Interjú Vranik Rolanddal, a Fekete kefe rendezőjével
2005. október

A 36. filmszemlénk legfontosabb eredménye volt, hogy elsőfilmes kapta a fődíjat. Eddig a zsűri kerülte az ilyen horderejű döntéseket, így Pálfi György (Hukkle), Fazekas Csaba (Boldog születésnapot!), Török Ferenc (Moszkva tér) vagy Fliegauf Benedek (Rengeteg) is „csak” elsőfilmes kategóriában került díjazásra. Idén megtört a jég, és a fődíjat „újszerű filmnyelvi megoldásaiért és az alkotói célokat kivételes pontossággal szolgáló csapatmunkáért” a Fekete kefe kapta.

– A szemledíjatokkal a zsűri mintha az egész, a Simó-osztállyal és Mundruczó Kornéllal kezdődő fiatal generációt is jutalmazta volna. Te is így érzed?

– Lehet, de szerintem inkább a Fekete kefének szólt az elismerés, mivel én nem gondolkodom generációkban. Szerintem a Ferivel, a Gyurival, a Mundruczó Kornéllal vagy a Fliegauf Benedekkel nem képviselünk valamiféle generációs irányzatot. Azt szeretném, ha mindenki más filmet készítene, s nem lehetne felismerni, hogy melyik nemzedék csinálja. Nem is szerettem soha ezt a szellemet, a generációkban, hullámokban való összeverődést. Számomra soha nem volt érdekes ez – azt mondom, hogy egy rendező viszonylag egyedül van, amikor kitalálja a dolgait, megcsinálja a filmjét. Hogy milyen generációhoz tartozik, nem lényeges.

– Miért épp most jött el a te időd nagyjátékfilm készítésére?

– Talán a természetes szelekció miatt. Gondolj bele, hány fiatal szeretne évről évre lehetőséghez jutni Magyarországon! Ez mindenkinek nem sikerülhet. De ez nemcsak nálunk van így, Hollandiában például három-négy fiatal tud évente filmet készíteni. Írtam egy könyvet, összeállt egy nagyon jó produceri gárda, mellém-mögém állt Pohárnok Gergő, akinek ez már a nyolcadik játékfilmje volt. Alkotótárs volt, nem csak operatőr. A kuratórium pedig úgy gondolta, hogy adjunk nekik egy kis pénzt, s kaptunk 30 millió forintot. Tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy láttak benne fantáziát.

– Miért fekete-fehér a film?

– Pohárnok találta ki, meggyőzött, mivel ez egy valóságtól elrugaszkodott történet, ugyanakkor realisztikus elemekkel van átszőve. Elkezdtünk gondolkodni, hogyan fogjuk az egészet egységbe, s hogy emeljük el formailag is a történetet a valóságtól. A fekete-fehér színhasználat adta mindkét problémára a megoldást.

– Nem félsz attól, hogy ettől a filmet művészieskedéssel vádolják meg, s több nézőt is elriasztotok?

– Erre soha nem gondoltam. Van egy elképzelésem, hogy mit szeretnék, s abban nincsenek benne azok a szavak, hogy közönségbarát, a producerek vágyai, a forgalmazhatósági szempontok. Erre a kasszasiker-alkotások építenek, én azonban egy szerzői filmet készítettem, amely nem nagyon veszi figyelembe ezeket a szempontokat. Ami nem azt jelenti, hogy az egész átfordul valamiféle öncélúságba, s összevissza vagdalkozol a hülye ötleteiddel – de ezek a szempontok, még egyszer hangsúlyozom, nem elsődlegesek. Olyan filmeket fogok csinálni, amelyekről azt gondolom, hogy számomra érdekesek. Nem hiszem, hogy a filmkészítés azon területén tevékenykednék, melyet szigorú normák szabályoznak: miként kell elkészíteni egy sztorit, hogy nagy bevételt hozzon. Persze én végtelenül tisztelem azokat az alkotókat, akik képesek nagyszabású hollywoodi akciófilmeket csinálni – egyszerűen számomra nem ez jelent kihívást, s meg kellene erőszakolnom magam, hogy valami hasonlót tudjak csinálni.

– A Fekete kefééhez hasonló problémákat boncolgat a Szezon is, kézenfekvő a párhuzam…

– A Szezon konkrét problémát dolgoz fel szociális érzékenységgel, realista film, a Fekete kefe pedig nem feltétlenül látja tragikusan a dolgokat. Inkább azt mondja, hogy lehet így is élni. Mondjuk, ha továbbgondolod a filmemen belüli egy napot, akkor meg lehet ijedni attól, hogy valakinek az élete így zajlik, de nem feltétlenül látom úgy a fiatalokat, hogy az életük valamiféle dramatikus alagútban halad, ahol a vég a börtön vagy a személyiség összeomlása. Azt gondolom, hogy ezen a platformon ki lehet mindenfelé szállni, fölfelé, lefelé, oldalra. Ez egy állapot, egy helyzet. A film huszonnégy órát örökít meg, ez a huszonnégy óra semmi esetre sem reprezentálja a mai magyar társadalomban élő fiatalok helyzetét.

– Volt improvizáció a filmben? A szereplők természetessége néha rögtönzést sejtet…

– Nem. A könyv szerint haladtunk. Lehet, hogy egy későbbi filmemben az ötlet maga elbírja majd, hogy a színészek improvizáljanak, de valahogy most nekem ez a könyvpontosság nagyon tetszik.

– Volt-e olyan ötlet, amely már nagyon bizarr, netán költséges volt, s emiatt el kellett vetni?

– Anyagi okok miatt sokat kellett metszegetni, de ez természetes. Például az aerobik-jelenet egy nagyszabású rész lett volna, s általában is ebben a ritmusban ez egy két és fél órás film lett volna.

– Az sokkal jobban kifejezte volna a lebegést és lelassultságot, mert hogy olyan sokáig tart?

– Pontosan. Egy állati hosszú filmet szerettem volna, s amikor elkészült, hosszú tanácskozások kezdődtek a vágóval, Kiss Wandával, Pohárnokkal és a producerekkel, s végül beadtam a derekam. A mai napig sem tudom, hogy jól tettem-e, vagy nem, de az elsőfilmes bizonytalanságával végül ráálltam, hogy legyen rövidebb, pörgősebb, nézhetőbb a film, hiszen így is nagyon lassú.

– Nem tartasz attól, hogy az alkotás témája és lelassultsága miatt esetleg „szívósfilmként” lesz kultikus videós berkekben?

– Nem szeretném, ha ez lenne. Nem nagyon pártolom a drogot – elavult és lejárt dolognak tartom ezt az egész fűkultuszt. Ha megnézed a filmet, akkor ez a téma meglehetősen cinikus és szarkasztikus módon kerül ábrázolásra benne. Engem nem érdekel ez a dolog, unom a drogos filmeket, elavultnak tartom a témát.

– Nem mentél el a romantika irányába, pedig a négy fiú ellensúlyozására kézenfekvőnek tűnhetett volna némi érzelem megjelenítése.

– Voltak romantikus szálak a forgatókönyvben, de a négy fiú hányavetisége – semmi mellett nem tudnak kitartani, állást foglalni – megelőlegezte, hogy a szerelemben sem tudnak érvényesülni. Ezek a srácok bármikor bármit félbehagynak a lustaság és a nemtörődömség miatt, s ezért nem illett volna egy romantikus szál bele.

– Mire számítasz a mozikban?

– Egy elvárásom van, hogy egy-két olyan ember, akivel hasonló az ízlésünk, bejöjjön. Szeretném, ha megértenék a film lényegét. Mindegy, hogy ez ezer ember vagy százezer. Persze az lenne a legjobb, ha minél többen megnéznék, elvégre egy film ezért készül, ezért van benne ennyi pénz.

– Elsősorban fiataloknak szól?

– Nem úgy néz ki, sőt, a nagyon fiatalok picit tiltakoznak ellene. A fiatalok tele vannak célokkal, lendülettel, romantikusak, ez a film pedig megvonja tőlük ezt az életképet. Sok tesztvetítés volt, s nem igazán tudták belőni, hogy pontosan mely korosztálynak is szól.

– Akarva-akaratlanul elég magasra tetted a mércét. A folytatás mi lehet ezek után? Biztosan foglalkoztat egy második nagyjátékfilm gondolata.

– Elkészült a szinopszis, és kaptam az NKA-tól támogatást forgatókönyvírásra, készül a következő játékfilm. A mérce? Nézd, én nem keverem össze a sportot a filmkészítéssel. Azt gondolom, nem trófeát gyűjt az ember, eleve egy kicsit abszurd dolog, hogy díjakat meg érmeket adunk filmeknek, hiszen egy: nem ezért csinálja az ember, kettő: nagyon sok film ezért, mások meg azért jók. A Fekete keféről is sok ember azt gondolja, hogy borzalom, sokan meg azt, hogy nagyon jó. Az viszont biztos, hogy a következő filmemet színesben fogom elkészíteni, s ismét Pohárnok Gergővel.

Szerkesztette: Kárpáti György