Kerekes Anna
DVD-magazin

Ha belépek új barátom lakásba, első dolgom szemügyre venni a könyvespolcot. Nem az illető ízlésére vagy műveltségére vagyok kíváncsi, csupán a hasonlóságokat keresem. Az azonos könyveket. A könyvek hasonlósága jelezheti, hogy hasonlóan gondolkodunk, esetleg családi hátterünk egyforma, vagy hogy ugyanabból a kultúrkörből származunk. Összeköt minket, és mire új barátom behozza a kávét, már jobban érzem magam nála, mint öt perccel ezelőtt. A videofilmekkel, DVD-kel már komplikáltabb a helyzet. Azokat ugyanis általában a tévé magasságában vagy az alatt tartják. Ahhoz, hogy leguggoljak, esetleg hasra feküdjek a szőnyegen, és szemrevételezzem a videokazetta- és DVD-gyűjteményt, már szorosabb barátság szükségeltetik. De régebben még ekkor sem mutattam különösebb érdeklődést újdonsült barátom filmjei iránt. Ha elmúlt tizenöt, és nem megrögzött filmellenes, annyi videokazettája gyűlhetett össze, hogy azt borzasztóan fárasztó lenne végig bogarászni. Azt pedig felesleges pénzkidobásnak éreztem, hogy megvan valakinek A rózsák háborúja DVD-n, amit úgyis minden évben lead a tévé.

Aztán jött az internetről letöltés kora. Bár illegális, ezt éppúgy kevesen tartják csalásnak, mint a lógást a békávén. Buzgón töltöttük le a filmeket. Először azt, ami még nem jött be a hazai mozikba, aztán azt, ami már bejött, de mi minek menjünk el moziba, amikor itthon is megnézhetjük, aztán azt, amit már régóta meg akarunk szerezni, aztán - ahogy egyre jobban rákaptunk, és ahogy egyre gyorsabb lett az adatátvitel - szinte bármit, amiről némi információval rendelkeztünk. Én még mindig imádok moziba járni, de néha külön jó, ha nem kell ezer forintot fizetnem egy olyan filmért, amit akciófilm-rajongó barátom ajánl. Mostanában legtöbbször ezért töltök le filmet. Így viszont tele vagyok olyanokkal, amiket csak egyszer néztem meg, és nem is tetszett, viszont kitörölni sem akarom, mert minél több filmem van, annál szélesebb a cserealapom. De nem szeretném, ha egy új barátom ezek alapján a filmek alapján ítélne meg.

Nem is beszélve arról a gyökeres változásról, mely akkor állt be, amikor megjelentek a leértékelések, és a gombamód szaporodó újságok ajándék filmekkel (mellyel a törvénytelennek számító árukapcsolást próbálták legalizálni). Persze mindenki tudja, hogy a film nem ajándék, hiszen azért kell kifizetni a több mint kétezer forintos árat, nem a piaci értéke szerint 200-500 forintot érő újságért. DVD-mellékletet tartalmazó magazinból mostanra már több mint húsz van a hazai piacon, ami Európában egyedülállónak számít. Olyannyira nagy biznisznek bizonyul ez, hogy lassan már nincs filmes újság, ami meg merne jelenni DVD nélkül. Sőt, van divatmagazin, számítógépes magazin, trendmagazin is filmmelléklettel. Ha húsz-harminc oldalt kell is kurtítani a lapon a DVD-melléklet miatt, bőven megéri. A vásárlók többsége úgysem az újságra, hanem a filmre utazik. Az árak 1500 és 3000 forint között mozognak, praktikusan ennyiért lehet hozzájutni egy filmhez az újságárusoknál. Merthogy manapság legtöbben odajárunk DVD-t venni. Én például minden hónap elején végignézem az összes fellelhető magazint, és ha megfelelő mellékletet találok, megvásárolom. Illetve, most már internetes vásárlásra is van lehetőségem, sőt, a DVD-mellékletes kiadványoknak egy ideje "rajongói" oldala is van, ahol fölsorolják az összes eféle magazint, és két évre visszamenőleg a mellékleteket is. Érdekes gondolatokat ébreszt bennem ez a lista. Azért az döbbenetes, hogy valaki elindít egy lapot, munkatársakat foglalkoztat benne, csak azért, hogy csatolhasson hozzá egy DVD-t. Mert ez az újságok kilencven százalékánál igaz. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a piac eltartana húsz filmes magazint. Van olyan kiadvány, ami már csak egy, a csatolt filmhez kapcsolódó rövid ismertetőt tartalmaz. De mivel így is újságnak számít, újságárusnál kapható. "Kell, hogy találjak valami jót ebben a hónapban is!" - lihegjük fogyasztási láztól hevülten, és addig keresünk, amíg csak akad egy egész jó. A DVD-korszak fordított tézise: nem meg akarok venni egy bizonyos filmet, és örülök, hogy olcsón hozzájutok, hanem örülök, hogy olcsón hozzájuthatok, ezért feltétlenül vennem kell egy filmet. Én is sokszor kötelezőnek érzem a választást. A Cecil B. Dementedet is így vettem meg. Végülis egy John Waters film megér ennyit, gondoltam magamban. Cecil, az őrült ifjú titán, aki Cecil B. DeMille, a 20-as évek egyik kultuszrendezőjének a nevét igazítja saját személyiségéhez, filmes forradalmat kíván kirobbantani hozzá hasonlóan elvetemült stábjával. Filmjük főszerepére elrabolnak egy nagy sztárt, és eredeti akciójelenetek, valódi vér és hullák, illetve kevésbé eredeti független filmes jelszavak közepette forgatják a Dühöngő szépséget, amelyért végül majd mindegyikük életét áldozza. Vesszenek a hollywoodi álomgyár termékei, a családi filmek, a videojáték adaptációk, a Forest Gump és a Patch Adams! Éljenek a független, szerzői filmesek: Fassbinder, Godard, Sam Pekinpach, Spike Lee, Almodóvar! Olyan erőltetettek ezek a célok, és annyira nem eredetiek a Hollywoodot parodizáló jelenetek, hogy számomra inkább a filmforradalmak kifigurázásának hatott a film. Szép eszmék, szép célok, de a megvalósítással gondok vannak. Le mindennel és mindenkivel, de hogy mit építünk föl helyette, az még nem világos. "A technika a kudarcot vallott stílus kelléke" -nyilatkoztatja ki Cecil. Mintha csak a tíz évvel ezelőtti Lars von Trier-től hallanánk! Cecilben sajnos nem a tehetség, hanem az őrültség tombol, kísérlete csupán széteső értelmetlenséget eredményez. Túlságosan diktatórikus keretek között akarja megvalósítani a szabadságot, és végül hiába bukik el úgy, mint egy kultfigura (égő fáklyaként, tolókocsival a filmjét éltető tömegbe zuhanva), csak szánalmat érzünk iránta. Huncut, gonoszkodó játék az egész. Jókat lehet röhögni rajta, ennyi. A lemezen található extrák elég silányak. Ez sok normáláras lemezen is gyenge pont, de az újságmellékletként kínáltaknál már az is csodaszámba megy, ha az interjúkhoz van magyar felirat. Egyik erős érv a DVD mellett az a bizonyos extra. Hát én nem tudom. Kevés lemezen voltam igazán megelégedve velük. Nem tekintem extrának a főszereplőkkel készült három perces, semmitmondó, promóciós interjúkat, a filmelőzetest (miért érdekelne, ha úgyis megnézem a filmet?) és a filmográfiát. Ráadásul jelen esetben ez utóbbi a képernyőn önkényesen és megállíthatatlanul gördül lefelé, háromszor kell újra lejátszanunk, ha tényleg kíváncsiak vagyunk Melanie Griffith összes filmjére. A Cecil B. Dementednél tehát megvettem valamit, ami nem is kellett igazán. Az újságmellékletből DVD-t vásárlók legtöbbje ezt teszi. De a delog szenvedélybetegséggé válik, ismét megjelennek a legfrissebb lapok, a húszegynéhány legfrissebb "ajándék" DVD-vel, megint összeszedhetünk kettőt-hármat, ami nem is olyan rossz, a tévé melletti torony pedig csak nő - csak ne nézze meg őket senki!

Így a DVD előnyei kihasználatlanok maradnak. Nézzük azt, hogy a sok lejátszás, és több éves tárolás sem eredményez minőségromlást. (Ezért fizetünk többet érte). Amit viszont csupán egyszer nézünk meg, az akár rögtön megtekintés után tönkre is mehet. A másik nagy előny az a bizonyos extraszolgáltatás. (Ezt fentebb értékletem.) Kétségessé válik tehát, hogy van-e értelme minden "egész jó" filmet megszerezni ezen a hordozón, csak azért, mert a DVD-re készült filmek normálisan háromszor ennyibe kerülnek, ha éppen a hordozó jellegéből adódó előnyöket nem élvezhetjük.

Idén karácsonykor napokig kutattam a "tényleg megjelent ugyan, de most a raktáron sincs" A bagdadi tolvajt. Ajándéknak szántam. Végül, amikor már bármennyi pénzt hajlandó lettem volna kiadni érte, kiderült, hogy megjelent egy magazin mellékleteként. Kétségtelenül olcsó volt, viszont az újsághoz csupán egy négyzet alakú papírzacskóba csomagolt lemezt kaptam. De a nem várt helyzetből adódó problémák végül különös, rég nem tapasztalt bájt és izgalmat kölcsönöztek a dolognak. Először is vettem egy üres DVD tokot. Gondosan a szélek mentén haladva kivágtam a film magazinba elhelyezett borítóját, tőlem szokatlan kézügyességgel az üres tokba hajtogattam, végül kivettem a lemezt szerény papírruhájából és óvatosan belekattintottam a film eredeti dobozához megtévesztésig hasonlító tartóba. Ilyen gyönyört utoljára akkor éreztem, amikor tízévesen sikerült egy tényleg jó saját készítésű ajándékot adnom családomnak. És ehhez a filmhez még illet is ez az "előjáték". A bagdadi tolvaj az a film, amiért képes vagyok szépséget látni a hollywoodi stúdiórendszerben. Kikent, kifent, túlszínezett képek, a szabadtéri jelenetek is szigorúan stúdióban fölvéve. Az 50-es évek amerikai játékfilmjeinek nagy részétől ezért vagyok rosszul. Idegesít túlzott makulátlanság, az émelyítő tökéletesség. Nevethetnékem támad a sárgára színezett hajú nőktől, a mű természettől, a mesterséges fényektől. A bagdadi tolvajnál azonban mindez az álmok birodalmát jelzi, ahol meg kell küzdeni a szerelemért, ahol a gonosz elnyeri méltó büntetését, ahol az egyszerű tolvajfiú bizonyul a legbátrabbnak, legokosabbnak, és végső soron ő fordítja jóra a rosszat. Eközben van repülő szőnyeg, dzsinn, bajadér, mindenlátó szem, a feledés kék rózsája, mesék birodalma. Ez bizonyára a kertvárosi amerikai gyerekek számára is elbűvölő volt, de amit az én magyar anyukámat is magával ragadta 1957 karácsonyán a kalocsai moziban. Extrák nincsenek a korongon, viszont szép a teljesen fölújított kópia, amely tökéletes, de néhol kicsit karcos, megőrizve ezzel a régiség báját egy olyan hordozó esetében, amely egyenlő a modernséggel. A magyar hangok pedig! Hát azok bizony a régi, nagyszerű szinkronhangok.

És még egy mesét megemlítek. A Chihiro szellemországban esetében már nem bajlódtak azzal, hogy újságot is kiadjanak mellé. Így egy posztermagazin mellékleteként vehettem meg jutányos áron. Az újság tartalma rövid filmismertető, méltató kritika és egy nagy Chihiro-poszter. Ez minden említésre méltó extra, ami a filmhez jár. Japán, magyar és angol hang közül választhatunk. Én, mozis élményemet visszaidézendő a japánt választottam. De a Chihiro esetében volt egy aprócska gond. Nem beszélek japánul... Ja, felirat nincs a korongon. Összegezve tehát, ezt a kiadást eredeti nyelven csak a hazánkban élő japán anyanyelvűek, illetve a magyar, ám japánul beszélők élvezhetik, akik emellett szeretik a Chihirót... Most gondolok csak bele, hogy nem is szidnom kéne a kiadást hiányosságai miatt, hanem dicsérnem, hogy öt ember kedvéért japán hangot is kevertek a DVD-re... De hagyjuk a szegényes külcsínt, hiszen a belbecs annál értékesebb! A Chihiro az első Oscart nyert anime (értsd: a japán képregény, a manga animációs filmváltozata). A manga japán nemzeti jellegzetesség. A világon mindenütt nagy a rajongótábora. Egymás között interneten terjesztik őkett, mert a kulturális különbségeket nehéz áthidalni. Miyazaki egy korábbi filmjét, a Szomszédom, Totorót például azért tiltották be az Egyesül Államokban, mert a filmben az apuka együtt fürdik kislányaival. A japán kultúrában ebben semmi kivetnivaló nincs. A több mint harminc éve a pályán lévő rendező ezúttal viszont semmit sem kockáztatott, és meg is lett a sikere. A Chihirót az egész világon jól fogadták. Annak ellenére, hogy Miyazaki azért itt sem adja könnyen filmje mondanivalóját. Itt is toleránsnak kell lennünk a miénktől eltérő kultúrával szemben, hogy értékelni tudjuk a történetet. Ezenkívül már az elején egy lefordíthatatlan nyelvi játékot űz velünk. Hogy Chihiróból hogyan lesz egy betű/szótagrablással Sen, az már örökre a japán abc titka marad. De a film így is csodálatos és világos. Chihiro az elkényeztetett, ugyanakkor meg nem értett tipikus tízéves kislány. Egy övétől eltérő világba kerül, ahol nem a megszokott törvények érvényesülnek, és ahol egyedül kell helytállnia. Meg kell tanulnia tisztán látni, felismerni a valós értékeket. Chihiro nem nő föl a film alatt, de olyan gyerek lesz, aki már képes felmérni cselekedeteinek következményeit, aki képes a kompromisszumra, az alkalmazkodásra.

Bár tényleg kevesen olvassák az ajándék DVD-hez járó magazinokat, nem szeretném azokat sem teljesen szó nélkül hagyni. Az e havi megjelenésből azért ismét a filmek alapján válogattam. Jó látni, hogy bizonyos lapok legalább törekednek arra, hogy ne csak a melléklet érdekelje az olvasót belőlük. A MoziNet ilyen. Ez abból is világos, hogy azon kevés "mellékletes" lap közé tartozik, ami film nélkül is megvásárolható. Gerincét filmkritikák adják, de vannak benne interjúk és természetesen DVD-kritikák is. Az írások igényesek, nem lapkitöltő jellegűek, tényleg azt lehet mondani, hogy 1990 forintért egy filmes lapot és egy DVD-filmet kapunk. Sőt, e hónapban kettőt is. Ez igazán egyedi megoldás. Egy tokban két film. Hogy mi alapján kombinálták össze őket, az nem világos, de azért van hasonlóság a Hogy szeretsz? És az Iris között. Például az, hogy alapvetően mindkettő jó szándékú, ám elhibázott alkotás. Az Iris beleesik az életrajzi filmek tipikus csapdájába, a Hogy szeretsz? pedig a dogma filmek tipikus csapdájába. Az Iris széteső alkotás, a készítők nem döntötték el, miről szóljon. Egy szörnyű betegségről, egy nagyszerű elméről, egy szerelemről? Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, nem csoda, ha a film nem áll össze koherens egésszé, ha sem erről, sem arról nem tudunk meg eleget. Ez az extráira is jellemző, ugyanis egyetlen, Hogyan készült a film?-mel büszkélkedhet a korong. Ez a nagyon gagyi kategória. Ennél az is jobb, ha nem tesznek extrát a lemezre. Azt is szeretem, amikor extraként van föltüntetve az eredeti hang és az "interaktív menü". Milyen lehet egy nem interaktív menű? A Hogy szeretsz?-en az égvilágon semmi extra nincs, és ez a megállapítás igaz az egész filmre. A műfaji filmet szigorúan kerülő dogma mozgalom ismét egy erőteljes műfaji filmmel jelentkezett, ráadásul a legneccesebbel: melodráma. A Muszter 2003 októberi számában Forgács Iván már foglalkozott Susanne Bier munkájával, és meglátását, miszerint a film semmi eredetit és érdekeset nem tudott felmutatni, én sem kívánom vitatni. Ezek miatt vettem meg tízszeres áron a MoziNetet. Tényleg nem sok értelme volt, mert sosem fogom őket még egyszer lejátszani a magam szórakoztatására.

A DVD Music magazin mindenről szól, ami zene, de leginkább zenei DVD-k értékelése olvasható a lapban. Így elsőre nem rossz, de gyengébb, mint más zenei magazinok. Elég valószínű, hogy nem létezne, nem létezhetne, ha nem mellékelnének hozzá DVD-t. Zeneit, természetesen. Ebben az a veszélyes, hogy egy koncertvideó vagy klipösszeállítás alapvetően nem izgalmas dolog, és én például még a legeslegkedvencebb együttesem koncertjét sem nézném meg egynél többször a tévé előtt. Olyan hülyén néz ki, ha zenét hallgatsz, és közben passzívan ülsz a kanapén. Ha meg táncolsz, teszel-veszel, akkor miért nem CD-t hallgatsz? Az újság szerkesztői is sejtik ezt nyilván, így a júniusi számba például zenés filmet, Richard Lester Egy nehéz nap éjszakája című groteszk Beatles komédiáját tették. Ökörködés elejétől a végéig, amiben az a legjobb, hogy a Beatles csinálja. Kivételesen az extrák is jók. Az egyik helyes filmecske, a Freeman-könyv, amelyben az együttest legtöbbet fotózott Robert Freeman végiglapozza a Beatlest bemutató albumát. A "színfalak mögött" kisfilm nagyon részletesen és érdekesen mesél a forgatás körülményeiről. Olyan komolyan és hosszan beszélnek egy-egy jelenetről vagy párbeszédről, hogy a végén megfordult a fejemben, most rögtön újra megnézem az Egy nehéz nap éjszakáját, immár a tudás birtokában, miszerint egy filmtörténeti csodával van dolgom.

A DVD-mellékletes havilapok közül nekem elsőre a most először megjelenő Art DVD magazin tűnt a legérdekesebbnek. Itt ugyanis sejthető koncepció, hogy a filmtörténet nagy rendezőinek nagy filmjeit csatolják a laphoz. Legalábbis ennek lenne értelme. Az újság maga sajnos csupán egy art DVD-ajánló, viszont az első filmmelléklet bíztató. Werner Herzog Fitzcarraldójához juthatunk hozzá, és ezzel, az ígéret szerint, egy Herzog-sorozat indul, melynek következő filmjei a Kaspar Hauser és a Nosferatu, az éjszaka fantomja lesznek. Ez persze egyből beindítja gyűjtőszenvedélyünket. Ez most a legújabb ötlete a DVD-mellékletes magazinoknak. De én nem bánom, mert a Herzog-gyűjtésnek van értelme. Ahogy a Fitzcarraldo első képsorain meglátom Klaus Kinski elvetemült, megszállott ábrázatát, már eszembe sem jut azt mérlegelni, hogy vajon megérte-e megvenni DVD-n a filmet. Jó ötlet Herzog interjú-szerű audiókommentárja, de nekem jobban tetszett volna, ha ez egy önálló kisfilmként valósul meg, nem a lehalkított hangú két és fél órás film alatt. A szinkron jó. Kern hangja egybeolvad Kinski játékával. A kiadót úgy tűnik, zavarta ez a tökéletesség, így néha már-már elviselhetetlen módon csúszik a hang, a szereplők csukott szájjal beszélnek, aztán némán tátognak, mint Sting a Felvonulási téren a kivetítőn. Bántó igénytelenség egy egyébként jó DVD-n. A szintén extraként föltüntetett életrajzhalom csupa móka-kacagás. Olyan gyorsan váltakoznak az oldalak, hogy feléig sem jutunk el egy-egy szövegnek. Visszalapozni persze lehet, de ez egy idő után nagyon idegesítő. Aztán meg miért is? A szövegek fordítója nyilvánvalóan nem tud magyarul. Cardinalénál ezt olvashatjuk: "Súlyos híresztelések keringtek az aláírt szigorú filmszerződésről abban az időben, ami megtiltotta, hogy férjhez menjen, levágja a haját vagy sőt, mi több, hogy meghízom. Ennél fogva fölnevelte a fiát, aki házasságon kívül született, 1959, mint az öcsét." A szöveg egyre abszurdabbá válik: "főszereplője volt Henry Fonda (......... ) mellett a Sergio Leone páratlan ló operájában "Egyszer Vadnyugaton." És ha Werner Herzog ars poeticájára vágyunk, ne is pazaroljuk időnket a filmbarátok kis Herzog-monográfiájára! Ez a sor többet mond mindennél: "Hiszek abban, hogy felfedezheted a nagyon mély, mámorító igazságot összeszerelve."