Forgács Iván
Séta, lebegés, vándorlás és letelepedés – az orosz film digitalizált sztyeppéin

Mit lehetne csinálni? Köszönő- vagy garancialevelet írni? „Tisztelt forgalmazók! Szeretnénk megköszönni Önöknek, amiért az elmúlt tíz évben vállalkoztak pár új orosz film bemutatására, kettő-hármat DVD-n is hozzáférhetővé tettek, s ugyancsak ezen a hordozón Az Andrej Rubljovval elkezdték Tarkovszkij életművének kiadását. Biztosíthatjuk Önöket, hogy jó úton járnak. Az orosz kultúrának, beleértve a szovjet filmet is, hazánkban legalább százezres tábora van, amely fokozatosan egy szerényebb piacot is jelenthetne, ha az Önök tevékenysége ezen a területen folyamatosabb, kiszámíthatóbb, bátrabban fölvállalt lenne. Egyszerűen azért, mert az orosz játékfilmgyártás helyzete stabilizálódott: évi átlag 60-70 produkciójából tíz valamilyen művészi értéket képvisel, s hasonló számban állít elő élvezetes kommersz termékeket is. Higgyék el, nem küldetéstudatból zaklatjuk Önöket, csupán szerényen kérjük, próbálják meg a jövőben kielégíteni ezt a létező kulturális érdeklődést. Tisztelettel, az orosz film lehetséges magyar nézői.”

Hát nem hiszem, hogy éppen ezzel a szöveggel győznék meg most valakit. De hogyan is lehetne bebizonyítani, hogy emberek néznének valamit, amit nem láthatnak, mert állítólag biztos nem néznék. Bizonyára csak pénzzel. Előre megvásárolt mozijegyekkel, műsoros kazettákkal és lemezekkel. Talán. Akkor meg hagyjuk a forgalmazókat. Egyelőre nincs kockáztatható tőkéjük, egyszer meg úgyis rájönnek, miért és hogyan alakítsanak ki nemzetközi szinten egy alternatív hálózatot. Az igazság az, hogy manapság nincs már igazi okunk a nyavalygásra. A digitális technikáknak köszönhetően a „mozizás” egyre inkább otthoni időtöltéssé válik. Új orosz filmeket akarunk nézni? Nos, ha nincsenek napi megélhetési gondjaink, és tudunk valamennyire oroszul vagy angolul, szerezzük be őket valahogy a kinti piacról. Nem lesz nehéz! Jelenleg az oroszországi forgalmazásnak szinte áttekinthetetlenül hatalmas iparága a VHS- és a DVD-gyártás. És a nagy világsikerek mellett a legtöbb orosz film is szinte a mozikba kerülésével egy időben megjelenik kazettán vagy lemezen. A nagyvárosok aluljáróinak boltjai valóságos filmtörténeti gyűjteményeket kínálnak. Ellen lehet állni a kísértésnek, de 10-20 kiadvány mindig bekerül a csomagba. És sajnos, a rendelés sem lehetetlen. A nagy cégek végtelennek tűnő katalógusokkal bombázzák az embert az interneten. A legszívesebben már elfelejtenénk őket, de a filmes weborgánumok linkjei rendre visszairányítanak hozzájuk. Egyszóval, ha tényleg érdekel minket az orosz filmkultúra – nincs menekvés. Pillantsunk hát bele – csak úgy, találomra.

A séta

Lehet, hogy elfogult vagyok, de olyan szép, sokatmondóan izgalmas képpel indul Alekszej Ucsityel filmje (Progulka, 2003), amely hosszú időre biztosítja, hogy kövessük hőseit nagyvárosi sétájukon. Klasszicista szentpétervári házfalak úsznak a tetejükön, ferde szögben előttünk, így tükröződnek egy lassan haladó kocsi ablakain. Csak az autó kormányát, a feliratokat meg Nina Simone borongós énekét engedik be a mozgóképes játéktérbe. Amerikai zenére épülő, idealizált jelenkori harmóniával induló orosz film, amelyben a feszültségteremtéshez tökéletesen elég, hogy ez a kompozíció lassan a végsőkig sérüljön. Először a kocsiból, vagy inkább a mozgó házfalak mögül megszólal egy érdesen lányos és egy sokat élten férfias hang. Jelentéktelennek tűnő dolgokról, a nemek eltérő akaraterejéről vitatkozgatnak, majd a valamit bizonyítani akaró női hang megálljt parancsol. Az autó lefékez, a házak nem úsznak tovább, Nina Simone elnémul, aztán ajtócsapódás – és az álmokba nyugtató kompozíció technikailag is szétesik. A városba visszatér a hétköznapi élet. Épületei talpra állnak, s azonnal a háttérbe vonulnak. A szent aszfalt tárulhatna fel, ha nem lepnék el valahova igyekvő, egymást kerülgető autók és emberek. Csak mozgó kamerák szeme tudná követni őket. S egy utánuk is ered.

Utánuk ered, mert az egyik főutcán megjelent a lány. Bizonyára ő szállt ki a nyitány kocsijából, de ez kevés lenne. A lényeg: Pityer központjában föltűnt a Nő. Homlokból kifésült, szőkés hosszú hajjal, egyenes, dacosan büszke tartással szeli maga előtt a levegőt. A megszokottnál egy fokkal kerekebb az arca, alacsonyabb és teltebb. Mégis utána kell menni, mert úgy mozog hatalmas hátsó felét már-már aránytalanná gömbölyítő feszes nadrágjában, ami szemérmetlen határozottságot sejtet. Igen, Ő az. Korunk erőt sugárzó orosz hőse: a céltudatos Szőke Nő. Szólítsuk le? De hogyan? Mit mondjunk neki? Csak hát míg ezen töprengünk, mint mindig, most is leszólítja más. Ezúttal egy magas, törékeny, bámulatosan kedves srác. Nem meglepő, ha kissé tudatosan hamvas naivitásával nem kell sokáig provokálnia, ostromolnia, hogy rátapadhasson. Az a döbbenetes, hogy végignéztük. Mert így is eltelt közel fél óra, és meg kellett tennünk legalább egy kilométert a városban. Kapkodhattuk a fejünket, pedig semmi különöset nem láttunk, csak aluljárókat, rendőröket, reklámembereket meg mobiltelefonozást. Ilyen fontos nekünk ez a nő? Vagy ilyen kedves a fiú?

Nem, még mindig ennyire szeretjük a hatvanas évek új hullámát, a cinéma-véritét. Mikor a fiú, Aljosa felveti, hogy idehívja legjobb barátját is, azaz nem lesz kiszállás ebből a térből, amelyben még hatvanpercnyi barangolás vár ránk, szemünk se rebben. Csalódottság helyett kis fájdalomcsillapító öröm suhan át bennünk, és megyünk a három fiatallal tovább. Nem érdekelnek különösebben szerepjátékaik, nem gondolkodunk el azon, hányfajta férfi-nő viszonyt, mennyire rafinált háromszöget tudnak kialakítani. Alighanem az se lenne probléma, ha egyáltalán nem értenénk, mit beszélnek. Mindegy, csak menjenek, menjenek, s mi mehessünk velük bármerre, bármeddig. Akkor is, ha mindez most csupán formalista alapmotívum, amelynek spontaneitását a rendező operatőreivel és látványtervezőjével számtalan tudatos effektussal dúsítja. De így is a legjobb gitárszólókra emlékeztet káprázatos dinamikájú kompozíciója, amelyben az autók „természetes” takarásával mindig új felállásban villantja fel a séta közben egymás körül is forgó, ugráló hőseit. Alekszej Ucsityelnek igaza van. Egy látványosan új hullámos stilizáció ma is sokat jelenthet nekünk. De az irányzatot szülő kor szellemiségét képtelenek vagyunk visszahozni. A filmet nézve az embernek önkéntelenül eszébe jut Danyelija 1963-as Moszkvai sétája, minden idők egyik legnaivabb szovjet opusa. Ott csak nyomokban jelennek meg új hullámos megoldások, kissé csikorgóan játékos életképeiből mégis átütő erejű, őszinte felszabadultság árad. A határait tágító szellemi és társadalmi lét részleges, de igazi felszabadultsága, s a belőle fakadó remény érintkezése a végtelennel.

Jégkéreg

Feltűnő egyébként, hogy az orosz film mennyire kedveli a modernista, olykor kifejezetten avantgardista stilizálást. A jelenséget motiváló fáziskésésekre könnyű rámutatni. A szovjet filmbe az 50-es, 60-as évek „olvadása” sem engedte visszahozni a radikálisan formabontó törekvéseket, így aztán a gorbacsovi peresztrojka óta folyik a kimaradt új hullámos irányzatok ízlelgetése. Másrészt a 90-es évek közepétől megfigyelhető egy megkésett középnemzedék jelentkezése, amely önkéntelenül is a modernizmushoz kötődik. Jó példa erre Alekszej Ucsityel egyre sikeresebben alakuló pályája. És valahol ugyanebbe a körbe sorolható Mihail Brasinszkij filmkritikus, aki 2003-ban próbálkozott meg először játékfilmkészítéssel, s Jégkéreg (Gololjod) című munkája azonnal becsúsztatta a legjobban jegyzett rendezők közé. A befogadhatóság határain táncoló, harsányan provokatív, formalista művészfilm ez, amellyel Brasinszkij mégis könnyedén kierőszakolja az elismerést. Többek között éppen kritikusi múltja segíti ebben. Pompás labdákat kínál az igazi esztétikumot az újszerűség mértékével és a mélyelemzéses értelmezések lehetőségével tesztelő kollégái tudálékossága számára. Életútjából kiemeli, hogy volt vasúti és éttermi alkalmazott, bejárta fél Amerikát, amiből máris jól hangzó következtetés vonható le: ő az első szabad orosz filmes. Párhuzamokat villant fel önmaga és Godard között, hogy okosan ki lehessen mutatni a különbségeket, fokozatosan ráérezve, mennyivel korszerűbb a brasinszkiji vizuális intellektualizmus. Egyértelművé teszi, hogy valóban szerzői művet készített, hiszen ő a vágó is, márpedig a film világa egy sajátosan pergő montázsszerkezetre épül. De miről is van szó? Lényegében a szűnni nem akaró belső feszültség korhangulat szintjére emelt ábrázolási kísérletéről, két portrén keresztül. Az egyik oldalon ismét a kijelölt pályát élvezni kívánó szépséges Szőke Nő. Ezúttal ügyvéd (Viktorija Tolsztoganovát remélhetően még más szerepekben is látni fogjuk), aki egész nap csillogó szemekkel száguld autójával, mobiltelefonján kapott üzenetei szerint: tárgyalni hívják, hogy adjon át egy kazettát, vizsgáznia kell a búváriskolán, bulizik. De valami lelki kiegyensúlyozatlanság is vibrálhat benne, mert rendre otthagyja új szerelmeit, és menekül volt férje elől. Idegességében el is veszti kontaktlencséjét, majd tragikus autóbalesetet szenved. Ezek után a film annak a férfinak a portréjával folytatódik, akivel a fiatal ügyvédnő még az orvosi rendelőben találkozott. Ő is elvesztette a kontaktlencséjét. Ő is feszült, de teljes életidegensége miatt. Egyébként tolmács és homoszexuális. A véletlen találkozás után viszont teljesen hatalmába keríti a nő figurája. Kétségbeesetten keresi mindenhol, s vonzalma lassan minden maradék emberi tartását felőrli. Lehet, hogy az ideális férfit látta a nőben? Nem akarok ízetlenül viccelődni, ez is belefér a film értelmezési tartományába. Mindegy, az ellenpontozás jól működik a végig egységes képi világban. Az élet átgondolható folyamatát pedig igen értelmesen szabdalja összerakhatatlanul hatásos rövid villanásokra a vágás. Az életlenség kísértésével a kontaktlencsék válnak végül a film igazán markáns motívumává: őrült megfelelni vágyásunk szimbólumává.

Az ég, a repülő és egy lány

Vera Sztorozseva is a megkésett nemzedéket képviseli a mostanában bemutatkozó rendezők között. Igaz, Ucsityelhez hasonlóan, ő is kijárta a dokumentumfilmes iskolát. Írt forgatókönyveket is, többek között Kira Muratova számára, első játékfilmje azonban egy remake lett. Ezzel együtt tőle igazán elvárható volt valamilyen új hullámos stilizálás, hiszen az olvadás egyik sikerdarabjának, Edvard Radzinszkij 104 oldal a szerelemről című melodrámájának újabb megfilmesítésére vállalkozott, melynek első feldolgozása, az 1968-ban készült Még egyszer a szerelemről (r: Georgij Natanszon) igazi mozilegendaként él a nézők szívében. Az ember ugyan azt gondolná, Tatyjana Doronyina és Alekszandr Lazarev kettőse után egyszerűen nincs mit hozzátenni a stewardess képében is félénken emancipálódó Szőke Nő és a kreatívan sztoikus magabiztosságát végsőkig védő tudós Férfi megható történetéhez, amely ráadásul a fénykorát élő Moszkvában játszódik. Nem lehet vele már mit kezdeni, még a stilizáció szintjén sem. Ám váratlan dolog történik. Sztorozseva látszólag egyszerű eszközökkel nem felidézi, hanem újrafogalmazza számunkra a modernséget.

Az ég, a repülő és egy lány (Nyebo. Szamoljot. Gyevuska., 2002) az utóbbi tíz év talán legjobb orosz melodrámája. Alapjában Renata Litvinova kultikus egyéniségére épül, aki ezúttal a forgatókönyvírói és a produceri feladatokat is magára vállalja. Ez persze önmagában nem jelentene semmit, ha Sztorozsevának nem sikerülne vele kialakítani egy ritka markáns művészi koncepciót, amelyet aztán a végsőkig érlelve valósíthatnak meg. Nem csupán arról van szó, hogy a mába kell áthelyezni a történetet. Világosan eldől, hogy a rendező kamaradrámát akar, olyan zárt mikrorealista térrel, amely bármikor képes belső állapotok kivetítésére. Szigorú szabállyá válik, hogy a filmben lehetőleg csak azok a figurák szerepeljenek, akiknek szerepük is van az elbeszélésben, nincs tehát szükség illusztratív társadalmi közegre, a színhelyek ürüljenek ki. Tűnjön el minden látványosság, csak az látszódjon, ami láttatni képes. Így leírva talán nincs ebben semmi különös, a szokatlan az, ahogy az alkotók végig kitartanak elképzeléseik mellett. De meg is lesz az eredménye. Elgondolkoztató erőteljességgel tudják átélhetővé tenni egy szerelmi kapcsolaton keresztül a szerelmet, szerelmeinket. A varázslatos állapotot, amelyben minden nagyszabású, amelyben minden a miénk. Káprázatos tónusaival hozzánk beszél az ég, repülünk, repülők közelében vagyunk üresen is impozáns repülőtereken, csak nekünk épültek a felhőkarcolós nagyvárosok, a mi lakásaink a legszebbek. Varázslatos állapot, amelyben minden zavaros. Nincs mibe kapaszkodni, a tárgyak elvesztik formáikat, s színfoltokként kavarognak bennünk. Varázslatos állapot, amelyben az áldozathozatal a legkönnyebb. Mindehhez Litvinova képes levetkőzni korábbi kislányos démoniságát, és megteremteni egy lelkében már felszabadult Szőke Nőt. Az ő stewardessének nem az emancipálódás a problémája, hanem hogy mennyire tudja feltárni szerelme számára (aki ezúttal egy tévériporter) önzetlen, a legmélyebb érzelmekre is nyitott, mégis öntörvényű személyiségét.

Koktebel

A békés orosz férfi eközben már nemcsak hitét, hanem lassan a szó szoros értelmében mindenét elveszti, és földönfutóvá lesz. Ugyanakkor egyre gyakrabban marad rá kisfia. Nem pusztulhat tehát bele semmilyen fennkölt reménytelenségbe, az emberi élet elérhetetlenségébe. Vándorútra kell indulnia, hogy találjon egy helyet, ahol legalább még gyerekének értelmessé válhat a lét. Ez nem a Visszatérés, és semmi köze Andrej Zvjagincev remekéhez. Ez minden szomorúsága ellenére egyfajta Kezdet. Az anyaszerepbe került orosz férfi szkeptikusan ugyan, mégis újra keresi a boldogságot, kisfia pedig kitartóan hisz is benne. A gyerekeket nem lehet költői képekkel vigasztalni. Ha az apa azt mondja, van a tengernél egy gyönyörű hely, Koktebel, ahol albatroszok repkednek, és örömteli az élet, akkor nincs többé fájdalmasan tehetetlen mosoly: oda kell menni, meg kell mutatni.

Két harmincas éveibe lépő elsőfilmes, Borisz Hlebnyikov és Alekszej Popogrebszkij csinált egy szép, lassú ritmusú lélektani road movie-t (Koktebel, 2003), fesztiváldíjakat nyerve Moszkvában és Karlovy Varyban. Feltételesen használom a műfaji megjelölést, mert a filmben nem igazán az utazás érdekes, hanem hogy egyáltalán megtörténik. Az alkotók Oroszországról sem tudnak sok újat mutatni: hatalmas térségben szétszórt kis települések, semmibe vetett sorsok, birodalmi provincializmus. De az új életet kereső vándorlás amúgy sem kíván feltétlenül utakat, kiépített tereket. A kérdés egyedül az, el lehet-e jutni az ígért földi paradicsomba, és meddig lehet hinni benne? Az apa szívesen föladná a dolgot egy kapcsolat átmeneti örömeiért, a kisfiú azonban kitart a cél mellett, egyedül továbbindul, és meg is érkezik Koktebelbe. Mert Koktebel valóban létezik, ott a tenger, ott vannak az albatroszok. Csak a boldogság nincs sehol. Semmi sem tágítható tovább, és a sors semmibe vesző hullámain felcsap a magány rémisztő kísértése. Ám ekkor mégis előbukkan a már elvesztettnek hitt apa. Leül fia mellé a tengerparton. Most már kettejükben él a bizonyosság: bárhová eljuthatnak ebben a világban, de csak egymásra találhatnak rá. Kevés?

Öregasszonyok

Nagy hazai sikerei miatt akadt meg a szemem Gennagyij Szidorov filmjének DVD-jén (Sztaruhi, 2003), mégis kelletlenül kezdem nézni. Az orosz vidékábrázolás legismertebb paneljei fogadnak, ráadásul kissé idealizált formában. Népdaléneklés, isten háta mögötti, ezúttal mocsaras, dombos táj, kihalt település, ahol már csak négy öregasszony él meg a „falu bolondja”, az olykor felbukkanó harckocsik alapján pedig egy laktanya lehet még a közelben. Vízvezeték meg áram sincs, de azért mindenki végzi szépen a dolgát, ha valaki meghal, kis bolondunk megkongat valami harangfélét, derék asszonyaink pedig a szükséges szertartásokkal eltemetik. Nos, effajta nőkultuszra, kisüstis hazaszeretetre nem vagyok vevő. Szerencsére hamar kiderül, hogy Szidorovnak ez nem is áll szándékában. Szokatlanul fanyar öniróniába fog átcsapni a kezdeti derű. Csak hát hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy elbeszélésben mennyire fontos az expozíció, a művészi tér kijelölése. Akkor is, ha kicsit közhelyes. Különösen ma, amikor százszor is el lehet mondani, meg lehet mutatni valamit, mégsem lehet biztosan arra számítani, hogy ott van a fejünkben.

Egyszóval, a film egészének jót tesz ez a kis ismétlés, amelynek stílusa egyébként inkább Közép- és Délkelet-Európából vagy a Kaukázusból lehet ismerős, orosz változatban kifejezetten ritkán látható. Nem véletlen, hogy Szidorov is akkor talál rá a hiteles hangütésre, amikor elkezdheti kisrealista történetét. A kihalt faluba beköltöztetnek egy otthontalanná vált muzulmán családot. És azonnal kiderül, hogy bájos öregasszonyaink távolról sem angyalkák. Nem örülnek az idegeneknek. Leginkább talán az idegesíti őket, ahogy érvényét veszti hagyománytisztelő életfilozófiájuk. Eddig annak örömében ringatták magukat, hogy ők lehetetlen körülmények között is képesek létezni és derűsek lenni. Kaparták a krumplit, főzték a pálinkát, és a katonákkal mindig kiügyeskedték, ami még kellett. Mindent tudni véltek a boldogulásról. A beköltöző családnak még sincs szüksége bölcsességükre. Rövid idő alatt szépségesen rendezett keleti otthont teremtenek új házukban, amelynek fenntartása lehetetlennek tűnő további igényeket szül. A nénik nem bírják maguk körül ezt a harmóniát. Az pedig külön fájdalmas számukra, hogy szomszédjaiknál teljes a család: van nagyszülő, ereje teljében levő férj, s újabb gyerekére váró asszony. A negyvenesek közé tartozó Szidorov első nagyjátékfilmjében együtt érző hangon ugyan, de idézőjelbe tesz több öröknek vélt orosz ideált, s bámulatosan találó képet ad hazája nacionalizmusáról. Az öregasszonyok bizalmatlansága, ellenszenve nem agresszív, nem készülnek senki elüldözésére, csak önsajnálkozásaik közben sokat beszélnek róla. Kis bolondjuk szerepe pedig az lesz, hogy komolyan véve egy ilyen társalgást, láthatóvá tegye lelküket, s valóban felgyújtsa a tadzsik otthont. A pusztítás borzalmát már nem lehet vodkába fojtani. Az asszonyoknak szembesülniük kell önmagukkal. Igaz, akaratlanul is a segítségnyújtás kényszere segíti őket leginkább abban, hogy feloldódjanak a bennük lévő feszültségek. Miután bizonyíthatják, hogy itt még szükség van rájuk, az együttélést választják. Adnak új házat, és második próbálkozásra sikerül a letelepedés. De a tadzsik férfi mániákusan többet akar: igazi fejlődőképes közös otthont varázsolni a faluból. És mindenki ámulatára ki is termeli a villanyfényhez szükséges energiát. – El kell szakadnunk az államtól, hisz az már elszakadt tőlünk! – mondja az asszonyoknak. Szidorov igen merész reménysugarat villant fel nézői előtt. Letelepedésre képes idegenek lehelnek új életet az orosz faluba. Ráadásul önigazgatási formában! Csoda, ha mindehhez enyhén népmesei hangütést választ?

Epilógus és előzetes: Ligyija Bobrova filmjei

Nos, ennyit üzennek ezek a DVD-k. De azért ne felejtsük el, hazai rendezvényeken is láthatunk új orosz filmeket. Az Örökmozgó idei Orosz Filmhónapjára pedig a fentiek után máris kell reflektálni, hiszen többek között Ligyija Bobrova életművét mutatta be az érdeklődőknek. Még egy tehetséges nő, még egy jelentős alkotó a megkésett nemzedékből. Ő egy igen nehéz, egyenesen járhatatlannak tűnő utat választott: a dokumentarista stilizálást. Ugyan már vizsgafilmjében, a Libuskákban (Oj, vi, guszi…, 1991), majd Egy másik országban (V toj sztranye, 1997) című munkájában is igyekszik – részben saját élettapasztalata, részben hiteles irodalmi alkotások alapján – meseszerűen mikrorealista életképekké sűríteni az orosz falu világát, de a dokumentálásról sosem mondott le. Meggyőződése, hogy sajnos még mindig nem késő a lehető legtöbb tárgyszerűséggel megjeleníteni ezt a közeget, amely valódi megismerésre vár, s nem szolgálhat örökké – néhány panel mentén – csupán mitizálható képtárat önimádó szkepticizmusban lebegő orosz létértelmezések számára. Bobrova tudatosan fogalmazza újra a modernizmust. S nagy nemzetközi visszhangot kiváltott utolsó filmjében, a Nagyiban (Babuszja, 2003) sikeresen próbálta meg egy birodalom átalakulásának történelmi összefüggésében értelmezni az orosz hétköznapokban igenis mindenütt jelentkező változásokat. Mindezzel alighanem érdemes lesz részletesebben is foglalkoznunk a közeljövőben.