Kovács Gellért
Sírás lesz a vége
2005. március

Azt mondta Tarantino – a plakáton olvastam –, hogy az Oldboy „tarantinósabb”, mint bármi, amit eddig ő saját maga csinált. Na. Ezzel kezdjünk valamit! Jól hangzik, annyi bizonyos. Csak totális baromság. A mozi rákendroll, oda meg kellenek a nagy semmik, a laza vakerok. Ha a mi Quentinünkről van szó, akkor meg pláne. Ha nem mondana ilyeneket, még azt hihetnénk, betegeskedik. Az Oldboy búskomor vendetta-keringő, magas fokon szórakoztató, de ugyanakkor szokatlanul sűrű szövésű, nehéz darab. (Feltételezhetően ezt a többletet kívánta meg Tarantino.) A dél-koreai rendező, Park Chan-wook a bosszúfilmes szubzsáner kínálta lehetőségek teljes eszköztárát kimerítve adagol lírát az erőszakkal bőségesen átitatott történetbe. Van itt minden, amire egy magára kicsit is adó megtorlónak ingere lehet, már ami a leszámolás brutalitását illeti. A szezonális választásnak tekinthető, unásig ismert, „a bűnös szereplő megleckézteti a még bűnösebb szereplőt” dramaturgia a markáns sztorinak és a színészi munkának köszönhetően szerencsére megkapja azt a plusz energiát, amivel könnyedén átlibbenhet a hasonlóan megrázó hatásra vadászó művek kliséinek léce felett. De ne szaladjunk előre! Kár lenne. Addig még temérdek móka vár reánk. Hősünket egy részeg hajnalon elrabolják. Aztán a titokzatos emberrabló – kifejezetten áldozatára szabott – „edzésprogramja” következik. A helyszín egy ízléstelen tapétával díszített szoba. Az ablaküveg elé poszter-szélmalom ragasztva, a fogoly esténként gázzal altatva, időnként hipnózissal kezelve. A tévénézés megengedett, a józan ész megtartása ajánlott. Különben ki fog elégtételt venni? Dae-su 15 évig vegetál magányosan bizarr börtönében, aztán mikor kívül-belül viharvert Charles Bronsonná bábozódik, egyszer csak kiszabadul. Zavarban van. Bár sokat tűnődött, szenvedésének oka ismeretlen előtte. Nem érti, hogy ki és miért csempészett izgalmat ilyen radikálisan átlagéletébe. Felesége halott, a rendőrség ebből kifolyólag évek óta körözi, leánya valószínűleg már meg se ismerné, a hírek szerint Európában neveli valaki. Benne van a szószban rendesen. Feszültségét tomboló mészárlással igyekszik oldani (ütés-verés, szadizás kézzel-lábbal, kalapáccsal, fogkefével), mely képek alá az előzékeny rendező többségében komolyzenét, többek között Vivaldit kever. A hatás ugyan elképzelhető, de le nem írható. Halmozottan értendő ez hősünk sorsának beteljesedésére is. A csendességével megdöbbentő finálé végérvényesen meggyőződéssé érlelte gyanúmat: a kortárs távol-keleti filmművészek amellett, hogy mélyebbeket ütnek nyugati kollégáiknál, a lelkek kútjait se hagyják kiszáradni. Tarantino meg csak figyeljen, tanuljon és álmodjon szépeket. Hátha.

De ha bűneink súlya miatt még nyersebb, direktebb számonkérést érdemelnénk, februárban azt is megkaphattuk. Félrebeszélés (illetve igényesség) nélkül. A Fűrész büntet. A szó valódi és szlengesített értelmében is. Szemem a filmidő alatt mindvégig szorgalmasan kereste a szereplők kezébe – vagy a díszlet sarkaiba – rejtett szövegkönyvet. Meg voltam győződve, hogy kínosan amatőr produkciójuk csakis a kapkodásnak köszönhető. Mintha egy meghallgatás szünetében, még a méregerős kávé hatása alatt ugrottak volna be a havernak „meakulpázni”. Nagyra nyílt szemek, alul- vagy túljátszott gesztusok, katasztrófa a köbön. Rég szenvedtem ennyit és ennyire. Utólag megtudtam: pont ez volt az alkotói koncepció! A Hetedik trash-változatával állunk szemben ugyanis. Ja, hogy ez direkt szar! Hát akkor minden rendben van! Világos. James Wan és elvetemült gegcsapata bizonyára azért segítette világra ezt a szerencsétlen torzszülöttet, hogy a néző zavartalanul „élvezkedhessen”. (Már akinek ez jó.) Elvégre moziban ülnek, nem? Akarjon a fene bekerülni a történetbe. Azok ott csak idióta marionettfigurák! Kit zavar, ha eltűnnek virtuális földjük színéről? Pusztuljon csak a hálátlan férgese! És éljen soká az elmeroggyant vadállat, aki megtanítja végre a dögöket kesztyűbe dudálni! Az öldöklés játékosságáért meg külön hála. (Egy kis ízelítő, hogy annak is legyen segédfogalma a látottakról, aki ne adj’ isten, merészelné kihagyni eme tanulságos kis pokoljárást. Szerelmetes serial-killerünk egyik áldozatát meztelenre vetkőzteti, testét gyúlékony anyaggal fröcsköli. A feladat megtalálni a töksötét pincehelyiség falára festett lehetséges számkombinációk közül azt, amely a delikvens életét még pluszban veszélyeztető bombát hatástalanítja. Éééés… Eksön!) Lelki szemeinkkel látjuk Stohl Buci pecsenye-pirosra ordított fejét: „Még egy pillanat, és lezárom a szavazást, szavazzanak most, szavazzanak! Szavazzanak! Lawrence vagy Adam! Adam vagy Lawrence! Döntsenek! Szavazzanak! Döntsenek! Szavazzanak! A-dam vagy Law-rence! Law-rence vagy A-dam! Szavazzanak!” Szaaaaavaaaazzaaanaaaaak mááááár!” Egyébként nagyon sikeres a film. Készül a folytatás.

Amélie 2 persze nincs. Pedig szívesen megnézném, hogyan boldogul Poulain kisasszony szórakozott tekintetű kedvesével a feltételezett házasélet kompromisszumoktól hemzsegő mindennapjaiban. De az is lehet, hogy a bájos párocska szerelmét nem mérgezi ilyesmi. Született temérdek gyermekük, együtt törik kiskanállal a karamellt édes italuk tetején, rendezgetik a papa elrontott gyorsfotókból összeállított albumát, szépeket cselekszenek naphosszat. Vagyis élik mágikus-realista hétköznapjaikat. Harmonikán és zongorán kísér Yann Tiersen. Na, ez mind nincs. Van viszont Hosszú jegyesség, első világháborús love story. Az egyszerű dolgok szivárványszépre színezése mellett szikár nyomozás a katonakedves után, vágyakozások, erőteljesebb fekete humor. A zene Tiersen helyett Badalamenti, macskatál sem koppan a konyha kövén, ellenben annál hangosabban robbannak az aknák a lövészárkok előtt. Itt fogalmunk sincs, melyik szereplő mit szeret (emlékeznek, az Amélie-ben fontos volt, ennek révén határozta meg Jeunet a karakterek körvonalait), a kétségbeesett katonák öncsonkítási kísérleteiről viszont a kelleténél pontosabb képet kapunk. Összpontosítanunk kell, Mathilde (Audrey Tautou) ugyanis Miss Marple-t meghazudtoló könnyedséggel dobálódzik az elveszett Manech (Gaspard Ulliel) bajtársainak neveivel, csak győzze a publikum követni. Ártatlan arcú vőlegényének ugyanis nyoma veszett. Egyesek szerint kivégezték, mások szerint megúszta. Hogy mi az igazság, az csak a film legeslegvégén derül ki, ugyanakkor egy percig sem kételkedünk benne: az érzelmek így vagy úgy, de győznek, jutalmát mindenki elnyeri, a szerelmesek főleg. A direktortól joggal elvárható, hogy eredeti ötletektől hemzsegő, felsőfokú képzőművészeti igényességgel elkészített mozgóképet készítsen, mégis jelentős hiányérzetet, érzelmi űrt hagy maga után. Annak ellenére, hogy a stáb tehetségének töredékével, fantáziájuk kis szeletével is boldog lehetne számos kollégájuk, a végeredmény a legjobb indulattal is csak szimpatikus tucatdarabként minősíthető. Hiába a sárga tengerként hullámzó búzamező, a bélgázzal küszködő, imádni való kutyus, a legmélyebb érzelmet éltető, pontosan megtervezett epizódok sora, vagy éppen Jodie Foster zseniális cameója, a Hosszú jegyesség nem válik megható, érdekes, maradandó filmélménnyé. A melodráma-frázisok mívesen is csak frázisok maradnak: a háború értelmetlen, a szerelem örök. A készítőknek minden szavuk igaz. Csak azt a kicsiny, meghatározhatatlan, mégis nélkülözhetetlen valamit, ami igazán érdekessé tette volna két és fél órás, többfenekű, negédes sorsdrámájukat, azt hagyták el valahol útközben. De legyen ez a derék gallok problémája.

– Mi lesz ebből? – tűnődtem a Millió dolláros bébi vetítésének közepe táján is. – Mi lehet ebből? A rendező munkásságát ismerve nagy baj biztosan nem: az egykor volt westernhérosz réges-rég kiköpte már szivarcsonkját legendásan flegmára hegyezett szájából, poncsója is valahol a Cinecittában porosodhat. Piszkos Harry, a seggfejrendőr figurája is a múlté már. Manapság Clint Eastwoodot elsősorban mint kiváló hollywoodi filmrendezőt érdemes említeni, akinek az érzékenysége legalább akkora, mint egykori pisztolyából a kilőtt töltények mennyisége – kilóban mérve. De akkor is. Mi lehet ebből? Nézzük az első hallásra valóban nem túl különleges cselekmény vázát! Egy csóró, nehéz sorsú, de annál ambiciózusabb nőnemű egyed (Hilary Swank) bokszoló akar lenni. Ezért egy végtelen kiábrándultságát ábrázatán hordozó, legendás kötöző emberből avanzsált edzőhöz (a rendező, személyesen) fordulna, de az ellenáll: tessék őt nyugodni hagyni, szomorkodni akar tovább, elege van mindenből, főként a hálátlan tanítványokból. Úgy tűnik, még haverja, a kicsit vidámabb exbokszoló is (Morgan Freeman végre nem nyomoz, csak játszik, de azt nagyon jól) hiába nógatja cimboráját: ugyan már, egy próbát megér a kiscsaj, hátha! De aztán csak belemegy. És lássunk csodát: pártfogoltjuk őstehetség. Nem lehet tudni, mi hajtja, de valami nagyon. Ellenfeleinek esélye sincs. Örülhetnek, ha néhány tétova kört tehetnek a szorítóban, és már fekszenek is. Maggie anyagi helyzete is megoldódik, éjsetét családjának még házat is vásárol. Az más kérdés, hogy megérdemlik-e. (Nem.) Az viszont nem lehet kérdéses, hogy az annál szeretetreméltóbb vén sporttekintélyeket is kihúzta dicsőséges menetelésével az apátia mély mocsarából. Na, ennyit csak, mert többet nem érdemes. Vétek lenne. Azért megijedni persze nincs okunk, nem lesz zombie az edzőből, és senki se beépített FBI-ügynök. Ez nem az a film. Végül mi is lett ebből? Próbálnék én másképpen, kevésbé közhelyesen fogalmazni, csak minek. Egyszerűségétől gyönyörű mozi a Millió dolláros bébi. Eastwood „csak” elmesél egy bárgyúságoktól – álomgyári mércével mérve – szokatlanul mentes történetet, mely mellékesen egy korunk társadalmát joggal foglalkoztató kérdésbe fut bele. De úgy, ahogy kell: húsba markolóan, nagyjából mindvégig tartva a két méter távolságot a hatástalan általánosítgatástól. Akinek meg van lelke hozzá, az meghatódik. Mert működik. Fúú, de jó ezt leírni. Azt meg főként, hogy talán Eastwood legjobbjáról beszélünk. És még csak 75 esztendős.

Adolf Hitler alakjának szalon-démonizálását tökéletesen érzékelteti, hogy még a South Park overálos mormogója, Kenny is találkozott vele egyszer, egyik „meghalása” során. (Ami a rajzfilmsorozat minden epizódjában bekövetkezik, a gyengébbek kedvéért.) Hol másutt „futhattak össze”: naná, a pokolban. Illetve, ez külön vicc, a purgatóriumban. Tegyük gyorsan hozzá, a készítők az elmebeteg tömeggyilkos mellé Gandhit is odaanimálták. Gondolhatták: ha már polgárpukkasztás, akkor legyen jó zsíros. Azt mondják, arrafelé csak így lehet nagyot szólni mostanság: pofátlanul, szemtelenül. Amerika már csak a pimaszságtól reszket. Meg Adolf Hitlertől. Mondjuk, tőle mindenki. Pedig hülyeség. Kellett már nagyon egy egész estés, tisztességes film erről a szorongó marháról, aki a szorongó birkák lelkiállapotára szerencsésen (szerencsétlenül) ráérzett, és kis híján kiirtott több népet. Oliver Hirschbiegel filmje, A bukás – Hitler utolsó napjai pontosan erről szól. Se többről, se kevesebbről. Kerge marhákról és birkákról. Ennyi pont elég. Egyesek szerint még ennyi sem szükséges. Hagyni kéne az egészet, úgy ahogy van, álmisztikusan és érintetlenül. Hitlert el kell felejteni, nem szabad merev szörnyképéhez közel hajolni, mert még a végén megpörköljük magunkat, aztán kialakul a fejekben némi szimpátiaféle! Azt meg nem akarhatjuk, ugye. Úgyhogy maradjunk a jól bevált felosztásnál: vannak a jók, meg vannak a rosszak. Az utóbbiak sok csúnya dolgot csináltak, de az előbbiek, végül is, mindig legyőzték őket. És itt kéne lennie a végének, amivel a zsebben – a mesélői fordulat szerint – elfuthatnánk boldogan élni. De mint tudjuk, az élet nem cukrászsütemény és nem is népmese. Úgyhogy nincs abban semmi különös, ha valaki filmet készít Hitler agyrémének finiséről. Akkor meg pláne nincs, ha mindezt kimért józansággal, maximális hozzáértéssel teszi, felelőssége teljes tudatában. Ez a legszimpatikusabb pontja Hirschbiegel munkájának, a mérnöki precizitással kimért objektivitás. A döbbent természetesség: elszabadult a téboly néhány évre, aztán nagy nehezen megfékeződött. A vereség utolsó óráiban a főkolompos katonai elit egy része még jobban bedilizik, mindenkit lemészárol(na) maga körül, még utoljára. Akár a honfitársakat is. (Berlin szenvedése is rendkívül pontosan ábrázolt.) Semmi mellébeszélés vagy a „majd én, a Filmes, felrázom a világot”-attitűd. Szikár történelemóra, delejező hatású alakításokkal. Derék, tisztességes és fontos film.

Mint ahogy Koltai Lajos Sortalanság-adaptációja is az. Mindhárom jelző impozáns kiállításának is köszönhető: a sok száz kegyetlen, gondosan megtervezett képkompozíció hatása alól nehéz szabadulni. Már ez is több mint valami. Ha a részleteket fürkésznénk, ott se találhatunk sok hibát: az arcok és a kellékek a helyükön. Na és ilyen lelkiismeretesen „castingolt” magyar filmet évek óta nem láttam, neveket direkt nem említek, vétek lenne bárkit kihagyni. (Hangsúlyoznám ezt akkor is, ha a színészi játék helyenként megbicsaklik, talán a nyomástól, ki tudja.) Mondhatnánk, a magas fokú igényesség a produkció költségvetésétől elvárható, evidens. De legyünk kicsit őszinték. Máshol, lehet. De Magyarországon? A karórás honfoglalók és a munkatáborból sörhassal szökkenők országában? Ugyan már! Kertész Imre Nobel-díjas regényéből (és forgatókönyvéből) készült produkció minden kockáján érzékelhető még az alkotói agymunka, az elkötelezett alázat és a dramaturgiai figyelmesség. Egy film szerethetősége vagy éppen „nemszerethetősége” sokszor a stáb őszinteségén áll vagy bukik. A készítők valóban szívük legmélyebb ereiben hordozzák az alapanyag szellemiségének megérteni, képviselni akarását? Vagy csak egyszerűen kiugrást, kikerülhetetlen forrást látnak a célban, mely nimbuszukat frissítheti, kereskedelmi szomjukat olthatja? Esetleg mindkettő. A Schindler listájával kapcsolatban nyílt titok volt, hogy a film elsősorban rendezőjének, Spielbergnek dicsőséges beolvadását hivatott szolgálni a „komoly” filmesek gyorsan záródó, sznoboskodó körébe. (És mindez nem von le semmit a film vitathatatlanul magas esztétikai értékeiből.) Az is igaz ugyanakkor, ha egy vacsora rosszul sikerül, csak legritkább esetben csillapítja éhségünket a tehetségtelen háziasszony igyekvő mosolya. De nem bántjuk főztjének tökéletlenségéért. Az étekbe belefőzött lelkesedést ugyanis díjazni szokás. Koltai esetében persze távolról sem beszélhetünk tehetségtelenségről, hideg kereskedelmi számításról is csak az igazán rossz nyelvek. Na persze, biztosan nem jönne rosszul neki a hatalmas siker. (A hírek szerint ez meg is lenne, régen vonzott nálunk hazai film 68 000 szempárt egy hétvége alatt a mozikba.) De az operatőrből rendezővé előugrott filmes nem is győzi-győzte hangsúlyozni, hogy a reménybeli elismeréseket az író munkásságának dicsőségfalára szánja. Keresve se találnánk a nyilatkozataiban ennek ellentmondó megjegyzéseket. A kész filmben meg pláne nem utal erre semmi. A Sorstalanság „hibája”, hogy pontosan olyan lett, mint amilyennek ígérték: érzelmes, tisztelettől átitatott, mérsékelten kísérletező. Talán a kelleténél többet árult el hangulatából a bemutató előtt megjelent könyv vagy az átlagnál jóval alaposabb werkfilm. A meglepetés, vagyis az erős vizualitás ellenére érezhető dicséretes szerénység így némileg hatását veszti. Mire eljut a moziba, már nem lep meg senkit. Így sokan talán kevésbé képesek értékelni a holokauszt-témában készült mozgóképek által ritkán kínált nézői szabadságot: a látottak átéléséhez bizony saját érzékenységünkre is szükség van. A belső meg, ugye, mindenkinek másként rezdül. Morricone mindig ambiciózus zenéje is idegesíthet egyeseket, mások zsebében esetleg Tornatore letagadhatatlan hatása miatt nyílik ki a fanyalgó kritikát hasító bicska. (A kettő egyébként erősen összefügg.) Ne tévesszük szem elől: Koltai Lajos csak egy olvasó a millióból. De hogy a legönzetlenebb filmesek közül való, az is biztos. Becsüljük meg érte.