Gábor Nikoletta – Szupi lesz. Lerakjuk a matracot, bekészítünk egy csomó kaját. Van még otthon kukorica, nem? Aztán indulhat a Terv. Egyéjszakás kaland, haha – mondtam Dédének a Tescóhoz vezető körgyűrű (v. ö. Dante pokla) negyedik körében. – Hány perc is összesen? Neurotikus, boldogtalan, gazdag amerikaiak nevettetnek mintegy kilencvenhét percen át a Szemből telibé-ben. Engem is elragadott a jókedv egy-egy röpke pillanatra, de aztán úrrá lettem magamon. Ácsi! Film a filmben egy filmben, amire még rájön a DVD extrái között megtekinthető werkfilm is. Steven Soderbergh rendező rém boldogan nyilatkozik a kis költségvetésű filmek adta alkotói szabadság nagyszerűségeiről. De hadováljon akármily meggyőzően is arról, milyen fontos a spontaneitás, leginkább egy magát büszkén felvállaló Big Brothernek, perverz kukkolónak tűnt, amikor kamerájával elkísérte a szereplőket még a WC-re is, hátha alakítanak egy fergetegeset a forgatás szüneteiben. Ha már a rögzített, dramatikus szituációkban erre képtelenek voltak. Pedig nem akármilyen sztárokról van szó! (Julia Roberts, David Duchovny, Catherine Kenner) Miért is kell egy menő színészt amatörizálni? Talán hogy utcaszagú legyen, csupa élet. Mint Lee, a milliomos céges pszichológusnő. A férje imádja, munkájában teljhatalmú, de mégis oly igen boldogtalan, mert túl jó neki. Szegény. Végül kénytelen kibékülni önmagával. Aztán ott van a testvére, az egyedülálló Linda, aki masszőrként keresi a kenyerét. Szabadgondolkodásával megbotránkoztat mindenkit, mivel interneten barátkozik, és vibrátort használ. A bátor kislány egy kis kézimunkával nagyot kaszál váratlanul egy (expornószínész alakította) narcisztikus kliens révén. De nemcsak a valóság, hanem annak már sokakat töprengésre késztető mása is terítékre kerül! Egy másik szálon ugyanis bepillantást nyerhetünk a művészetnek élő, épp Hitler bőrébe bújó színész életébe, aki a próbák során nagy igazságokat mond ki viccesen, mintegy kifigurázva a művészetet magát. (Ő egyébként a milliomosék szomszédja. Amerikai független Szomszédok.) A Julia Roberts megformálta színésznő, illetve az ugyancsak Julia Roberts alakját öltött újságírónő (az Ocean’s Twelve óta itt valami Soderbergh-perverzióra gyanakodhatunk) a sztárintimitás visszásságaiba kalauzolja az egyszeri kőbányai nézőt. Van a filmben még haláleset, megcsalás, észhez térés, vicces karrierista nők, életüket menedzselni képtelen boldogtalan menedzserek, velük szemben meg boldog pornószínésznők, ja, ja, csupa jól megformált, életszerű karakter, ütős poénok, az ócska helyzetkomikumtól a finom intellektuális szellemeskedésig, nagyszabású komédia a javából! – Tudom, tudom, mindent fonákul kell érteni, ironikusan mintegy. De most akkor hogy van? Kifordítom-befordítom… mégis bunda! – Ja, ja – bólogatott Dédé. – Itt? Itt nem lehet megállni! De az a piros most megy el. Van százasod? A testileg-lelkileg megterhelő parkolástól a kabát alatt jól megizzadva egy fájdalmas nyögés kíséretében behúztam a kéziféket, s a Terv megvalósítását lehetővé tevő létesítmény előtti tisztelgésem jeléül nosztalgikus pillantást vetettem arra a neonszínű tescós matricára (Anyámat hallom az anyósülésen: – Gratulálok, ezt most miért kellett?), amit T barátnőm ragasztott a kesztyűtartóra egykori rabságunk és felszabadulásunk örökkön fénylő, dicső emlékére. 2003 nyarán a kapitalizmus legalsó fokán, valójában a létra legtetején plakátokat ragasztottunk a soproni bevásárlóközpontnak. Egy szép augusztusi napon azonban öntudatra ébredtünk: tonnányi plakátot vetettünk az épület személyzeti bejárata elé, majd csikorgó kerekekkel otthagytuk az egészet. Mondhatnám úgy is, eltűntünk, mint Anne a Rémálompár ötödik képkockáján. A külföldi útjáról hazatért férj érintetlenül találja a többnapi újságot az ajtó előtt. Azonnal rádöbben: eltűnt az asszony. A rendőrség egy összeégett autót talált, amelyben minden felismerhetetlen – kivéve egy elszakított nyakéket. Pont azt, amit a feleség teherbe esésének örömére a férjétől kapott. Anne nem is halt meg, csak emberrablók egy pincébe zárták. A film feszültségét az operatőr teremti meg a kamera ide-oda rángatásával. Nem is való terhes anyáknak, teli hassal pedig csak hányászacskóval ajánlott. A fanatikus tévéfüggők számára a Rémálompár csak egy újabb ostoba péntek esti történet. De kiknek is való? – merengtünk a film után az üres pattogatott kukoricás tál fölött. Aztán megszültük – mint Anne a gyermeket – az elméletet. A filmmel a hétvégét nyugiban együtt tölteni készülő, hétköznapokon stresszes munkahelyen güriző fiatal párokat célozták meg a forgalmazók. Azokat, akiknek nincs idejük a családalapításra. De nem is baj, mert a film úgyis elrettent ettől. Bár látszólag egy pár (plusz egy embrió) kalandos újraegyesítéséről szól, a befogadó tiszta gondolataiba mégis befészkeli magát a kis ördög: egyedül biztonságosabb! Anne makacs ragaszkodása a gyermekhez, amely természetes úton nem jött volna létre, hátborzongató rémálomba sodorja, amelyből sohasem kelhet már fel egészséges emberként. A gyermek ugyan a jó oldalon születik meg, de elgondolkodtató az üzenet: miféle világ az, ahol már magzati állapotban megkezdődik a Gonosszal való viaskodás? Éljen hát a takarékosan költekező fogyasztó (akiben a bevásárlóközpontok „akció” címkéi láttán bizalom ébred az őt minden módon kiszolgálni igyekvő áruház iránt), a magányos modern hős, a szingli! Vezess új utakra, Lucifer! Tehát pillantottam egy nosztalgikusat, és kiszálltam az autóból. Huh. Hideg volt nagyon, s ekkor valami csodálatos dolog történt. A jeges januári szél megcsapta az arcom, és pillanatok alatt úrrá lett rajtam egyfajta belső izgalom: már láttam is magam a fehérneműs polcok közt valami évfordulóhoz méltót választva. (Kétezer forintot különítettem el erre a célra.) A botrányos fordításban végignézni kényszerült Botrányos szerelem bizonyos értelemben a fölöslegesen vásárolt fehérneműk filmje volt. Egy kapcsolat – a felek közös megegyezésén alapuló – felbontásának több szempontból bemutatott krónikája. A történet a vidám, realista állatorvos, Elizabeth, és a szuperegójának hangját a lépcső, a fogpiszkáló, az írógép, valamint egy folyton elő-előkerülő kiskanál közvetítésével meghallani képes, érzékeny lelkű Max fürdőszobai, ám a kinti zajoktól örökösen félbeszakított szeretkezésével indul. Majd 80 perc után az ideális férfi, Jack kuporgásával fejeződik be ugyanazon fürdőszobában. Az alapprobléma az, hogy Elizabeth férjhez akar menni. Maxtől kap is egy finoman megmunkált dobozkát. (Feszült ráközelítés a dobozkára.) De annak tartalma csalódást okoz, mert Max találmányát pillantja meg, a gyömbér ízű fogpiszkálót. Aztán egy jól felépített beszédben Max megideologizálja, miért nem akarja elvenni Elizabeth-et. De azért feltámad benne a féltékenység, hiszen férfiből van. Beletámolyog egy kampóba is kínjában, ami majdnem kiböki az egyik szemét. Most már inkább vakon bízna a lányban, aki közben büszke nővé érett, s így visszautasítja Jumurdzsákunk kései ajánlatát. Max amúgy mozigépész, és van neki egy facér, mindenre elszánt kolléganője is a fekete-fehér filmeket vetítő moziban: Lena (Drew Barrymore). A jóskártya jelképezte Fortuna istennő a film egy másik, láthatatlan főhőse. Permanens deus ex machina avagy sors bonum nihil aliud. Az időrendiségében kissé, de azért nem élvezhetetlenül megkavart (a hollywoodi művészfilm szabályait kötelességtudóan követő) film megértését némileg nehezítik a zavaró és fölösleges utalások, a megannyi filmnyelvi szimbólum. Ilyen például a háttérben fel-felbukkanó film noiros film, amelyben a „mi” filmünk szereplői régi maskarákba bújva a régi film eredeti szereplőivel felváltva eljátsszák saját történetüket. Innen a DVD borítóján látható parókás-estélyis Drew Barrymore-fotó. Ezt a jelmezt viselte ugyanis egy kemény másfél perces snittben. Idegesítő a folytonos fekete-fehérre váltás, kameraelfordítás, a jelképes utcanevek használata, másodperc erejéig bevágott videofilm-gerinc, óramutatók, párás üvegre készített rajz stb. Dédé bölcsen kihasználva a drága perceket, a filmidő jelentős hányadában egy csokipapír-repülő készítésével foglalatoskodott, így hál’ istennek nem tette magáévá az ugyanakkor nagyon is őt célzó üzenetet. Mert a filmben kis csalással (mint a Szentivánéji álomban) mindenki maradt, aki volt: boldog, felelősség nélküli, független, azaz megint csak külön háztartást fenntartó individuum, aki jó messze a családtól, felmenőktől, rokonoktól – amely dolgok nemkívánatos mivoltára többször is utalnak a szereplők – éli tovább felhőtlen életét. Eddig is mindig elég volt két ezres egy rend fehérneműre, nyugtatgattam magam. A régi szép időkben azonban nem csak ezért szerettem a Tescót. Istenem, amikor barátnőm tídzséhúker-szemüvegkollekcióját tovább bővítette a harmadik százforintos, aranykeretes napszemüveggel, amit a szigeten egy osztrák meg akart tőle venni! Tehát fehérnemű – tértem lassan magamhoz –, ami fekete lesz. Remélem, Dédé addig talál majd valami érdekeset. A bevásárlóközpont nem elhanyagolható részét képező élő halas akváriumnál például mindig hosszú perceket szokott eltölteni. (Valóban, a vásárlás nem éppen az erőssége. Tavaly télapóra például meglepte magát egy 780 forintos walkmannel. A play gomb aznap esti megnyomását követő őszinte csalódása óta tekintem felnőtt férfinak.) Szánakozva, egyszersmind mély érdeklődéssel szokta figyelni az akváriumot, s benne a halakat, azon tépelődve, vajon hogyan is boldogulnak szegények azon a hihetetlenül kicsi helyen. Döbbent csendünk követte A zsaru szavát (Parole le flic), egy „kétoldalas” DVD „A” oldalán található francia bűnügyi történetet. Végig azon gondolkodtunk Dédével, mire utal ez a cím. Két lövés között mondott-e valami olyat Alain Delon, ami magyarázná ezt a címet. Hogyan lehetne esetleg képletesen érteni? Az Afrikában szemlátomást gazdagon és elégedetten élő Pratt (Alain Delon) egy jópofa, vidám fickó. Felettébb szimpatikus, hiszen látjuk, hogy nincsenek faji előítéletei, és a gyerekeket is nagyon szereti. Váratlanul azonban levelet kap, amelytől nyomban összerogy a tengervízben. Háromnegyed óra múlva magyarázatot kapunk a feldúlt férfi tetteire, kiderül ugyanis, hogy Lyonban tanuló, ám rossz társaságba keveredő kislánya egy brutális tömegmészárlás áldozata lett. Pratt elhatározza, maga jár az ügy végére (ja, mert exzsaru). Visszamegy Franciaországba, ahol kisvártatva a fiatal, csinos, elszánt, de a bonyolult ügyben tehetetlen nyomozónő ágyában találjuk. Franciaországban egy öttagú, fekete csuhás banda végez úgynevezett tisztogatást, amellyel a társadalom nemkívánatos elemeitől, homoszexuálisoktól, prostituáltaktól és kábítószeresektől szabadítják meg az országot. Kiderül az is, hogy régen Pratt önként adta fel a hivatását, miután egy csúnya ügyben végeztek a feleségével. Ettől besokallt, és Afrikába menekült, lánya azonban Lyonban maradt, hogy befejezze a tanulmányait. Persze a dolog korántsem egyszerű, mert az elszánt csuhásokat maga a főfelügyelő támogatja, aki egykor Pratt legjobb barátja volt. Arra azonban, hogy a főfelügyelőt a szimpátián kívül milyen érdekek fűzik a gyilkoló bandához, nem kapunk választ, mint ahogy arra sem, hogy hogyan is képes egy ember egyszerre gyászolni gyermekét, és körülbelül öt mondat után ágyba bújni egy nővel, miközben élete folyamatosan veszélyben van. Hiába, a zsaruval ellentétben nekünk egy szavunk sem lehet, mert a fikció az fikció. Let’s look inside, mondaná a pornócsatorna amatőr operatőr-színésze, nem foglalt ujjai egyikét erőteljesen a zoomon tartva. Let the sunshine in, replikázna erre a műveltebbje. Örök, természetellenes világosság fényeskedik ugyanis a Tesco belsejében. Ebben a neonfény uralta, árnyékmentes, steril világban, e mikroplanétán az áramkörök szakadatlan körforgása biztosítja az életműködést, és a légkört mesterséges szűrőberendezések teszik a földi levegőhöz hasonlatossá. Az ideális gyanúsított nem is volt rossz választás, bár nekem Liam Neesonról mindig az áldott jó szívű Schindler bácsi jut eszembe, amint elgyötört arccal vívódik, megmentsen-e néhány embert, vagy hagyja őket inkább pusztulni. Bár szép volt, amit tett, szerintem egy kicsit sokat gondolkodott előtte... Nem úgy ebben a filmben, ahol hősünk hidegvérrel haláloszt, méghozzá oly módon, hogy az utolsó pillanatig adja nekünk az ártatlant. Utólag hátborzongató az elszántsága, ahogyan a kegyetlen gyilkosságot megszervezi, megspékelve azzal, hogy a bűntettet puszta nyereségvágyból követi el. Igen, utólag tűnik csak mindez rémségesnek, hiszen a film végéig neki drukkolunk, tökéletesen bízva ártatlanságában. Végül tényleg nem is ő fog bűnhődni – mindannyiunk eszén túljárva okosan valaki mást juttat életfogytiglani rabságba. Aljas szándékaitól meglepő módon még egy izgalmasnak ígérkező szerelmi kaland, illetve egy fantasztikus barát mindig segíteni kész jobbja sem tántorítja el. Szégyelljük magunkat, amiért részvétünkkel asszisztálunk neki, hagyjuk, hogy letaglózzon intellektuálisan csakúgy, mint férfiasságával. A filmet véletlenül fekete-fehérben néztük végig – a végére sem sikerült megtalálni a színeket –, ami tulajdonképpen nem is volt baj, mert tökéletesen illeszkedett az 50-es években játszódó történet atmoszférájához. Angliában a szigorú válási törvények kijátszásából szerényen éldegélő, feleségét már kissé unalmasnak találó magánnyomozó megpróbál kitörni a nyomorból és tehetsége folytonos megalázásából. És ezt kizárólag egy (ha nem éppen a) tökéletes gyilkosság végrehajtásával tudja elérni. Még egyszer utoljára átfutottuk a kiválasztott filmeket, amelyből az utolsó kettő egy egyszerre induló, csukott szemmel végrehajtott véletlenszerű furat eredményeként került a kocsinkba. Dédé kegyesen lemondott a Szexszörnyről, mondván, nem hajlandó hallgatni a sápítozást, meg hogy mikor nem nézhet oda. Kicsit fájt ugyan, hogy egy hárpiának tart, de örültem azért, hogy az évfordulónkon nem egy szőke pornósztár hatalmasra duzzasztott melleit kell néznem. Harmincöt percet töltöttünk vásárlásunk utolsó előtti színhelyén, majd kinyújtóztatva a kosár fölé görnyedés közben megfáradt tagjainkat, a pénztár felé vettük az irányt. Eszembe jutott, hogy nem ellenőriztük a vonalkódokat, ami pedig szörnyű fennakadást tud okozni eme utolsó stációnál. A leszakadt, meggyűrt, illetve – ments’ isten! – nem létező vonalkód duplájára növelheti a vásárlásra szánt időt. Mindig borzasztóan sajnálom az ilyenkor kétségbeesett tehetetlenségében egyik lábáról a másikra álló pénztárost, akit hasonló helyzetekben bevett szokás szerint – telefonos segítség igénybevétele után – egy valójában nem is létező vagy nagyon-nagyon elfoglalt görkoris munkatárs bármelyik pillanatban bekövetkezhető megjelenésével vigasztalnak a mindig készséges, de soha, semmilyen ügyben nem illetékes kollégák. Ezúttal szerencsénk volt, jó munkát végeztünk, nem kellett visszamenni semmiért. Arlette-el is váratlan szerencsénk volt. A „duplaoldalas” DVD másik francia filmjéhez (Arlette szerencséje) nem sok kedvünk maradt Alain Delon bosszantó nyomozása után. De most meg azért szomorodtunk el, hogy pont ezt hagytuk a végére. Mert az ezúttal franciásan ejtendő Christophe Lambert, valamint a film dialógusait író, se nem fiatal, se nem csinos, néhol Fellini Cabiriájára emlékeztető Josiane Balasko főszereplésével egyszerű, de nagyon szórakoztató vígjátékot láttunk. A történet egy vidéki, butácska, de jószívű, kövér, a naivitásig őszinte, igencsak korosodó felszolgálónő és a szőkített ifjú herceg szerelméről szól, amelyet eleinte főleg a pénz és a különböző érdekek motiválnak. A kalandos történet végére azonban a dúsgazdaggá váló Arlette – bár ruhatárát és frizuráját a vagyon igencsak megváltoztatja – lelke tiszta marad, s elnyeri az eleinte aljas szándéktól vezérelt, nálánál tizenöt évvel fiatalabb férfi őszinte szerelmét. Végre egy nem annyira sablonos sztori, ami engem különösen meghatott, tekintve jelen kapcsolatomban a javamra írható, mintegy ötévnyi korkülönbséget. A film alatt hangos kommentálásokra késztető, valószínűleg túlzó rajongásomon Dédé jól szórakozott, de nem leplezte, hogy Arlette-tel ő is elégedett volt. 15 816 forintot fizettünk, amiből 1790 volt saját biznisz. Én már a kassza túloldalán, izgatottan, ám cseppet sem felületesen csomagoltam, szépen mindent szisztematikus rendben, nem ám a csokit a bugyival, meg ilyenek, amikor is megláttam, és tekintetemmel végigkísértem azt a határozott, öntudatosan vezérelt mozdulatot, amint a mögöttünk álló ideges lány (kosara púposra tömve) a figyelmes Tesco örök másodikoknak tartogatott ajándékáért, a „következő vásárló” feliratú tábláért nyúl. Negyvenöt percünk maradt hazaérni. Nekem még fürödnöm is kellett, de ha azt vesszük, hogy hat percig kerestük a kocsit a parkolóban, és én a szokásos huszonöt perc helyett már tizennyolc perc alatt végeztem a fürdéssel, nem is késtünk sokat a starttal. A matrac már be volt készítve, a kukoricát Dédé csinálta (kicsit oda is égett), minden a helyén volt, film a lejátszóban. 00:14-kor Dédé egy férfias mozdulattal, fél karját vállamon átvetve lenyomta a play-t a távkapcsolón.
|