogó reklámokra. Mintha ezek mögött nem is lenne semmi. Pedig ott vannak, megbújnak. Tessék figyelni! Fordítsuk el tekintetünket Zorrótól!