Tanner Gábor
Werner Herzog-filmek DVD-díszdobozban
2005. június

Baromi jó lehet gyűjteményes DVD-kiadást összeállítani. Az Örökmozgó egyik programszerkesztőjeként a legnagyobb bánatom mindig az volt, hogy az oly nagy lelkesedéssel összehozott filmhétnek egyszer vége szakad. Elmúlik. Hónapok múlva már nem marad belőle semmi kézzelfogható. Száraz, poros körúti nyarakon egy-egy kedves törzsnézővel elnosztalgiázunk, hogy melyik filmet is lenne jó még egyszer megnézni a tavasz nagy filmheteiből. De egy DVD-válogatás egész más! Az örök életű. Werner Herzog-díszdoboz! Megmutathatom, mely filmjeit tartom 2005-ben az életmű meghatározó darabjainak, és hozzá megannyi információt rendelhetek az extrákban. Ez a kihívás. Jogok megszerzése, feliratok, szinkron begyűjtése: remek dolog, és aztán jöhet a mazsolázás az extrákkal. Kommentárok, lábjegyzetek, mindenféle magyarázatok. Akár multimédiás formában is. Bibliográfia, filmográfia stb. stb. Micsoda különbség ez egy filmhetet kísérő programfüzetke szűkös lehetőségeihez képest! Ahol ráadásul kínosan kell egyensúlyozni a filmtörténeti értékhangsúlyozás, vagy kortárs rendezvények esetében a valósághűség (mert hisz a nézők mindjárt látni fogják a filmeket, s bizony felemlegetik, ha nem volt olyan jó, mint az ajánlóban olvasták...) és a marketingszempontok (a filmhét propagandája) között. A DVD-díszdoboz esetében a kettő jól szétválasztható. (Nem kell órákon át hajtövet vakargatva a megfelelő szempontot keresni, hogy legalább egy annotáció erejéig leírjunk annyi jót, hogy a közönség beüljön a vetítésre. A DVD extrájában akár a film gyengeségeiről is lehet szólni, mint ahogy ezt meg is teszi Muhi Klára például a Cobra Verde elemzése során.) Nyugodt szívvel jöhet tehát a könyvtárazás a filmarchívum dossziétárában, a megsárgult újságkivágatok kibetűzése, melyeken a ragasztó szinte már teljesen átivódott. Azért is dobott fel a Herzog-díszdoboz híre, mert a filmintézetbe kerülésem után az első komoly sorozat, amit rendeztem, éppen egy Herzog-retrospektív volt. A legfőbb bajom akkor az volt, hogy nem tudtam elmerülni Herzog munkáiban, pedig ott voltak karnyújtásnyira tőlem. Ugyanis egy programszervező számára nem a filmek esztétikai értéke vagy a művészi kontextus a lényeg, hanem a filmhét lebonyolításának praktikus problémái. Hogy a vetítések megfelelő nézőszám mellett rendben folyjanak. Aztán minden mögöttünk marad. Jönnek a következő filmhetek, a Herzog-rendezvény pedig feledésbe merül. Nem lehet újranézni a filmeket, megbeszélni, pontosítani bizonyos elképzeléseinket, mert a kópiák már egy másik országban vannak. Mindaz, ami programszervezőként idegesített, zavart, a DVD-vel megoldódni látszik. Legalábbis így gondoltam. Szerettem a DVD-t. És nem is kicsit irigyeltem azokat, akik ezen a kollekción dolgoztak.

A díszdoboz két nem túl jó minőségű fekete papír gyűjtőtokot jelent. Az „I.” számot viselőbe négy filmet szuszakoltak (Fitzcarraldo, Kaspar Hauser, Nosferatu, Cobra Verde), a „II.”-be hármat (Aguirre, Woyzeck, Legkedvesebb ellenségem). Nem találtam magyarázatot arra, miért pont ebben a bontásban, illetve sorrendben kerültek egymás mellé a filmek. Tény, hogy így heten az életmű legfontosabb darabjai, és reprezentálják a különböző alkotói korszakokat. A sorrendet azonban nem értem. Nyilván koncepcionális jelentősége van a filmek egymásutániságának, már csak azért is, mert miért ne lenne. Hét filmet szerkesztettek egymás mellé úgy, hogy a kronológiát alaposan felkavarták. Az időrendiség a legegyszerűbb rendezési elv, mindig is jobban kedveltem az egyéni gondolkodást, szerkesztési szempontot feltételező másfajta besorolásokat. Nem akarom álnaivan azt hinni, hogy a filmek sorrendjétől azt remélték a szerkesztők, hogy majd az általuk kínált egymásutániságban ismeri meg valaki a Herzog-oeuvre-t, de az ő szemléletüket mindenképpen tükrözi a sorrend. Miért a Fitzcarraldót emelték ki első helyen? Igaz, hogy ez az egyetlen Herzog-film, ami happy enddel végződik, legalábbis abban a tekintetben, hogy a fanatikus Fitzcarraldo eléri őrült célját. A film forgatása megannyi érdekes mellékkörülményt is tartalmaz. Nyilván ezért van, hogy ennek a legkidolgozottabbak az extrái. Ez persze egy speciális kiadói szempont. Csakhogy az extrák nem „viszik el” a filmet. A Nosferatut is gazdagon társíthatnák filmes anyagokkal. Tudom persze, hogy itt jogi problémák is felmerülnének. De marketingszempontból a Nosferatu sem lenne rossz húzófilm. Ráadásul időtállóbb a Fitzcarraldónál. (Arról nem is beszélve, hogy a korongra égetett Hogyan készült... werkfilmecskében maga Herzog is azt állítja: „a Nosferatu [Murnaué] nézetem szerint a legfontosabb film, ami valaha Németországban készült, tehát ezért volt igazi kihívás” a remake elkészítése.) És a saját tematikáján belül is állja az összehasonlítást. Nemrég néztem újra a moziban Polanski Vámpírok bálját. Az ironikusnak, viccesnek szánt jeleneteken még mosolyogni is alig lehet - a film jelentőségét már csak poros filmtörténeti könyvek hirdetik. Ezzel szemben Herzog feldolgozása ma is élvezhető. Igaz, majdnem tízéves előnye van. Ugyanakkor hátulról nézve a válogatást, egy Herzog-Kinski közös életmű sejlik fel előttünk. Az utolsó film ugyanis a Legkedvesebb ellenségem, a legendás rendező-színész kapcsolatot bemutató, dokumentáló munka, s ha végigszaladunk a filmcímeken, azt látjuk: egy kivételtől eltekintve mindegyik közös termék. De fontos az az egy kivétel (Kaspar Hauser). Dicséret illeti a szerkesztőket, hogy nem engedtek a csábításnak, és nem akarták túl „szögletesre” venni a válogatást. Mindazonáltal - már csak az arányok érzékeltetése kedvéért is - jó lett volna még egy nem-Kinski filmet bevenni a válogatásba. Vagy akár egy dokumentumfilmet (A Kaspar Hauser audiokommentárjában hangzik el Herzog szájából: „A dokumentumfilm és a játékfilm nálam nem választható külön. Ez azzal is összefügg, hogy én mindkét esetben az igazság mélyebb formáját keresem, az extatikus igazságot. A játékfilmben talán erősebben kell stilizálni, de egyébként ugyanúgy rendezek mindkét esetben. Bizonyos dolgok pedig megrendezhetetlenek.”) Értem, hogy a legfrissebb munkáit miért hagyták ki a szerkesztők, de talán egy plusz DVD-n elfért volna az a dokumentumfilm, amelyet Herzog az iraki háború kapcsán forgatott. Nem láttam, csak olvastam róla a MaNcs-ban, és abból ígéretesnek tűnt a film. Ezzel egyszersmind közelebb is lehetett volna hozni Herzogot. Így most erőteljesen filmtörténeti feelingű a válogatás, ami nem baj persze. Ezt az érzésvilágot erősíti, hogy a dísztokok „gerincén” archaizáló betűtípussal írták fel a címeket. De ha már így van, az meglehetősen bosszantó, hogy pontatlanok a filmcímek. A „Nosferatu” pontos címe Nosferatu, a vámpír, az „Aguirre”-é Aguirre, Isten haragja.

Jó, hogy megtartották a magyar televízió számára készült szinkronokat (Kaspar Hauser, Fitzcarraldo). Az Aguirre, a Nosferatu és a Cobra Verde esetében nem derül ki, kiknek köszönhetjük a szinkront - nem értem, miért. Kivágták a konferáló szöveget? Kár, hogy a magyar feliratokban sok a helyesírási hiba. (Ezeknél is homály fedi a fordító(k) kilétét.) A Kaspar Hauserban és az Aguirrében a felirat a szinkron gépelt változata (csak elhanyagolható rövidítéseket eszközöltek rajtuk). A Woyzeckben viszont jó néhány ellentmondás van a szinkronszöveg és a felirat között. Csak három példát emelek ki. Az hangzik el, hogy Woyzeck március 25-én született, a felirat szerint azonban július 20-án. A magyar hang szerint 41 éves, a felirat szerint 40. Nem túl jelentős dolgok ezek, de most akkor melyik a jó? Pár mondatra rúgó francia és nulla német nyelvismeretemmel kimolyoltam az eredeti szövegből, hogy a felirat a pontos. Tehát nem félrefordításról, hanem javításról van szó. Érdemes lett volna újraszinkronizálni a filmet, de legalább az extrák között néhány szót vesztegetni a szövegbeli differenciák okára. A Woyzeck végén a megölt Marie-tól azt kérdezi a már háborodott Woyzeck, miért ilyen zilált a haja, miért nem fonta copfba. Pedig egyetlen egyszer sem láttuk copffal, csupán feltűzött hajjal. Így a feliratnak van csak értelme: „Nem fogtad kontyba ma?” A Fitzcarraldo esetében viszont örömteli, hogy megtartották a tévés szinkront, mert abban Klaus Kinski magyar hangja Kern András. Elképesztően rossz párosítás. Kern hangját cinizmus érdesíti, szarkasztikus, nem egyszer önironikus. Ezek pedig idegenek Kinski játékától. Jóllehet ebben a filmben hozza a legderűsebb Herzog-figurát, de hogy önreflexív, s ebből következően humoros lenne, az teljes félreértés. Kern hangja jobban illett volna Nicholsonhoz, ha Herzognak sikerült volna több heti, dzsungelbeli forgatására kicsalogatnia Hollywoodból Jacket. Mindazonáltal nem kis léptékű bukás ez, jó, hogy ezt a kísérletet megőrizte a korong. A Kaspar Hauser-szinkron viszont remek. A régi, míves szinkronokat idéző magyar szöveg stilárisan belesimul a képek sugallta kisvárosi harmóniába. És egészen hátborzongató, hogy a két hasonló funkciójú figura (a vásári kikiáltó és Lord Stanhope) magyar hangjai rímelnek egymásra (az előbbié Csákányi László, az utóbbié Rátonyi Róbert). A hangok mélyén megbújó éles rekedtség összeköti a két figurát. Zseniális, csak a magyar szinkronban megbújó összevillanás.

Érdekes lenne a Kaspar Hauser „audiokommentár”-ja, de nehezen élvezhető, mert Herzog folyamatosan beszél, és nekünk sokszor negyvenöt másodpercen át ugyanazzal a kétsoros felirattal bökik ki a szemünket. Ilyen diszharmóniánál az Örökmozgó közönsége már idegesen kapcsolgatja a tolmácsgépet, és szerintem a film nyolcadik percében már meg is kocogtatnák a tolmácsfülke üvegablakát: kérjük a fordítást! Otthon nem kiabál az ember. Négyszeres gyorsításra kapcsolok, így nem lehet hallani az eredeti szöveget (vagyis nem idegesít, hogy az elhangzottak feléből kimaradok), és olvasható ritmusban jönnek egymás után a feliratok is. Bosszantó, hogy az audiokommentárban emlegetett filmcímek nincsenek magyarra fordítva. (Ezt azért sem értem, mert ugyanezen a korongon a Werner Herzog-portré - amely egy harmincperces filmecske - felirataiban ott vannak a filmcímek magyarul is, méghozzá a legtöbbször jól eltalálva... További kukacoskodás, hogy például a Woyzeck extrái között, a filmográfiában azt olvashatjuk, „Aguire, Isten haragja”, ami egy „r” betű hiányától eltekintve majdnem jó is, de akkor a Kaspar Hauser-DVD-n az említett életrajzi kisfilmben miért az áll, hogy: „Aguirre, a harag atyja”? Itt jegyzem meg, hogy ugyanez a portré rákerült a Nosferatu, a Fitzcarraldo és a Cobra Verde korongjaira is más stílusú betűvel - sokkal feliratszerűbbel -, kevesebb karakterhibával, viszont ugyanolyan filológiai pontatlanságokkal.) Ugyanakkor a Kaspar Hauser audiokommentárjának információgazdagságát meg sem közelíti sem az Aguirréé, sem a Fitzcarraldóé, hogy a Nosferatu Hogyan készült... című tizenhárom perces filmecskéjét ne is említsem. Mindazonáltal talán érdemes lett volna lefordítani angolról magyarra ez utóbbit is, mert ugyan a hangválasztó a magyar nyelvet írja ki, de a Mester bizony jól felismerhető angolsággal szólal meg, s beszéli végig a közel negyedórát. Az Aguirre audiokommentárjában tökéletesen követik a feliratok az elhangzókat, és huszonhárom percen át úgy tűnt, a Fitzcarraldóban is. Aztán el-elmaradoztak a fehér betűk. Később megint megindultak, de rendre aszinkronban voltak az elhangzó szöveggel: egy-másfél perccel előbb jön a felirat, mint a hozzá tartozó szöveg. Technikai problémát gyanítok a háttérben. Az audiokommentár ugyanis akkor indul el (angolul, magyar felirattal), ha angol hangot és angol feliratot állítunk be. Magyar feliratra váltva hirtelen elindul a film magyar felirata és eltűnik a kommentáré. Ha magyar nyelvet állítunk be, akkor azonnal a filmre vált a DVD. (A Cobra Verdéhez, a Legkedvesebb ellenségemhez nem rendeltek figyelemre méltó extrát.)

De időzzünk még kicsit a három audiokommentárnál! A Kaspar Hauserét Laurens Straub készítette, az Aguirréét és a Fitzcarraldóét Norman Hill. Az első rendkívül érdekes, az utóbbi kettő bulvárjellegű. A nehéz forgatási körülményekről szól, ki hol sérült meg a stábból, ki kivel hogyan veszett össze stb. A Kaspar Hauserben azonban egy érdekes kultúrtörténeti háttér bontakozik ki. Herzog elmondja, miért volt fontos számára, hogy Enno Patalas, Lotte Eisner, Achternbusch felbukkanjon a filmjében, de a többi szereplőről is megtudjuk, mi módon kapcsolódtak Herzog baráti köréhez vagy művészi holdudvarához. Egy nagy, laza szálakkal kapcsolódó alkotói közösség körvonalazódik előttünk. Egyre világosabb, hogy miért lett remekmű a Kaspar Hauser. Ugyanakkor zavaró, hogy a film elemzésében többször is hangsúlyozza Muhi Klára a Herzogra jellemző „kultúrpesszimizmust”. Pont egy olyan film kapcsán, mely összegabalyodóan sok szállal kötődik európai (és konkrétan német) mítoszhoz, más filmekhez és - mint az audiokommentárból megtudjuk - a kor Herzog számára meghatározó kulturális szereplőihez. Jobb lett volna, ha a kollekció szerkesztői megmutatják a filmelemzések írójának az audiokommentárokat. Így kiküszöbölhetőek lettek volna az átfedések és ellentmondások a két extra között. Mivel például Herzog kimerítően beszél a főszereplőről, Bruno S.-ről, így Muhi Klára ettől eltekinthetett volna. A filmtörténész szerint a Kaspar Hauserbe applikált felvételek a Szent Jupát-hegyről és a Szaharáról egy másik film számára készültek, Herzog határozottan állítja, hogy direkt e film kedvéért forgatták őket. Amúgy sem lett volna haszontalan nagyobb mértékben módosítani a filmelemzések szövegén, melyek javarészt a Filmbarátok kiskönyvtára sorozatban 1986-ban megjelent Muhi Klára - Perlaki Tamás Werner Herzog-monográfiájából származnak. Mindazonáltal imponáló, ahogy a nyugodt és kedves hangú filmtörténész egyes állításait alátámasztandó filmrészletek tűnnek elő az elemzésekor. A Nosferatu esetében még a Murnau-féle eredetiből is láthatunk részleteket a Herzog-feldolgozásból származó párhuzamos képekkel párban. Nem szeretnék élcelődni az egyes korongokon megtalálható életrajzok elképesztő minőségén, de nem értem: ha a kiadónak volt pénze arra, hogy (a Fitzcarraldo kivételével) mindegyik lemezhez egy-egy „élő” elemzést csatoljon Muhi Klárával (az Inforg stúdió munkái), akkor miért nem kérték meg, hogy nézze át szakmailag a más opciókhoz rendelt betűhalmokat.

Mintha Herzog mindig „süket, tetszhalott, mozdulatlan polgárvilágot” ábrázolna (Muhi, Nosferatu-DVD). Csakhogy Jonathan és Lucy nem a klasszikus értelemben vett polgári világ képviselői. Éppen ellenkezőleg. Wismarban nem érvényesülnek a polgári értékek. A házasság intézménye üresen kong: Jonathan vélhetően impotens, lárvaszerű, márványfehér felesége pedig ugyanolyan „élő halott”, mint Drakula (Nosferatu/Orlock gróf). De nincs a lakók között felelősségvállalás, összetartozás-tudat, nem működnek az egészséges védekező mechanizmusok. Jonathan munkaadója elmeháborodott, és akiket még megismerhetünk, azok is mind árnyékként mozognak. S mivel gyengék a természetes közösségi összetartó erők, Lucyék és a kisváros is kiszolgáltatottá válnak a gonosszal szemben. Drakula határozott céllal érkezik: meg akarja szerezni Lucyt. (Azonnal beleszeretett ugyanis, amikor meglátta egy medálon a képét.) Nem tud ellenállni neki senki. (Jellemző, hogy a város polgárainak egyetlen hosszan mutatott közösségi akciója az utolsó vacsora a főtéren, amikor már mind tudják, hogy elkapták a pestist.) Drakula figurája nem attól kap emberi árnyalatokat, hogy szenved a halhatatlanságtól (pedig ezt tartják Herzog legfőbb újításának a Drakula-mítosz tekintetében), hanem hogy szerelmes lesz. És ez képessé teszi mindenre, még az önpusztításra is. Egy immunitását vesztett kvázi-közösséget bármikor elemészthet a gonosz. (Ne feledjük, Jonathan Erdélyben, Drakula kastélya környékén találkozik falusiakkal és cigányokkal, akik erősek, tartják magukat a gróffal szemben - nem látunk közöttük olyanokat, akiknek nyakát a jellegzetes harapásnyom csúfítaná.) De hogy mindez miért alakult így, arra nem kapunk választ. Hogy jutott Lucy és Jonathan abba az állapotba, melyben a film elején megismerjük őket? És a kisváros? Miért csak a Gonosz képes a szerelemre? A megválaszolatlan alapkérdések miatt a történet partikuláris marad számomra. Nem hordoz önmagán túli jelentést - csodálatos erejű vizuális képeskönyv, de semmi más. Azt sem értem, mi baja a kritikusoknak a Woyzeck, vagy a Kaspar Hauser kisvárosával? Woyzeckkel „a kora polgári társadalmak önelégült közege” áll szemben, „az az őrjítő biedermeier rend, melyet a hősön kívül szinte mindenki idillnek lát” (Muhi, Woyzeck-DVD). „Az operatőr gyönyörű képein idill van. (...) Ám ez a béke (...) a tébolyra nyílik, a teremtés őrületére, vak céltalanságára, melynek az emberi társadalom kétségbeesetten próbál ellenállni a maga buta szabályaival.” (Muhi, Kaspar Hauser-DVD) Woyzecket nem a kisvárosi lét sekélyessége vagy könyörtelensége őrjíti meg. A bájos Lipcsében egy sereg fura szerzet él. Woyzeckre mondhatnánk, hogy érzékenyebb az átlagnál, de Herzog közkatonája a legklasszikusabb depressziós, majd skizoid jegyeket mutatja. Elmeháborodottságának semmi köze az őt ért sérelmekhez. (Pár megalázó gyakorlat teljes menetfelszerelésben a porban, kiszolgáltatottság a munkaadónknak - melyikünk nem élt meg ilyesmit, vagy akár ennél durvább atrocitásokat?) A kritikusok kedvenc céltáblája persze Marie. Hiszen a kikapós fiatalasszony lefekszik a fess huszártiszttel. Ugyan látjuk, hogy Woyzeck már régóta nem férfi Marie mellett (amúgy nem is a férje, „vadházasságban” élnek), de annál mi sem természetesebb, hogy Marie-nak el kell nyomnia magában a nőt, ha Woyzeknek nem kell, akkor maradjon úgy. De még ebből az elképesztően hímsoviniszta megközelítésből sem indokolható Woyzeck gyilkossága, ha nem tesszük hozzá, hogy szegény megőrült. De a Kaspar Hauser-beli nürnbergiek elítélése a legnagyobb talány számomra. Megbámulják a főtérre kiállított vadembert. Kik félve-bánva, kik részegen tivornyázva. Mindazonáltal a város közös pénzéből tartják el, van, aki befogadja, tanítja, neveli. Közben persze felvonulnak korlátolt figurák is, mint a pap, a logika professzora stb. De éppen ezek a jelképes szellemi, ideológiai falak azok, melyek védik a közösséget. Nem verik meg, nem alázzák meg Kaspart, csak nem tudják integrálni, noha többször megpróbálják betuszkolni saját logikai rendszerükbe. (Ne feledjük, a Nosferatu kisvárosa éppen azért válik a gonosz fészkévé, mert nincs immunitása.) Ráadásul a konvencionális ellentétek sem működnek. Kaspar nem természetközelibb figura, mint a tó és a magával ragadóan burjánzó vegetáció ölelésében rejtőző kisváros. A legkedvesebb figura számomra az írnok. Mindenhol ott áll a papírjával, tintájával, és jegyzetel. Ahogy mondja: protokolál. Ő is a kritikák kedvelt céltáblája. (Muhi: „a világ tébolyodottan lett berendezve [...] a sánta, törpe városi írnokkal, aki mindenütt ott van, és akit boldoggá tesz, ha mindenből aktát gyárthat” /Kaspar Hauser-DVD/.) No lám csak, a begyepesedett, oktondi kispolgár! Milyen összecsücsörített szájjal kutatja, mi lehet Kaspar titka, de hát miként is érthetné meg kérges agyával a természetes gondolkodót, a szabad szellemet! Ebben a hajlott hátú, fontoskodó, Clemens Scheitz játszotta figurában magamra ismertem. A film végén kettémetszik Kaspar agyát, s azon különféle abnormitásokat állapítanak meg. Az írnok örül: végre megvan a magyarázat Kaspar másságára. Kilép az utcára, az ott várakozó kocsissal előre küldi kalapját és a jegyzeteit, de ő most gyalog megy. Végre beillesztette saját kis rendszerébe a Kaspar jelentette különlegességet. Saját korlátai közé zárta, magyarázatot kapott rá. Ilyen korlátolt vagyok én is: a percepció után egyből analizálok, modellálok, beillesztek. Addig szabdalom, csühölöm-pühölöm a dolgot, míg végre fel tudom fogni. Míg végre együtt tudok vele élni. Woyzeckről írta egy kritikus 1981-ben: „...nála normálisabb ember nem tűnik fel a drámában és a filmvásznon; hozzá képest mindenki szánalmas karikatúra, merő társadalmi szerep.” Korlátolt kispolgár vagyok. Merő társadalmi szerep. Igen, vállalom. Még akkor is, ha ez abnormális lét az idegbeteg Woyzeckéhoz viszonyítva. Sajnálni se kell engem. Csak hagyni, hogy szép nyugodtan végigjátszhassam kis szerepem. Bevállalom. Már csak azért is, mert Herzog lázadói (a fentiekből kiderülhetett, hogy én sem Drakulát, sem Woyzecket, sem Kaspar Hausert nem tartom annak) ugyanilyen zárt személyiségek (Aguirre, Fitzcarraldo, da Silva). Paradox, vagy éppen nem is annyira paradox módon az írnok figura közösségi beágyazottságtól mentes kvintesszenciái. A legcsekélyebb beilleszkedési kényszereik sincsenek, így a rendszerben gondolkodás terhét sem cipelik. A Cobra Verdében don Octavio Coutinho feldúltan kérdezi da Silvát, mit tud felhozni mentségére, hogy teherbe ejtette a lányait. Sértegeti, ordít vele. Da Silvának nincs válasza. (Nem a természet fogta el, mint Woyzecket, amikor pisilt a nyílt utcán a járókelők között, nem valamiféle bosszú vezette vagy ilyesmi...) Rezzenéstelen arccal néz, majd önmagával ad magyarázatot a történtekre: „Jegyezd meg, cukormágnás! Én vagyok a bandita: Cobra Verde.” (Gondolom, mindenkinek eszébe jut: „vagyok, aki vagyok”...) Valami rögeszme vakbuzgó megszállottjai (sokszor az sem derül ki, mit is akarnak pontosan, bár Aguirre és da Silva arcrángásaiban tetten érhető a hatalomvágy). Vagyis baromi jól elvannak saját kis másvilágukban. „Lázadásuk” kizárólag saját céljuk megvalósítására irányul. Törődnek is ők a társadalommal, vagy akár csak a rájuk bízott emberekkel! Ha a sors úgy hozza, elpusztítják a környezetüket (Aguirre, Cobra Verde), ha a körülöttük levőknek mázlijuk van, megúszhatják a tombolásukat (Fitzcarraldo). Érdekes ebből a szempontból a Fitzcarraldo egyik mozzanata. Don Aquilino bevallja Fitzcarraldónak, hogy megfogadta a többi kőgazdag kaucsukbáróval, anyagi csődbe hajszolják. De persze ez csak akkor sikerülhetne, ha Fitzcarraldo agya ugyanarra a rugóra járna, mint az övék. Csakhogy számára a siker nem az eddig kihasználatlan kaucsuklelőhely elérése, hanem az az agyrém, hogy Carusót elhozza operát énekelni a dzsungelbe. Döbbenetes erőfeszítéssel átküzd egy hajót az embereivel egy hegyen, majd zavarba ejtő könnyedséggel adja el a vasszörnyeteget don Aquilinónak, hogy kifizethesse Carusót. Ezért irigylésre méltó Fitzcarraldo: nem rabja még a saját tetteinek sem. Ha az ember létrehoz, vagy csak elintéz valami nehéz dolgot, szereti elégedetten méregetni tettét, s ezzel együtt önmaga képességeit. Fitzcarraldót nem fűzi semmilyen viszony heroikus tettéhez. Nem abban konstituálódik. Bármikor tovaröppen, mint a madár. Da Silva folyton falak tövébe húzódva áll, mint egy svábbogár. Hűvösen nézi bogárperspektívájából az emberi színjátékot. Ha szerepet osztanak rá, fut, harcol, küszködik, de ha nem, úgy is jó neki. Csak hát mit lehet kezdeni ezekkel a figurákkal? Még Fitzcarraldót sem tudjuk irigyelni, mert azonnal eszünkbe jut e magatartás pokoli vége is (Aguirre, da Silva). Azt hiszem, ez a legfőbb bajom Herzoggal: nem tudok a filmjeivel mit kezdeni. Gyönyörűek a képei, elbűvölnek a beállításai, elképesztő ereje van a felvételeiből áradó naturalitásnak, annak, ahogy látjuk, hogy a szereplők valóban dagasztják a sarat, vágják az őserdőt, nekifeszülnek a köteleknek. Még ha nincs is közvetlen tapasztalatunk ilyesmiről, megérezzük a zsigereinkben, hogy mindez valóságos. Valami olyasmi lehet ez, mint amit a digitális műemberképekkel kapcsolatban szoktak emlegetni. Ha el is rontják a tökéletességüket, ha torzítják is a komputer szabályos rajzát, mi emberek felismerjük, hogy „ő” nem egy közülünk való vizuális lenyomata. Nézzük Herzog képeit, és ráismerünk embertársainkra. Nem akarok közhelyes lenni, de ez remek dolog ebben a mai, erősen mű-vizuális világban. De csak ennyi és nem több.

Kár, hogy ez a DVD-kollekció szedett-vedett, fésületlen. Gondolom, gyorsan ki kellett vele jönni, hogy minél előbb kapható legyen az art-piacon. Vegyék csak a filmkedvelők! Feltételezem, a Fitzcarraldo újságmellékletként való kiadása teszt volt: van-e kereslet Herzog iránt. E kollekció ténye azt mutatja, van. Ugyanakkor kár, hogy a kiadó csupán a piaci gyorsaság szempontját megfontolva reagált. Így egy sereg bosszantó hiba maradt a DVD-ken. Nem akarok azzal az olcsó fordulattal élni, hogy ez különösen Herzog esetében nagy tévedés, mert ő egész életművével a konzumellenességet hirdette, inkább abban reménykedem, hogy a DVD nem hosszú életű hordozó, és a következő gyűjteményes kiadásban korrigálni lehet majd a hibákat.