Kerekes Anna
Testvérek között
2006. január

A paradicsomból való kiűzetés szégyenteljes tragédiája után a Biblia által említett következő drámai esemény Káin testvérgyilkossága. Az emberi erőszak ekkor ölt testet, és rögtön egy zavart érzelmi állapottal, a testvéri féltékenységgel hozható összefüggésbe. A Bibliában ezután számos történetben ismétlődik ez a minta, Ézsau Jákob iránti haragján át Józsefig, akit testvérei irgalmat nem ismerő féltékenységük következtében kútba dobnak, majd eladnak rabszolgának. De ugyanezekben a történetekben fölsejlik egy másik, szintén nehezen magyarázható jelenség, a testvéri szeretet. Amikor huszonöt év után Ézsau újra találkozik a hazafelé tartó Jákobbal, már nem az egykori csalót látja benne, aki furfangos anyja segítségével elorozta előle az elsőszülöttség jogát és elmenekült, maga mögött hagyva a megalázott idősebbet, hanem rég nem látott öccsét, saját vérét, és szíve őszintén örül. Ez az érzés talán még nehezebben magyarázható, mint a testvéri féltékenység, de a fivéri, nővéri kapcsolatokat általában e két érzés mentén lehet értelmezni. Hihetetlenül erős összetartó kapocs lehet a közös gyerekkor, az azonos kultúra, neveltetés, a genetikailag meghatározott hasonlóság, mind a külső, mind a belső értékeket tekintve. Ugyanakkor az egyazon anya és apa szeretetéért, elismeréséért vívott harc örökös rivalizálást hordoz magában. A túlzott szeretet, egymásra utaltság vagy éppen gondoskodási kényszer, illetve a szülők egyenlőtlenül mért szeretete számtalan konfliktuslehetőséget, drámai vagy éppen ellenkezőleg, romantikus, vidám helyzeteket teremthetnek. A filmtörténetben nagyjából mindegyikre találhatunk jó példát.

Klasszikus példa Elia Kazan Édentől keletre című filmje, mely egy Steinbeck-színmű adaptációja, ám a több szálon futó cselekményű drámából a rendező kiemelte Aron és Cal Káin és Ábel viszonyához hasonlatos testvéri kapcsolatát. A mű címe arra a filmben is elhangzó bibliai idézetre utal, mely szerint „elment Káin az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre”. Káinnak tehát menekülnie kellett, szégyenkezve meghúznia magát távol az édenkerttől, ugyanakkor Isten megkegyelmez neki, lehetőséget adva ezzel a bűnbánatra és egy új életre. Múlt havi lapszámunkban Csejk Miklós James Deanről szóló cikkében már volt szó a színész hihetetlenül intenzív, a szerepével egészen eggyé olvadó alakításáról, amely talán ebben a filmben csúcsosodik ki igazán, hiszen Dean saját tapasztalattal rendelkezik a tisztázatlan, nem stabil családi körülmények között felnőtt gyerek lelkivilágáról. Cal okkal lázad. Problémás gyerek lévén képtelen megszerezni apja szeretetét, aki a világot túlságosan feketén fehéren látja, és egyszerűen nem képes kisebb fiában fölfedezni azt a mohó vágyat a megfelelésre, a szeretet, az elismerés kivívására, amely a tehetetlen fiúban tombol. Cal a film elején szörnyű titokra bukkan: halottnak hitt anyja egy másik városban bordélyházat vezet. A találkozás megrázza a fiút, ám vádló magatartás helyett arra sarkallja, hogy még intenzívebben küzdjön az érzéketlen apa szeretetéért, hogy megpróbálja őt megérteni. A fiú látszólag jól kijön testvérével, Aronnal, a mintafiúval, annak ellenére, hogy a báty „készen kapja” apjuk szeretetét, megbecsülését. Ám a kezdetben csak tudat alatt folytatott harc egyre élesebbé válik, hiszen semmi sem szülhet nagyobb ellentétet két testvér között, mint az, ha az egyiket jobban szeretik a szülők, mint a másikat. Ám Aron ebből a harcból semmit sem érzékel, hiszen ő a kegyelt, mintafiúként, ártatlanul éli napjait, hite szerint még szereti is öccsét, de egyáltalán nem látja át a Cal lelkében dúló vihart és annak okait. Aron éppen apja föltétlen szeretete miatt van bukásra ítélve, gyenge emberként élete első nagy megrázkódtatását sem tudja elviselni. Nem küzdésre termett, soha sem kellett harcolnia semmiért, így végül erkölcsi értelemben is Cal kerül ki győztesen a csatából. És éppen azért, mert neki van lehetősége a fejlődésre, tulajdonképpen ő a szerencsésebb, mert apja szeretetéért küzdve saját lelkében tesz rendet – a Káin és Ábel-történet végül így válik A tékozló fiú történetévé.

Coppola A Keresztapa-trilógiájának sokrétűségébe még az is belefért, hogy megrázóan hiteles képet fessen a félresiklott testvéri kapcsolatokról. A Corleonéknak fontos a család, a hagyomány tisztelete, hogy egymást minden körülmények között segítsék, ám ez csak a látszat, valójában a film során egyre távolabb kerülnek ezektől az értékektől. Sőt, tulajdonképpen csak a látszat fontos nekik, a megkövült értékek, amelyeket szívük mélyén már nem tudnak elfogadni. A trilógia első részében összeomlani látszik a „család” – az apa, a Don utódjának kiléte bizonytalan. Tom, az örökbe fogadott fiú túl lágyszívű, nem való vezetőnek. Az apa szeretetéért, elismeréséért leginkább küzdő Sonny túlságosan agresszív, hirtelen haragú, ha ő kerülne vezető szerepbe, akár óriási bajba is sodorhatná a családot. Fredo nem elég okos és ügyes ahhoz, hogy bármilyen vezető szerepet elvállalhasson. És a Keresztapa groteszk tragédiája, hogy az egyetlen erkölcsös és jobb sorsra érdemes fiú, aki határozottan elutasítja családja kétes üzelmeit, egyben az egyetlen, aki van olyan határozott, erős akaratú és okos, hogy kézbe vegye a Corleone családot, ha a Don meghal. Michael kiemelkedik a többi közül, erősebb náluk, és valójában ez az elsőbbség – bár látszólag az apja ellen elkövetett merénylet – hajtja afelé, hogy végül ő legyen a keresztapa. Az, hogy ő az egyetlen, aki kihúzhatja a családot a csávából, nem csupán egy alázatos fiú mártírsága, hanem a testvérei felett aratott „győzelem” mámorító érzése is. Hiszen bebizonyosodott, hogy ő a legjobb, a legerősebb, a kiválasztott, aki bizonyos értelemben véve uralkodhat a többi felett. Ha ő a legmegfelelőbb keresztapa, az azt jelenti, hogy ő az összes testvér között a leghasonlatosabb a mindenki által tisztelt és szeretett apához. Bizonyos értelemben tehát Michael lesz saját testvérei fölött a családfő, úgy érzi, titulusával testvérei is apjukhoz hasonlóan fogják tisztelni. Ám valójában egyikük sem szereti az egyre kegyetlenebbé és szívtelenebbé váló Michaelt, sőt, még csak nem is tisztelik a hagyományos értelemben. Elfogadják, hogy ő a kiválasztott, de sem Tom, sem Fredo nem szeretik őt őszintén. Így végül Michael az, akit a többiek kitaszítanak maguk közül, még a látszólag mellette álló Connie is csak azért marad vele, mert semmilyen más módon nem biztosíthatta volna jövőjét. És hiába Michael az, aki megmenti a Corleone családot, éppen ő az, aki tönkreteszi a valódi értelemben vett családot. Az örök elutasított Fredo végül elárulja öccsét, nem tudja elviselni testvére szeretetlenségét és lekezelő magatartását, mégis bízik abban, hogy éppen azért, mert édestestvérek, bocsánatot nyerhet, ám Michael büszkesége egyszerűen nem engedi, hogy nyomorult testvére, az örök háttérbe szorított büntetlenül megússza az ellene szövetkezett emberekkel való együttműködést. Amilyen nehezen oldható ellentétek feszülnek a szülői szeretetért harcoló testvérek között, olyan összetartóak tudnak lenni azok, akiket a szülők magukra hagytak.

Ha a gyerek nem kapja meg a szülőtől a gondoskodást, szeretetet, akkor megpróbálja azt máshonnan megszerezni, sok esetben ilyenkor a testvérre támaszkodva. A hazai mozikban decemberben bemutatott Anyátlanok című japán film szívszorítóan ábrázolja négy magára hagyott kisgyerek sorsát, ahogyan a legidősebb fiú irányításával megpróbálják ellátni magukat. A szülői szeretetért, törődésért sóvárgó gyerekek törékeny anyja igazából maga is gyerek még, a szülői feladathoz nem nőtt föl, képtelen felelősséget vállalni fiaiért és lányaiért. A legidősebb gyerekre, a csupán tizenkét éves kisfiúra hárul a kényszerű feladat, hogy rendben tartsa a lakást, bevásároljon, ellássa testvéreit. Amikor pedig az anya végleg eltűnik, a kicsik szinte már apjukként kezelik ezt a vásott kisfiút, bizalmuk és ragaszkodásuk óriási terhet ró a gyerekre, aki még játszani szeretne, barátkozni a kortársaival, és testvéreihez hasonlóan borzasztóan vágyik a szülői szeretetre. De felelősséget érez a még nála is kisebb és védtelenebb testvérei iránt, és megpróbál apjukként viselkedni. Talán arról is szó van, hogy a fiú önnön sorsát látja a testvérei sorsában, és azt a szeretetet, amit nem kaphat meg, úgy próbálja kompenzálni, hogy legalább testvérei számára pótolja az anya szeretetét. Amit ő nem kaphat meg, meg akarja adni másnak, ugyanakkor mélyen megható, hogy ebben a kisgyerekben több felelősségérzet és szeretet van, mint felnőtt anyjában. A kétségbeesettség tetőpontján, amikor az anya már hónapok óta nem járt otthon, a vizet és az áramot kikapcsolták, és már ételre sincs pénzük, akkor ébred rá, hogy most már végleg az ő kezében van a saját és a többiek sorsa. A film két meghatározó jelenete ebből a szempontból, amikor írni tanítja húgát, és amikor elhatározza, hogy anyja ruháit eladva szerez némi pénzt. A tragédia azonban éppen akkor következik be, amikor a fiú kora által meghatározott természetes vágyai – az, hogy kortársaival játsszon, hogy a neki tetsző lánnyal töltse az időt – összeütközésbe kerülnek a kényszerűségből rárótt szülői szereppel. Kishúgának végzetes balesete akkor következik be, amikor ő éppen nincs otthon, és a húgától való búcsúzás drámai pillanataiban hajt fejet végleg a sorsa előtt, és vállalja föl megadóan azt a feladatot, hogy tizenkét évesen felnő, hogy fölnevelje öccsét és húgát. És éppen ebben a kilátástalanul tragikus befejezésben van a legtöbb optimizmus is, mert egy picit hihetünk abban, hogy a fiúnak talán sikerül felnevelnie két testvérét, talán sajátos módon mégsem szülő nélkül nőnek fel.

A szicíliai testvérekben viszont éppen a báty túlzó gondoskodása torkollik drámába. Giovanni Szicíliából Torinóba utazik, hogy gondját viselje ott tanuló öccsének. A tanulatlan Giovanni írni-olvasni sem tud, alkalmi segédmunkákból tartja fenn magát, az egyetlen, ami élteti, hogy rajongva szeretett öccséből tanult embert faragjon. Pótszülőként mindent megtesz, hogy Pietro zavartalanul koncentrálhasson tanulmányaira, ugyanakkor szégyelli, hogy tehetséges öccse mellett ő csupán egy délies akcentusú, analfabéta kétkezi munkás. És nagy igyekezetében éppen azt nem veszi észre, hogy Pietróval saját álmait akarja megvalósíttatni, hogy a lázadó kamasz közel sem ugyanarra vágyik, amire ő. Giovanni számára a műveltség, a tiszteletre méltó pozíció, a mások által megbecsült munka a lehető legtöbb, ami az életben elérhető. Valójában nem is akarja megérteni, hogy Pietro számára ez nem minden, hogy a tizenhat éves kamasz a szabadságról álmodozik, és elhanyagolja a tanulmányait, nem jár be az iskolába. Bátyja éppen ezért rettenetesen összetörik, amikor rájön, hogy Pietro más utat akar járni, és eltűnik Giovanni óvó tekintete elől. Amikor a kétségbeesett testvér bemegy az iskolába, egyértelművé válik, hogy öccse félbehagyott tanulmányait saját kudarcaként éli meg, hiszen azok az álmok nem valósultak meg, amelyekre ő vágyott olyan nagyon. Mikor hosszú idő után újra találkoznak, Pietro új erőre kapva tanulmányai befejezése előtt áll, a tanári pálya büszke várományosaként. Fölkeresi Giovannit, és most már pontosan érti, hogy azért kellett beváltania a hozzá fűzött reményeket, mert neki volt rá lehetősége, mert ő volt a szerencsésebb. Bátyjában a megbántottság, az értetlenség és az irigység kavarog, öccse háláját, amit korábban szerényen elutasított, most már sértődöttségből nem képes elfogadni, szűkszavúan hazaküldi a fiút, aki azonban utánarohan, és így szemtanúja lesz, amint Giovanni megöl egy férfit. Pietróban összeomlik a bátyja becsületességébe, nagyszerűségébe vetett bizalom, de valami magasztos eszmétől vezérelve, apadhatatlan hálájától és sajnálattól vezérelve magára vállalja annak tettét. Ezzel fizet hosszú évek önfeláldozásáért, de tulajdonképpen pontot is tesz mindkettejük sorsára. Giovanni már nem a mártír jó testvér többé, ő pedig lecsúszott, illúziókat vesztett nevelőintézetis, akit már csak a börtön vár tárt karokkal.
Sokkal kevésbé drámai módon, egy romantikus vígjátékba ágyazva is megjelenik hasonló probléma.

A 80-as évek egyik kultikus „könnyezve nevetős” filmje, a Benny és Joon konfliktusa is az, hogy a szülők halála miatt pótapaszerepbe kényszerülő Benny túlságosan ragaszkodóvá válik mentálisan nem teljesen egészséges húgához. Joon hangulatbetegségben szenved, talán mániás depressziós, és ezért bátyja állandó felügyeletére szorul. Benny húgára fordított energiája a munkáján és a barátaival alkalmanként játszott kártyapartin kívül minden mást kiszorít az életéből. A férfi nem randevúzik, nem utazik el, nem jár szórakozni. Hihetetlenül önfeláldozó, ugyanakkor Joon gyengesége biztosít neki egy állandóan szerethető és viszontszerető partnert. Ebben a kapcsolatban Benny sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, mint Joon, mert húga állapota jó ürügy lehet a férfi minden elszalasztott lehetőségére az életben, kapcsolatteremtési nehézségeire, például arra, hogy erőfeszítést tegyen egy nő kegyeinek elnyerésére. Az életben minden emberi kapcsolat lehetősége magában hordozza az esetleges kudarc lehetőségét is. Nem biztos, hogy valaki megszeret minket, bármilyen megnyerőek is vagyunk, és Demoklész kardjaként lebeg fölöttünk az örökös félelem, hogy egyedül maradunk. Viszont Benny önfeláldozásával tulajdonképpen biztosította magának, hogy testvére örökké mellette legyen. Ez nem önzőség kérdése, egyszerűen arról van szó, hogy a férfi hiába vállalta föl, hogy a szülői szeretetet és gondoskodást maximálisan pótolva neveli föl Joont, nem képes bölcs belátással kezelni azt a tényt, hogy a gyermek idővel elhagyja a szülőt, hiszen ő együtt nőtt föl testvérével, számára a lányon kívül nincs élet. Amikor „betolakodik” az életükbe Sam, Bennyn úrrá lesz a vak féltékenység. Egyfelől szörnyű számára, hogy akadhat rajta kívül más is, aki van olyan érzékeny, hogy minden defektusa ellenére is szeretni tudja a lányt, másfelől érzi, hogy Joon is távolodik tőle, a lány elvesztésének esélye kézzelfoghatóvá válik. Míg Joon számára óriási lépés, hogy elszakadhat testvérétől és önállóan élhet, addig ugyanez Benny számára azt jelenti, hogy kicsúszik lába alól az eddig biztosnak hitt talaj. Már nem Joon boldogsága a tét, hanem Bennyé, igazából neki kell önállóvá válnia, nem a lánynak.

Hasonló feladat nehezedik az Egy cipőben Rose-jára is. Anyja gyerekkorában meghalt, apja új felesége nem szíveli férje gyerekeit, így Rose zűrzavaros életű húga, Maggie az egyetlen igazi támasza az életben. Ám Rose Bennyvel ellentétben nem lelkesedik ezért a feladatért. Az Egy cipőben éppen amiatt érdekes, hogy egyszerre két oldaláról ábrázolja a testvéri kapcsolatot. Egyfelől a dögös Maggie és a csúnyácska, komplexusos Rose nővérek közt megszokott rivalizálását ábrázolja, másfelől viszont a szülők nélküli testvérek összetartását, egymásra utaltságát. Maggie, annak ellenére, hogy vidám, kedves és gyönyörű, elveszetten kavarog az életben, butának, szerencsétlennek hiszi magát, egyedül nem képes talpra állni. A túlsúlyával és magányával küszködő Rose pedig munkamániás ügyvédnő, akiről senki sem gondolná, hogy valójában milyen szomorú. Ez a két ember nyilván sohasem találna egymásra, ha nem lennének testvérek, és amilyen sorscsapásnak tűnik ez a film elején, olyan óriási szerencsének a happy end bekövetkeztével. A kezdetekkor a két nővér testvéri viszonyát puszta kényszerűségnek érzi, és bár Maggie testvérétől vár segítséget, Rose pedig ezt meg is adja, valójában mindketten lenézik a másikat, meg sem próbálják érteni egymás világnézetét, abba pedig főleg nem gondolnak bele, hogy lelkileg hogyan segíthetnének a másikon. A fordulat pedig akkor következik be, amikor a viszálykodás a tetőfokára hág, és Maggie puszta haragból elcsábítja nővére szeretőjét. A veszekedés és „szakítás” jelenete olyan ügyesen megrendezett, hogy nézőként sem tudunk őszintén haragudni Maggie-re. Olyan kétségbeesetten szedegeti a ruháit, zokogva, hogy nyilvánvalóan az a baja, hogy szánnivalóan gyerekes és önző. Úgy érezte, hogy haragja okán – mivel Rose felszólította, hogy költözzön el – joga van bármilyen alantas bosszúra testvére ellen, ez a végtelenül önző magatartás pedig kiszolgáltatottságát mutatja. Valójában Rose haragja is egyfajta ürügy, hogy végre joggal szabadulhasson meg húgától. A két lány tehát eltávolodik egymástól, hogy aztán újra visszataláljanak, amikorra Rose érzelmileg, Maggie pedig egzisztenciálisan összeszedte magát. Nem tartom felszínes magyarázatnak, hogy Maggie és Rose csak azért találnak újra egymásra, mert testvérek. A film éppen erről szól. Egy barátnői viszonyban szinte lehetetlen lenne a békülés. A testvéri viszony nem választás kérdése. És még a testvéri szeretet sem függ attól, hogy a másik milyen ember. Mert akármilyen is, benne mégis csak önmagunkat látjuk, a kultúrát, amelyből jöttünk, a közös gyerekkort, és azt a ritka érzést, hogy van valaki, akihez tulajdonképpen ok nélkül kötődünk érzelmileg. Curtis Hanson filmje minden esetleges közhelyessége ellenére nagyon bölcsen szól erről a magmagyarázhatatlan ragaszkodásról, ami a testvéreket összekötheti.

Hiába menekülnek, kergetik egymást, nem tudnak érzelmileg olyan messzire kerülni, hogy ne kösse össze őket egy ösztönös szeretet. A két lány számára, akik anyjukat korán elveszítették, apjuk pedig nem volt feléjük nyitott, egymás közelsége és szeretete jelentette a családba tartozás élményét. Senki mással nem élhették át megfelelően ezt az érzést, és hiába rivalizálnak egymással és különböznek olyan markánsan, lényük helyettesíthetetlenül értékes a másik számára. A Keresztapa-trilógia befejező részében erre a megmagyarázhatatlanul erőteljes érzelmi kötődésre döbben rá a már megöregedett Michael Corleone. Amilyen biztos volt benne egykor, hogy a család ellen fordult árulón bosszút kell állni, olyan mélyen mar bele a szívébe a tudat, hogy meggyilkoltatta testvérét. Nem talál többé feloldozást önmaga számára, mentséget tettére. Elborzasztja a tudat, hogy egykor olyan könnyedén megtette azt, amit a lelkiismeretének meg kellett volna akadályoznia. És ekkor jön rá arra, hogy a lelkiismerete már régen odavan. „Olyanok vagyunk, mint az egy zsákból vetett magok; egészséges gyümölcsöket kell hoznunk. No, és ha akad köztünk egy romlott, hát el kell különítenünk.”

A Rocco és fivérei Cirója egészen másképp gondolkodik a testvéri szeretetről, és érveit az erkölcs örökérvényűségével támasztja alá, mégsem dönthetünk úgy tiszta szívvel, hogy annak van igaza, aki a szereteten alapuló kapcsolatokban sem ismeri az elfogultságot, akinek értékrendjében az igazság áll mindenek fölött. Nem beszélve arról, hogy az igazság a legtöbb esetben egyáltalán nem egyértelmű. Rocco és négy testvére a jobb megélhetés, a több lehetőség utáni vágyában költözik föl a városba, ahol ketten megtalálják a számításukat, ketten viszont nem tudnak megfelelően beilleszkedni ebbe a közegbe, és az ő tragédiájukból leszűrt tapasztalat az, ami a legkisebb Lukát talán újra a vidéki élet felé tereli. A film két központi figurája az angyali jóságú Rocco és a minden kitartást nélkülöző, léha Simone. Simone mindenben szenvedélyes, de vágya túl hamar kihal. Bokszolni kezd, amiben tehetséges lenne, de ő csak az út végét, a hírnevet, a gazdagságot látja, arra már nem képes, hogy azon kemény munkával, kitartással és szükséges kudarcokkal végig is menjen. Simone a klasszikus vesztes. Arra ítéltetett, hogy elbukjon. Végzetét nem lehet csupán arra a veszteségre szűkíteni, hogy a nő, akibe őrülten szerelmes, elhagyja. Simonét már eleve a végzete hajtja bele ebbe a kapcsolatba. Szinte szüksége van egy értelmetlen szenvedélyre, ami elemészti. Az elejétől fogva önmagát csapja be: tudja, hogy Nadia szerelme sohasem lesz az övé, hiszen a nő nyilvánvalóan semmit sem akar a fiútól. A csöndes Rocco szinte véletlenül válik főszereplővé. Két idősebb testvérével, Vincenzóval és Ciróval ellentétben ő nem találja helyét a városban, ugyanakkor vidékre sincs már bátorsága visszamenni. Tulajdonképpen sodródik az árral, hagyja, hogy életét mások irányítsák. De Rocco a szintén sodródó Simonéval ellentétben boldogságra van ítéltetve. Az örök vesztessel szemben ő a szerencse fia. Amikor visszatér a katonaságból, bokszolni kezd, és kiderül, hogy óriási tehetség, mindeközben pedig elnyeri bátyja egykori kedvesének szerelmét. Amikor Simone ezt megtudja, beteges féltékenységében megveri öccsét. Roccóban ez óriási változást eredményez. Valami megtörik benne abban a pillanatban, amikor tisztán és világosan látja, milyen szerencsétlen, lecsúszott, reménytelen alak a bátyja. Ekkor úgy dönt, hogy szembefordul saját jó sorsával, és eltaszítja magától a boldogságot, hátha úgy megszabadul a kínzó lelkiismeret-furdalástól. Úgy érzi, testvérének éppen ugyanannyi esélye volt mindent megkapni a sorstól, mint neki, végtelen igazságtalanságnak érzi, hogy a siker és a szerelem mégis neki jutott. Annak ellenére, hogy Rocco visszaküldi Nadiát Simonéhoz, maga pedig akarata ellenére bokszol, hogy testvére is ott maradhasson az egyesületben, érzi, hogy bátyját már nem válthatja meg. Emellett viszont Roccóban csakugyan fölébred a heves testvéri szeretet, és ez teszi képessé arra, hogy szétzúzza alig meglelt boldogságát, csak hogy puszta szerencséjével ne alázza meg bátyját.
Ám Rocco megbocsátása, angyali szeretete már túlságosan önmagáért való, észre sem veszi, hogy ezzel éppen hogy még mélyebbre taszítja bátyját saját semmirekellősége mocsarában, segítőkészsége végül gyilkosságba torkollik. (Ehhez közvetlenül hozzájárul, hogy az éppen Rocco által megalázott Nadia vad gyűlölettel a szívében elhagyja Simonét.) Rocco nem tudja, hol a megbocsátás határa, hogy az mikortól válik már kárára annak, akin éppen segíteni szeretnénk. Ugyanakkor Ciróból pedig éppen az az elnéző szeretet hiányzik, ami egyedivé tehetné testvéreihez való viszonyát. A már külön családot alapító Vincenzo és a bűnöző Simone számára pedig semmit sem jelent a család. Ahogyan a végszóban elhangzik, talán a legkisebb, Luka lesz az, aki újra képes lesz értelmezni a családi értékeket, aki okulva a tragédiákból, talán más életet él majd.

A Hannah és nővérei Woody Allen egyik legjobb filmje. Három nővér életének egy rövid szakaszát bemutatva ábrázolja férfi és nő, gyermek és szülő, és három, nagyjából azonos korú lánytestvér viszonyát. A kiindulási alap itt is a szülők által elhanyagolt gyerekek egymásra támaszkodása. Bár az első jelenetben, a Hannah-éknál rendezett Hálaadáson egy látszólag bohém, szeretetteli művészcsaládba csöppenünk, lassan világossá válik, a film közepén pedig ki is mondatik, hogy az ígéretes színészkarrierről valójában mindig csak álmodozó szülők, bár szerették lányaikat, nem törődtek velük eleget, nem nevelték őket. Hannah a legidősebb, és ő vállalja föl az anya szerepét, a családi ünnepeket is mindig az ő házában rendezik. Még a szülők is rá támaszkodnak, tulajdonképpen mindenkit ő segít ki lelki válságából. Hannah mindeközben tehetséges színésznő, aki a színpadot önfeláldozóan otthagyta, hogy főállású családanya legyen könyvelő férje oldalán. A film kezdetén nagy visszatéréséhez, egyben utolsó színpadi szerepéhez gratulál a család. Két nővére már sokkal zűrösebb, válságosabb szituációban van. A szépséges és kedves Lee a nála jóval idősebb, szikár, antiszociális festő férje mellett kamaszlányként éli életét. Látszólag kiegyensúlyozott, ám párkapcsolata válságban van, és az is kiderül, hogy korábban alkoholproblémái voltak. Holly a legzűrösebb mindhárom lány közül. Harmincas éveiben járhat, de még nem találta meg sem a hivatását, sem élete férfiját. Mind a női, mind a színésznői szerepben csak bukdácsol, kudarcot kudarcra halmozva keresi önmagát. Számtalan dologba belevág, aztán megunja, szerelmi életében is mindig a legalkalmatlanabb férfit szemeli ki magának. Ő mégis nyitott könyv a két másik nővér számára, „problémás gyerekként” vele kell a legtöbbet foglalkozni, mindig az ő gondjai vannak terítéken. Holly és Lee tehát valójában még nem nőttek ki a gyermekkorból, és érzelmileg erőteljesen támaszkodnak Hannah-ra. (Holly még anyagilag is). Pedig a látszólag tökéletes életet élő, tehetséges és szerencsés nő élete is válságba jutott. Férje beleszeret Leebe, és titokban viszonyt kezdenek. Az, hogy az alapjában jóindulatú Lee belemegy ebbe a kapcsolatba, amivel tulajdonképpen rettenetes dolgot követ el nővére ellen, bizonytalanságát, önbizalomhiányát mutatja. Ő az, aki mindig csak kapott – a férjétől, a testvérétől –, de sohasem volt alkalma adni. Most, hogy odaadja magát egy férfinak, aki őrülten vágyik rá, akit ezzel boldoggá tesz, átélheti végre ezt az érzést. A tény pedig, hogy mindezt Hannah ellen teszi, erős komplexusát mutatja a nővérével szemben, egyfelől pedig egyfajta lázadást is az önjelölt szülő ellen. Holly és Lee sem anyjuknak, sem testvérüknek nem tudják igazán elfogadni Hannah-t, éppen azért, mert a nő mindkét szerepben feltűnik előttük. Emellett pedig képtelen megosztani húgaival saját problémáit. Míg házassága haldoklik, ő kiegyensúlyozott és problémamentes nőként tűnik föl a szemükben. Mindig kívül reked a testvéri viszonyon. A film végén viszont végérvényesen rátalál az anyaszerep. Házasságát ragaszkodásával és melegszívűségével megmenti, ugyanakkor groteszk módon, közvetve hozzásegíti Lee-t ahhoz, hogy rátaláljon a megfelelő férfire, és egyenesbe hozza életét. Hollynak is ő ad pénzt, amikor az elhatározza, hogy írni kezd, és végül tényleg tehetséges drámaírónak bizonyul, a stabil kapcsolatot, élete férfiját pedig Mickey, Hannah első férje személyében találja meg.