Kárpáti György
Két évtized gengszterfilmjei DVD-n
2005. március

Március 22-én a Warner Home Video hat gengszterfilmet jelentet meg a Warner Brothers fénykorából. A bűnfilmek egytől egyig a korszak mérföldkövei, süllyedjünk tehát el a fertőben, s lássuk a mocskos arcú angyalokat! Az amerikai filmesek előszeretettel örökítik meg a vásznon történelmük – néha nem túl dicső – pillanatait. A legkedveltebb korszak a vadnyugat – indiánok és telepesek vérre menő harca, az aranyláz, a vasútépítés stb., de a képzeletbeli „népszerűségi” listán előkelő helyen állnak a 20-as–30-as évek is. A gengszterfilm kezdetben a bűnügyi film alműfaja volt, de olyan népszerűségre tett szert, hogy joggal „kiáltott” önálló identitásért. Párhuzamba állítása a westernnel azért is indokolt, mert ott is előfordult, hogy egy-egy jellegzetes, s a legkevésbé sem pozitív figura az idő múlásával megtisztult, s teljesen más olvasatban szinte nemzeti hérosszá, de legalábbis idealizált ikonná vált. Ami a vadnyugaton Buffalo Bill, Bronco Billy, Jesse James, Wild Bill Hickok, az a nagy világgazdasági válság idején John Dillinger és Al Capone volt. Ugyanakkor fordított folyamatok játszódnak le a két műfaj között: míg a western a rendrakásról szól, addig a gengszterfilm az anarchiába fulladásról. Előbbiben egy magányos (esetleg néhány segítővel kiegészült, de az ellenséghez képest még mindig határozott kisebbségben lévő) hős igyekszik rendet tenni a bűntől fertőzött koszfészekben, a gengszterfilmben a kisebbségben lévő bűnöző élősködik a társadalmon, s bomlasztja a kialakult rendet. Bár a gengszterek többsége nem az átlagpolgárokat fenyegeti, hanem a gazdagokat (pontosabban a nagy zsákmánnyal kecsegtető gazdasági szegmensek uralmára hajt). Jól jövedelmező az alkoholiparban utazni – különösen a szesztilalom idején –, s a városnegyed, város, esetleg egy nagyobb terület alkoholellátását irányítani, rátenni bőrkesztyűs kezét az alkoholáramlást biztosító ütőérre, hogy annak minden előnyét kiélvezve kvázi irányítása alá vonja a társadalmat. „Míg a 19. századi amerikait valódi hősként ábrázolja a western, a gengszterfilm álhősként a 20. századi amerikait” – foglalta össze találóan tizenöt évvel ezelőtt Király Jenő a hős és hős közötti különbséget.

A mintegy hetven évvel ezelőtt virágzó műfaj máig tartó népszerűségére jellemző, hogy legsikerültebb (vagy legalábbis legismertebb) darabja nem a 30-as években, hanem mintegy negyven évvel később készült el (A Keresztapa, Francis Ford Coppola, 1972), de a 80-as–90-es években is készültek alap gengszterfilmek: az Aki legyőzte Al Caponét (Brian de Palma, 1987) vagy a Ponyvaregény (Quentin Tarantino, 1994) például. De még csak azt sem mondhatjuk, hogy a 30-as években készült az első gengszterfilm, ugyanis az első ilyen típusú műfaji próbálkozások már a filmgyártás kezdetét követően jelen voltak, sőt, a műfajnak volt egy felfutása a 10-es években. A lökést persze az első világégést követő szesztilalom adta, az illegális alkohol megjelenése ugyanis egy addig nem létező bűnözés számára biztosított táptalajt a 20-as években. Jól jött a gengszterműfaj számára a hangosfilm megjelenése, így ugyanis hallani lehetett a lövéseket, amelyek a film hitelességét s feszültségét fokozták.

Melyek a gengszterfilm jellemző sablonjai? Sötét, nyomasztó helyszínek: füstös lokálok, hatalmas rideg paloták, illetve az ellenponton bútorozatlan, szűk vallatószoba kis fényű vaslámpával; vagy ennek másik két verziója: rendőrőrs aktatologató irodistákkal és persze a börtöncella emeletes vasággyal, vagy ugyanez még „letisztultabban”: magánzárka. Főbb szereplők az öltönyös rosszfiúk, asztalsarkon ülő jól fésült, hózentrógeres nyomozótiszt, olcsó nők és nemegyszer jó lelkű papok. A gengszterek tündöklése többnyire szalmalángéletű, alig emelkedik a csúcs közelébe az egyszeri nagyravágyó kisember, törvényszerű bukása máris bekövetkezik. Nem feltétlenül a rendőr az okos és rafinált, sokkal inkább a gengszter túl mohó, mellyel vagy beosztottjai, vagy a rivális banda haragját vívja ki, s ha nem is a túlerő, de egy kósza golyó (vagy géppuskasorozat) gyorsan végez vele. A gengszterek eltévelyedése gyakran már a gyerekkorban kezdődik, amikor az utcakölyökként éhező és pénz után vágyó srácok a könnyebb és gyorsabb meggazdagodás reményében lopnak, hogy aztán a javítóintézet végleg a bűnbe taszítsa őket, s évekkel később már gyilkosként, verőlegényként, rablóként épüljenek be az alvilág hierarchiájába.

Közellenség

Chicago 1909-ben egy átlagos hétköznapon: a bárban a pultos habzó sört csapol, az utcán jönnek-mennek az emberek, villamos csilingel, előtte autók és omnibusz halad el, az egyik épület falán egyszerű reklámfelirat (USA Autókerék Vállalat), a sarkon fiatal rikkancs újságot árul, majd egy gyárkéményt látunk. A Közellenség nyitó képsora maga a tökéletesen archivált történelem, benne mindennel, ami a századforduló Amerikáját jellemezte. Az ember szinte beleborzong a hitelességbe, ahogy egy nyüzsgő nagyvárost öt snittben bemutat a rendező. Majd – miközben az Üdvhadsereg jelzésértékű rezesbandája húz ki a képből – meglátunk két gyereket, akik éppen a söntéstől csaklizott vödörből kortyolják a sört. Emblematikus kép ez is, mely többet sejtet egyszeri ártatlan gyerekcsínynél, s hamarosan láthatjuk is, igen, a gyerekek nem egyszerűen huncutok, hanem rossz útra tévedtek. Előbb még csak a bevásárlóközpontba mennek csavarogni, és az utcán kislányokat gáncsolnak el, de a következő képen már egy egész garnitúra lopott zsebórát húznak elő pulóverük alól, amit a piti orgazdának, Dagadtorrnak adnak át potom pénzért. A bűn újabb követőkre talált. Ekkor azonban még figyeli őket a törvény, legalábbis az egyetlen snittben bemutatott apa, aki komótosan akasztja le a bőrövet a konyha faláról, s veri el gyerekét, amiért az rosszat mondott (ismét egy falat amerikai társadalomtörténelem). A rendőrsapkás, ingujjra vetkőzött, karikatúraszerű apa testesíti meg az első ellenséget. Később a rendőrök veszik át a szerepét.

Újabb remek deskriptív képsorok, melyek megrázóan ábrázolják egy frusztrált társadalom kétségbeesett reakcióját a szesztilalomra: egy házaspár babakocsit tol az utcán, tele italosüvegekkel, miközben mellettük egy virágárusító autóból dobálják kazalszerűen az utcakőre a friss virágcsokrokat, hogy helyet biztosítsanak az italos rekeszeknek. Az alkoholtilalommal kezdődik Tom Powers és barátja gyors felemelkedése, miután egy rafinált italrablás (ismét remek képsor: ereszcsatornában vezetik ki az alkoholt szivattyúzó csövet a tartálykocsiba) hírnevet és gazdagságot hoz számukra. A következő jelenetben már megfontoltan lépkedő öltönyös férfiként köszönnek vissza ránk, akik a pénzzel egyszeriben bátorságot s lányt is találnak, valamint egy életre szerződést kötnek a szervezett bűnözéssel.

A Közellenség az egyik legjobban sikerült gengszterfilm, tele szimbolikus képsorokkal és társadalomábrázolással. Egyúttal remek korrajz is. A filmben látható több esemény és jelenet valóban megtörtént, ami tovább növeli a mozi hitelességét. A kameramozgások, a kitűnő beállítások, a késleltetés (tudjuk, hogy a két férfira két fegyveres leselkedik, ám kétszer is oktalanul ijednek meg a „célszemélyek”, s mikor már végképp nem várnánk, hogy történik valami rossz – tüzet nyitnak a bérgyilkosok), mind a modern filmkészítés előfutáraként hirdetik a Közellenséget.

„Gyilkosok; nemcsak sör van abban a hordóban, hanem sör és vér” – mondja a frontról visszatérő becsületes báty. Az alkohol szüli a vért, az erőszakot, az agressziót, ráadásul a Közellenségben a brutalitás jórészt láthatatlan, s ettől még rémisztőbb. Nem látjuk azt a képsort, amikor a barátjuk és védelmezőjük halálát okozó lovat bosszúvágytól hajtva hidegvérrel lelövik a még fiatal srácok; de csak lövéseket és zongoraszót hallunk a Dagadtorrú meggyilkolásakor is; s szintén csak hangokból következtethetünk arra, hogy mit tett Tom Powers, amikor pisztollyal a kezében betért a csehóba, hogy barátja gyilkosain elégtételt vegyen. A film leghatásosabb erőszakos jelenetében még csak nem is a fegyver, hanem egy grapefruit a főszereplő. Tom egyszerűen, de brutálisan nyomja a gyümölcsöt rinyáló barátnője arcába. A spontánnak tűnő mozdulatsor megismétlődik a Lady Killerben (1933), ahol Cagney két szobán keresztül ráncigál a hajánál fogva egy nőt, hogy végül kidobja a folyosóra. Ez az elfojtott erőszak teszi igazán izgalmassá s feszültté a gengszterfilmet: érzékelhető, hogy bármely pillanatban felszínre törhet az agresszió, s oly módon robban ki az emberből, ahogy a legkevésbé várnánk.

Véletlen események láncolata okozza Tom vesztét, aki sorra veszíti el kapcsolódási pontjait az élettel és az alvilággal: előbb csak védelmezője, majd barátja hal meg. Hiába fakad ki bátyja, s próbálja észhez téríteni – ahol a férfi áll, onnan már nincs kiút, ott már nincs lehetőség egy nyugodt, becsületes életre. Pedig a társadalom naiv, így a pisztolyt is könnyedén tudja elrabolni a segítőkész, mit sem sejtő fegyverkereskedőtől, s gond nélkül tudja azt hazudni az anyjának, hogy nem létező politikai karrierjéből gazdagodott meg. A hiszékenység, sebezhetőség jellemezte akkoriban az átlagamerikait, ezt használta ki az alvilág. Persze, morálisan fontos a pozitív példa felmutatása a filmben. Van egy háborúból hazatérő, s a bűn csábításának nem engedő báty. Itt kell megjegyezni, hogy a lezárásbeli késleltetés is egészen briliáns, hiszen tudjuk, hogy a főhősnek meg kell halnia, ám egy pszichológiai szempontból teljesen váratlan pillanatban, s döbbenetes módon következik be a vég, egy olyan emlékezetes képsorral, mely örökre az ember agyába vésődik.

A kis Caesar

A Közellenség és A kis Caesar összetartoznak. Mindkettő a kisember felemelkedését, tündöklését és bukását mutatja be. De van köztük egy fontos különbség. A Közellenség-beli Tom Powers nőkkel kokettál, van barátja-társa, s a családjával is tartja a kapcsolatot. A kis Caesar főhőse, Cesare Enrico 'Rico' Bandello egyedül dolgozik, egyedül jut fel a csúcsra, s magányosan hal meg. Rendszerből kivetett férfi, akinek nincsenek alternatívái, nincsen támasza. Sikere szívós kitartásának, rafinériájának, aljasságának köszönhető. A kis Caesar amerikai anti-álomtörténet, melyet W. R. Burnett írt, aki Chicagóban élt, s mindent tudott a helyi gengszterbandákról. Ezért kezdődik a regény képével a film is. Chicago Al Capone territóriuma volt, aki számos gengszterrel ellentétben nem kerülte a nyilvánosságot, beszélt újságírókkal, szerepelt újságokban. Innen merítette Burnett A kis Caesar karakterét, aki nem volt rest megvásárolni az összes újságot egy újságosnál, amikor szerepelt a képe a lapban. Rettentő sok az áthallás a film főszereplője és Al Capone között, s bár a megjelenés után ilyenfajta összehasonlításoktól elzárkózott a stúdió, Jack Warner néhány évvel később mégis elismerte az ihlető forrással való szándékos hasonlóságot. Ráadásul a főszerepet alakító bukaresti származású Edward G. Robinson külsejében is nagyban hasonlított a gengszterre. Később Robinson lett az egyik gengszter-ikon.

A film egy csehóban kezdődik. Itt fogalmazódik meg Ricóban a nagy terv. Mint minden gengszterfilmben, A kis Caesarban is nagy jelentősége van a fegyvernek – szimbolikusan is. Amikor kis Cézár először akar fegyvert használni, a válasz rideg rendreutasítás („legközelebb, ha meló van, hagyd otthon stukkered”). Amikor az egyik bandatag, Joe Massara a barátnőjével ölelkezik, a nő megérzi a férfi öltözékében lapuló fegyvert, és a gengszterélet feladására kéri a férfit. A válasz kézenfekvő, ám kitérő: „Elfelejtenéd, hogy láttad? Semmi jelentősége közöttünk.” Ám a férfi az első gyilkosság miatt végül mégis kiugrik a bandából, s élete a kis Cézáréval ellentétes irányt vesz (a nővel előadóművészi karrierbe kezd), hogy aztán egy felettébb jelképes és többértelmű befejezésben érjen ismét össze a két életút.

Kis Cézár bukása elkerülhetetlen. Üldözött patkányként sarokba szorítva, az utcán végzi be életét, ráadásul az időközben tisztességes munkával befutott egykori maffiózó és szerelme fellépését hirdető plakát tövében. Miután a rendőrfőnök egy jól elhelyezett géppisztoly-sorozattal pontot tesz az ügy végére, elhangzik kis Cézár utolsó, filmtörténelmi mondata: „Kegyelmes Anya, így végzi Rico?”.

Mocskos arcú angyalok

Pap a gengszter ellen. Izgalmas felállás, hát még ha a klasszikus filmes fordulattal toldjuk meg mindezt, miszerint a két ellenfél régen barát volt. A Mocskos arcú angyalok (melyet korábban A villamosszék felé címen jegyeztek Magyarországon) a főszereplő pap karaktere miatt váltott ki korában heves vitákat. A 30-as években hatalmas befolyása volt az egyháznak, s egy film nem engedhette meg magának, hogy a katolikus közönséget elveszítse. Emiatt számos kompromisszumot kellett kötnie a stúdiónak, kezdve a kicenzúrázott gyerekrablástól a rendőrök képen való meggyilkolásáig. A gengszterek nem használhattak géppisztolyt a filmben, s a gyerekek számára sem lehettek felhőtlen eszményképek, ezért is volt szükség a főhőst végletekig deheroizáló lezárásra. Így is markáns korrajz a film. A szociológiai tanulmány hiteles s örök érvényű, sokkal jobban megérthetjük belőle, hogy a semmittevő, szegény sorból származó gyerekek hogy kerültek kapcsolatba a bűnözéssel, s váltak nem ritkán az alvilág oszlopos tagjaivá. A sodródó fiatalság reakciója volt mindez a társadalmi ambivalenciára.

A pap és a maffiózó páros azért is működhetett ennyire harmonikusan a vásznon, mert a két főszereplő, James Cagney és Pat O’Brien világi cimborák voltak, korábban már számos filmben szerepeltek együtt (Devil Dogs of the Air, Boy Meets Girl), s Spencer Tracyvel, Frank McHugh-val ők alkották az „ír maffiát”, az azonos sorból és neveltetésből származó ír katolikus bandát a Warner Bros.-nál. A filmben először szerepel együtt Cagney és Bogart, utóbbi ekkor még nem volt sztár. Összesen három filmben játszottak együtt, úgy, hogy mindháromban Cagney végez Bogarttal (Az Oklahoma-kölyök, A viharos húszas évek).

A mozi hasonlóan kezdődik, mint a Közellenség: a város és a negyed bemutatásával, valamint a főszereplők gyerekkorával. A hasonlóság azonban ki is merül azzal, hogy egy piti rablási kísérletet követően a két barát, Rocky és Jerry közül csak az egyiket (Rocky) kapják el. Aki gyorsabban fut, az megússza, s cimborája helyette viszi el a balhét. Amikor emiatt a másiknak bűntudata lenne, Rocky egy kézlegyintéssel elintézi a dolgot: „Soha ne feledd, ne légy balek”, s eme mondat különösen annak fényében nyer értelmet, hogy hamarosan meglátjuk, Rocky számára a javítóból az alvilágba vezet az út, míg Jerry afféle vezeklésként a papi hivatást választja. Ez a momentum is remekül ábrázolja, hogy mennyire kicsi a különbség jó és rossz között.

Rocky ettől kezdve állandó lakója lesz a nevelőintézeteknek és börtönöknek, s miközben rövid snittekben peregnek szélvészgyorsan az évek, máris a felnőtt menő gengsztert látjuk magunk előtt, aki az alkoholtilalom idején szakítja le a 100 ezer dollárt, de három évet le kell húznia a sitten, hogy végül élvezhesse a lét. Itt tűnik fel először a színen Bogart, aki piti ügyvédet játszik, akit nem márt be Cagney, hogy addig is vigyázzon a pénzre, s szabadulása után átvehesse tőle. Persze alaposan átveri Rockyt, így indul az a bosszúhadjárat, amely többek halálával végződik, s végül villamosszékbe juttatja a nagymenőt.

Cagney brillírozik a szerepben. Nemcsak felejthetetlen köszönése (ahogy elhadarja, hogy What Do You Hear? What Do You Say?, ami körülbelül annyit jelent szabad fordításban, hogy Na, mi a helyzet?), valamint legendás kijelentése („Jó napot uraim, szép nap ez a gyilkolásra”, amelyre évtizedekkel később a Kis nagy emberben is visszautalnak: „szép nap ez a halálra”), hanem élményszámba menő mimikája és testmozgása révén is. Érdekes, hogy – ellentétben a pappal – mennyire megérteti magát az utcagyerekekkel a bűnöző, aki ismeri a játékszabályaikat, s emiatt könnyedén válik vezérükké. Pont a líderré válása miatt félti tőle a fiatalokat a pap, s ezért kéri Rockyt, hogy a villamosszékbe ülve adja fel tartását, büszkeségét, s gyávaságot mutatva haljon meg, lerombolva imázsát, ezzel megmentve néhány eltévedt bárányt.

A film vége rendezői bravúr. Az utolsó pillanatig nem tudjuk, hogy a büszke és gőgös Cagney eljátssza-e a kért szerepet. Kertész hosszasan mutatja rezzenéstelen arcát premier plánban, melyről semmi nem olvasható le. Aztán teljesen váratlanul, a Közellenséghez hasonlóan itt sem láthatunk brutalitást, villamosszékes jelenetet, sőt, magát az üres villamosszéket sem. Egy lepedő mögül láthatjuk az árnyékokat, az egész olyan, mint valami pantomim-előadás, s a nem látható haláltól válik igazán őrjítővé a jelenet. Pláne, amikor az árnyékok elkezdenek tusakodni, Cagney sopánkodó hangját halljuk, amint kegyelemért könyörög, egy pillanatra láthatunk két kezet premier plánból, amint egy radiátorba kapaszkodik görcsösen, miközben négy másik kéz vonszolná el onnan, de még mindig nem tudjuk, hogy mi történik. A pap az égre emeli tekintetét, a falon az árnyékok rémisztő sziluettben ugrálnak, az emberek görcsösen előrehajolnak székükben, mint ahogy mi, nézők is előrehajolunk fotelünkből, mintha attól többet látnánk, pedig nem – s a következő pillanatban kihuny a fény, abbamarad a nyüszítés; s tudjuk, hogy megtörtént. A pap arcán egy könnycsepp gördül le, s a jelenet máris filmtörténelem. Bármilyen véres kaszabolásnál többet ért a képsor, mindenféle holttest bevágása nélkül is dermedten ülünk székünkben.

A viharos húszas évek

Ha korábban azt írtam, hogy a Közellenség és a Mocskos arcú angyalok nyitánya remek korrajz, akkor A viharos húszas évek (korábban Az alvilág alkonya címen is szerepelt hazánkban) maga a megtestesült dokumentumfilm. Egy narrátor végig kommentálja – de szigorúan csak – a történelmi eseményeket, valamennyi fontosabb állomásra kitérve. A film 1918-ban az első világháborúval kezdődik („Majd egymillió amerikai fiatalember küzd valamiért, amiről úgy tudják, a demokrácia jövőjét jelenti.”), majd az 1919-es alkoholtilalom bevezetésének érintésével jut el a 30-as évekig, a nagy tőzsdeboomig („mindenki tőzsdézik, s úgy tűnik, senki sem veszít”), majd a tőzsdekrachig, a gyászos 1929. október 29-éig („tönkrement emberek bámulnak eszelős tekintettel”). Az évszámok cikáznak a képernyőn, a narrátor kíméletlenül ismerteti a mélypontból a jólétbe, majd onnan ismét a mélypontra jutást, miközben lassan egy gengsztertörténet bontakozik ki előttünk. De előtte ugyanúgy szóba kerül a kor nehézsúlyú profi ökölvívó világbajnoka, Jack Dempsey, mint a nők bubifrizurája, a folyamatosan rövidülő szoknya vagy a munkanélküliség. Nemcsak dokumentatív jellege van a dolognak, hanem nosztalgiája is, még ha az ember a közelében sem volt a kornak. A forgatókönyvet az újságíróként induló Mark Hellinger írta, aki a 20-as években a Broadway-en tapasztaltakat vetette papírra.

A viharos húszas évek nyitó jelenete a háború poklában, egy bombatölcsérben kezdődik, ahol három ember találkozik. A nagyszájú Bogart, a gyáva jogász és az autószerelő Cagney remek triót alkotnak, utóbbi kettő alig várja, hogy a háború előtti polgári foglalkozásához térjen vissza. Cagney karakterében semmi alvilági nincs („Elég volt a balhékból. Nyugalmat akarok.”), csak akkor kezd el süllyedni, amikor nem kapja vissza a munkáját, s hosszas keresgélés után sem tud visszailleszkedni a társadalomba. Így lesz belőle szeszcsempész, majd lassacskán nagymenő gengszter. Apránként tör a csúcsra, ám a tizenhárom éven át tartó szesztilalom megszűnése ismét mélypontra juttatja. A becsületes munkásból és katonából így válik gengszter, majd lecsúszott piás cirka 15 év alatt. Bogart halálát megint nem láthatjuk, Walsh okosan csak pisztolyt és lövést mutat, a szék mögé zuhanó Bogart holtteste és haláltusája lényegében kimarad. A menekülő Cagneyt viszont gengsztermódra hátba lövik, s az utcán, egy hosszú lépcsősor alján leheli ki a lelkét, ami egyszerre utal számkivetettségére (utca) s a társdalom aljára süllyedésére (lépcső alja).

Cagney ezzel a szerepével tíz évre elhagyta az egyébként is egyre terhesebbé váló gengszterkaraktert, s más műfajokban vitézkedett, míg Bogart a következő évben a Magas Sierrával végleg befutott, s végre megszabadult a másodhegedűs szereptől. A gengszterfilm ezzel az alkotással átmenetileg eltűnt, de legalábbis háttérbe szorult Hollywoodban.

Megszállottság

Egy gőzmozdony jön ki egy alagútból. Aztán a hegyek között tekergőző vonat elé fekete autó áll a sínre, s a következő pillanatban az előugró négy férfi mintaszerű rablótámadást hajt végre – egyedül a mozdonyból kitörő gőzzel nem számolnak, amely szétroncsolja egyikük arcát.

A Megszállottság – Király Jenőnél még Fehér hőség néven került említésre, s a fordítás egyébként is szerencsétlen Visconti azonos című, s hat évvel korábban (1943) születő alkotása ismeretében – Cagney nagy visszatérése a zsánerhez, s a Warner Bros.-hoz. Az alkotást ismét a félszemű direktor, a remek Raoul Walsh rendezte egy skizofrén gengszterről, akinek egyetlen igaz társa az életben az anyja. A fejfájások és rohamok eljátszása új lehetőséget kínált Cagney-nek tehetsége bemutatására. A börtönben egyszer háromszáz ember között ülve jön rá a roham, s a tomboló férfit kivezetik a rendőrök. Az emberek arcán őszinte döbbenet, nem értik, mi történt, ráadásul a rémület valódi, mivel nem tudták, hogy ez is a forgatókönyv része, s hogy mindent vesz a kamera. Számos esetben improvizált később is Cagney.

Újdonság a filmben, hogy Cagney legmegbízhatóbb társa az anyja. A gengszterfilmekben a nőket tárgyként kezelik, amikor megunja őket az ember, eldobja. Ilyen volt a Közellenség nőcseréje, s viszonzatlan érzelmekkel epedezett a Viharos húszas évek Panama Smith-sze is Eddie után. A Megszállottságban van barátnője a főszereplő Cody Jarrettnek, ám inkább csak a birtoklási vágy kielégítése végett. Amikor riválisa lecsapná a nőt a kezéről, kíméletlenül végez ellenfelével. A nőt pedig visszadugja a pisztolya mellé. De az anya minden szavát vakon követi. Nem volt ez mindig így: a Közellenségben az anya ostoba és naiv dísz, aki megfőzi a vacsorát, és mindent elhisz fiainak, de konfliktus elboronálására s a dolgok átlátására nem képes. A kis Caesarban pedig mindössze néhány percre tűnik fel az anya fia ellenségeként. A család – illetve annak hiánya – különösen fontos a gengszterré válás folyamatában. A Mocskos arcú angyalok gyerek Rockyja is csak annyit érez a család melegéből, hogy az anyja nem lép közbe, amikor apja szíjjal elveri, megfőzi, és az asztalra teszi a vacsorát, de nem több. Apa pedig a legtöbb esetben nincs is, ha van, akkor büntetés-végrehajtó szerepben tűnik fel a gyerekkorban, hozzájárulva fia korcsosulásához és torz személyiségéhez. Rocky is csak annyit tesz hozzá javítóba kerüléséhez, hogy adnak rendes kenyeret meg margarint is hozzá. A gengszterek magányos és sivár gyermekkorra emlékeznek vissza, vagy egy csonka családra és megpróbáltatások tömkelegére. A Megszállottság sem egy becsületes család idilljében indul, hiszen az anya ugyanúgy részt vesz az akciókban, mint fia, sőt, bizonyos pillanatokban ő mozgatja a szálakat, s ő jelenti az egyetlen megbízható kapcsolatot a börtönidőkben a külvilággal. Ezért is különösen izgalmas Cody Jarrett szellemi elborulása, amely nem a magányból, elszakadásból fakad, sokkal inkább anyja őrületéből, pontosabban a családi örökségből. Mindez szöges ellentétben áll azzal az idealizált anyatípussal, amelyet korábban Hollywood oly erőteljesen sugárzott. A megértő, a segítőkész, a támaszt jelentő, az elfogadó anya helyett ezúttal az anya maga az ördög. Az utolsó jelenetben Cody immár egyedül próbál menekülni a túlerő elől, s közben folyamatosan anyjához beszél, pontosabban annak szelleméhez, mint Norman Bates a Psychóban, de itt az anya iránt semmiféle fojtott gyűlölet nincs, csak igaz szeretet.

Ráadásul az utolsó kockák attól válnak igazán értékessé, hogy a rendőrök végső soron kudarcot vallanak: nem tudják lelőni a férfit, mert az felrobban, azaz tulajdonképpen öngyilkos lesz egy olajtartály tetején, miközben azt üvölti szinte önkívületben: „Megvan Mama! A világ teteje”! Ezért is zavaró, hogy az anya halála a történetben csak mellékesen kerül említésre (még ha a fiában ezzel elinduló pszichikai folyamat tökéletesen kerül is ábrázolásra), a miértre pedig nem igazán kapunk választ.

De tátva marad a szám a remek megfigyeléses jelenettől. Egy nyomozó észreveszi a fiának epret vásároló mamát a boltban. „Nyomkövetőt rakunk a lökhárítóra” – mondja a telefonba, s egy pillanatra fennakad a szemem, hogy Amerikában már 1949-ben ilyen fejlett technológia létezett. Ám a következő pillanatban egy fehér rongydarab kerül a hátsó lökhárítóra, ami tehát a nyom, s követni kell. Ám az efölötti derültségem percekkel később alábbhagy, mert egy olyan precíz, tízperces követéses jelenet következik, amelyre csak csettinteni lehet. A mama mindent elkövet, hogy lerázza üldözőit, ám a rendőrök telefonos kapcsolatban állnak egymással (persze kicsit megmosolyognivaló a maroktelefonok világában a nagy kagyló egy autóban, de a dolog abszolút működik), s a párhuzamos utcákban a követő kocsik egymást váltva tapadnak a célpontra. S bár végül átmenetileg elvesztik a nyomot, a kocsizások, farolások s a fifika remekül szórakoztat, kéjes izgalommal várom a folytatást.

A Megszállottság a par excellence gengszterfilm, egy korszak lezárása és egy műfajösszegzés. James Cagney pedig bebizonyította szerepeivel, hogy méltatlanul háttérbe szorult, utóbb mellőzött sztárja Hollywoodnak, aki mindent tudott a színészetről, s akinél többet senki nem tudott a gengszterszerepekről.