Interjú Szőke Andrással Zsiguli című filmje kapcsán

– Ebben a rovatunkban először mindig azt a kérdést tesszük fel a riportalanyunknak, hogy mi nem tetszik a saját legutóbbi filmjében…
– Mielőtt erre válaszolok, hadd kérdezzek én valamit! Ismered a filmjeimet, láttad ezt is. Láttad?
– Láttam.
– Akkor csak úgy privátim, maszekba kérdezem: szerinted a Zsiguli sokkal szarabb mint a többi, tehát szerinted is visszafejlődöm? Te is úgy érzed, egyre kiégettebbek a dolgaim? A Vattatyúktól egyre csak lefelé ívelek?
– Tök privátim?
– Ja, hogy erős húsz perc van a Zsiguliban, aztán a többi nézhetetlen?
– Nem, én a Citromdisznó és a Kiss Vakond környékén éreztem, hogy ismételed magad, hogy nehéz rendet teremteni a vizuális kavalkádban, hogy meg kellene újulnod. A Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetelénél már egyértelműen látszott, hogy próbálod valahogy összetartani a burjánzó ötleteidet, a Tündérdombban pedig két konkrét cselekményszál is futott – mindent felfűztél rájuk. A Zsigulinak már van „könnyed” cselekménye, ami közérthető…
– Persze, a többi pedig az a vonulat, amit a Filmvilágban le lehet anyázni. Állítólag húsz perc van, ami hasznos, a többi érthetetlen, nem szól semmiről, az egész olyan, mint egy rádiókabaré. Nagyon negatív cikk.
– Jó, ez egy butaság, de most mit vagy úgy oda?
– Mert engem jobban érdekel, hogy mi van a történetek mögött. Egy csomó mögöttes tartalmat helyeztem el a filmben. Engem a konkrét történeten túl ezek izgattak. Abban, hogy meglegyen az erős váz, Hegedűs Bálint sokat segített, együtt írtuk a forgatókönyvet. Nagyon foglalkoztatott, hogy az erős cselekményben a konkrét, „egyértelmű” helyzeteknek hogyan emelhető ki a fonák oldala. A nyomozás során a valóban megtörtént dolgok különböző nézőpontú torzítása egy sereg abszurd szituációt eredményez. Vagyis most egy egyszerűen értelmezhető cselekménysorra építettem rá az abszurd dolgaimat. Régen úgy éreztem, minden tök abszurd, nincs más rendezőelv. Ezért bújt el mindig az abszurd láncolatok mögött a cselekmény. Olyannyira, hogy úgy tűnhetett: nincs is. Persze van történetük a korábbi filmjeimnek is, csak összetettebb módon – az abszurditás építi a történeteket. A korábbi filmjeim sokkal szubjektívebbek. A Zsiguliban viszont felfedeztem a „külső” vagy reális történések és a mögöttük meghúzódó szubjektív történetek egymásra hatásából fakadó feszültséget. Ezért lett némiképp rácsodálkozó film a Zsiguli. Engem az izgat, hogy a mindennapok tele vannak – legalábbis ebben a furcsa kelet-európai közegben – abszurditással. Most például az, hogy megérkezik a kávé, abszurd az abszurdban. Abszurd, hogy itt a presszóban interjúzunk, aztán már benne vagyunk, megszokjuk a dolgot, már „gondolati magasságokban” szárnyalunk, de a presszó nem hagyja magát – jön a kávé, és a mi helyzetünkben ez megint már egy abszurd dolog.
– Kevesebbet szerepelsz a Zsiguliban, mint a korábbi filmjeidben…
– Mert régen valakinek össze kellett tartania a történetet! Itt nagyobb százalékban voltak professzionális alkotók, hivatásos színészek, kevesebb autentikus figurát vagy natúrszereplőt játszattam. Persze, most meg az volt a nehéz, hogy a spontán vagy improvizatív színjátszási mód kapcsolódjon a profihoz. A klasszikus színészektől sokszor szokatlant kértem. Most sem hagyott nyugodni az improvizáció, illetve az ebben rejlő és kivételes pillanatokban „felszínre törő” természetes erő. Az egyik legfontosabb elem, amit több hétig készítettem elő, az a jelenet volt, amikor Gáspár Sándor háta mögött megjelenik egy idős ember, és megsimogatja őt. Az öreggel, aki nem színész, hosszú ideig beszéltünk. Erről mit sem tudva, közben Gáspár a Badárral többször elpróbálta a jelenetet. Majd az operatőrnek szóltunk, hogy most egy idős férfit küldünk be a Gáspárhoz, és figyeljen, mert ez egyszeri és megismételhetetlen jelenet lesz. Ugyanis, akit beküldtünk, Bácskai Mihály volt, az az ember, aki felfedezte a Börcsököt, az Alföldit, a Gáspárt, a Ternyákot. Mindenki az ő tenyeréből született meg. Ez a Miska bácsi vezette a színjátszókört, majd később ő indította el a drámai osztályt. Mivel még él, gondoltam, szép gesztus felé a felkérésünk, hogy szerepeljen a filmben, másrészt kerestem, hogyan idézhetnék vele elő egy furcsa, abszurd jelenetet. Tudtam, hogy Gáspár már sok éve nem találkozott Miska bácsival, és hittem benne, hogy az idős ember simogatása, majd a rácsodálkozás előhív Gáspár Sanyiból valami váratlan, megismételhetetlen reakciót. Így is lett. Nézd meg! Természetesen egyfelől ez egy apokrif absztrakt, vagyis csupán számunkra van értelme, de reméltem, hogy Gáspár meglepődése beleilleszthető lesz a filmbe.
– Ebben a filmedben is nagyon sok a commedia’dell arte-szerű jelenet és farce-betét. Korábban a natúrszereplőket, gondolom, könnyebben rá lehetett venni ilyesmire, mint most a profi színészeket. Meg úgy képzelem, hogy az amatőröket jobban tudod animálni. Nehezebb volt ilyen szempontból a Zsiguli forgatása?
– Nem. Azért nem, mert a Zsiguli-beli profi színészek közül Gáspár Sanyival nagyon régen együtt dolgoztam Szomjas György Roncsfilmjében, ahol mind a ketten groteszk jelenetekben abszurd figurákat alakítottunk. Nagyon tisztelem, szeretem őt. Szarvas Jóskával epizódszínészként dolgoztunk együtt, őt is szeretem, tisztelem. Köt hozzájuk valami személyes élmény és ezen túl valami lelki kapocs. Nem tartottunk szereplőválogatást. Próbáltuk konkrétan azokra az emberekre kitalálni, felépíteni a helyzeteket, akikről tudtuk, hogy profi színészként ott lesznek. Csak Györgyi Annát nem ismertem személyesen. A színészeket nem helyzetgyakorlatos színészválogatáson szűrtük ki. Mert fontos volt számomra a színészek szellemisége. Itt jön vissza megint, hogy nem a cselekmény egyes fordulatai izgattak a filmben, hanem hogy az úgynevezett natúrszereplőket miként lehet összeilleszteni profi színészekkel, hogy ez működik-e. Megteremtődik valami egység, vagy szétesik az egész? Minden remekül ment. Olyannyira, hogy mindjárt az első nap leforgattunk három forgatási napra való anyagot. Volt egy kontrollmonitorunk, amin láttam, hogy jók azok a nyomozati anyagok, amiket a színészek csinálnak, nem kínoztam őket, nem vettük fel tízszer, tizenötször. Ezzel viszont felborítottuk az előre eltervezett forgatási rendet, így a színészeknek is el kellett kezdeni improvizálni és másképp gondolkodni, mert egy nap múlva már teljesen más koncepció szerint kellett dolgozni, mint amit előre betápláltak maguknak. Ez azért volt jó, mert egyfajta játékörömmel folytattuk a munkát. Minden egyes színészt bevontam abba, hogy ott rögtön találjuk ki a szituációkat. Rögzített helyzeteket kaptak, de azokon belül szabad volt a pálya. Mindig előidéztem valamit, amitől felborult a klasszikus színházi szituáció. Például egy párkapcsolati jelenetben én Sigmund Freudként vagy Wilhelm Reichként, mint egy kis mesemondó egy comedia dell’arte darabban, a kamera elé mászom, miközben a kamera mozog a teremben. Színházi szempontból nem különleges ez, de filmben ritkán látsz ilyesmit. A színészek munkájában is abszurd helyzet, hiszen a rendező bemászik a két szereplő közé, majd kijön, odadörzsölődik hozzájuk, és hadd ne soroljam! Rengeteg humoros szituációt hoztunk így létre, de ezek alapvetően nagyon nehéz helyzetek. Vannak persze, akik ezekkel nem tudnak mit kezdeni, hiszen ez a munkamódszer túlmegy egy alapvető érzelmi határon. Kicsit agresszív. Látszólag könnyű, mégis erőszakos dolog. Gondolj bele! Van egy klasszikus formád, és akkor jön valaki, és öt perc alatt megborítja. Bácskai Miska bácsi annak idején Jerzy Grotowski anyagai alapján dolgozott, de ebben a felfogásban vezette a szegedi egyetemi színpadot Dózsa Erzsi is. Annak idején ez az agresszív dolog megvolt. Visszafogottan ugyan, de sok színházi eszközt használtam a filmben, csak hát erről nem kérdeznek, csak a Fábryról, meg a Jakupcsekről, én meg, ha nem kérdezik, nem mondom.
– A Zsiguli már nem egy hagyományos Szőke-film, ahol mindent te viszel a hátadon, itt átadtad az alkotói szerep vagy státus egy részét a színészeknek. Nehéz volt visszahúzódnod?
– Frászt! Sőt, fantasztikusan jó dolog volt, hogy a színészek is sokat agyaltak rajta, milyen legyen a figurájuk, miként formálják meg úgy, hogy mindig érvényes legyen az adott helyzetben, és működjön. Maradjunk a már emlegetett ágyjelenetnél! Sokat dolgoztunk rajta, de amitől különleges lett, amitől működik, azt se pénzzel, se hatalommal nem lehet aktiválni, mert ezt úgy hívják: bizalom. A színészek nagy bizalommal és tisztelettel voltak irántam. Nem tudom miért, de azt éreztem, hogy velem küzdöttek a történetért. Ezért kerülhettek a filmbe olyan helyzetek, melyek improvizációnak tűnnek. Sőt, nagyon kardélen billegő helyzetbe is belementek a színészek. Mondok egy műhelytitkot. Szóval, volt egy jól megírt forgatókönyvünk, kidolgozott szituációkkal. Ilyen volt az ágyjelenet, amelyben Piroska szerelmeskedik Kálmánnal, és hát ugye az általam alakított figurák is fel-feltűnnek. Úgy képzeltük, hogy Piroska és Kálmán meztelenül vannak. Aztán a szerződéskötés előtti szerepmegbeszélésnél Györgyi Anna megkérdezte, hogy most tényleg le kell vetkőznöm? Azt feleltem neki, Anna, ne vetkőzz le! Nem erről szól a történet, nekem az a lényeg, hogy jól érezzétek magatokat, szívesen csináljátok. Ebben is maradtunk, hogy nem vetkőzik le. A jelenet felvétele alatt nem volt időm arra, hogy mindenkire figyeljek, mivel koncentrálnom kellett a magam szövegére, hogy mindig jókor lógjak be a kamerába stb. Majd amikor visszanéztük a musztert, akkor láttam, hogy az Anna a harmadik beállításnál saját magától, színészként úgy érezte, azt a szituációt meztelenül kell csinálnia. Ez is egyfajta improvizáció, és itt jön mindjárt a professzionalizmus is, mert ha megfigyeled ezt a jelenetet, Gáspár Sanyi nagyon nagy rutinnal takarja az Annát, takarja annyira, hogy ne kerüljön kínos helyzetbe, amilyenbe nem akart kerülni. Ezt a Sanyi úgy oldja meg, hogy anélkül, hogy hátrafordulna, miközben csinálja a jelenetet, úgy mozog, hogy az Anna takarásban legyen. Az egész karjával zárja a látványt, védelmezi az Annát. Tele van ilyen összjátékkal a film.
– Talán a színészeket is lelkesítette ez a fajta közös alkotás. A kollektív cselekvés varázsa megérintette őket is.
– Nem így közelíteném meg a dolgot. Ez nem egy filmkészítési stílus, hanem valamiféle áldozathozatal. Mindenki részéről. Ha a klasszikus filmszakmát nézzük, kijelenthetjük, válságban van. Mert eltűnt az egésznek a szakrális tartalma. A varázslata, rituáléja. Mágikus dolog, hogy tervezel, szervezel, összehozol, és a végén valami csodálatos lesz belőle, valami megfoghatatlan: egy mozgófilm. Azért különös ez, mert a film állandóan azt hiteti el veled, hogy amit nézel, az a jelen. Nézel egy kosztümös filmet, és ha jó a film, akkor úgy érzed, Gérard Philipe újra él, Marilyn Monroe ugyanolyan csábos, mint azelőtt. Ezt nevezem én mágikus dolognak. Ez nem egy stílus, ez valamilyen szakrális vagy angyali csoda, amikor megérzi valamelyik színész, világosító, öltöztető, hogy ott valamiért ez a közös varázs megvan, és abban a pillanatban – nem tudom ezt most másképpen mondani – improvizál, vagyis elkapja, megtartja azt a rezgő valamit, amit olyan nehéz meghatározni. Más szavakkal, kell a filmhez a közös improvizáció. A közös improvizáció, közös lélegzés.
– Beszéljünk egy kicsit a harmadik dologról is, amelyben markánsan eltér a Zsiguli a korábbi filmjeidtől, ez pedig a látványvilága! Légi felvételek, mozgó kamera, torzító lencsék, precíz képkompozíciók – leesett az állam.
– Számomra is nagy csoda volt, hogy együtt dolgozhattam Halász Gáborral. Volt már közös munkám vele színészként, tehát ismertük egymást. Gábor velem együtt építette fel a film képi világát, tehát sok mindenben nagy szerepe van, mert együtt gondolkodott velem. Nagyon összetett a Zsiguli képi világa. Persze erről egyik kritikában sem írnak, csak arról, hogy a Szőke megint csinált egy félig sikerült filmet. Szerintem ez egy korhatáros film. Azt most nem tudnám megmondani, milyen korúaknak vetítendő, valószínű olyanoknak, akiknél ez a szimbolika működik. Azzal nem tudok mit kezdeni, ha a kritikusoknak nem jön be ez az üzenetrendszer. Az a furcsa, hogy sokan nézik a filmet, pincérnőktől kezdve a rendőrig, benzinkutasig, mások azt mondják, hogy néznék, hol van? Számukra biztosan nem elérhető a film összetett szimbolikája, de valami mégiscsak közvetítődik feléjük, hiszen akik látták közülük, azt mondják, tetszett. Most a szűkös költségvetés sem zavart. Szolnoknak nagy szerepe volt abban, hogy rengeteg mindent megkaptunk: hátteret, de segítettek a technikában, díszletben és egy csomó apró dologban. Nagyon jólesett, hogy a nevemre segítőkészek lettek a helyi vállalkozók meg az emberek. Több olyan produkcióban vettem részt, ahol mondjuk, elcsúsztunk, alig lehetett rávenni az embereket, hogy ne csomagoljanak össze ötkor, maradjanak még egy fél órát. Itt éjjel kettőkor még a következő jelenetet találtuk ki.
– Jól szórakoztam a film verbális humorán, és megfigyeltem, hogy rendkívül egységes az a rontott nyelv, amelyet a szereplők beszélnek. A hivatali, rendőrségi nyelv és a szleng egy furcsa keveréke.
– Hallgass meg a rádióban riportokat, és hasonló jelenséget fogsz tapasztalni! Kiemelt szituációban mindenki próbál valami hivatalos, elvont nyelvhez igazodni. Olyan mondatokat hallasz, melyeknek nincs értelmük. Ha lehántod a jogi vagy hivatalosnak tűnő szavakat, akkor ki lehet hámozni valami alaptörténetet. Ha elmész egy önkormányzathoz vagy vidéken egy rendőrségre, olyan keverék nyelvet hallasz, ami soha nem létezett, mintha az egykori latin nyelv valami furcsa feltámadását tapasztalnánk. A film nyelvezetét komoly szociológiai elemzések után építettük fel, egy csomó magnófelvételt készítettem ilyen helyeken, és a hanganyagot alaposan végigelemeztük. De gyűjtött helyzetek is vannak a filmben, melyek megtörténtek a valóságban, ilyen például, amikor a kis magyar rendőr felpattan az akciófilm alatt a moziban, és beleéli magát a történetbe: ez az, így kéne csinálni nekünk is! Számomra azért volt fontos a történet, mert azt mutatja, hogy a heroikus hogyan változik át nevetségessé, esendővé.
– A két rendőr amolyan 90-es évekbeli magyar Stan és Pan számomra, kevésbé a Halálos fegyverbeli Rigg és Roger, bár ez utóbbi, amerikai mozit idézi meg a filmed, például éppen az előbb említett mozijelenetben.
– A két figura tök különböző. Az egyik szeretne macsó lenni, ő Gazdag Tibi. A Szarvas Jóska meg a kisember. Sokkal esendőbb, jobban látszanak a küzdelmei. Jobban át lehet verni, és sokkal jobban tud hinni. Sokszor adtunk a Szarvas Jóska szájába olyan szövegeket, melyekben időpontokat, dátumokat, korokat téveszt. Azért csináltuk ezt, mert szerintem tök talajtalanul állnak a kisemberek a mindennapokban. Próbálnak kapaszkodni – mindhiába. Ő nagyon ki van szolgáltatva a nagy mellébeszélésnek, és próbál ehhez a mellébeszéléshez idomulni a szóhasználatával is, hogy öntudatlanul is csökkentse a kiszolgáltatottságát, hogy ő is a nagy rendszer része lehessen. A mindenkori hatalom azért dumál folyton mellé, hogy minél jobban összekavarja a kisembert, aki egy idő után már nem tudja, mi szerint hozzon döntést. Neki úgyis csak három lapot osztanak: fogyassz, válassz, szavazz! Ezek a rétegei a filmnek a mindenkori hatalom struktúrájáról szólnak. Persze örülök, ha egyes mondatok „sima” viccként is megállják a helyüket. De sokkal gondosabban építettük fel a figurákat szociológiailag, mint ahogy az általad említett burleszkhősöket kitalálták annak idején. Abban a jelenetben, ahol Kálmán a két beosztottjával beszél, a két rendőr megfogadja, hogy nem írnak alá semmi olyasmit, ami az egyikükre nézve terhelő lenne. Erre Kálmán az arcukba vágja, hogy ők kis szarok, és azok is maradnak. Aztán ez a két lenézett kisember a film végén mégiscsak együtt indul bele a semmibe. Kálmán ott marad a félelmeivel, ők viszont szabadok lesznek, ráadásul erőt adnak egymásnak. Ha még lesz lehetőségem filmet készíteni, leforgatnám a Zsiguli második részét. Izgalmas lenne, hogy hova mentek el? Hova megyünk mi el?
Hadd említsek még egy jelenetet! Van egy fontos mondat, amit jelentéktelen helyre tettünk, abba a jelenetbe, amikor Szarvas Jóska a Badárt tolja a motorján. Egyszer azt mondja a Badárnak: „Te vagy az, tudom, hogy te vagy az.” De ki is ő? Szarvas Jóska később megmagyarázza: itt mindenki bajban van, mert mindenki szabad akar lenni, de senki sem tud. Te, Badár, szabad vagy, de nem tudsz róla. Egyetlen ember van, aki úgymond „szabad”, a kakukktojás, a Badár. Nekem ő egy nagy csoda, egy furcsa talány. Egy sereg filmbe bekerült enigmatikus figuraként, nézd meg, még a Kontrollban is helyet harcolt magának ez a figura. Valószínűleg azért, mert a Badár személyisége, megjelenése, jelleme hordoz valamit az örök átlagkisemberből, amelyből minimum 8 millió van ebben az országban. Ezért kapcsoltuk Badárhoz ezt a tézist, hogy ő az, aki szabad, de nem tudja, a többiek pedig szeretnének szabadok lenni, de nem tudnak.
– Badár Sándor folyton felbukkan a háttérben. A kihallgatások során behoz egy vécékefét vagy egy rossz magnót, italt szolgál fel a medencében fürdőző főrendőrnek, máskor az orgazda környezetében látjuk. Mindig reflektál az elhangzottakra, mint egy clown, kimondja az „igazságokat”, vagy tovább lendíti a cselekményt, és mindig hozzáteszi: „én kérek elnézést”…
– Igen, nagyon sok a filmben a színházi elem. Ő is egy ilyen színházi figura. Kicsit bohóc, kicsit rezonőr. A film színpadias jellegét erősítik a vallomások. Számomra ezek nagyon fontosak. Ugyanis, ha körülnézek, mindig mindenhol vallomásokat hallok. Itt a kávézóban is. De a vallomásaiban mindenki másképp vallja meg a valóságot. Az emberek próbálnak jók lenni, s közben feladják a szabadságukat. Szeretnének szabadok lenni, ezért máshogy vallják meg a valóságot. Ennek során viszont eltávolodnak egymástól. És itt térnék vissza arra, amit a szakralitás kapcsán már emlegettem, de most abból az aspektusból, hogy mi a gnosztikus ebben a történetben: az, hogy ebben a filmben nagyon sokan játszanak, mégsem alkotnak közösséget. De szomorú vagyok, mert ezeket az üzeneteket, úgy tűnik, nem sikerült jól kódolnom a filmben, mert nem értik a kritikusok. Persze már a Vattatyúk és a Citromdisznó is a közösségről szólt…
– …meg a Helyfoglalás és a Tündérdomb is…
– …de azért körözök folyamatosan egy téma körül, mert azt figyeltem meg a múzeumi dolgaimban is, meg amit a Művészetek Völgyében csinálunk, vagy más nagy rendezvényeken, ahol fellépek műsorvezetőként vagy mesélőként, hogy akkor mondhatjuk el, hogy jól sikerült egy előadás, ha valahogyan fel tudtuk hozni a közöst. A közös játékot. Ha bele tud szólni a néző. Ha föl tud állni a kocsmaasztaltól, és játszani tud egy pillanatra, színész tud lenni. Mostanában többször előfordult, hogy óvodák mellett dolgoztam, ott volt valami fellépés, és eszembe jutott, hogy rendben van, hogy rendszert váltottunk, de vajon jól váltottunk-e – mit adunk tovább a gyerekeknek? Mit mondunk a következőknek? Hogy egy káoszt adunk-e tovább, egy szellemi káoszt, vagy van valami, amire azt tudjuk mondani, hogy gyerekek, ezt vigyétek tovább. Szerintem, a legfontosabb átörökíthető érték a játék. És fontos, hogy játszani csak együtt lehet.
– Már a Zsigulit megelőző filmed, a méltatlanul elfelejtett Tündérdomb is a közösségben való feloldódásról, illetve az onnan történő kiszakadásról szólt.
– Akkor is mennyien bántottak, hogy bénán ábrázolom a cigányközösséget, nem is cigányok játszanak a filmben, nem archaikus a szöveg. Meg tudom mutatni, hogy milyen halom anyagot szedtem össze a Néprajzi Múzeumból, fotókat, szövegeket. Sokáig gondolkoztam, hogy egy lovári vagy eredeti 40-es évekbeli cigány nyelven csináljam-e meg az egész történetet. Aztán azt mondtam, hogy minek, ha színházban gondolkodom, akkor a cigányközösség csak egy parabola. Az a lényeg, amit egy asszony mond Balázsnak: te cigány vagy, cigány is leszel, és mindig egyedül leszel. Teljesen mindegy, hogy milyen az eszközhasználat, ha az koherens a saját szabályai szerint. Akkor elfogadható a nyelvem, és már tök mindegy, hogy a cigányok cigányok-e valójában, hogy a Badár nem cigány, mindegy, ha a kódrendszeremet elfogadod, ha bízol bennem, megérted az üzenetét is. A Tündérdombnál is talán az üzenettel volt a gond. Azt gondolták, hogy a Szőke ne mondogassa csak, hogy egyedül vagyunk, a Szőke maradjon a helyén, és viccelődjön, legyen vidám. Ne kezdjen el filozofálgatni, ne kezdjen el gondolkodni.
– Egyik interjúban vagy kritikában sem olvastam, hogy rákérdeztek, vagy kitértek volna a filmed szexuális vonatkozásaira. Pedig ez ebben a filmedben is központi elem.
– Talán azért, mert a Szőkének nem szabad a szexualitásról beszélnie. Az ágyjelenetben Wilhelm Reichre hivatkozom. De folyamatosan visszautalok Dusan Makavejevnek a W. R. – Az organizmus misztériuma című filmjére, mely annak idején nagy hatással volt rám. De visszatérek Reichre. Nem tudtam, ki ez az ember, amikor Aszódon, a fiú-nevelőintézetben végeztünk kísérleteket. A börtönben levő gyerekek elkezdtek filmeket készíteni, és a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar pszichopedagógiai tanszékvezetője kijött, és azt mondta, hogy fantasztikus, amit a gyerekekkel elértünk. Azt mondtam, akkor cserébe árulja el, ki az a Wilhelm Reich. Adjon szakanyagot. Ekkor derült ki, hogy Magyarországon nem nagyon van szakanyag róla, mert nem illik bele abba a klasszikus metódusba, amibe Jung, Freud belefér. Ha ilyenfajta helyzet benne van a filmben, azt nem elemzik, mert bizonytalan lenne erről ítéletet mondani, de azt le lehet írni, hogy olyan rádiókabarés az egész.
– Hogy jut el az emberekhez a Zsiguli? Én hetekkel a bemutató után láttam a filmet, és nagyon sokan voltak a moziban. Igaz, ritkán játsszák.
– Sajnos kevés helyen megy, és nem is jó időpontokban. A következő a helyzet. Készítenek egy filmből tizenkét kópiát, és mindjárt a nyitó héten óriási reklámfelhajtás mellett (tévés spotok, óriásplakátok stb.) elkezdik ontani a filmet. Mire híre megy, hogy gyenge, már eltelt két-három hét, és látta egy csomó ember. Ebben a helyzetben nekem nincs esélyem. Négy kópiája van a filmnek, a reklámra alig volt pénzünk. Pedig nagyon jó minőségű technikával készült a film. A másik esélye egy magyar filmnek, ha fesztiváldíjakat nyer.
– És mész vele fesztiválokra?
– Magyar filmek úgy kerülnek ki, hogy kiajánlják őket, vagy egy kis menedzselés után kiviszik őket. Ki foglalkozna az én filmemmel? Én még magyar fesztiválokra is alig jutok el. Nincs arra külön emberünk, aki nyomja mindenhova a szórólapot, hogy itt van egy film, és van egy angol verziója. Meg alapvetően ez egy magyar film, magyar áthallásokkal, abszurditásokkal, utalásokkal, nagyon nehéz ezt lefordítani angolra, franciára. Pedig biztos van benne egy csomó érdekes dolog, ami egy franciának is mondana valamit.
– Az a terroristás dal a Zsiguli elejefőcím alatt nagyon bántó. Semmi köze a filmhez sem tartalmi, sem hangulati szempontból. Hogy került oda?
– Ez egy szolnoki fiatal zenekar, és mivel szeretnék magukat megmutatni, felvetődött, hogy szerepelnének ebben a filmben. Azt gondoltam, hogy a főcím nyugodtan lehet szkeccsszerű, és akkor ezek a fiatalok is teret kaphatnak. De nem tudom, mi a bajod vele, semmivel sem lesz eklektikusabb tőle, mint egy kereskedelmi csatornán futó mozi. Nézed a filmet, ami 25 percenkét megszakad, és abban a jelenetben, ahol az egyik szereplő még épp egy kést akart döfni a másikba, feltűnik egy mosópor- vagy tamponreklám. Nem én őrültem meg, nem én vagyok abszurd, avantgárd, neoavantgárd, dadaista, hanem az egész világ körülöttem folyamatosan arra késztet, hogy veszítsem el a fonalat, cserébe egy szálat ad a kezembe, hogy fogyasszak és vásároljak.
– Nagyon magányosnak érzed magad?
– Nézd, folyamatos küzdelmet folytatok azért, hogy filmkészítési lehetőséghez jussak. A Zsiguli a tizedik filmem. De már egyre kevesebb tartalékom, energiám van, meg intenzitásom, hogy meséljek. Meg azt sem látom, hogy bármiféle változás történt volna a dolgaim megítélésében. Szerintem a tehetségem már ennyiből is kitűnik. Nyugodtan abbahagyhatom. Az újrakezdéshez nem mindegy, hogy milyen a belső állapotom, a hangulatom, hogy tudok-e lendületet adni egy következő mesének, mert elkeseredésből nem lehet filmet csinálni. Az sem jó, ha az ember sok-sok éven át lázadásból dolgozik, és lázadásból beszél, dühből építkezik. Engem nem nagyon kértek még fel dolgozni. Mindig én megyek a munka után. Persze az baromi jó érzés, hogy az emberek az utcán örülnek nekem…

Szerkesztette: Tanner Gábor
Fotó: Somlói Kolos