Forgács Iván, Tanner Gábor
Vissza a közönséghez - Beszélgetés Sztanimir Trifonov filmrendezővel és Alekszandâr Grozev filmtörténésszel, a bolgár Nemzeti Filmközpont vezetőjével
2005. július

Június 10-12. között bolgár filmhétvége volt az Örökmozgóban. Ezen a rendezvényen láttuk vendégül Sztanimir Trifonovot és Alekszandâr Grozevet.

- Az utóbbi években egyre szembetűnőbb a kelet-európai kezdő filmesek vonzalma a népszerű műfajok iránt. Nálad az Elhamvadás elkészítésénél mennyire volt tudatos a műfajválasztás?

Sztanimir Trifonov: Természetesen tudatos választás volt, hiszen öntudatlanul csak éjszaka lehet dolgozni, amikor álmodik az ember, vagy egy lánnyal mulat. Szerintem a filmezés tudatos tevékenység. Ezért, amikor megjelenik előttünk a következő filmünk, amelyet meg akarunk csinálni, sokkal jobban félünk. Nekem már ötven dokumentumfilm van a hátam mögött meg egy hatrészes tévésorozat, a Farkasvadászat, több tucat tévéadás, reklám, klip. De ahogy múlik az idő, ahogy öregszünk, a szorongás egyre nagyobb a forgatás első napjáig. A tenger szintje is magasabb, mint fiatalkorunkban volt. És igenis gondolni kell a nézőkre. Bármily fájdalmas, de unom már, hogy a bolgár filmeknek csak a bemutatójukon van közönsége. Kik is vannak ott? A család tagjai, a házastársak, a szeretők meg a barátok. A vetítés után pillanatok alatt kihal a terem, és olyan lesz, mint egy temető. Ezért aztán tényleg boldog voltam, mikor láttam, hogy az itteni nézőket mennyire érdekli Zornica Szofija filmje, a Mila a Marsról. Igazi boldogság volt szembesülni vele, milyen sokan vannak. Vagyis működik a filmben alkalmazott séma. Mindig elszomorít, hogy a film az egyetlen művészet, amelynek előre igazolnia kell magát producerénél: Látja, remek lesz, egy zseniális mű, és nem is fog sokba kerülni! Nem igen ismerünk se olyan látványtervezőt, se írót, aki mindezt hitelesen el tudná magyarázni. De itt mégis létezik ez a szabály, úgyhogy nincs választási lehetőség. Ez a filmem is nagyon nehezen született meg. Nem volt hozzá elég pénz. Először próbáltunk európai koprodukciókat keresni - sikertelenül. És azon vettük észre magunkat, hogy meg kell kockáztatni egy spárgát, mert vagy-vagy helyzetbe kerültünk. A kérdés nem kevesebb volt, mint hogy csináljuk-e meg a filmet a saját költségünkre, vagy várjunk tovább valamilyen európai csodára. Mélyen hiszek abban, hogy egy film vagy bármilyen más művészeti termék akkor lehet nemzetközi, ha már valahol a szellemiségében mélyen az. Ott van például a japán film nagy korszaka. Ezek a művek látszólag egy távoli világ kultúrájából táplálkoztak, s mégis mindenhol nézték és megértették őket. Ez egész más, mint amikor mi a 80-as évek végén exportra próbáltunk termelni. Amikor vadul utánoztuk az amerikai stílust, csak Volgákat és Zsigulikat használtunk hozzá. Ez őrültség. Az viszont jó dolog, hogy több kollégámmal együtt ismét elkezdtünk gondolkozni a nézőről. Én például a mi több ezer éves civilizációnkban nem ismerek olyan műalkotást, amely fenn tudott volna maradni közönség nélkül. Hat-hét évig vitatkoztunk a filmtörvényről, és többen szorgalmazták, hogy szülessenek külön cikkelyek a kísérleti és művészfilmről. Meg lehet csinálni - ha néhány embernek van rá egy csomó pénze. Az övék, arra költhetik, amire jól esik. De azokra is gondolni kell, akik mindennap fáradtan érkeznek meg a munkából, és valami kikapcsolódás reményében váltogatják a tévé csatornáit. Csak Európában félmilliárdan vagyunk, képtelenség nem számolni velük. Minden ember egyformán fontos. Legfeljebb annyit könnyíthetünk a dolgunkon, hogy elvbarátokkal igyekszünk körülvenni magunkat. Teljesen egyformán sosem fogunk gondolkozni, de sok mindenben azonosak lehetnek az ítéleteink, ami olykor nagy segítség. És keresni kell a szép témákat. A bolgár filmgyártás egyik alapvető problémája talán éppen az, hogy hiányoznak belőle a tiszta műfajok. Asszisztensként sem tanulhattuk meg őket, mert az volt a legfontosabb dolgunk, hogy a kávét időben vigyük a rendezőnek. Vártuk, mikor kapjuk meg az első igazi lehetőséget, és fogadkoztunk, hogy mi majd megmutatjuk. De mit tudtunk volna megmutatni? Nálunk tényleg nincsenek tiszta műfajok: amikor a krimi krimi, az akciófilm akciófilm, a szerelmi melodráma pedig tényleg „csupán” egy szerelmi melodráma. Van nálunk egy török eredetű leves, a gjuvecs. Abba mindent bele lehet vágni. Nagyon finom. De ugyanez műfaji szinten nem megy. És mostanra el is kezdődött egy ellentétes irányzat. Zornica Szofija nem kezelte le a nézőket, és a filmje műfajilag ritka kiérleltre sikeredett. Tiszta, pontos. Én egyetértek ezzel az áramlattal. Mégiscsak történeteket kell elmesélnünk. Ezek tartják életben az emlékezetünket. Mindig eszembe jutnak a Homérosz előtti írástudatlan mesélők, akik önmagukhoz kötözték fiaikat, hogy azok emlékezete megőrizze történeteiket. Számomra valami ilyesmi a filmezés. A múltunkról csak vele tudunk hitelesen közvetíteni valamit. A korabeli újságok nem alkalmasak erre. De a játékfilmjeink igen. Persze lehet, hogy az internet korában már ez se érdekes, én azonban sehogy se tudom megszokni a teljes emlékezetvesztést.

- Nem a mi középnemzedékünk egy sajátos problémájáról van szó? Hogy a 60-as évek generációjával és a mai fiatalokkal ellentétben nehezebb megtalálni helyünket a felnőttkorunkat meghatározó történelmi események között?

- Igaz, hogy megkésett nemzedék vagyunk. Mindenről lekéstünk. A szocializmus szakaszaival se tudtuk tartani a ritmust, és mire egy érett reformkorszakba léptünk, az egész rendszer összeomlott. Az átalakulással mégis kaptunk egy esélyt. A diktatúrából mi vezethetjük át országainkat egy demokratikus társadalomba. Nem akármilyen lehetőség. Csakhogy most már lépnünk kell. Nem számíthatunk kizárólag mások segítségére, jóindulatára.

- Az elfogadott filmtörvény keretei között hogyan tudnád elképzelni a bolgár film jövőjét? Vagy még mindig nagyon hézagosnak tűnik a jogi háttér?

- Inkább az erkölcsi háttérrel van baj. Alighanem egy ősi emberi problémáról van szó, de az utóbbi időben a szokottnál is erősebben érzékelhető. Igaz, a filmkészítésben ez általában megbosszulja magát. Akárhányszor megpróbáltam összecsapni valamit, az mindig megrázó kudarccal végződött. Mint a könnyű szerelmi kalandok. Érzek is valami nőiességet a filmezésben. Mindegy, dolgoznunk kell, legyenek bármilyenek is a feltételek. Elég, ha arra utalok, hogy a laboratóriumban egyre kevesebb a megbízható szakember, és ők is hamarosan nyugdíjba mennek. Kikkel fogjuk levilágítani a filmjeinket? Kikkel fogunk dolgozni a hangstúdiókban? Senki se foglalkozik a nemzedékváltással. Márpedig így az ember csak magára számíthat. És ha tényleg hisz magában, el is érhet ezt-azt. Kizárólag támogatott filmekből azonban nem tudja eltartani a családját. Szüksége van a közönség érdeklődésére is. Nálunk persze ismert történelmi, földrajzi tényezők is hátráltatják a fejlődést. Tegnap, amikor sétáltunk ezeken a gyönyörű utcákon, éppen arra gondoltam: tessék, a magyarok létre tudtak hozni két városból egyet! Náluk a Duna egyesíti Budát és Pestet, míg ugyanez a folyó, a mi életünkben, délebbre már elválasztja egymástól Szerbiát, Romániát és Bulgáriát, mi több, az egykori büntetőtáboraink mellett halad el. Bonyolult dolog az élet. Nem baj, én szeretem. Azt hiszem, kiölhetetlen belőlem az optimizmus. Sehogy sem illik hozzám, hogy jól informált pesszimista legyek.

- Egyre általánosabb jelenség, hogy a játékfilmek meghatározott célközönség számára készülnek. Az alkotók a gyártás során végig szem előtt tartják, kiknek, milyen rétegeknek szól a filmjük, felméréseket készítenek azok értékrendjéről, ízlésvilágáról, hogy minél tökéletesebben ki tudják elégíteni az igényeiket. A magyar filmben az utóbbi évek már igen markánsan prezentálják ezt a törekvést. Mennyire érhető ez tetten Bulgáriában?

Alekszandâr Grozev: A pontos válasz alighanem egy doktori disszertációt igényel. Elvégre napjainkra a film világa teljesen megváltozott. Ez már nem a hetvenes-nyolcvanas évek mozija. Először is más a közönség összetétele és ízlésvilága. Másrészt a terület gazdasági folyamatai gyakorlatilag teljesen Hollywood ellenőrzése alá kerültek. A döntő mégis az, hogy a közönséget meghatározó fiatalok teljesen más filmeken nőnek fel, mint mi annak idején. Látványos elkülönülés érzékelhető a közönségfilm és a művészfilm között. Hasonló folyamaton ment keresztül valamikor az opera. Az olasz opera uralma után megjelent a bécsi, és ez a művészet is kettészakadt. Ma az opera már az elit kultúrája. Nagy énekeseket csak sok-sok pénzért lehet meghallgatni. A filmipar egyrészt arra törekszik, hogy minél nagyobb közönséget mozgasson meg, és a digitális technika segítségével néhány év múlva már bizonyára az egyidejű világpremierek korszakába lépünk. Ugyanakkor biztos kialakul egy elit kör is, amely hajlandó lesz komoly összegeket fizetni egy-egy művészi produkció megtekintéséért. A fesztiválokon is valami hasonlót lehet érzékelni. Idén ott lehettem Berlinben A Patyomkin páncélos restaurált változatának bemutatóján, ahol egy szimfonikus zenekar játszott. Egyszóval, a film nagyon gyorsan változik, ami a kis országok filmgyártása számára végzetes csapás lehet, mert képtelenek technikailag-gazdaságilag lépést tartani ezekkel a folyamatokkal. Nem tudják biztosítani a fennmaradáshoz szükséges nézőszámot. Egy apró példa: Bulgáriában a Csillagok háborújának utolsó része már csak százezer nézőt tudott összeszedni, ami nevetségesen kevés a korábbi sikerek fényében. Amúgy egy bolgár film mindössze tízezer nézőre számíthat. Teljesen jelentéktelen szám, amely egyetlen beruházót sem ösztönözhet befektetésre ezen a területen. Nincs az a bank, amely hitelt adna egy produkciónak, ha az csupán néhány ezer nézőt vonz. Ez pedig azt jelenti, hogy az államnak kell magára vállalni a nemzeti filmgyártás támogatását. Nálunk ezt jelenleg az elfogadott filmtörvény biztosítja, amely kötelezi az államot, hogy évente legalább öt játékfilm, tíz dokumentumfilm és százpercnyi animáció elkészítéséhez nyújtson anyagi hátteret. Egyedül ebbe a mentőövbe kapaszkodhat a nemzeti filmgyártás. Közben abban reménykedünk, hogy az elkövetkező két-három évben sikerül létrehozni egy szilárd anyagi bázist évi tizenkét játékfilm folyamatos legyártásához.

- Ha sikerülne ez a célkitűzés, hogyan képzelné ön, a Nemzeti Filmközpont vezetője az egyensúly megteremtését a célközönségnek szánt kommersz filmipar, illetve a kísérleti és művészfilmek között? A gyártási háttérnek pedig milyen elemeit érdemes megszilárdítani Bulgáriában?

- Nehéz kérdés, mert a törvény szerint a filmek jellegéről egy úgynevezett Nemzeti Művészeti Bizottság dönt. Tagjait a filmesek különböző szakmai egyesülései delegálják. A beérkező tervezeteket egy pályázati verseny során minősítik. Az elbírálásban fontos szerepet játszik, milyen eséllyel fordulhatnak nagy európai alapítványokhoz is. A támogatott filmek a bemutatójuk utáni három évben mindössze a nekik utalt összeg 5 százalékát kötelesek visszatéríteni az államnak. De még ezt sem kell visszafizetniük, ha fesztiválokon vettek részt, vagy ha elérték a tizenkétezres közönségminimumot. Ez is azt kívánja ösztönözni, hogy színvonalas filmek készüljenek, amelyek egyidejűleg a nézők körét is tágítani tudják. A produceri filmgyártás korában természetesen már nem lehet felülről dirigálni. Semmilyen bizottság sem döntheti el - sajnos -, hogy adott évben két vígjátékot csináljunk, öt melodrámát, tíz bűnügyi történetet és két fesztiválfilmet. Ennek a gyakorlatnak vége. A másik probléma, hogy több nemzedék próbál egyszerre érvényesülni a filmiparban. Az egyik a szerzői film értékein nőtt fel, képtelen mással próbálkozni, sehogy sem hajlandó lemondani a megváltó szerepéről. Pedig nap mint nap szembesülnie kell vele, hogy ez az irányzat elavult, a fiatalokat egyáltalán nem érdekli. Ők azt szeretnék, ha nálunk is hollywoodi szuperprodukciók készülnének, ennyi pénzünk viszont nincs, mindez csak csődhöz vezethet. Úgyhogy a Nemzeti Filmközpont és a többi állami intézmény feladata egy józan kompromisszum megteremtése a közönségsiker és a megfelelő művészi színvonal között. Mindig találkozunk eredeti tervekkel, és ezek többnyire meg is kapják a támogatást. Úgyhogy a szerzői film továbbra is létezik. De egyre jobban oda kell figyelnünk arra, mi érdekli a közönséget. Ezért is komoly siker számunkra a Mila a Marsról. Ez a film otthon már meghaladta a húszezres nézőszámot, amivel több amerikai produkciót megelőzött. Hasonló szám felé közelít az Elhamvadás is. Persze kicsit megtévesztők az adatok, hiszen ha egy munkát bemutatnak a tévében, rögtön milliós közönsége lesz. A baj az, hogy az emberek nem vesznek mozijegyet, a filmek költsége így nem térül meg, és a finanszírozás az állam vállán marad.

- Milyen műfaji és tematikai fehér foltokat lát ma a bolgár filmben, amelyek kiiktatásával a közönség is könnyebben visszacsalogatható lenne?

- Az amerikai filmek bulgáriai sikere arra utal, hogy a közönség leginkább szórakoztató filmekre vágyik. Vígjátékokat kíván, zenés produkciókat. Elfáradt már az ostoba akciófilmektől, és elfáradt mindenféle álproblémától. Sajnos, a bolgár irodalom sem tudja mivel feltüzelni az embereket. A fiatal nemzedék olyan belterjes stílusban ír, amelyet csak egy szűk kör érthet meg. Ezekből a művekből nem születhetnek sikeres forgatókönyvek. De néhány sikeres film azért azt jelzi, hogy mégis elindult valami. Csak hát ki tud versenyezni az internet és a DVD választékával? Hiába, már régóta egy olyan világban élünk, ahol nem a film a legfontosabb művészet. A mozikban jelenleg uralkodó nézői szokások szinte semmit sem őriztek meg a 60-as-70-es évek szelleméből. Egyedül a filmmúzeumokban és a fesztiválokon érhető tetten valamiféle filmkultúra. Itt termelődhet ki az a fanatikus közönség, amely továbbra is rajongani fog a szerzői filmért. De a középnemzedék gyakorlatilag elveszett a filmkultúra számára. Tönkretették a televíziós sorozatok, és ha tréfásan fogalmazhatok, kikerült a filmpolitikai hatóságok ellenőrzése alól.

- Visszaszorítható valamivel ez a popcorn-mozizás? Vagy nem erőszakolt túlzottan is a mozi életben tartása?

- De bizonyára igen, ezért is igyekszünk nagyon sokoldalú kapcsolatot kiépíteni a televízióval. Közös erőfeszítéseket teszünk például a klasszikus bolgár filmek népszerűsítése terén, hogy a legjobb alkotásainknak a jövőben is legyen közönsége. Így is tudomásul kell venni azonban a média területén zajló objektív folyamatokat. A fiataloknak ez a világ egy teljesen új információs bázist és vizuális szerkezetet kínál. Sok énekesnővel olvashatunk interjút készülő játékfilmjéről, pedig összesen egy slágere van, de arról sikeres videoklip készült, és ezért máris filmsztárnak és rendezőnek érzi magát. A mai közfelfogás szerint a filmkészítéshez mindössze egy digitális kamera és egy jó szempár szükséges. A fiatalok remekül érzik magukat a klipek dinamikus koktéljában, és egyre kevesebb türelmük van egy másfél órás, árnyaltabb történet végigkíséréséhez. Ők azonnal vevők a Mila a Marsról klipvilágára, míg az idősebbek hűvösen viszonyulnak hozzá. Ők inkább az Elhamvadás történelmi-lélektani retróját nézik érdeklődéssel. Ez a töréspont szomorú szakadássá mélyülhet a továbbiakban. Pedig ha belegondolunk, a mozi valamikor igazi családi esemény volt.

- Tudna mondani egy szimbolikusan is értelmezhető történetet a bolgár filmgyártás kilencven évéből?

- Számomra az a paradoxon a legviccesebb, hogy a szocialista korszakban mindenki igyekezett valahogy kifejezni önmagát, saját viszonyát a társadalmi folyamatokhoz, ma pedig nagyon kevesen tudnak élni a szólásszabadság lehetőségével. De „komolyra” fordítva a szót: 1973-ban forgattuk egyik első háborús szuperprodukciónkat, Hajnal a Dráva felett címmel. Hatalmas csatajelenetek voltak benne, amelyekben katonai egységek, tankhadosztályok vettek részt. Egy vagyonba kerültek a felvételek, aztán amikor elkezdődött a vágás, kiderült, hogy ezek a háborús anyagok szőrén-szálán eltűntek. Mindenki kétségbeesetten keresni kezdte a nélkülözhetetlen dobozokat. Bulgária ekkoriban hangos volt egy legendás extraszensz, Vanga nevétől. Felkeresték tehát a csodatévő asszonyt is: - Te vagy az utolsó reménységünk. Mondd meg, hol vannak a felvételek, különben oda a szuperprodukciónk. Vanga hosszasan maga elé meredt, majd így szólt: - Látom, látom a tekercseket, ott vannak a Filmközpont padlásának egyik eldugott sarkában. Így is volt, megtalálták a musztert, és sikerült összevágni a filmet. Nyilvánvaló tehát, hogy a mi filmgyártásainknak mindenekelőtt jósnőkre van szükségük, természetfeletti erőkre, akiknek nem okozhat gondot néhány érdekes történet kitalálása, amelyekből jó forgatókönyveket lehet írni.