Lalík Sándor
Lelkek a pányván

Boldogtalanok azok az országok, melyeknek hősökre van szükségük. Boldogtalanok azok az országok, melyek nem állíthatnak nemzetük elé példaképül hősöket. Még csak 15 éve gyakoroljuk, ízlelgetjük (újfent), hogy többféle igazság létezhet egymás mellett. Nem kell az eltérő véleményen levőket stigmatizálni, kiközösíteni, akár üldözni. A diktatúrák szokása, hogy csak egyetlen igazságot fogadnak el, s hisznek benne mint egy vallási dogmában, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha hinnének. Európa nyugati felében is csak egy-két évszázada dívik a békés együttélés különféle nézetek és felfogások között. Azelőtt az uralkodó (ideológia) határozott fellépése nyomott el minden, a hatalommal ellentétes (ellenséges) kezdeményezést. Az európai eszmeáramlatok gyakran törekedtek kizárólagosságra, s egyedül üdvözítőként, minden baj orvoslására alkalmas gyógyszerként és terápiaként tüntették fel magukat. Távol-Keleten az ideológiák megengedőek, elnézőek a más hitet vallókkal szemben (gondoljunk a buddhizmusra, a taoizmusra). Nem hódítani akarnak, csak hódolni saját kultuszuknak. Nem akarnak hősöket képezni, nem a körülményeket akarják megváltoztatni. Az embereknek önmaguk megváltását hirdetik, de inkább javasolják (megvilágosodás vagy a világtörvényhez való alkalmazkodás útján), meg a befelé figyelést, a lelki harmóniát. Európában (és máshol) a 20. században az egyéneknek és a közösségeknek nehéz volt függetlenedni a fennállótól. Az elviselhetetlen terhek - így vagy úgy - kikényszerítették a hősöket. Háborús időkben rendkívüli tetteket végrehajtani valamely nemes cél érdekében - még a gyengébbeket is inspiráló, buzdító, kötelező erkölcsi parancs. Akik így cselekedtek, joggal kerültek szobortalapzatra, mint a történelem megkérdőjelezhetetlen alakjai.

Zhang Yimou hősei

A méltán legelismertebb kínai rendező ezúttal hazája régmúltjába, az i.e. III. századba, az egységesítés előtti időkbe vezet minket. Egy legendát dolgoz fel a sok közül, mely szerint a fejedelemségeket egyesíteni akaró Csin királya ellen merénylők készülődnek, aztán megjelenik a Névtelen harcos, aki azt állítja, hogy mindhárom potenciális gyilkost megölte. És szépen sorjázva el is mondja a történetét, melyért cserébe egyre közelebb kerülhet a királyhoz, végül már csak 10 méter választja el az uralkodótól. (Határeset, akár gyilkolhatna.) De a király egészen máshogy tudja a történteket (sőt később még az egyik gyilkosjelölt verzióját is megismerjük). Névtelen lelepleződik. Talán éppen ő a többiek által is kiszemelt, s a feladat végrehajtására egyedül képesnek tartott merénylő? A flashback-sorozaton belül is többrétegű a film - erős eszmeiséggel. A legenda nem megerősít, hanem elbizonytalanít. Különböző nézőpontokból kapjuk ugyanazt a történetet. Nincs kiemelt, végső, szentesített változat. Mindegyik igaz, de teljesen egyik sem. Így kell élnünk most már, ebben a bizonytalanságban, ebben a többszólamúságban. Csupán egy biztos: Csin túlélte a merényleteket, és ő egyesítette Kínát. A többi: hallgatás és csend. A látvány szintjén a megvalósítás pazar, kiszámíthatatlan és lenyűgöző. A minden megtörténhet szabadsága szédít. A harcosok a levegőbe emelkednek, fák lombkoronája vagy sima víztükör felett lebegve vívják meg harcaikat. A gondolat materializálódik - az elképzelt kardvívás ugyanolyan erejű és hatású a lelkekben és a vásznon (ez utóbbi természetes), mint a valóságban lejátszódó. A gondolatnak egyébként is anyagi ereje van. A jó kardforgató a kalligráfia gyakorlásából merít erőt és technikát. Szellem és test nem ellentétesek, egyikből árad az energia a másikba, és viszont. Harmóniájuk mint egyetlen jogos követelmény. Csak úgy győzhetnek, ha a belső értékeket (összpontosítás, fegyelem, letisztultság) viszik át a test akciójába. A látvány mindent relativizál. A normális halandó számára láthatatlan dolgok az érzéki élmény erejével hatnak. Anyag- és tömegszerűségükben (akár lassítva) jelennek meg az esőcseppek, követhetővé válik a nyílzáporáradat vagy a falevélzuhatag. Különleges színvilágú képsorok váltakoznak, a meghatározó színek: az acélkék, az aranysárga, a tűzpiros. S ezek is átváltozhatnak. Az érett színű falevélfüggöny - pillanatok alatt, a halál érintésére - lángoló vértengerré lesz. És, ha a látvány nem kábított el teljesen, talán van erőnk odafigyelni a film végkicsengésére, s eltöprenghetünk az emberi felelősség kérdésén. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűzön-vízen át akarja véghezvinni az egyszer elhatározott tettet (melyet az egyéni bosszú motivált), vagy ha feladva tervét, egy magasabb eszmeiség, a többség érdeke szerint cselekszik? A film üzenete egyértelmű: nagyobb hőstett lemondani az erő alkalmazásáról, mint annak felhasználásával kétes győzelmet aratni. Az a hős, aki képes önmagán győzedelmeskedni.

Zhang Yimou a legnagyobb európai rendezőkhöz mérhető, de senkihez sem hasonlítható. Kínai világpolgár. A szépség hedonistája. Filmes Balzacként pásztázza végig a kínai társadalmat. Múlt és jelen, vidék és város egyaránt látóterébe kerül. Történeteit (irodalmi alapanyagok segítségével) a társadalom sejtjeinek bemutatásán keresztül viszi végbe (család, iskola, bűnözői klán). Mindig kiemelkedik egy igazi hős, legtöbbször nő. Akárcsak európai rendezőtársai, leginkább a női lélek rezdülésein és szenvedésein átvilágítva akarja kifejezni önmagát, viszonyát a társadalomhoz, az egyetemes emberi értékekhez (és jogokhoz). A Vörös cirokmező (1987) életképekben ábrázolja egy kis vidéki közösség mindennapjait - generációkon át - a japán megszállás előtti és alatti időkben. A Kjú Dzsű története (1992) következetesen végigvisz egy tanulatlan de makacs és megszállott falusi karaktert, egy női Kohlhaast, aki férjének - a falufőnöktől elszenvedett - testi sérelme miatt minden fórumot végigjár a községen és a megyeszékhelyen át a városig, azért, hogy elsősorban ne pénzbeli jóvátételt ítéljenek meg, hanem (nyilvános) bocsánatkérésre kötelezzék az elkövetőt. A Teljes a létszám (1999) 13 éves, önállóságra kényszerülő segédtanítónője az Isten háta mögötti vidéken minden erejét és rátermettségét összeszedi, hogy a vállalt feladatát teljesítse, összetartsa a kisgyerekeket, s amikor egyikük - családi helyzet kényszeréből - a városba megy dolgozni, de valójában csak csellengő lesz belőle, utánamegy, hogy megtalálja és visszavigye. Aztán az egyik legtragikusabb női sors a Vörös lámpa az ajtó fölött (melyet a Duna Televízió Vörös lámpások címen vetített) (1991) vidékről gazdag udvarházba került Negyedik Asszonyának története. A 19 éves lány az egyetemi tanulmányait megszakítva kényszerül házasságra. Testén-lelkén, közvetlen közelről megtapasztalja a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot, a rivalizálást, a gyűlöletet, s egy másik asszony "bűnét" és bűnhődését. A Sanghaji klán (1995) egy maffiacsoport szolgálatába kényszerült lány (s lett belőle bárénekesnő és a főnök szeretője), valamint egy kiskamasz szolgáló sorsát eleveníti fel, ugyancsak tragikus felhangokkal. Az Élni (1994) összegzésértékű. A filmbeli család - elsősorban férj és feleség - példázatszerűen végigmegy azokon a stációkon, amelyeken a kínai társadalom a 40-es évektől a 70-es évek elejéig, a teljes vagyonvesztéstől a szegény városlakó kedvezményezett státuszán, a "nagy ugrás" kollektív nekirugaszkodásán, a Kulturális Forradalom hagyományos értéket, igazi megbízhatóságot és szakismeretet tagadó őrületén át - megfogyatkozva bár, de töretlen élniakarással - az új reménység, a "jobb lesz az élet" hajnaláig. S az eddigi életmű micsoda ámulatba ejtő, szemet-lelket gyönyörködtető és gondolatébresztő képekben elbeszélve! A hősök legapróbb belső rezdülései mellett máig emlékezetes az udvarház felülről fényképezett, évszakokkal változó, zárt, geometrikus (és jelképes!) rendje, a vörös lámpások lobogó, vágyteli (vagy épp elvágyódó) érzékisége, a sanghaji bárjelenet fátyolossága, a menekült bandát körülvevő táj monokrómban tartott, ijesztő természetellenessége, a városok nyüzsgő, tarka forgataga és dokumentáris hitelességű valósága.

Gigászi hősök közt

Őszintén ódzkodom a pusztán szuperprodukciós, kosztümös történelmi filmektől. Bármilyen monumentális a látványvilág, mégis csak gipszkarton-univerzum, a tömegjeleneteket statiszták hada biztosítja, s ami a legsúlyosabb ellenérv: nehéz elfogadni világhírű, ismert arcokat (általában vagy áttételesen) ugyancsak ismert történelmi személyek megszemélyesítőiként. A sztárt látjuk, nem a historikus figurát - menthetetlenül. S az alakok lelkiségének kibontása rendre elmarad. Homérosz Íliászának feldolgozása sem jutott sokkal tovább a korábbi hollywoodi próbálkozásoknál. Amúgy minden a helyén van. Hatalmas flotta, seregek, hadijelenetek, párharcok. Szenvedélyes, mindent felrúgó szerelmesek (Parisz és Helené). Bosszútól lihegő uralkodók (Meneláosz és Agamemnón). Dühét tettre váltó főhős (Akhilleusz párviadalban ledöfi unokaöccse gyilkosát: Hektórt, Parisz bátyját). Wolfgang Petersen - mint nyilatkozta - elsősorban a kamaszoknak készítette jórészt leegyszerűsített, a fő cselekményszálra összpontosító átiratát. A rendkívüli képességű hősöket (mai) emberekként akarta bemutatni. Jól jött Brad Pitt sztárimázsának behelyettesítése Akhilleusz, az első számú eposzi hős szerepkörébe. Emellett nem tekinthetünk el a napi politikai áthallásoktól sem, a háború kirobbantásának kicsinyes ürügye kapcsán. A kínai Hőshöz képest jóval korábbi eposzi történetben a hősök élnek kegyetlen erejükkel, fortélyosságukkal, szánalmat nem ismerő barbár tettvágyukkal. Trójának pusztulnia kell, minden bentlakójával együtt. Nekem mégsem a pusztítás rettenthetetlen bajnokai tetszettek, hanem Peter O'Toole fehér szakállú, megtöretett, fájdalmasan szép arca, fáradt alakja, szélsőséges megnyilvánulásoktól mentes csendes jelenléte, súlyos emberi méltósága. Azé az emberé, aki fia holttestének kiadásáért - könnyekkel a szemében - még megalázkodni is képes Akhilleusz előtt. Őt elhiszem annak, aki. Semmi kétségem afelől: ő Priamosz, Trója királya. "Gigászok" közt egy "európai".

Comandante

Trója ostromlóival szemben Fidel Castro és gerillacsapatai nem az öncélú rombolásban teljesítették ki hőstettüket, hanem Kuba felszabadításában, az amerikai érdekeket kiszolgáló, gyűlölt és korrupt Batista-rezsim elűzésében. De a küzdelem java csak azután következett (amint elhangzik a filmben), s ebben, a mindennapi (életfeltételekért folyó) harcban a rendszer alacsonyan teljesítette a kitűzött célokat, ezt jelentheti Castro szakálla is ("addig nem vágom le, amíg a kormány nem teljesíti ígéreteit"). Bár szakáll-ügyben elhangzik egy másik magyarázat is, miszerint napi negyedórás borotválkozás egy egész életen át rengeteg időt venne el sokkal hasznosabb teendőktől. Mert Castro ma is igen aktív, szűk munkatársi körben beszéli meg az aznapi feladatokat, reagál a felvetődő problémákra. Oliver Stone meghitt, baráti, kötetlen kérdezősködése éppen a napi gyakorlatból kiindulva akarja közel hozni Castro személyiségét. Persze csak egy amerikai kérdezheti meg a faggatott személytől (ez esetben politikustól), hogy lelki problémái esetén fordul-e pszichiáterhez. A felvetés nevetséges, de a többi, lelki habitusra vonatkozó kérdés megválaszolása már elindítja a nézőt egy úton. A határozott de esendő ember jelenik meg már a kezdő képsoroktól, s ez utóbbi megjelölés nem feltétlenül Castro korára (76) vonatkozik, hiszen jól állja a sarat mindennapos teendői elvégzése és a kérdésekre történő, azonnali - egyszer sem kitérő vagy elhárító - válaszolgatása során. Amivel nem foglalkozik: sors, dicsőség, vallásos hit, bár a halálvágy őt is megérintette. Tevékenysége centrumában a társadalmi cselekvés hasznosságába vetett hit és a kötelességtudat. Ez mondatja vele jogosan a forradalom győzelme utáni eredményeket. Az analfabétizmus felszámolását egy olyan országban, ahol a lakosság 90%-a részben tényleges, részben funkcionális analfabéta volt. Aztán a gyógyellátást, az oktatás ingyenessé tételét, a prostitúció megszüntetését. Castro nem tagadja az ellátási nehézségeket, de elsősorban az 1960 óta tartó gazdasági embargót és a szocialista világrendszer összeomlását okolja. Stone határozottan rákérdezhetett volna a rendszer belső fogyatékosságaira és ellentmondásaira: tervgazdálkodás, érdekeltség hiánya, jelszavak ösztönző "ereje". Castro reális értékelést ad a múlt eseményeiről, az emigránsok Disznó-öbölbeli partraszállásáról, a szovjet rakéták ideiglenessé vált elhelyezéséről, a Kennedy-gyilkosság összeesküvés-jellegéről, az Angolának nyújtott internacionalista segítségről az imperialisták katonai támadásával szemben, mely (mindig és mindenhol) a (sosem emberbaráti) tőke behatolását készíti elő, annak előretolt hadállásait építi ki. Vietnamban azonban csak kéttucatnyi kubai kiképző volt. Elhangzik egy idézet: "Amerikának sok Vietnamra lenne szüksége." (Nos, a mai USA a legjobb úton, az iraki háborút erkölcsileg már elvesztette.) Nincs mód kitérni arra, hogy Oliver Stone korábbi munkássága (a Vietnam-szindrómát feldolgozó A szakasz és a Született július 4-én, a Kennedy-gyilkosság nyomába induló J. F. K. - A nyitott dosszié, a médiát ostorozó Született gyilkosok) mennyi olyan vonást mutat, melyek összecsengenek (vagy összecsengenének) Castro véleményével. Stone tulajdonképpen most Castro-portréján keresztül fejezi ki Amerika-kritikáját. Kuba első embere egyébként szkeptikus de mégis bizakodó az emberiség jövőjét illetően - talán megjön az esze, és nem pusztítja el saját létfeltételeit. Ha kihal az emberiség, akkor azért, ha csak az ő halála következik be (az ügyet úgyis továbbviszik), ekkor meg ezért nem kell törődnie a személyes dicsőség időtállóságával. Pedig Castrót ma is nagy szeretettel veszik körül. Elegendő csak az orvostanhallgatók közötti, rendezővel közös látogatását említeni. Castro akkor húzódik vissza kissé, szemérmesen, amikor magánéleti kérdések kerülnek elő, Celia, az életében legfontosabb asszony. Stone ismét határozottabb lehetett volna. Elmulasztja feltenni a kérdést, miért hagyták el annyian, közvetlen munkatársain kívül még egyes családtagjai is. Aztán az időnkénti menekülőáradat. Az emberi jogok és a szabad választások kérdése érintőlegesen felvetődik ugyan, de inkább csak elmaszatolva. Castro ellenpéldát említ, azt amikor egy kisfiút anyja illegálisan Amerikába vitt, s a férj - a kubai kormány erkölcsi támogatását élvezve - az amerikai bíróság ítélete alapján kapta vissza gyermekét. Összegezve, egy olyan beszélgetés született, amely mindkét részről vállalható. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, a létrejött mű sokkal inkább hízelgő Fidel Castróra, mint Oliver Stone-ra nézve. Stone túlságosan megengedő. Nem harcol. Nemhogy nem akarja legyőzni beszélgetőpartnerét (ami helyes!), de szinte mindenben aláveti magát. Csak meg akarja érteni a Comandantét, a forradalom óta eltelt időt, a kis sziget körül kavargó "viharokat", végső soron a túlélés egyszerű mesterét. Eszköze a szimpátia, a nyitottság, az érdeklődés, a baráti hangnem (melybe belefér egy kis viccelődés), aztán a kedélyes, jóindulatú búcsú. A beszélgetés minden mozzanatát kísérő archív felvételek. Meg az örökösen - olykor a szereplőkkel együtt - mozgó kézikamera. Az objektív zaklatottan ráközelít a beszélgetőalany arcára, visszahátrál, majd újra előre, közelebb, közelebb, még közelebb. Már csak egy szem, egy arcrészlet. Mintha a szavak mögötti igazságot akarná kifürkészni. De nincs másik (ellentétes) igazság. Castro nem - vagy kevésbé - szerepel. Pedig mondták már színész-diktátornak. Hasonlították Eva Peronhoz (amit szívesen vállal). Oliver Stone pedig megalkotta az emberarcú diktátor (és diktatúra) képét. A hősit, az esendőt, az egyszerűt.

Columbine diákjai

Gus Van Sant Elefántját az 1999 évi Columbine középiskolai vérengzés ihlette, de a film sem rekonstrukció, sem magyarázat. Látomás. Ha ennek tudatában ülünk be a nézőtérre, kevésbé fogunk csalódni. A rendező, akit "Tarr Béla legjobb amerikai tanítványának" mondanak (én hozzátenném: legalábbis az eszközök külsődleges használatát illetően beszélhetünk valami eféléről) sajátosan koreografált iskolai "balettet" tervezett. A diákok jönnek-mennek, szokásos napi tevékenységeiket végzik. A kamera a nyomukba szegődik, a hátukra szegeződik. Hosszan, kitartóan. Aztán az egyik fiú hátáról átáll egy másikéra. Központi helyszín a folyosó, de megjelenik az igazgatói iroda, az iskolai pálya, az étterem, a könyvtár, és a szakköri helyiség, ahol a megbeszélendő téma: hogyan ismerjük fel külső jegyek alapján a homoszexuálisokat. De hogy mégse legyünk annyira biztosak magunkban a filmi elbeszélést illetően: már beindult a történetmesélés csavaros szerkentyűje. Három fiú és a lány egymást követő "meneteléseit" látjuk a vásznon, de valójában egyidejű történésekről van szó. Mi következik ebből? Jelenetek ismétlődnek más-más nézőpontból. Rendkívül érdekes. Meg aztán ez az iskola is. Nem olyan mint más amerikai filmekben, ahol a diákok túlfűtöttségükben szinte szétverik a falakat, a tanárokat pedig nem hagyják szóhoz jutni. Apropó tanárok. Gus Van Santnál az igazgatón kívül alig látunk egy-két tanárt, de őket sem hangsúlyos alakokként (arcokra meg egyáltalán nem emlékszem), így inkább elsikkadnak a diákok mozgásai köré szerveződő filmben. A fel-feltűnő szülők csak statisztálva "színesítik" a hátteret. Egy részeges apa "kocsikáztatása", egy másik családnál egy részleges konyhajelenet. Szülők és kamaszok jól elvannak egymás mellett, kapcsolataikban csak a kölcsönös rászorultság működik. Valódi kontaktus nélkül. A felnőttek nem figyelnek a kamaszokra, ők meg saját társas köreikbe húzódnak. Igaz, nemigen beszélgetnek, csak szavakat váltanak. A csajok hármasban még csak-csak duruzsolnak, melyik fiú tetszik, s ugyan van-e barátnője. Minden annyira csendes és békés. Hangos szó nem csattan. Én már tudom, mi lesz a vége, ezért mondhatom. Olyan az egész (gondolom, a rendező szándékától teljesen függetlenül), mintha a mitológiai elíziumi mezőkön járnánk, ahol a jámbor holt lelkek árnyalakjai űzik régi kedvteléseiket. Mintha a fiúk-lányok is már ott lennének. A túlvilágon bolyonganának. Mert halottak lesznek nemsokára. Valamennyien (csaknem). Meg van előlegezve. Az a két fiú, aki a mészárlást végre fogja hajtani, igazából a film második részében válik főszereplővé. Látjuk őket otthon, egyikük klasszikust zongorázik, majd mindketten videojátékon lövöldöznek. Aztán az internetes fegyverhirdetés, a tévében dokumentumfilm a nácikról és Hitlerről. Hamarosan megérkeznek a (megrendelt) fegyverek. Még hátravan egy tisztálkodási zuhanyozás, enyhe homoerotikus beütéssel ("én még nem csókoltam meg senkit" - mondja az egyik a másiknak, majd ez is megtörténik). Következhet a bevetés, terepmintás öltözékben, fegyverekkel megpakolva. A fiúk szemből közelednek, és szó nélkül tüzelnek. A feltünedező diákoknak esélyük sincs a menekülésre. Az igazgatónak sem. Ezt azért, mert hagytad, hogy piszkáljanak, s mindig másoknak adtál igazat - mondja a kisebbik. Ennyit a frusztrációról meg az elszabadult őrületről. Michael Moore dokumentumfilmes - ugyancsak a columbine-i eseményekből kiindulva - sokkal többet mondott a kiváltó okokról, a bármikor kirobbanó agresszióról, az általános fegyvertartásról mint a megvalósult amerikai álomról (Bowling for Columbine - Kóla, puska, sült krumpli). Gus Van Santnál marad az álomszerű lebegés. Megtörtént vagy sem? De a felhős ég komorulata sokat sejtet. Nem hagy kétséget. A gyilkos fiúk tudták, hogy meg fognak halni. Ki akarták próbálni, milyen nem alávetettnek lenni, hanem uralni egy helyzetet, és ölni tetszés szerint. A filmet átjárja a tétovaság. A diákok jönnek-mennek, igyekeznek valahova, meg nem is. Igen, igen, összméretű céltalanság. Ezzel lehetne valamit kezdeni gondolatilag.

Összeakaszkodva

Amennyire könnyen átlátható rövid idő után az Elefánt szereplőinek időbeli és térbeli viszonya egymáshoz, olyan nehezen - teljes egészében csak a film végére - áll össze a néző képzeletében a 21 gramm története. A kétféle rendezői módszer is homlokegyenest különböző. Van Sant hosszú snittekben, ráérősen gondolkodik. Alejandro González Inárritu rövid képsorokban többféle cselekményszálat és eltérő idősíkokat mozgat. Először azt hinnénk, közönséges flashback-technikával van dolgunk, de hamarosan kiderül, a tragikus történetszálak darabkái teljesen tetszőleges időrendben, látszólag kuszán és összefüggéstelenül, valójában valamilyen belső logikát követve kerülnek elénk. Lassan-lassan kikristályosodik a cselekmény központi magja, a film egyre több vonatkozást és kapcsolatot felfed. És ha utólag végiggondoljuk, a történet nem olyan bonyolult ebben a színészileg is rendkívül erős alkotásban. Egy börtönviselt, de - Istenhez és a rendes élethez - megtért munkás (Benicio Del Toro) véletlenül elgázol egy apát két kislányával. Egy halálosan beteg férfinek (Sean Penn) új szívre van szüksége. Az özvegy (Naomi Watts) beleegyezik a szervátültetésbe, de az ő élete már romokban, képtelen túltenni magát az eseményeken, s drogokhoz nyúl. A férfi felépül, bár nem sok ideje lehet hátra, mert a szervezete valószínűleg kilöki az új szervet. Felesége (Charlotte Gainsbourg) gyereket akar tőle, akár a férfi halála után, a levett spermából, mesterséges megtermékenyítés útján. De amikor a férfi megtudja, hogy feleségének - átmeneti külön élete során - abortusza volt (mellesleg ezért van szükség mesterséges beavatkozásra) - a további együttélésnek nem látja értelmét. Ki akarja deríteni, kitől kapta az új szívet, ezért előbb csak inkognitóban, majd kilétét felfedve megismerkedik az özveggyel. Magányukban találnak egymásra. (Annyira ideillik egy skót-angol színésznő, Tilda Swinton szép gondolata: "Talán az a szerelem, amikor egy ember felismeri a magányát a másikban, és megengedi, hogy a másik is láthassa a magányt benne.") Viharos kapcsolatuk során olyannyira hatással van rá az asszony fájdalma, hogy elhatározza, megöli a börtönből kiszabadult tettest, végül csak önmagát sebesíti meg. De amilyen fázisokon keresztülmegyünk! Előbb a rejtvényfejtés izgalma, majd a személyek, sorsok belső izzása, legvégül a fájdalom és a részvét felülemelkedése. Olyan film ez, amelynél a felfedezés kíváncsisága és öröme nem enged szabadulni a képektől: a kézikamerás, izgatott felvételektől, a közelik plasztikázatlan valóságától, a csaknem dokumentarista elbeszélésmódtól. Mindebben a hétköznapi élet bonyolultsága és zavarodottsága jelenik meg rétegezetten és zavarba ejtően, ezért nem tűnik öncélú, artisztikus, "lila" játszadozásnak. A nézőben felsejlő gondolatot erősíti. Akár tudunk arról, akár nem, egymásra vagyunk utalva, össze vagyunk akaszkodva és gabalyodva. Külső körülményeknek, ismeretlen erőknek és szükségszerűségeknek vagyunk kiszolgáltatva. Lehet hívni Istennek, sorsnak, véletlennek. Csak nem lehet nem tudomást venni róla. Előbb a véletlen irányítja lépteinket, később mi magunk keressük, mi van a véletlenek mögött, kivel mi köt össze. Bármelyikünk élete kicsit vagy nagyon, jól vagy rosszul, hosszabb vagy rövidebb távon befolyásolja mások életét. Nem vagyunk el- és bezárt sziget-egyedek. Felelősek vagyunk! Ritkán látni ennyire intelligens és szívhez szóló filmet. Képei és költői kérdései a vetítés után is elkísérnek. Nem hagynak nyugodtan kikapcsol(ód)ni. Nem hagynak felejteni. Sok vagy kevés az a 21 grammnyi lélek, amely halálunkkor távozik a testből? Mennyi súlyt kell elviselnie 21 grammnyi léleknek? Mennyit nyerünk és mennyit veszítünk 21 grammnyi lélekkel?

Jégvilág foglyai

Az emberiség elvesztette (eljátszotta) az utolsó esélyt. A 90-es évek elején még lehetett volna valamit tenni az éghajlati változás, a globális felmelegedés ellen. A folyamat lelassításához bizonyos eszközök (kvóták, szerződések) elvben még rendelkezésre álltak. De a melegházhatást okozó gázok kibocsátását szabályozó kiotói egyezményt a legnagyobb szennyező, az Egyesült Államok, illetve annak törvényhozása nem ratifikálta. A kormányt markában tartó nagyipari lobby a napi érdekeiért feláldozta az emberiség jövőjét. A termelés-fogyasztás-profit állandó növelése egyedüli és kizárólagos célként lebeg a (világ)gazdasági érdekcsoportok előtt. Semmiféle ésszerű kompromisszumra nem hajlandóak (ilyen lenne például a termelésnek a szükségletekhez való igazítása, a fogyasztásmanipulálás beszüntetése és még sorolhatnánk). A természeti erőforrások kirablása és elpocsékolása megállíthatatlan. De most már megállíthatatlan a Természet, a Föld globális légkörének válasza is. Sarkköri hósapkák olvadása, jéghegyek és -teraszok leválása, a Golf-áramlat megszűnése, hatalmas tornádók és árvizek, a hőmérséklet radikális csökkenése, jégzáporok és hóviharok, a kontinentális éghajlat szibériai jellegűre változása. A tudósok ma már csak arról vitatkoznak, hogy 10, 20, 50 vagy 100 év múlva következik be az előbb csak szélsőséges hőmérsékleti és éghajlati ingadozásokkal járó periódus, majd a hosszan (évszázadokig, évezredekig) tartó új jégkorszak. A szerző - néző, hallgató - ezt a gondolatsort szűrhette le számos mai, szakértői beszélgetésből és cikkből. Roland Emmerich Holnaputánja tehát abban tér el a korábbi katasztrófafilmektől, hogy témája valóságos veszély, ami (ma úgy látszik) nem elhárítható, s következményei beláthatatlanok és visszafordíthatatlanok. Filmjében azonban néhány hétre zsugorodik össze - vészjósló jelek után - a globális katasztrófa bekövetkezése. Emberáradat indul még időben az ország északi feléből a mexikói határ felé. Manhattan toronyház magasságú áradás, hóförgeteg majd jégpáncél alá kerül. A városban rekedt egyik csoport tagja: a már korábban súlyos előrejelzést adó tudós fia. Aztán beindul a jól ismert dramaturgia. Bár a hős ebben az esetben nem egy egész közösség megmentésén fáradozik, hanem csak fia és társai kimentésére indul másodmagával, hogy végül ők is Mexikóban landolhassanak. A rendező érzékeli a problémát, de csak egy elborzasztóan látványos mozi megvalósíthatóságát látja benne. A helyzet felvázolásával, az elképesztően profi trükkfelvételekkel sajnos nem jut túl az ijesztgetésen, nem nyújtja a valóságos és lehetséges krízis teljes lelki-emberi-társadalmi átélhetőségét, nem késztet komoly (el)gondolkozásra. Ez is csak egy (katasztrófa)film, méltathatja a kedves néző - kényelmes, párnás mozifoteljéből. Ha hazamegy, nem fog takarékoskodni az energiával, nem fogja szelektálni a szemetét, nem fog kevesebbszer autóba ülni. Vagy ha igen, akkor megtette (megteszi) ezt e film nélkül is. Emmerich természetesen csak kissé megnyugtatóan tudja lezárni a történetet. Egyéb katasztrófafilmekben a nagyarányú emberi és civilizációs pusztulás után visszaáll az élet rendje, a kezdeti idill, s megy minden tovább. Emmerich menekültjei Mexikóban összezsúfolódva, de a Föld légköre - űrhajóból szemlélve - rendkívül tiszta, legalább. Bárcsak az agyakban is megkezdődne a tisztulás.

Szerzetes és tanítványa

Vadregényes hegyoldalak közé beszorított tó tükrén remetelak. Világon kívüli kisvilág. Csend és nyugalom. A béke szigete. Idősödő szerzetes és kisfiú. Mindennapos tevékenységek. Csónakkal partra mennek. A kisfiú gyógynövényeket szed. Játszik. Halra, békára, kígyóra kavicsot köt. Mester látja. Nem szól semmit. Éjszaka a kisfiú hátára nagy darab követ rögzít. A zokogó gyereket elküldi, tegye jóvá tetteit. Ha csak egy is elpusztult, annak terhe örökre nyomni fogja a lelkét. Kim Ki-duk olyan természetességgel vegyít hétköznapiságot és példázatot, amint az évszakok követik egymást (a film címében is): Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz. A kimért képsorok a lelassult időt jelenítik meg. A ritmusban elmúlás és újjászületés. A távoli és közeli képek váltakozása szinte "észrevétlen". Mindegyik évszak-fejezet - évtizednyi idő múltán - ugyanazzal a nyitóképpel indul. Nyáron a kamasz megismeri az érzéki vonzódást, a szerelmet, a szexuális kielégülést: egy gyógyulni érkező (lelki beteg) lány ugyanis felkelti figyelmét, s érdeklődése viszonzásra talál. Mester gyógyultnak nyilvánítva a lányt, elküldi, mert tudja, a szenvedély birtoklást jelent, a birtoklás pedig bűnös cselekedetekre indít. A kamasz búcsú nélkül távozik, követi a lányt. Ősszel visszaérkezik a fiatalember, súlyos bűnt követett el, féltékenységből megölte feleségét. Öngyilkosságra készül, de a szerzetes megakadályozza ebben. Meghalni könnyű, szenvednie kell. Két nyomozó érkezik, de mielőtt elvinnék a tettest, Mester utasítására ki kell vésnie egy szutra deszkapallókra felrajzolt szövegét - lelke gyógyulására. Az újra egyedül maradó szerzetes elérkezettnek látja az időt a földi létből való távozásra. Leragasztja száját, szemét, s a csónakban felrakott máglya tetejére ül. Tűz, víz, szél. Az őselemek gondoskodnak további útjáról. Télen a meglett férfi visszaérkezik a befagyott tóra. Talál egy könyvet, az ábrák nyomán testgyakorlatokat végez. Kendővel bekötött fejű, "arctalan" asszony érkezik kisgyermekével. A gyermek marad, a nőt távozóban egy lék nyeli el. A meglett férfi malomkövet köt a derekához, kezébe Buddha-szobrot vesz , s kínnal-keservvel felvonszolja magát a hegy legmagasabb pontjára. Újra tavasz, a középkorú férfi felolvas a kisfiúnak, aki aztán egy teknőssel "játszik". Minden újrakezdődik. Vagy folytatódik ugyanúgy? A hegytetőről némán tekint alá a távoli-távoli víztükörre a Buddha-szobor. Íme, az élet körforgása. Minden megy a maga útján, ha élni akarunk, nem térhetünk le arról. Sorsunk elrendeltetett. Kikötözött lelkek lehetünk mi is. Ki egy tóhoz, ki egy személyhez, ki egy feladathoz, ki egy mániához, ki egy életformához. Rángathatjuk az istrángot, mely enged ugyan egy darabig, de aztán vége. Nekünk kell dönteni, végleg elszakítjuk, vagy visszakullogunk a kiindulási helyre. Bármily furcsa, az utóbbi esetben maradhatunk leginkább önmagunk. A világot megváltani nem lehet. Kár próbálkozni. Önmagunkat még megválthatjuk. S eljuthatunk a Lelki Béke birodalmába. Túl az életen, de sokkal jobb, ha itt, a Földön.

Epilógus

Olyan világban szeretnék élni, amelyben tisztelik a természetet, az állatokat, a művészetet, s végső soron az embert. Ott és akkor van példa, és hősökre sincs szükség. Talán az áldozat is kevesebb.