Interjú Pejó Róberttel, a Dallas Pashamende rendezőjével
2005. március

Nem volt könnyű elérni Pejó Róbertet. Berlin után a film forgalmazása körül serénykedik, és újabb projektekről tárgyal. Aznap este, mikor végre leültünk, Bécsből érkezett, másnap reggel pedig indult vissza New Yorkba. A Dallas Pashamendét március 24-én kezdik vetíteni a mozikban.

– Berlinben hogyan fogadták a filmet?

– Nagyon jól. Néma csöndben pergett le a végefőcím. És utána is döbbenten ültek a nézők. A Panorama szekcióban ment a film, és a vetítés után mindjárt volt egy beszélgetés a nézőkkel. Tudni kell, hogy ott a közönség rendkívül kritikus, ott helyben ízekre szedik, ha nem tetszik nekik valami. De az én filmem után inkább azt kérdezték, hogy ez miért nem a versenyprogramban megy. Meg voltak döbbenve, hogy ilyen körülmények között élnek emberek Közép-Európában. Hogy ilyen van. Szembesültek egy olyan világgal, amelynek a létezéséről vagy nem tudnak, vagy igyekeznek nem tudni. És tulajdonképpen ez a film nemcsak a cigányokról szól, hanem általában a hasonlóan szegény körülmények között élő emberekről. Csak azért választottam ezt a konkrét közeget, mert ezt jól ismerem. Mégis, a téma általános érvényű. Az identifikációs probléma az Európai Unió kiszélesedésével égető és aktuális gond. Nagy számú és markáns öntudattal rendelkező kisebbségek csatlakoznak az unióhoz. És a „befogadók” között éppúgy, mint a „csatlakozók” oldalán érzékelhető egyfelől a nyitás, másfelől az elzárkózás, a visszahúzódás. A migráció társadalmi szintű probléma, de ne felejtsük el, hogy személyes sorsokból tevődik össze. Miként éli meg ezt az egyes ember, és miként éli meg egy közösség? Személyes tapasztalatom is van a dologról, mert tudod, hogy Romániában születtem, de magyar vagyok, sokáig éltem Ausztriában, most pedig az Egyesült Államokban.

– Szerintem a filmvilágban manapság tendencia a peremhelyzetben élő emberek sorsának felmutatása. Akár a részvét felkeltéseként, megdöbbentésként, akár metaforaként. Mondjuk a kiúttalanság-érzet jelképeként. Korábban a sci-fi műfaj kellékeit használták a művészfilmesek hasonló módon. De mivel maga a felmutatás a lényeg, nagyon ritka, hogy a nehéz helyzetből valami kivezető utat is láthatnánk a filmekben. Ezzel szemben a Dallas Pashamendében felvillan egy halvány reménysugár. Nemcsak egy deprimáló érzés marad a fim után, ugyanis láthatók a fojtogató helyzet megoldására utaló mozzanatok is. Egészen konkrétan, ilyen a szeméttelepről kikerült és kitanult fiatal tanító figurája, de az is elgondolkoztató, hogy ha legalább olvasni tudnának a szeméttelepen élő gyerekek, nem turkálnának a veszélyes hulladékban, ugyanis az életveszélyre egy tábla is felhívja a figyelmet.

– Igen, nagyon foglalkoztat, miként lehetne megváltoztatni a filmbeli cigányközösséghez hasonló helyzetben levők életét. Nagy kérdés, hogy vajon az az út, amit mi elképzelünk a cigányságnak, tényleg járható-e a számukra. A fejlődésnek ugyanis csak úgy van értelme – még ha az külső kényszerek hatására indul is el –, ha nem kívülről próbálnak rájuk oktrojálni valamit, hanem saját magukból fakad. Ha ők maguk jutnak el valahova. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a mi nyugati elképzeléseink jók nekik. Különösen azért, mert van ennek a dolognak egy másik oldala is. A filmben bemutatott körülményekhez nagyon hasonló helyzetben élők roppant szegények, tele van tragédiával az életük. Kemény sorsot szánt nekik az élet. De ők megtanulták ennek az elfogadását. Megtanultak a sorsukban élni. És ebből mi is sokat merítettünk. Biztos vagyok benne, ha nem ismerkedtem volna meg ezzel az életformával, és azzal, ahogy ehhez a benne élők viszonyulnak, sokkal nehezebben tudtam volna elviselni azokat a problémákat, herce-hurcákat, amelyekkel a forgatás során szembe kellett néznünk. Ez a kettősség nehezedik Radura is. Ő már kikerült innen, nyugati életet él. Mégis, amikor visszatér, úgy érzelmileg, mint racionálisan, megköti a közösség. Idehúzza a szerelme, és megérlelődik benne az elhatározás, hogy iskolát nyit a helyi gyerekeknek. És a visszaváltozás akkor válik teljessé, amikor a gyerekek közé állva (mintegy visszafiatalodva) ő is önfeledten gurít egy autógumit lefelé a domboldalon.

– Úgy érzem, a film több szempontból is szembeszáll a cigányromantikával. Vegyük mindjárt a nagy és összetartó közösségről szóló mítoszt!

– A filmbeli közösség már elveszítette a nyelvét (egy furcsa, román, magyar, cigány szavakból álló keveréknyelvet beszélnek), de van valamiféle összetartozás, ami nem a nagy közösség szintjén jelenik meg, inkább kisebb belső csoportokra jellemző. Igen, általános vélekedés, hogy van egy nagy erős cigányság, pedig ez nem igaz. Ezért van sok kis frakció a telepen is. Nincs homogén egység, mindenki a kis családjában, klánjában él, és harcban áll a másik famíliával. Veszekednek, vitáznak, és igazából mindenki magának harcol. Ma is működnek a közösségszabályzó normák, csak ezek hatóköre kisebb. Az is egy téveszme, hogy a cigányok fűvel-fával összefekszenek. Tény, hogy nagyon fiatalon házasodnak, de onnantól kezdve szigorú erkölcsi szabályok szerint élnek. Ezért van a filmben az a jelenet, amikor Oana ösztönösen védi a családjához tartozó kislányt attól, hogy kurválkodni kezdjen. Családon kívül már nem szólnak bele a másik életébe…

– A másik mítosz, hogy a cigányság természetközeli nép. Ők őrzik azt a kapcsolatot a természettel, melyet mi az urbanizáció során felbontottunk. Az archaikus-mitikus természeti egység értékvilágával kapcsolják össze a cigányságot. De a te filmedbeli cigányok már az ipar mocskán, egy természetellenes, művi világban élnek. Így aztán, csupán a közegválasztás révén is, a „tiszta érzelmek”, a szilajság, az „ösztönök” egyértelműen durvasággá, otrombasággá, trágársággá minősülnek.

– Ezt azért túlzásnak érzem. Létrehoztunk egy mikrokozmoszt, amelyben emberek élnek. Ez egy kis metaforája a világnak. Azért választottam a szeméttelepet, mert az a valóság, hogy ilyen helyen és a filmben látható módon élnek cigányközösségek. (Például Kolozsvárott a pataréti szeméttelep mellett.) A film valóságközeli ábrázolásmódot tesz lehetővé.

– A dokumentarista jelleg mellett ezt a vakító fehér szeméttelepet metaforikusnak is éreztem. Kicsit olyan volt nekem, mint a sci-fi filmek közege. Nem a műfaji hasonlóság miatt mondom, hanem azért, mert a filmbeli világ nagyon szélsőséges, sivár, lepusztult közeg. Mint egy futurisztikus táj. Mégis van aktivitás. Ügyeskednek, kereskednek az emberek. Rendkívül primér szinten ugyan, de működnek a dolgok.

– Igen, alapvetően nem a szegénységről, hanem az identifikációról, az álmokról, vágyakról, fájdalmakról, szerelmekről szól a film, ezek a dolgok még egy ilyen extrém helyzetben is ugyanazok, mint mondjunk egy hozzánk közelebb álló világban. Próbáltam ezt a történetet egy személy sorsán át szemléltetni. Az emberi tragédiát általánosítani.

– Az embert mellbe vágja a filmbeli közeg. Nagyon felkavaró a látvány. És tulajdonképpen csak órák, sőt napok múlva kezdünk el gondolkozni a történeten. Felmerült bennem, hogy talán ezért is visszafogott a cselekmény.

– A helyszín ábrázolása sem túl erőteljes, nem is lehetett az, hiszen a forgatás közben el kellett hagynunk azt a területet, ahol elkezdtük felvenni a filmet, így az új helyen folytatott forgatáskor inkább szűk terekben kellett gondolkoznunk. De tény, hogy ez olyan film, amely még napok múlva is ott motoszkál a nézők fejében. Kicsit elgondolkoztatja őket – nem várok a filmtől hatalmas változást, de legalább gondolkodjanak el rajta. Hátha fel tudok kelteni a nézőimben egy kis megértést a periférián levők iránt. Éppen azáltal, hogy látják: azok is emberek.

– Azt mondtad egy interjúban, hogy kedveled a neorealistákat. Akkor mégiscsak van valami dokumentarista elhivatottságod.

– Igen, ezért mondom, hogy életszerűen próbáltam a film világát megteremteni. A Petrović-féle iskola (természetesen a Találkoztam boldog cigányokkal is című filmre gondolok elsősorban) közelebb áll hozzám, mint Kusturica szemléletmódja.

– Igen, feltűnő, hogy mennyire visszafogtátok a burleszkelemeket.

– Mégis, többen mondják, hogy kusturicás színeket fedeztek fel a filmben.

– Lehet Kusturica nevének emlegetését elkerülni egy cigányfilmnél?

– Nekünk teljesen más volt a hozzáállásunk, mint ami rá jellemző. Ezért tudatosan is próbáltam visszafogni a humoros elemeket. De hát azért nem lehetett mindent megkerülni, mert akkor hiteltelenné váltunk volna. Így ott van a filmben a villanykörtéket gyűjtögető clown-figura, és Radu szétlopott Daciájának újra-összeállításakor is engedtem a bohózati megoldás csábításának… Van egy jelenet a filmben, ahol elég pontosan megidéztem vizuálisan Kusturicát. Ezzel akartam tisztelegni előtte. De ennyi a kapcsolat és nem több.

– Némiképpen balladisztikus a történeted. A figurák is típusok. Ilyen például a részeges, ordibálós, hegyeseket köpő, szilaj férj, a szép és erkölcsös cigánylány, a szelíd tanító stb. Nem kellett volna jobban egyéníteni a figurákat?

– Szándékosan használtunk sztereotípiákat. Ennek révén állítottuk be a cselekmény egyensúlyát. De a sztereotípiák mögül előjönnek az emberek, a sajátos karakterek. A történetnek az a funkciója, hogy ezeket előhívja. Ennek kell lennie a film sajátosságának. Fontos, hogy ez a dimenzió is megnyíljon a nézők számára. És remélem, meg is nyílik.

– Ehhez képest a film egyik legfontosabb döntéshelyzetére egy dramaturgiai fordulattal ráerősítettetek, így gyengítettétek a döntés komolyságát vagy nehézségét. Arra gondolok, hogy Radu, ha akarna sem tudna elmenni, mert amikor megpróbálja, beszáll egy lopott kocsiba, a rendőrök igazoltatják, és hogy ne tartóztassák le, az igazolványait hátrahagyva visszamenekül a telepre.

– Ez a döntéshelyzet többször is felmerül a filmben. Az általad említett jelenet után is elmehetne Radu. Tisztázza magát a rendőrségen, és kész. Vagy elmehetne később a barátnőjével is. Egy kicsit komolyabb dologról van itt szó: nehéz kérdése a cigányságnak, hogy ugyan látják a problémákat, de nem tudnak mozdulni.

– Miként is tudnának mozdulni? Szerepel például a filmben egy fehér ruhás, arisztokratikus tartású idős hölgy. Azt mondják róla a cigányok, hogy ott találták egy nap a szemét között. Ezt a kicsit abszurd figurát a perifériára szorulás szimbólumának érzem. És ellentétben áll Radu alakjával, hiszen az idős hölgy a mesével elandalítja a gyerekeket, egy álomvilágba repíti őket, Radu viszont konkrét segítséget nyújtana, tanítaná őket. És talán a kisfiú felrobbanása is a két út közötti választás elodázhatatlanságára hívja fel a figyelmet. De hogyan tudnának a film hősei a helyesnek tűnő útra lépni?

– Valóban megtörtént, hogy egyszer egy kisfiú felrobbant a szeméttelepen. Ezzel a jelenettel fel akartam hívni mindenki figyelmét arra, hogy mi itt eldobunk egy robbanékony szprés palackot, és abból valahol a világ egy félreeső részén tragédia kerekedhet.

– A filmrendezésből élsz. Szakmának tekinted a rendezést?

– Nem. Tizennégy éves koromban kezdtem el filmezni. Rájöttem, hogy a film révén ki tudom fejezni a gondolataimat. Mivel én is migrációs gyerek voltam, rendkívül befelé forduló lettem. A filmkészítéssel tudtam magam kifejezni, megfogalmazni az érzéseimet, és hogy mit gondolok a világról. Nagyon őszinte kapcsolatom van ezzel a médiummal. De persze már mélyvízben vagyok. Meg is kell élnem a filmezésből. Ezért dolgozom a televíziónak is. Az ilyen típusú szakmunkák nagyon jók arra, hogy tapasztalatokat gyűjtsek. Nem vagyok benne biztos például, hogy bírtam volna ennek a filmnek a megpróbáltatásait, ha nincs nagy szakmai tapasztalatom. A filmezés olyan dolog, hogy folyton döntéseket kell hozni. Nagyon szeretem a színészek irányítását, azt a munkát, melynek során megtöltik élettel a szerepeiket. Nagyon fontos, hogy amit csinálnak, az hiteles legyen.

– Akkor nem bízod rá a színészekre, hogy miként építenek fel egy karaktert?

– Dehogyis. Ez egy hatalmas feladat. Vegyük Gryllus Dorka esetét! Magyarországon van már egy kialakult imázsa. Akár jó, akár rossz ez a kép, most le kellett róla hántani az egészet. Én ugyanis nem Gryllus Dorkát akartam látni a vásznon, hanem azt a cigánylányt, akit én elképzeltem. És szerintem ez maradéktalanul megvalósult. Visszaigazolja a munkánkat a sok díj és dicséret, amit Dorka kapott. Emlékszem egy-két napra, amikor Dorka kijött a forgatási színhelyről, ezért le is toltam. Felhívtam a figyelmét, milyen fontos a közeggel való azonosulás. De nekem az is a dolgom, hogy az ilyesmire ráirányítsam a figyelmet. Hozzá kell tennem, hogy Dorka elfogadta, amit mondtam neki. És nagyon sokat dolgozott. Igaz, ez egy komoly lehetőség volt számára, hogy megváltoztassa a róla kialakult képet. Hiszen hitelesen el tud játszani egy olyan szerepet is, amely abszolút nem az ő karaktere. De hát Bogdán Zsolt is kiváló színész. És remek képességeit sikerült kamatoztatni az általa megformált nagyon erős karakterben.

– Készítesz még magyar filmet? Vagyis lesz belőled „igazán” magyar rendező?

– Nem tudom, mert nagyon nehezen jött össze a film finanszírozása. Gondold el, idehoztuk Magyarországra a filmet egy olyan költségvetéssel, amelynek a nyolcvan százaléka rendben volt. És baromi nehéz volt elérni, hogy adjanak a koprodukciós keretből húsz százalékot, ami kész őrület, mert van egy államközi szerződés Németország és Magyarország között koprodukciós filmek gyártására. Mi azt mondtuk a tárgyalásokon, hogy hozzuk a költségvetés nyolcvan százalékát, a magyar fél adjon hozzá húszat, és a végtermék magyar film lesz. Erre az első válasz az volt: nem. Ezt még akkor sem értem, ha a forgatókönyv gyenge lett volna. Ugyanis ebbe már csak szimpla gazdasági érdekből is simán bele kellett volna menni. Hiszen így kis befektetéssel és nulla kockázattal elkészülhet egy produkció. És legalább dolgoznak a filmgyártásban érdekeltek, működik a filmipar. (Tegyük hozzá, a forgatókönyv nem volt gyenge, mert a rotterdami Cinemart forgatókönyvírói vásáron beválogatták az első negyven könyv közé, melyet felkínáltak a producereknek.) Nézd, mindenhol a világon különféle érdekek működnek a kultúrafinanszírozásban, a filmkészítésben is, tehát vannak harcok. De külföldön, ha van egy jó forgatókönyv és egy megfelelő producer, akkor abban az ember biztos lehet, hogy a költségvetéstől függően egy-két éven belül film lesz a produkcióból. Magyarországon teljesen kiszámíthatatlan a dolog. És akkor fel kell tenni kérdést, hogy az ember mennyi energiát tud belerakni egy filmbe. Folyton ott lebeg a feje felett, hogy esetleg soha nem lesz a produkciójából semmi, vagy hogy öt-hat évet kell várni, mire elkészül.

– Csupán azért tettem fel az előbbi kérdést, mert a Filmlexikon „osztrák filmrendezőként” tart számon.

– A román sajtó szerint pedig román vagyok. Persze hivatalosan osztrák állampolgár vagyok. Magyar rendező…? Nézd, megtiszteltetés volt, hogy a filmemet a Magyar Filmszemle ünnepélyes megnyitóján vetítették, de azt reméltem, hogy díjakkal is kiemelik kicsit. Nem nekem hiányzik ez az elismerés, mert rendben van, úgy tekintenek, hogy nem tartozom Magyarországhoz, nem állok kapcsolatban semmilyen klikkel, így velem könnyű dolga van mindenkinek, mert simán el lehet felejteni. De miért nem kapott díjat Kántor László producer? Te is tudod, milyen küzdelmet folytatott azért, hogy a film elkészüljön. Itt is hatalmas sajtóvisszhangot kapott, hogy Romániában a forgatás kellős közepén kitiltottak minket arról a telepről, ahol a díszleteink álltak, és ahol dolgoztunk. A brassói bíróság egyszerűen betiltotta a forgatást. Wesserle Tibor gyártásvezetőt „környezetvédelmi kihágásokért” bíróság elé citálták. Tényleg volt ennél bonyolultabb produceri feladatokat igénylő film az idei szemlén? Meg szakmailag sem értem, hogy miért jó a „rendben van, de semmi különös”, neutrális filmeket díjazni, hiszen így az ezeket készítő fiatalemberek azt fogják hinni, na, így kell továbbra is dolgoznunk. Ezzel visszaigazolják a színtelen-szagtalan produkciókat.

– Ha most elutazol, mennyire tudod követni a film útját itt Európában? Érdekel egyáltalában, miként alakul a forgalmazása?

– Persze, hogy érdekel! Már több mint tíz fesztiválra hívták meg. Franciaországban és Hollandiában már van forgalmazónk, és Németországban is lesz előbb-utóbb. Szóval ez a része is szépen alakul. Amúgy pedig gyakran jövök Budapestre, s látni fogom, mi hogy megy. A kislányom is itt él az édesanyjával, szóval a filmen kívül személyes dolgok is idekötnek.

– Azt olvastam, hogy Amerikában is forgalmazni fogják a filmet…

– Van több fesztiválmeghívásunk az Egyesült Államokban, és már érdeklődtek a film iránt Kanadából is. Ezek a dolgok most alakulnak ki, de bízom benne, hogy a film „kifutja” magát… Persze azért nem engedjük el minden fesztiválra, mert azt szeretnénk, ha egy-egy fesztiválvetítés helyett forgalmaznák az egyes országokban. Az elképesztő forgatási körülmények miatt még van adóssága a produkciónak, amit a jogdíjakból származó bevételekből kell kifizetni. Szóval a két bemutatási formát össze szeretnénk kötni. Például egy francia fesztiválon lenne a film franciaországi premierje, amely után viszont indulna a forgalmazása. A forgalmazás is egy külön szakma, és én ebbe nem is szólnék bele feltétlenül, de egy rendezőnek kell disztribútori visszajelzés is, hiszen nem magának csinálja a filmet. Szeretném, ha minél többen elmennének majd a munkámra. Ezért most beleszóltam a magyarországi forgalmazásra készülő plakátokba is. Egyszerűen nem tetszettek, és újakat rendeltettem. Már a film készítésekor ott kell, hogy lebegjen előtted, hogy ezt bárhol a világban megnézhessék majd. Olyan formát kell találni, amely egyéni, de ettől még világszerte fogyasztható. És erre a reklámnak rá kell segítenie.

– Kíváncsi leszek a tengeren túli fogadtatására, mert Amerikában talán nem kötődik olyan erősen a film a valósághoz, mint itt. Jobban meg tudják ítélni a filmet mint önálló, fikciós világot.

– Meglátjuk. Persze azért ez nem egy vidám film. Csemer Géza író-forgatókönyvíró fogalmazott úgy, hogy ez egy másféle sorstalanság. Ez a mai sorstalanság.

Szerkesztette: Tanner Gábor