Tanner Gábor
Akali kertmozi

A körülményeket egyelőre hagyjuk! Steve Martin lenyűgöz. Korunk meghatározó komédiásává csupán azért vált, mert elképesztő méretűre tudja nyitni fején a különböző nyílásokat. Ő a késő középkorú, mégis fiatalos amerikai családapa idol. (Szívesen írnám, hogy csak korán őszült meg, de nem, ez a fickó már 59 éves.) Számomra egy hiteltelen bájgúnár, mert biztos savanyú a szőlő. Annyira bosszantó, amikor a Ian Thorpe-ot meghazudtolóan lapos derekát egy szűk kék garbóban premier plánban mutatják. A Tucatjával olcsóbb-ban tizenkét gyereke van. A felesége kedvesen gömbölyded, egy Gy. Németh Erzsébetbe oltott Goldie Hawn. Egy nap Steve Martin megkapja élete állását, az evanstoni Csődörök edzői székét. Felpakolja hát vidéken élő családját, és irány a nagyváros! Tudom, az lesz a konfliktus, hogy választania kell a családja és az edzőség között. Igen, ott sétál a kiürült stadionban, csupán a takarítóhangyák szedegetik az eldobált szemetet a lelátókon. Az eredményjelző a Csődörök győzelmét mutatja. Steve Martin felnéz a táblára - megcsinálta, győzött, jó tréner lenne, de mégis inkább széthullóban levő családját választja, ott nagyobb szükség van rá. Anyátok! Legalább ne tudta volna meg, hogy jó edző, vagy ne lenne annyira egyértelmű, hogy haza kell mennie. Kicsit döglene bele a dilemmába. Viccesen, ha vígjáték, de ez a súlytalanság felháborít. Mert ez így műtépelődés. Szeretjük viszonylag jó viszonyainkat. Elvagyunk bennük. Tanultunk biológiai folyamatokról, olvasunk érzelmi fellángolásokról, fatális szerelmekről, ott porosodnak színes könyvekbe zárva a polcokon. Elnyúlunk a felszínes önsajnálat hűvös lepedőjén: a nagy dolgok másnak jutnak, mi meg csak vegetálunk itt ebben az alapvetően kurva kellemes jólétben. Aztán kopogtatnak. Nem akarja újra átélni a szerelmet? - vigyorogja a pofánkba egy vakítóan fehér inges vigéc. Rutinosan keresem a márkajelzést, de nincs. - Akarja anyád - fut át az agyamon, de már kezembe is nyomta a dobozkát. Rajta aztékarany nő mélybarna szemekkel. From your dreams. Ki ne nyisd! - villan át az agyamon. - Három hét múlva visszajövünk, hogy megtudjuk a véleményét, milyen volt, és ha válaszol a kérdéseinkre, kap egy reklámtollat is. Nem fognak visszajönni. Nem fogom kinyitni. Dehogynem. Nem fog leszakadni az emelet. Dehogynem. Nem jönnek vissza. Nem viszik ki innen ezt a dolgot. Ez a műősz Steve Martin pedig szépen visszasétál Middletownba. Minden visszazökken a viszonylag jó kerékvágásába. Még attól az alapvető dialektikától is megfosztva, melyet a héten hallottam egy Dr. Csernus-ismétlésben. Minden rossz dolognak van jó oldala, s minden jónak rossz oldala, mondta a pszichiáter Kismocsoknak már-már hanyatt ájulva saját bölcsességétől. Na jó, ez a másik. Kevés dolgot gyűlölök jobban, mint amikor dilemmáinkon rágódunk, és a barátok keresetlenül egyszerű bölcsességekkel traktálnak. Tiszta tekintettel belénk néznek. Mert hadd higgyük már, hogy a döntés bonyolult és nehéz, hogy úgy kell hozzá összeszedni a szavakat, mert ilyesmi még senkivel nem történt, mert ilyesmiket még senki nem mondott ki. Elbaltázni a dolgokat nem csak kormányok képesek, mint a Holnaputánban, hanem mi is. Tévedéseinkből nem lesz globális felmelegedés, csak kis szikrák, kis tüzek. Fellobbant érzelmek, megperzselődő lelkek. A csalódás döbbent csöndje. A pókhálóként feszülő fájdalom. Lehet ezzel fizetni a boldogságért? Miért, a boldogtalanságért igen? A felelősségvállalás sem olyan teátrális, mint a Holnaputánban: az elnök bejelenti, én vagyok a hibás. És én hol jelentsek be? Ő legalább egy világhatalom elnöke, én örülhetnék, hogy élek, és nem is rosszul. Ott állunk a tökéletes bizonytalanság közepén. Így kellene kőbe fagyni, mint a Holnaputánban. Sóbálvánnyá válni egy szempillantás alatt. Nincs ilyen szerencsénk. Mondani kell az évszázados baromságokat, ahogy mondták nagyszüleink, és azok nagyszülei, szidnunk kell a sorsot, az Istent. Rohadtul kell érezni magunkat. Fájnia kell. Ráadásul senkit nem érdekel, hogy mindezért mi vagyunk a felelősek. Nincs heroizmus. Nem fog felhangzani valami jó kis romantikus zene. Nem lehet a végén kimenni az utcára. Nincs katarzis. Csak kitörölhetetlen tekintetek, melyekbe beleakadunk, mint a rosszul felvett pulóverbe, miközben idegesen szabadítanánk ki a fejünket. És már az a másik, akit választottunk, az se olyan hűha. Hát az is csak emberből van! De te döntöttél így, akkor most tessék. Te vagy a felelős. Miért is vagyunk felelősek? A szaros kis életünkért? Még jó! Gyűlölöm Steve Martint, hogy olyan elégedett vigyorral nézi az eredményjelzőt. De hátha bejön. Felnézek. Egykedvű fák hallgatnak. Természetesen bölcsen, mert hallgatni csak úgy lehet. Végre észreveszem magam. Jó, ez még nem a válóperes tárgyalás, csak a kertmozi. Most az fáj, hogy úgysem kerülünk választás elé? Hogy nem kapunk SMS-t: " a jatszotarsam mondd akarsze lenni"?

A Holnapután is felkavart. Másodszor láttam. Régi kertmozis dolog ez az utánnézés. Már megvolt a beszélgetés a teraszon, miközben a gyerekek szétverik a kertet program, volt szalonnasütés is, volt lángosozás-gofrizás Révfülöpön, így a strandról felfelé ballagva a leszálló nap császármorzsáin elkerülhetetlenül merül fel valamelyikünkben a kérdés: mi van ma a moziban? Gyerekkorom óta tartja magát a félánégyes papír, melyen egy háromoszlopos és nyolcsoros rácsban tüntetik fel a különböző napok vetítéseit július végétől augusztus közepéig. A szórólaphoz a közértben lehet hozzájutni. Kicuccoljuk a kosárból a tejet, kiflit, és elveszünk egy műsort. Kilencvenszerszáztizes plakátméretűre is felnagyítják a lapot, és a falu jeles pontjain (posta, polgármesteri hivatal bejárata) meredező hirdetőtáblákra ragasztják. A fenyőfa alatti nyugágyazáshoz megfelelő játék annak kitalálása, vajon a különböző filmek címeit milyen koncepció szerint írják más és más betűtípussal. Tartalmi, műfaji okai vannak, vagy csupán a plakát vizuális megjelenése (a dizájn ritmusa) vezette az alkotó kezét? A Segítség, hal lettem!-nél van egy légbuborékokat fújó halacska. Hasonló grafikai elem díszíti a Némo nyomábant is. A többinél nincs semmi. Plasztikus érzékeltetése, hogy vizes helyen vagyunk. A magyar tenger partján. A texasi láncfűrészes kövér betűi mind recések. Gondolom, arra utalnak, hogy a főhős borostás, mert azt szögezzük le, hogy fűrészfog-imitációnak kevésbé tűnnek, inkább Rumcájsz stilizált szakállának. Gyerekkoromban azért szerettem az akali kertmozit, mert meg lehetett nézni a felnőttfilmeket. Most a gyerekeim gondolkodnak ugyanígy. Hányszor felsültek már unalmas felnőttfilmekkel, de újra és újra megbizsergeti őket a sértettség: lássuk, mi az, amiért a múltkor Pesten lepasszoltak minket a nagymamához! Csak úgy nem vinném el a fiam a Holnaputánra, de Akaliban más a helyzet. Ott belefér. Oly sanyarú technikai körülmények között vetítik ugyanis a kópiákat, hogy az esetleges félelemkeltő hatások minimálisra redukálódnak. (Jó, azért A texasi láncfűrészest nem vállaltuk be.) Így szépen át lehet aludni az unalmas részeket (ezek azok, amelyekben moralizálnak, s amelyek Lalík Sándor kollégám szerint megkülönböztetik a Holnaputánt a tucat-katasztrófafilmtől, l. Muszter, 2004. május). A film végén a New York-i túlélők maréknyi alélt csoportja döbbenten függeszti csüggedt tekintetét a betoppanó meteorológusokra. A sápadt lány azt kérdezi, kik ezek. Az okos fiú arca felderül, és büszke mosollyal feleli: az apám. Az apa ugyanis megígérte a fiának, hogy elmegy érte és megmenti, csak ne mozduljon ki a menedékül szolgáló könyvtárból, és fűtsön ezerrel, amíg éghető anyagot talál. Mindketten állták a szavukat. Az apa ugyan eddig nem sokat törődött a fiával (a szép nagyfiú figyelemfelhívó megbukással próbálkozik, mintha ötödik osztályos lenne, egész rendes kis pszichés kórtörténet kibontakozásában reménykedünk a film elején, de hiába), nyaralni sem nyaralt a családjával, mert a doktoriját írta. Lekötötte a munkája. (Amelyért viszont az életét is kockáztatta, mikor a gigantikus rianás bekövetkezett.) És akkor betoppan. És minden átdimenzionálódik. Mert most az életét a fiáért kockáztatta. És a gyerek úszik a büszke szeretetben. Én meg a Margit hídon rohadok a sorban. Cipelem a gyerekeket tornára, külön erre-arra, megfelelő távolságtartással figyelem, mit csinálnak az iskolában, hol kell segíteni, hogy minden rendben menjen, testi-lelki fejlődésük nyomon követve, szóval körülöttük forog minden, ez a csávó meg betoppan, és máris jó apa lesz. Jó, annyi káröröm van bennem, hogy ezért a betoppanásért az USA északi részén mindenki elpusztult, a délieket meg evakuálni kellett. Akkor is bosszant, hogy nekem itt kell pufognom a pesti dugóban, miközben szóláncot játszunk a gyerekekkel. És hogy fognak-e majd büszkén mosolyogni, amikor a járókeretemmel betoppanok a családi ebédre? Hát, vannak kétségeim. De ha már családi dimenzióban vagyunk, ugorjunk vissza a Tucatjával olcsóbb-ra! Steve Martin ugye Evanstonba költözik. Nehéz a helyzet, mert meg kell felelnie új munkahelyén. Édes gyerekei úgy segítenek neki, hogy felforgatnak körülötte mindent. Tejszínhab(vagy majonéz)-kinyomóval lövöldöznek, ordibálnak, verekednek, tönkreteszik, ami a kezük ügyébe kerül, kicsinálnak mindenkit. Nálunk a gyerekek nehéz helyzetben közelebb húzódnak hozzánk. Jön a táskába csempészett zokni (hogy gondolj rám, apa, a dolgozódban), a visszafordulás az iskola kapujából és a nézés. Vagy az a sajátos koncentrálás, amellyel megpróbálják kibogozni a felnőttek amúgy érthető szavakból egymáshoz vágott komplett érthetetlenségeit, melynek során gyakran csak apáék érzelmi hullámaira való ráhangolódási igyekezet marad. Apró dolgok ezek. De hát ez egy kis ország, kis emberekkel. Ez nem Amerika.

Három hétre nem lehet mindent otthagyni Pesten. Fel kell jönni egyszer-kétszer. S ha már, akkor megnézem Az élet nélkülemet. (Nem kekeckedésből, de tényleg nem értem, miért hagyták le a birtokos személyragot az "élet"-ről, ugyanis éppen arról van szó, hogy Ann a saját életére tekint rá kívülről.) A 21 gramm után ez a következő favoritom. Torokszorító film. Ann nagyon szegényen él lányaival és férjével, de jól megvannak. Aztán kiderül, hogy halálos beteg. Eddig lekötötték a mindennapok. Kitöltötték az életét. Aztán egyszerre súlytalanná válik minden. A mosodában megismerkedik egy férfival, és egymásba szeretnek. Miért kell Ann-nek az új szerelem? Hiszen szereti a férjét, aki szép, és szemmel láthatólag kitűnő apa is, és hát már úgysem tölthet a családjával sok időt. Mindnyájan tudjuk a választ, mindnyájunk agyán átfut időnként: mi lehet a kis szaros életkeretünkön túl? Mi lenne, ha megszólítanánk azt az idegent, akivel csak nézzük egymást, és aki aztán hál'istennek leszáll a Blahán? Könnyű, hogy de jó nő, aztán stírölgetjük kicsit, meg ha nekem ilyen lenne, ábrándozunk, aztán szépen hazamegyünk a kis családunkhoz, nem gondoltuk ám komolyan. És mi van, ha nem száll le? Ha megkapjuk? Jó, tudom, hogy ilyen csak nagyon ritkán történik, mert mindenkiben lehet valami hibát találni, különösen, ha elég gyávák vagyunk, de játsszunk el a gondolattal, hogy amit kapunk, elsöprő. Úgy király, ahogy van. Dream of your life. Na, akkor mi van? Ezért érzem úgy, hogy Isabel Coixet nem elég szigorú, mert nem kellene a hősnőjét meghalasztani. Így egy nagy könnytenger a film vége. Nem, nem jó így! Csak tessék szeretni a családot úgy ámblokk, meg azt a másik pasit is! Tessék megbántani valakit! Tessék választani, tessék pondrónak lenni vagy hálátlan dögnek, tessék vérnek lenni a könny mellett a szemben!

A Gyűrűk Ura - A király visszatért hiba volt megnézni a kertmoziban. Jobban csodálkoztam azon, hogy milyen mértékben volt illúzióromboló, mint azon, hogy a technikai hókuszpókuszaitól megfosztott film mennyire sekélyes. Ha videón nézi az ember, abszolút nem zavaró a redukált élmény. Viszont ha a moziban tapasztalunk nem mozi körülményeket, az kifejezetten hervasztó. Ha rövid a film, talán átcsúszik a tűrésküszöbünkön, de A Gyűrűk Ura - A király visszatér bizony hosszú. Az, hogy a kép bal oldalt lelóg a vászonról, még hagyján. Az már nagyobb gond, hogy a két vászon összeillesztése olyan, mintha minden film kópiáján középen folyamatos kötélkarc futna. Bár igazság szerint ez A Gyűrűk Ura - A király visszatérben alig észrevehető, mert nagyon sok a sötét tónusú jelenet, sokkal zavaróbb volt a Holnapután hó- és jégfehérségében. Még az is belefér, mert régi mozis emlékeket idéz fel, hogy a képmező felső részébe belóg a mikrofon, mivel rosszul van beállítva a vetítőgép kapuja. Határozottan zavaró azonban a kép életlensége. Alig látni a gusztustalan orkokat. Gollam komputergesztusai is belevesznek a semmibe. Pedig mennyit dolgoztak vele az alkotók! A hátsó sorokba csak hangfoszlányok jutnak. Mindez azért nagy gond, mert a vetítés szalonnasütés-jellegű. Besétálnak a kultúrház udvarába, találgatják, mit nézünk (régen volt egy baromi nagy függöny, amely leválasztotta a nézőteret), ha látták, akkor elmondják, mi lesz a végén. Bedobja a gyűrűt. De nem is ez a lényeg. Aragornt figyelem. Az előző rész (A Gyűrűk Ura - A két torony) ugyanis igazi drámát sejtetett körülötte. A tündelány a halhatatlanságot választotta, csak hogy Aragornnal lehessen. Míg a döntéssel volt elfoglalva, Éowyn, Théodén király unokahúga is beleszeretett Aragornba. Hosszú pillantásokat vetettek egymásra - lamúr. Akkor gondolkodjunk! (A filmben úgyis valami csatajelenet van, homályos, franc se látja.) Tehát mire Arwen és Aragorn egymáséi lehetnének, a férfi már elkötelezné magát. Az önsajnálat egyre mélyebben átjárná Arwen szívét. Míg végül választana valakit, aki ugyan nem rossz, de hát nem is az igazi. Ugyanis nem lebegtethetné sokáig a dolgokat, döntenie, cselekednie kellene, mert most már véges az élete. És mintha genetikailag belénk lenne kódolva a "teljes életre" való igény: papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet... Aragorn szívét meg később átjárná a fájdalom. A tündelány iránt érzett, be nem teljesült szerelmét mítosszá növelné magában. Naiv, világos tekintete sosem látna bele a nagy titokba. Ugyanis éppen azért mitizálja Arwent, mert ez a másik nő, ez az Éowyn egyre hétköznapibbá válik. Melyikünk életének nincsenek meg ezek a pólusai? De persze, ha a mitikus nő lenne az élettársunk, akkor a nők helyet cserélnének: a mai asszony lenne a messze távol nagy ője, a mostani mítosz pedig az az asszony, akit már csak megszokni lehet egyre jobban, szeretni alig. De lehet, hogy nem így történne, mert ez utóbbi esetben az egész életünk egy nagy illúzió lenne, hiszen megkaptuk az eszményi nőt, úgy hinnénk, hogy igazi, ideális házasság a miénk. Vagyis benne lennénk egy gigantikus illúzióvilágban. Most már egyre jobban várom, hogy történjen valami élvezhető is a filmben, mert szép lassan becsavarodom. Jól van, bedobta a gyűrűt ez a derék Frodó gyerek. Lehet menni.

Itt álljunk meg, ezt a pillanatot merevítsük ki végtelen hosszúra, mondogatjuk olykor, ha valami jó történik. Az 50 első randiban a csávónak mindig meg kell hódítania ugyanazt a nőt, mert az reggelre elfelejti, hogy előző nap már levevődött a lábáról. Henry azért kezd újra és újra a hódításba, mert az nem lehet, hogy ő ne hagyjon egy lányban nyomot. Ezért futnak zátonyra a házasságok. Mert ott már annyi a nyom, kosz, piszok, hogy a felek torkig vannak velük. Takarítanak, súrolnak, törölnek, de egyre több mocsok ivódik és ráadásul egyre mélyebben a házasság szövetébe. Aztán rájön az ember, hogy ez így jó. Végül is. Ez már a mi koszunk, közös kosz. Aztán az egyik mégis friss levegőre vágyik. És minden átdimenzionálódik. Kár, hogy az 50 első randi csak film, nem a valóság. Mindennap meg kellene hódítani a feleségünket. Csak akkor kapnánk vacsorát. Neki viszont mindennap ugyanolyan ártatlan szemmel kellene ránk pillantania. És mindennap el kéne hinnie, amit mondunk. Nincs átlátás a szitán. Nem tudom, ez még így a kertmoziban is fárasztó gondolat.

Régi mítosz, hogy a Balaton a szerelemé. Még az olyan modern felfogású, "mindenki azt csinál, ami akar" családban is szerelmesen andalog egymás mellett a két szülő Siófokon a lenyugvó nap melegében (Apám beájulna). De ez egy hamis mítosz. (Talán ezt szimbolizálja a Kulka-Kiss duó mögé beúszó baromi nagy hajó, amely majdnem felökleli őket?) A Balatonon lehet csajozni, heveskedni. Aztán lehet majd itt nyaralni a családdal. A gyerekekkel. (Persze jó, ha a két dolog között nagyobb szakadék van, s nem járunk úgy, mint az a barátom, aki a féktelen, érettségi utáni tivornyát követő évben már pici babájával és fiatal asszonykájával jött nyaralni. A családi nyaralás, ha jól emlékszem, még négyszer fordult elő, azóta a nagyszülők jönnek csak egy egyre cseperedő, szomorú fiúcskával...) Mert a Balaton nincs messze, kellemes a víz, és mindent összevetve olcsó. (Amúgy darabonként szemlélve persze drága.) De szerelmesnek lenni! Olyan mélyen, mindent feladósan, azt csak a Duna-parton lehet, amikor a szél elemeli azt a kis nyitott teret a Balassi Bálint utcánál, és szemben a Vár parányi mécsesként pislákol. Az ilyen nem balatoni feeling. Szezon elején azt hallottam a tévében, hogy a Balaton új imázsa "családi üdülőparadicsom" lesz. A turisztikai koncepció hatása már érezhető. A strandon színes, műanyag hűtőtáskák, mindenhol megereszkedett emberek rohangáló gyerekekkel. Már ahhoz is nagyon kell sasolni, hogy portyázó fiúkat, lányokat bökjünk ki. Fiatalon pedig ez a Balaton. Lehet, a déli part más. Meg fiatalkoromban itt is más volt az endékás csajok miatt. Hallgatom a barátaimat: nagyokat dumálunk az ágyért, zsíros kenyérért bármire kapható fehérbőrű, pirosra sült deszkákról, de igazából az egész mára mítosszá nemesedett. Enyhén szólva nem ők voltak a szex csúcsai. Sőt maradandó károsodást okoztak némelyikünk lelkében, azokéban, akik komolyan elhitték, hogy az endékácsajozás az igazi csajozás. Mindegy. Bágyadtan figyelem a gyerekeimet. Hanyatt fekve félkönyéken abban reménykedem, sőt határozottan tudni vélem, hogy a zsírszövet alatt még ott húzódnak az izomrostok. A tegnapi filmre gondolok: Minden végzet nehéz. A vén Nicholson őrülten próbál fiatalos maradni. Hajtja a kiscsajokat, mígnem az egyiknél rosszul lesz, majd a lábadozás során összejön a hüphüpke ugyancsak öregedő anyjával. Diane Keatonhoz közeledve nem kell másnak mutatkoznia, mint aki valójában. Persze, mert nem akar tőle semmit. Nem kell neki eljátszani magát. És amikor már nem köti le önmaga, oda tud figyelni a másikra, arra az okos nőre. Bele tud szeretni. Persze, közben figyeli a lépcsőt, amit az orvos mondott neki, hogy ha azon fel tud menni, akkor újra szexelhet is, de ez már csak következmény. Nem ez mozgatja a dolgokat. És hát nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb legyűri a lépcsőt. Persze könnyű nekik! De most csak képzeljük el, az ember itt heverészik a félárnyékban, már távolról, hunyorogva sem lehetne megmondani, hogy valamikor versenysportoló volt, már csak csámcsog azon, amit egykor felhalmozott a fejében, és nem illúziókat kerget, de szerves része egy illúzióvilágnak. Nem bizonyítani akar, ő maga a bizonyíték. És most tessék feltenni a kérdést: lehet illúziómenetesen élni? Egyáltalában, van határ valóság és illúzió között?

A padok a régiek. Egyre jobban billegnek, mert a föld deformálódik alattuk. Viszont gátlásfelszabadító hatásuk remek. Valamelyik vetítésen az előttem ülő két nő egyszerűen odébb húzta a padsor egy darabját, mert nem láttak jól. Elképesztő mennyiségű olajfestéket mázoltak a padokra az évek során. A faléceket a vaskerethez rögzítő csavarok már nem is púpozódnak ki. Pedig mi lehet ott a festék alatt! Rohad a vas, korhad a fa. A máz még egyben tartja az egészet. De a használatból adódó mozgásoknak, rángatásoknak nem fog sokáig ellenállni, ha ott bent megindult a bomlás. Ha mindig ugyanoda ülünk, és kapargatjuk magunk alatt a padot, előbb-utóbb rozsdás lesz a kezünk. Ugye, mondtam. Amúgy szeretem a rozsdát. Nem ragyog, nem tükröz, nem csillog. Olyan, mint a végzet.