Molnár Zsófia
Francia filmek a mozikban - forgalmazók, kíméljetek!
2005. július

Életemben először nehezemre esett végignézni az országba érkezett francia filmeket. De nem csak pszichés korlátaim, hanem praktikus zavarok is beleszóltak az örömteli mozilátogatásba. Tudniillik nem épp olyan filmekről van (lesz) itt szó, amelyek sokáig maradtak a mozik főműsoridejében - legfeljebb valamelyik tévécsatorna tűzi majd őket műsorára a nézettségi mutatók szerinti legmagasabb érték idősávjában. Ez a körülmény ugyanakkor hálára is kötelez, mert nincs annál szebb, mint beülni harmadmagammal egy 150 fős, légkondicionált terem szabadon választott sorába, távol a pattogatott kukorica és a jégkockákkal teli kólában kalimpáló szívószálak sercegésétől.

A kényelmes fotelek mennyei magányában egyre csak azon gondolkozom, hogyan válogatják össze a forgalmazók azokat a filmeket, amelyeket - szerintük - érdemes behozni. Ehhez a kérdéshez nem értek, csak hát szöget ütött a fejembe (nem először, de most mélyre), amelyet folyamatosan ráztam; miközben Arsene Lupin és San Antonio felügyelő kalandjait figyeltem. Kevesen voltunk, akik nem akartuk tudomásul venni, hogy a két legendás szívtipró már a filmek bemutatójának hetében megdöntötte a negatív mozilátogatási rekordot.

Arsene Lupin

Arsene Lupin bukása különösen nagy fájdalmat okoz nekem, ahogyan maga Jean-Paul Salomé filmje is. Tudom, eljárt felettem az idő, lehetnék kicsit megértőbb, de a századfordulós kalandregények ezen figurája gyermekkorom kedves emléke. Amikor az engedélyezett időben odakuporodom a tévé elé és nézhetem - persze fekete-fehérben -, amint az úri betörő („le cambrioleur gentleman”, bár ezt csak később tanultam meg róla) udvarlás közben, előtt vagy után elegánsan - hangsúlyozom: elegánsan - megfosztja a gazdagokat és a csalókat felesleges csecsebecséiktől. Mert a tévésorozatban a Lupint játszó Georges Descrieres igen finoman adta a figurát, nála az volt a lényeg, ami a szerzőnél, Maurice Leblanc-nál: ez nem egy becstelen alak, hanem afféle maszk nélküli Facia Negra, aki talán kleptomániás, mégis egyértelműen kedves a számunkra. Napjaink Lupinje, Romain Duris egész mást mutat belőle. Az volt az érzésem, hogy ez a harmincéves színész (fontos adat ez: olvastam az egyik francia filmes lapban, hogyan próbálta a riporter összegzésre késztetni pályája delelőjén a mellékelt fotón kevéssé izmos felsőtestét kitakaró „sztárt”) nagyon meg akar ám felelni a rá osztott, végre hatalmas költségvetésű feladatnak, oly peckesen fut a luxushajó biztonsági személyzete előtt, hogy végül gyönyörű ívben ugorjék a tengerbe. Személy szerint nekem többet adott kis költségvetésű korszakában, amelynek jobban meg is felelt az alkata (és az a kis beszédhiba, ami leginkább a popszakmában segíthetné a csúcsra). Aki látta, nem feledheti, hogyan dalolt pár éve még a fa alatt üldögélő Cécile Cassard-nak egy pink bugyiban (nem tévedés). Na, de vissza Lupinhez! A két kulcsszó az úri és a betörő/tolvaj. Salomé filmjében éppen a lényegről csak két, meglehetősen súlytalan (mert kioltott) jelenet szól, a regényfolyamból kiválasztott, összegyúrt központi történet közvetlen kerete. A luxushajón az ifjú Lupin a női nyakakat, kezeket, füleket finoman és félreérthetően súrolva csupaszítja le. Az angyali mosolyú fiatalemberre a gyanú árnyéka sem vetül. Ez Leblanc Lupinje. Csak hát, úgy tűnik, Salomé értelmezésében ez a fiú kétballábas: menekülés közben elvágódik a lépcsőn, és el is veszíti a zsákmány egy részét. Majd jön a másik lopkodós jelenet, ami megkérdőjelez mindent, amit addig tudtunk hősünkről. A cselszövő Cagliostro grófnőnek nem elég az ifjú hódolata, neki bizonyíték kell Arsene képességeiről. Már akkor gyanút fogunk, amikor kart karba öltve belépnek a kaszinóba: kirívó eleganciájuk feltűnően nevetséges, és Arsene láthatóan nagyon szenved, miközben áthelyezi a grófnőre az általa kiszemelt ékszereket. Hát vághat pofákat egy szenvedélyes tolvaj munka közben?! Hol van itt a lopás öröme?! A belső keret zárójelenetében pedig már nem tudjuk komolyan venni a kesztyűs kezű, piperkőc betörőt, aki bájos áldozatának garantálja, hogy reggelre mindent visszaszállít a házába, mert kétszer egy ilyen asszonyt mégsem foszthat ki. Mintha közben mi sem történt volna...

Bár ami történt, az se nem igazán lényeges, se nem igazán tiszta - és azt hiszem, egy vérbeli, történelmi hátterű kosztümös filmnél ez nagy baj. Csak azt látjuk, hogyan alakul ki egy királypárti összeesküvés és a Maurice Leblanc szűkebb normandiai pátriájában található lélegzetelállító sziklás tengerpart háttere előtt Arsene Lupin valóságképe, hogyan válik végül az apját csalárd gyilkosság áldozatának hívő kisfiúból apagyilkos, majd a szemét minden pillanatban nyitva tartó ősz halántékú állampolgár, aki megakadályozza, hogy a Cagliostro grófnő által felnevelt fia elkövessen egy merényletet a trónörökös ellen. Mindezzel semmi baj sem lenne, mert a film szép, technikailag nem hagy maga után sok kívánnivalót. De azt azért el kellene döntenie, hogy sírásra vagy nevetésre késztesse a nézőt. Én, legalábbis egyszer, nevetve sírtam (vagy sírva nevettem?): amikor az Arsene apjának plasztikai műtétjeit összefoglaló gyorsított snittben Zorro kardja átszabta a közeliben mutatott arcot.

San Antonio

A másik modern „irodalmi mítosz” mai filmadaptációja előtt, ha lehet, még értetlenebbül ültem. San Antonio is egy mítosz - a franciáknak, ahogyan Arsene Lupin is, sajnos, csak nekik az. Kénytelen is vagyok mellébeszélni... Ez a hosszú sorozat könnyed, némi vicces, erotikus zamattal átitatott krimi Franciaország egyik legnagyobb könyvkiadójának gondozásában, apa és fia tollából (Patrice és Frédéric Dard), arra jó a lelkes nyelvtanulóknak, hogy először megijedjenek tőle, aztán éjszaka megálmodják a szóviccek megfejtéseit. Ezekben a könyvekben ugyanis gyakorlatilag nincs olyan mondat, ami ne lenne pikánsan kétértelmű. Azt hiszem, ha fordításra ajánlanának egyet, olyan tíz oldal per év tempóval számolnék. De ez nem nagyon derül ki a moziban. Ugyanakkor a magyar felirat nem rossz, csak kevés. A feladat megoldhatatlan és talán felesleges. Mert hiába az őszülő halántékú, vagány, szabad szájú, éles elméjű, sármos, minden nőnél sikeres felügyelőt, Sanát alakító Gérard Lanvin jelenléte, hiába a zabálóbajnok, gátlástalanul a szoknyák alá orientált, faragatlan, kicsit kevésbé okos, ellenben előléptetett Bérurier felügyelőt játszó Gérard Depardieu egyre meggyőzőbb alakítása az immáron többedszerre (helyesen) ráosztott szerepkörben, ez a film számomra, számunkra nem igazán szórakoztató - talán az „ultragagyi” kifejezés a legtalálóbb rá. De idézhetném az egyik szereplőt is akár: „Ez rosszabb, mint a Star Wars!” A két szálon futó nyomozás teljesen banalizálódik, holott előbb a francia nagykövetet rabolják el egy brit fürdőhelyről, majd maga a francia köztársasági elnök szívódik fel. De ezért nem tudom a szerzőt okolni, mert neki legalább van stílusa, a szövegben van spiritusz, nem úgy, mint Frédéric Auburtin filmjében, ahol talán a főcím feliratozása a leginkább megnyerő (bár az meg a Rózsaszín párducéra vagy az Astérix-filmekére emlékeztet, és - megjegyzem - ez utóbbi összehasonlítás távolról sem bók). Sablonos, színtelen alakításokat sorjáz sok remek színész, köztük Michel Galabru, akinek szintén nagy múltja van a rendőrfilmekben. Itt minden pasi minden értelemben a jó nőktől várja a segítséget vagy a megváltást, ezt igazolandó az egyik emberrablás-sorozat mögött is egy nagyasszony áll. Egész egyszerűen nem értem, miért született meg ez a film... De hogy valamit azért hozzáadjunk azok számára, akik lábat rázva végignézték, említsük meg az utcaseprőből különleges osztaggá avanzsált fekete bőrű Jérémie Blanc (azaz Fehér) alakját, akinek a műveltsége még a rendőrség oszlopos tagjait is szájtátásra készteti, nyelvhasználata pedig elgondolkodtatóan hathat a mai franciaországi társadalmi viszonyokat illetően: „Ez a nő sosem tűnt valami tisztának. De hát mindenki söpörjön csak a maga portája előtt!” Arra a jelenetre viszont már tényleg nem tudok mit mondani, amelyben az elhagyott (nem kisebb emberért, mint a Francia Köztársaság elnökéért) dél-amerikai szerető, akit sokkal nagyobb maffia-ágyúnak tart a rendőrség, mint ami, leszörfözik egy párizsi bérház belső lépcsőjén az imént kidöntött ajtón, miközben Sana fia, az ifjú rendőrtanonc a tűzoltóvezetéken követi...

36

Az év másik zsarufilmje, a 36 (eredeti címén 36 Quai des Orfevres, azaz a francia bűnügyi rendőrség párizsi székhelyének a címe, ami egy franciának megint csak mond valamit, de nekünk?) ennél jóval élvezhetőbb. Olivier Marchal igaz történettel dolgozott - maga is rendőr volt -, amit talán túl nagy műgonddal filmesített meg. A San Antonióval való összehasonlítás nem alaptalan, hiszen két színész is közös ezekben a filmekben, és mindkettő lényegesen árnyaltabban játszik itt - hát igen, mennyit jelent a színészvezetés. Depardieu itt nem az ostoba, hanem a rossz (szakmai értelemben, mint erre a felesége is felhívja a figyelmet), gonosz, gerinctelen, karrierista rendőrfelügyelőt (Klein) alakítja. A vele szemben álló jó zsaru felesége, Valeria Golino pedig - aki mellesleg a két férfi elfojtott konfliktusának oka - Auburtinnél egy külföldi szélhámosnőt játszott bájos akcentussal, amire, mint tudjuk, buknak a francia férfiak. A cselekmény mozgalmas, egy percig sem unatkozunk, dramaturgiailag - egy apróság kivételével - támadhatatlan. Kész helyzetből indulunk: Vrinks felügyelő zokog a börtönben. Ekkor még nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ő a jó fiú, az áldozat. Az ilyen kezdés azt sugallná, nem lesz itt feloldás, de Marchal nem áll meg. Miután elmeséli a sztorit a film kezdőpontjának kialakulásáig, kiszabadítja „hősét”, bevet egy-két klisét (a megjavult, támogatott exprostituált befogadja a börtönviselt felügyelőt, aki megkeresi a halott feleségére kísértetiesen hasonlító lányát, de még mielőtt elhagyja a várost, bosszút akar állni) és megoldja a történetet úgy, hogy Vrinks keze közben teljesen tiszta marad - ez az, ami már nem így történt a valóságban. A film elsősorban erkölcsi mondanivalót hordoz egy kétpólusú világ megrajzolásával, alapvető problémákat fogalmaz meg: rendőrök és bűnözők (persze ők minimum arabok... lásd még Jérémie Blanc), jó zsaruk és rossz zsaruk, bátrak és gyávák, jó és rossz döntések, fegyelmezett és végzetesen fegyelmezetlen emberek. Depardieu itt nem az ösztönállatot, hanem csak egyszerűen az állatot hozza. Számára nincsenek játékszabályok, csak olyanok, amelyeket ő diktál. Erre Klein meg is kapja a lehetőséget, miután kiiktatta Vrinkset - eszköztárában talán Kleiné a legkidolgozottabb figura: amíg nem biztos a győzelem, csak iszik, rendőrfőnöki kinevezése után pedig csak eszik. Depardieu durvaságának ellenpontozására remek választás volt Daniel Auteuil finomsága, mert ő az a színész, akitől majdnem mindent elfogadunk, ha sír, ha üvölt, ha lepaktál egy besúgóval, és azt is, ha nem. De csak a film legvégén jöttem rá, mi volt az, ami mégis zavart: az a fent említett túlzott műgond, amitől ezek a hús-vér emberek mégis elemelkedtek a földtől - végig, minden egyes jelenet, minden egyes dialógus alatt szól az ezt támogató, igen kifejező zene.

Mint egy angyal

Felüdülésképpen aztán az ember elmegy és megnézi Agnes Jaoui új filmjét, a Mint egy angyal címűt (Comme une image, szó szerinti fordításban: Mint egy kép stb.), ami könnyedebbnek ígérkezik - semmi konkrét bűntény, lopás, emberrablás, sehol egy csepp vér. Itt a lélektan játszik főszerepet, mert színész az nem. A cselekmény (túl) sok szálon fut: van először is egy szép hangú, de meglehetősen molett ifjú hölgy, Lolita Cassard (Marilou Berry közepes, de kedves alakításában), aki iszonyúan vágyik elsősorban az apja, másodsorban egy korban hozzá illő legény szeretetére. Aztán van a papa, az épp írói válságban lévő sikeres könyvkiadó, az ő fiatal feleségével. Ehhez a családhoz dörgölődzik aztán a lány énektanárnője, aki addig persze oda sem figyel a gyerekre, amíg meg nem tudja, ki az apja - ez Lolita keresztje. Az énektanárnőnek pedig van egy szintén író férje, akinek senki nem akarja megvenni a könyveit. Aztán pár hónap alatt, az új ismeretségekben mindenki kimutatja a foga fehérjét. Kicsit feminista ízűre sikerült Jaoui új filmje (mellesleg hiába Bacrival írja a forgatókönyveket, fel sem merül, hogy a rendezésbe is bevegye), csak a nők nyernek bocsánatot. Lolita nagy nehezen felismeri, hogy a Sebastien név mögé bújó Rachidot (Keine Bouhiza) nem érdekli, ki az apja, ő tényleg szereti a teltebb, komplexusos lányokat. Sylvia, az énektanárnő (Agnes Jaoui) pedig, némi csendes önvizsgálat után, megpróbálja - hasztalan - felhívni a mérhetetlenül egoista Cassard figyelmét a lányára. Jaoui szemében a férfiak menthetetlenek: Cassard nem tud veszteni, sem sakkban, sem szerelemben, de valahogy - Sylvia kivételével - mégis mindenki megbocsát neki mindent. Miller, a feltörő író pedig hihetetlenül elfoglalt lesz egyik napról a másikra, az arcán ülő világfájdalom megkeményedik a sikerrel, mindenkit kiszorít az életéből. A film címét az ő új regényének a címe adja: Mint egy... kép. De milyen kép? És mi olyan, mint egy kép? A hírességek lentről csillogónak tűnő világa - szép, szép, de haszontalan? Vagy a hétköznapi emberek előtt álló ikonok - akiket csak addig csodálunk, amíg ki nem derül, milyen csapnivaló apák? Vagy a reklámlányok anorexia-világa, ami ellen Jaoui Lolita teljes rehabilitációjával kíván tiltakozni (és nem úgy, hogy lefogyasztja)? Nem sablonos ez egy kicsit? De az is lehet, hogy maga a film egy hatalmas pillanatkép, egy afféle röntgenfelvétel. A rendezőnő eredetileg a Cosi fan tutti címen gondolkozott, de elvetette, mondván, az túl elitista. Csak az a baj, hogy nem a cím tesz egy filmet elitistává... A mintaként emlegetett Woody Allen humorát, finoman kidolgozott, benépesített miliőit sem értékeli ám mindenki, és ez így is van jól. Talán az lenne a filmcsinálás lényege, hogy a rendező tudja, mit akar, de Jaoui egyelőre szétforgácsolódik, apró foszlányokban dobja elénk azt a számtalan érdekes és megragadó témát, ami foglalkoztatja. Úgy érzem magam a filmjei alatt, mint az a gyerek, akit nagyon érdekel, mi van a mesekocka másik oldalán, de rossz irányba forgatja.

5x2

Úgyhogy inkább játszom François Ozon kirakójátékával: ott legalább látom a képet, az egyetlent, amit a darabokból kirakhatok, amit a rendező ötbe vág, de nem ám egyszerűen, hanem úgy, hogy minden egyes részben meg kelljen keresni az illesztékeket. Az 5x2 után végképp azt hiszem, hogy Ozon „strukturalista” rendező. A francia új hullámból ő maradt nekünk (egy poszt-Rohmer), és - hál’ istennek - nem is csak a partot mossa. Öt jelenetben mutatja be, mivé és miből lesz egy házasság, de végig anélkül, hogy bármelyik oldalon felvetődne a „hol rontottuk el?” hamisan önmarcangoló kérdése, vagy kiszakadna a „ha másképp csináltuk volna” keserű sóhaja. Nem érzeleg, nem öncélúan elemezget, hanem kiad. Minden jelenetre, minden apró gesztusra van válasz - vagyis a két ember minden cselekedete, szava csupán reakció valami előzményre, amit talán ők maguk sem sejtenek. Az első, válási jelenet elején csak mosolygunk a paragrafusszövegek retorikai cirkalmain -nehogy már csak egy kellemetlen jogi procedúra legyen a válás! -, egészen a negyedik jelenetig, ahol ráébredünk, hogy de bizony, az esküvő sem más, mint hivatali esemény, ahol a bontó szöveg ellentettje a kötő. A búcsúcsókot megelőzte az első, az utolsó, szégyellős fürdőszobai vetkőzést az első, kihívó célzatú, a búcsúszeretkezést a nászéjszaka - és ott a találat. Mert mit tesz az ifjú ara, ha az újdonsült férj kiüti magát? Hát vigaszt keres egy idegenben. A nászéjszakai történések megismeréséig meg vagyunk győződve arról, hogy a férj (Stéphane Freiss) rontott el mindent. Ezt sugallja elhanyagolt külseje a vég- (vagy elő-) játékban, ezt az a provokatív érzékiség, amellyel elmeséli, hogyan csalta meg a feleségét egy hatalmas orgián, ezt az a mérhetetlen gyávaság, amellyel kerüli a kórházat a közös gyerek születésekor. Sőt, még a megismerkedés zárójelenetében is inkább ő tűnik szoknyapecérnek, mint a lány csábítónak, bár ekkor már egészen más szemmel nézzük Valeria Bruni-Tedeschit, egészen mást hallunk ki fakó, ártatlannak tűnő hangjából. És visszagondolunk: a gyereket az apja etette, ő aludt mellette, ha sírt... Két ember viszonyát nem azok a hibák teszik gallyra, amelyeket bevallanak egymásnak, hanem azok a titkok, amelyek sosem derülnek ki. A következmény még (már) tiszta a két ember előtt, de az előzményeket illetően csakis a néző mindentudó. A két ellentétes karakterű színész remekül egészíti ki egymást - hát igen, ez akár még az életben is működhetne -, az általuk „elénekelt” két-két versszakot pedig egy olasz románc központozza. Ugyanis minden jelenet két mesterien hangszerelt versszakból áll. A váláskor két rövid tutti hangzik fel; a vendéglátáskor a férfi virtuóz szólójára a nő tánccal felel; a gyerek születésekor össze sem találkozik a két szólam: a férfi telefonos staccatója távolról kíséri a nő szomorú áriáját (kétszólamú szülői aláfestéssel); az esküvőn a magas szólam alól elfogy a kíséret, majd belép hozzá egy idegen ritmusszekció; a megismerkedés pedig a hangszerek válogatása és a hangolás. Ez egy szimfonikus költemény, hölgyeim és uraim!

És mindezek után, Ozontól fellelkesülve, csak azt szeretném tudni, hogy lesz-e még nap, amikor nem a koncertet választom a mozi helyett, és beülhetek az új Chabrolra vagy az új Tavernier-re?