Kovács Gellért A közismert történelmi alakról, legendás figuráról készített filmekkel kapcsolatban a legkézenfekvőbb kérdés, hogy milyen viszonyban állnak a főhős mítoszával. A celluloid-emlékmű tovább építi-e a fejekben kialakult összképet, vagy ellenkezőleg, összetöri? Persze mindez erősen függ az általános vélekedés előjelétől és a film szerepvállalásától. Áldott, jó ember volt-e hősünk, esetleg megátalkodott gazember? Háromórás eposszal, vagy esetleg egy jellemző periódus kiemelésével idéznénk szellemet? Megelégszünk a színes képeskönyv-modorral, vagy vállalva részleges szubjektivitásunkat, bátran állást foglalunk? A felsorolt kívánalmak ideális együtthatóit egészséges pátosszal foglalja össze Attenborough Gandhi-filmjének prológja: "Senki életét nem foglalhatjuk össze egyetlen történetben. Nem tudjuk felmérni az évek súlyát, felsorolni minden eseményt és személyt, mely az életutat kirajzolta. Egyet tehetünk: szelleméhez híven fölidézhetjük emlékét, és megpróbálunk eljutni az ember lényegéhez." Elmaradhatatlan kellék a szöveges felvezetés, melyben általában helyet kap valamilyen kézenfekvő vagy meglepő idézet miheztartás végett. Szóba jöhet még a stábtagok magyarázó, illetve szabadkozó üzenete. Ezek közül talán a legviccesebb, a tényekkel igencsak szertelenül bánó Butch Cassidy és a Sundance kölyök nyitó csattanója: "Amit itt látni fognak, annak minden szava igaz. Nagyjából." Nem ritka a történelmi háttér összefoglalása sem. Már ekkor is árulkodóak az inzert jelzői. A témához illeszkedő dióhéjnyi történelemóra végén általában már héroszunk nevét, vagy az annak eljövetelét megelőlegező szuperlatívuszokat olvashatjuk: "És ekkor születetett..., mikor már minden reménytelennek tűnt..., aki egész életében a legjobbat, a legszebbet... stb., a név tetszés szerint behelyettesíthető. (Az új Che-film körmönfont módon hátulról közelít. Az alkotóknak eszük ágában sincs ingoványos talajon lépkedni, az emberi arcot keresik, megérinteni szeretnének, sokkolásról szó sincs.) Mégis, az esetek többségében a valódi cél a szerzőifilmes-idea segedelmével megelőzni a vádaskodókat, mondván: a kamerás ember azt mond, amit akar. És úgy, ahogy neki tetszik. Illetve majdnem. Az önkényeskedést csak a legritkább esetben vállalják a szakemberek, hiszen a legenda a köz tulajdona. Csak a legbátrabbak hajlandóak ezzel szemben haladni. (Scorsese hisztériát kiváltott filmje, a Krisztus utolsó megkísértése első kockáin hiába közlik az alkotók - ezúttal megalapozottan és joggal -, hogy filmjük csak egyfajta asszociációs láncként használja az Evangéliumot, a céljuk az istenkáromlás helyett a gondolkodásra serkentés. A botrány és a boszorkányüldözés elkerülhetetlen.) Azt is csak kevesen merik bevallani, hogy magasról tesznek a népfelség elvárásaira. Nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy a gyártó mogulok valószínűleg megfojtanák őket, ha az aktuális divatzsánereket, szóba jöhető célcsoportokat figyelmen kívül hagynák. Az akkoriban közel százkilós, égimeszelő, jóképűnek csak nagy adag elfogultsággal mondható Che Guevarát egy pályája csúcsán lévő, sármos mexikói ifjú alakítja A motoros naplójában. Név szerint Gael García Bernal. A szívhez szóló, folkelemekben tobzódó zene egy bizonyos Gustavo Santaolalla, könnyűzenei producercsászár nevéhez köthető, a mozi társproducerei között pedig felfedezhetjük Robert Redfordot is. Walter Salles tehát biztosra ment: negyvenéves történet, mai körítés. Egy forradalom előszele, ahogy ma tetszik. De ha a nézők kegyeinek elnyeréséért folytatott ádáz küzdelemben nem vacakolnánk dramaturgiai trükközéssel, a konzervigazságok csúsztatásaival, giccs-csapdáival, úgy is jó. Sőt! Robert Zemeckis hiperheroikus, az amerikai alapeszményeknek tökéletesen aládolgozó meghatás-ipari csúcsteljesítménye a Forrest Gump ezen a cukormázas ösvényen haladva hódította meg a publikumot. Két óra amcsi történelem, a Határtalan Lehetőségek megtestesüléseként kapunk egy ütődött, ám hihetetlenül bájos fiatalembert, a mellékszerepekben meg megannyi megkövesedett eszményt láthatunk: Elvis rugólába, Lennon szarkazmusa, Kennedy szimpatikus humora, katonák, háborúk, hippik, satöbbi. Egyszerű válaszok, nagy kérdésekre. De tényleg, kit is érdekel az igazság, mikor a hazugság oly édes? Na persze, Sir Richardnak könnyű dolga volt, Gandhi tetteit a fene akarja hamisítani, finomítani. Élete bölcs példázatokkal terhes, fordulatos, különleges. Tökéletes forgatókönyv. Megítélése - már ha beszélhetünk esetében egyáltalán ilyesmiről - csupa felkiáltójel, kozmikus gondolatjel, kétkedés helyett ámuldozás. Tessék nekünk olyan humanistát találni, aki valaha egyetlen kavicsot is hajlandó lett volna e kard nélküli, karakán forradalmár irányába elhajítani! Így könnyű feltétel nélkül lelkesedni, meghajolni előtte! Sőt, talán felnézni se érdemes. Még a végén kiderülhet: ilyen ember nincs is. Gandhi szélesvászonra termett. És a többi pozitív summájú ikonnal mi lesz? Valljuk be, igen kevesük rendelkezett csak falfehér lélekkel, ne adj isten, még hibáztak is néhány otrombát dicső életútjuk során. A Gladiátor szlogenjével visszaélve: vajon a magánpoklok kevéssé hízelgő hangjai is visszhangoznak az örökkévalóban? Ha az esendő legendákról regélünk, muszáj füllenteni, szépítgetni a tényeket? A csudát. Még akkor se, ha a végeredmény kissé erőltetettnek tűnhet. Emeljük ki példaként a jó öreg Wyatt Earpöt, a hosszú bajuszú, zord tekintetű westernistent! Megvetette a nőket, fivéreit dróton rángatta az apjától örökölt "első a család, minden más parlag"- fantázianevű, mindenható idea nevében. A prostitúcióval kedvéért felhagyott feleségét hetyke színésznőcskével csalta. Emiatt a derék asszony az ópiumhoz menekült. Wyatt meg a hetyke színésznőcske karjaiba. Ráadásul, ha önérzetéről esett szó, büszkébb volt, mint egy százéves tölgy, olyankor még a sokat emlegetett família testi épsége is kockáztatható. Ejnye. Hát ilyen kiábrándító lenne az igazság? Lawrence Kasdan tudja a megoldást: "Wyatt Costner" csak azért morózus a gyengébbik nemet illetően, mert első szerelme halála után lefagyott az ő szíve. Későbbi mátkáját is szíves-örömest tenyerén hordozná, de hát mit lehet tenni... Hiszen az a bájos csepűrágó hölgyemény annyira emlékezteti a first ladyre... A konokságról meg csak annyit, hogy a seriffkedés nem ám leányálom! Ha halni kell, hát halni kell! Akár az egész pereputtynak! Majd legfeljebb ők is legendák lesznek, na bumm. Epilóg: rendes ember volt ez a Wyatt. Igaz, ezt már a háromórányi filmidő elején is sejtettük. Hiába, hosszú puskához nagy terjedelem dukál. Sebaj, úgyis csak az igéző, homokviharban pislogó szempárokra, a lebegő viharkabátokra, büszke fanfárokra fogunk emlékezni végül. A westernre. A többi csak a koncepció része: passzol Wyatt Earphöz a terjengősség. Egy rövidke bekezdésnyit a Nagyokat megformáló színészek is érdemelnek. Még szép, hiszen optimális esetben arcuk egybeforr a megszemélyesítettel. Azon túl, hogy már egy hasonszőrű felkérés biztosít némi státuszt - cinikusan nevezhetjük biztos egzisztenciának is - valóban komoly erőpróba elvállalni. Al Pacinónak könnyű dolga volt Serpicóval, hiszen a becsületesség bajnokának igazi arcát kevesen ismerik. Donnie Brasco is mindörökké Johnny Deep marad. Ben Kingsley nagyobb "falatot" vállalt, mondhatnánk óriásit, ha nem lenne ez némileg képzavar az alacsony, csont és bőr Gandhi esetében. A végeredmény formátuma ismert. A háborús hősöknek is adózva több mint említésre méltó George C. Scott hibátlan, mondhatni kísérteties Patton-alakítása. Denzel Washington vagy Will Smith nyilván szóhoz se jutott, miután megkapták az afroamerikai társadalom két szimbolikus figurájának szerepét: míg Washington nem ijedt meg Malcolm X-től, Smith olyannyira megilletődött Muhammad Ali nagyságától, hogy gyakorlatilag elfelejtette, mit is akar. "Kihívást láttam benne. X.Y. testesíti meg mindazt, ami nekem szép, kedves, hősies, humánus, fontos. Amiért harcolt, az a legfontosabb dolog a világon. Lehet, hogy nem makulátlan, de nagyon érdekes személyiség volt. Példaértékű. Megtisztelő feladat, talán pályám legnagyobb vállalkozása. Ezzel a projekttel öröm volt foglalkozni, kicsit beleőrülni. Gyönyörű, ugyanakkor iszonyatosan nehéz időszak volt. De megérte: Nem bántam meg" - ilyesmiket láthatunk-hallhatunk alkotóktól a mítosz-mozik werkfilmjeiben, olvashatunk sajtóanyagokban. A szipogásnál talán csak a lelkesedés nagyobb: "Megcsináltuk. Megtettük, mi megtehető." A néző azonban nem hülye, hamar lehullhat a lepel: valóban gondoltak valamit a szakik, vagy csak irigylik főhősük glóriáját? A tapasztalat azt mutatja, hogy erre a kérdésre jó választ csak annak sikerül adni, akinek a "mű" megalkotását megelőző mozgóképes tevékenységében is felelhető némi párhuzam a választott eszménykép gondolatiságával. A hitelességhez talán elég, a moziélményhez azonban biztosan kevés a tények szolgai követése, a nagyság iránti elkötelezett lihegés. Scorsesétől korántsem volt meglepő vállalkozás Jake La Motta, a bokszközépsúly fújtató bikája történetének megfilmesítése. Az emberben szunnyadó, majd őrjöngve szabaduló állatnál talán csak annak lehetséges megfékezési lehetőségei izgatták jobban, és foglalkoztatják ma is. Ezt igazolják választásai is. Bár La Motta pályájánál lényegesen ingoványosabb talaj "hozzányúlni" Jézus alakjához, nyilvánvaló: Scorsese a tabuk döntögetését mindig képes alátámasztani alkotói elméjének kimért, józan elveivel. Ez persze nem jelenti azt, hogy mentes a hatásvadászattól. Ha már nyílt színi provokációt említettem, nem hagyhatom ki Oliver Stone vagy még inkább Spike Lee nevét. Mindkét rendező sikerrel pályázhatna az "Amerika két lábon járó, dörgedelmes lelkismerete" címre, mely az egyetemes igazság nevében szórja villámait. A különbség csupán annyi, hogy Stone szerint igenis létezik az utóbbi fogalom, Lee állítja: sosem volt ilyesmi. Ami az egyiknek Kennedy, az a másiknak Malcolm X. Míg Stone kedvenc elnökének halála ügyében magánnyomozósdit játszik (de a "nem kedvenc" Nixon tragédiáját is érti, sőt megérti), addig Lee önmagához híven dühöng és rajzol meglepően szabályos portrét a sokat vitatott polgárjogi aktivistáról. Hogy a kereskedelmi siker reménye vagy a téma iránti elkötelezettség volt-e az uralkodó hajtóerő a JFK - A nyitott dosszié, vagy a Malcolm X megszületéséhez vezető úton, azt csak a művész urak tudják. Egy biztos: mindkét film igényekre reagál, és tökéletesen illeszkedik az életművekbe. Az objektivitás persze más lapra tartozik. Sőt, van, mikor kifejezetten jól jöhet egy kis elfogultság. A Motoros naplójának legalábbis kifejezetten jól áll a feltétel nélküli szentimentalizmus: Che Guevarából, a retró- és pólóhősből faragjuk ki az igazit! Vagy valami ahhoz nagyon hasonlót. Az események kusza dzsungelében használjuk ösvényvágó késként a forradalmár fiatalkori naplóját, konzultánsként kérjük fel a valamikori útitársat, és indulhat is a könnyfacsaró road movie. Ami vonzó lehet egy mostanság eszmélő ifjúnak Dél-Amerika újkori történelmének legtitokzatosabb alakjában, azt meg tudja mutatni lövöldözés és gerillaharc nélkül is! És láss csodát, a népmese megelevenedik, az igazmondó orvostanonc csodál és eszmél, ideológiailag meg egyre csak fejlődik! (Bár erről csak keveset tudunk meg, időnként olvas valami kommunista könyvet, meg odamondogat határozottan a barátjának, nagyjából ennyi.) Az össznemzeti összefogással forgatott, kellemesen cizellált film elhivatott csapattagjai az egyszerűbb, romlatlan végéről fogták meg a Che-mondakört. Kicsit markolni, de biztosra menni. Walter Salles személyében - a kereskedelmi siker kiszámíthatósága ellenére - egy, a témához kétségkívül elegendő szociális érzékenységgel megáldott alkotó ült a rendezői székbe, mondhatni, "feküdt neki" a téma. Michael Mannról így utólag sajnos csak az ellenkezője mondható el. Muhammad Aliról készült produkciójának érdekessége, hogy zavarba ejtően érdektelen. És jéghideg. A 20. század egyik legérdekesebb sportegyéniségéről a világon semmit sem tudunk meg. Érezhetően, a főszereplőhöz hasonlóan az egész stáb el van ájulva a nagy ívű pályától. Most ezt akkor ők és itt megcsinálhatják, hát ez fantasztikus! A párás tekintetekben azonban csak unalmas közhelyek tükröződnek: Ali egy nagypofájú, szenvedélyes ökölvívó, aki totálisan tisztában van tehetségével, csak éppen rossz ritmusban cselekszik, mikor politizál. Nos, ennyit a belbecs terén talán még a Fókusz magazinban is tudnak a bulvár-ámokfutásokra képzett jóemberek, erre igazán felesleges ennyi energiát pazarolni. A külcsín persze nagyon profi, Mann elsőrangú filmes egyébként, miliőteremtésben egyenesen verhetetlen. A bunyók realisták, a zenék frankók, ahogy az a 60-as évek világától elvárható. Digitális, homevideós hatást keltő felvétel is fel-feltűnik. Csak hogy eléggé közel érezzük magunkhoz a kapucnis, kocogó Alit. Vizuálisan sikerült a mutatvány, a szellemi csőd azonban nyilvánvaló. Spike Lee biztosan jót röhögött a markába: na, a fehér ember jól beégett, gőze sincs semmiről! Házunk táján is akadnak tévedések, néhány éve Bereményi Géza (egyes vélekedések
szerint Eperjes Károly) Hídemberével volt tele a sajtó, kurzusfilm, legyintett
az egyik, á dehogy, szabadkozott a másik oldal. Persze mindez még a bemutató
előtt, aztán lehullt a lepel. Kiderült, egyik se lett a dologból, csak
egy szimplán elhibázott, kapkodós, sokmilliós ámokfutást láthatott a filmszínházba
betérő közönség. Széchenyi az egyik pillanatban még bohém nőcsábász, néhány
pillanattal később már nagybecsű felajánlását teszi, közben van némi érzelem
is - szőrmentén. Meg persze hídépítés számítógépes programok segedelmével,
a sok gondolkodástól meg a későbbi megőrülés. Az összhatás kétségkívül
méltatlan a nagy személyiséghez, az alkotói gyávaságról nem is beszélve.
Még Várkonyi Zoltán is a haját tépné. Ellenben Mészáros Márta Nagy Imre-filmje
- bár korántsem hibátlan, de - tiszteletreméltó vállalkozás. A személyes
hangvétel vitathatatlan, a témán terpeszkedő jégfolyam megolvasztása legalább
megindult. Igaz, a legerősebb részek a jó arányérzékkel beillesztett eredeti
felvételeknek köszönhetőek, de ez is valami. Az érzelmességért haragudni
butaság lenne. Elvégre, az utókornak elsődleges kötelessége a "fekete-fehér"
hősein túl mártírjait is tisztelni. A lelkiismeretet már említeni se merem. |