Kovács Gellért
Forradalom nélkül

Sokáig nem vágytam semmiféle gyűjteményre. "Hanyag vagyok, körülöttem minden tárgy csak használati, a legkedvesebbeket se őrzi lézercsóvás szupervitrin. Azért vannak, hogy szolgáljanak. A hatalmat nem adom." Volt régen egy ismerősöm, még a képregényes korszakomból. Szívrohamot kapott, ha valaki koszos kézzel közelített a szent Kockásokhoz. Nem értettem. Megszerezni a hőn áhított zsákmányt, aztán párás szemmel nézegetni? Ezt a hülyeséget! Közben meg fogalma se lehetett Dr. Justice történeteinek rejtett dimenzióiról, annyira rettegett a hevesebb lapozgatás okozta külsérelmi nyomoktól. Hát rajongó az ilyen?

Így voltam sokáig a filmekkel is. A videózást, mint össznépi őrületet, elég korán elkaptam, szatyorszám hordoztam haza a kétes értékű kölcsöndarabokat. Mindegy volt, csak peregjen. (Akkoriban egész manufaktúrák alakultak a külhonból származó műsoros kazetták magyarosítására, elég volt a munkához egy mikrofon meg némi nyelvtudás.) A svarc mozizás mégse hozott lázba különösebben, bár volt néhány fakó felvételem különleges esetekre. Ha egy lusta napon szükség támadt valami bámulnivaló VHS-re, mindig jól jött cserealapként pl. a Szellemirtók 2. Ha felvenni akartam, különösebb hezitálás nélkül letöröltem bármit. Aztán kölcsönkértem mástól. Műsoros kazetták se sorakoztak a szobámban sokáig.

Mikor néhány éve beültem a Ryan közlegény megmentésére, igencsak váratlanul vágott fejbe az első húsz perc. Történt ugyanis, hogy valamiért kimaradtam a beharangozó reklámkampány sodrásából. Így - Schindler listája ide vagy oda - Tom Hanks és Steven Spielberg első közös munkájától egy közepesen könnyed két és fél órát vártam. Ma már mosolygok akkori naivságomon. Az Indiana Jonesok karikatúraszerű nácijainak nyoma sem volt. Pontosan szerkesztett, kiszámított, szadista vidámparkban találtam magam. Megjártam a partraszállást! Süvítettek a golyók, aztán meg fúródtak. Nem volt olyan biztos pont, amivel azonosulhattam volna, mert azonnal robbant minden. Playstation a filmvászonra varázsolva. Akkor ott, a Corvinban, a harmadik sor szélén komolyan gondolkodtam a megfutamodáson.

Bár addigra már láttam néhány, otthonokba álmodott, hangfalakkal támogatott csodatévét, mélynyomós herkentyűket, mégse csábultam a mackónadrágos kényelem-élmény felé. Ha szóba jött, dacosan érveltem: "Mennyit csorbult volna Spielberg stábjának vérprofizmusa, ha egy téglányi felületet bámulva a házimozi előtt szeretnénk élvezni? Egy repülő hadosztálynyit! Még akkor is, ha közben ki lehet rohanni csokiért, ropiért. Azok a drága mesteremberek nem hiába vacakoltak annyit részletkérdésekkel! Mit érne Janusz Kaminski szétesően-fakó kézikamerás ámokfutása Normandia partjainál? A hangmérnökzsenik súlyos órabérrel honorált megfeszített munkája a tűpontos effektekkel? Egy félbájtnyit se! Korunk mozitermékeinek csillogó külcsín-szemfényvesztései ott működnek igazán, ahová szánták őket: a bazi nagy vásznon. Sőt, néha a belbecs is csak a moziban domborodik. Én nem korcsosítom az illúziót, inkább húzok vissza repetáért: Jó estét, két világháborús csatát kérnék, szuper szájzzal, nagy kólával, kis sült krumplival. A négy fal közé nekem nem kell mozitár. Elég a téka meg a tévé kínálta pótlás!" Aztán valahogy mégiscsak elkapott a gyűjtési láz. Pár évre rá már volt néhány gyári kazettám. Meghazudtolva korábbi önmagam, időnként hipermarketben járva, beraktam a kosárkámba néhány klasszikust. Valahogy így kezdődött, kicsiben. "Elvégre ennyiért, a hülyének is... Hát nem szebb a borító így, eredetiben, azért kérem, ez Jancsó-díszdoboz vagy mi a fene... Olyan elegáns, mint egy könyv, igen, pont olyan, be szép, ha már művészet, hát adjuk meg a módját..." - Ja, így kezdődik, általában.

Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy külön helyet szabadítok fel videotáramnak, rendezgetem, ábécésorrend, portörlés, izé... Szóval bekaptam a horgot. Persze közben nem felejtettem hangzatos frázisaimat se, csak kicsit átalakítottam őket. Hiszen bármikor csengethet egy David Lynch fejéből kirobbant zakós törpe, és nekem szegezheti a kellemetlen kérdést: "Milyen kocamozista az, aki nem tudja mandzsettagombjából kirázni bármely pillanatban a filmtörténet néhány klasszikusát?" Kénytelen voltam cselekedni, hizlalni kollekciómat újabb és újabb darabokkal, lesni az akciókat, hogy ha egy álmos vasárnap délután A Keresztapára vágyom, ne maradjak maffiaeposz nélkül.

Először nem estem hasra a DVD-től sem, besoroltam a többi technikai mézesmadzag közé. Persze, lényegesen jobb a kép és a hang minősége, meg maradandóbb is, nem kell félni, hogy szétesik Lee Marvin feje a sok lejátszástól, az idő vasfogától. Valahogy mégse izgatott, talán a kezdeti borsos árak, vagy a "luxus szaga" taszított, ki tudja. Aztán úgy jó egy éve elkezdett esni a korongok és a lejátszó ára, a forgalmazók is nagyobb kínálattal jelentkeztek. Akik eleinte fintorogtak, mattot kaptak: néhány régen várt csemege csak ebben a formátumban jelent meg. Nincs mese, aki Hammer-horrorra vágyik, annak be kell ruháznia. A formátum közismert nagy előnye a már említettek mellett az úgynevezett extra kínálat. Ez eleinte csak félkész, "Mi egy nagy család vagyunk, és a rendező egy zseni" típusú werkfilmet, meg jó esetben trailer-csokrot jelentett, mára ez kibővült esetenként jóval érdekesebb csemegékkel is, mint például a kimaradt jelenetek, audiokommentár, illetve alternatív befejezés, vagy a művek újravágott változata. Mi ez, ha nem a megszállottak Mekkája? Kőkemény üzlet persze elsősorban, mi más lehetne, de az vitathatatlan, hogy a digitalizált házimozizás felpezsdítette a 90-es évek végére igencsak leülepedett home video piacot. Sorra jelennek meg a különböző retrospektív sorozatok, lehet halászgatni, a saját külön bejáratú agybajainkat beszerezni a Casablancától a Bergmanokon át A Gyűrűk Uráig.

Persze az új piacnak fonák oldala is van. Ma már nemcsak az egérszemű, kinyúlt pulóveres egyetemistából lehet illegális másoló, terjesztő, befér a szubkultúrába bárki, a trafikostól a taxisofőrig. Mindez csak aprítanivaló kérdése, no meg a leleményességé. Friss hordozó, friss trükkök. Míg néhány éve mindegy volt, csak meglegyen szalagon a legújabb blockbuster, ma már (technikailag) bonyolultabb igényekkel találják szembe magukat, akik a pergő képek nem éppen jogtiszta terjesztéséből szeretnének megélni. Ma a nép egyszerű gyermeke már elégedetlen a hőn áhított mozgókép szimpla birtoklásával. A technika fejlődésével az elvárások is nőttek. Mióta az egyhavi átlagbér feléért elérhető egy egyszerű házi rendszer, a forma letarolt mindent. Szinkron legyen rajta meg olyan hangsáv, amitől lerepül a fejünk. Nézhetetlenül rossz a film? Kit érdekel!

Persze van olyasmi is, amihez komplex infrastruktúra kell. Ma már nem kerül olyan sokba egy DVD-író, és ha az ember még egy kicsivel többet szánna későbbi megélhetésének eszköztárára, akkor a videót se dobja ki. Jó lesz az még. Például akkor, amikor a nyájas megrendelő a régi, kedvelt szinkronnal szeretné megnézni a Volt egyszer egy Vadnyugatot, de az a magyar hang nem található meg a lemezen. Oda se neki, kis kontakt-ügyeskedés, némi szakértelem, és máris a lemezre varázsolódik az ősrégi szalagon árválkodó hangsáv. Két legyet egy csapásra, miénk a retusált kép és az ódon, de annál patinásabb hang is! Az illegális hipermarket annak is áll szolgálatára, aki még a honi premier előtt szeretné korongon tudni az aktuális tömegterméket.

De térjünk vissza a legális korongokhoz! Mivel egy friss megjelenésű lemez ára még mindig 6000 forint körül van, nem árt, ha többet nyújt egyszerű, fapados kiszerelésnél. Hogy milyen lehetőségeket rejthet egy, az adott lehetőségeket optimálisan kihasználó termék, azt tökéletesen példázza két nemrég megjelent kiadvány: a Némó nyomában dupla lemeze, illetve az Alien-tetralógia díszdobozos kollekciója.

Kezdjük Némóval, a tenyérnyi bohóchallal! A több mint egy évtizede működő Pixar animációs stúdió ötödik egész estés animációs filmje a már-már tradicionálisnak mondható receptet követi: kedves, egyszerre több célcsoportot megcélzó ötlet, sok humor, megdöbbentően professzionális technikai megvalósítás. A számítógépes grafika mindig egy picit többet, jobbat, élethűbbet nyújt, de az alkotók forradalmi törekvése nagyjából ennyiben ki is merül. A Pixar dolgozói kézenfekvő, ám manapság szokatlan utat választottak pénztárcáinkhoz: a szimpátia ösvényét. Melóznak filmjeikkel jó néhány évet, mérnöki pontossággal kiszámítanak mindent, a történet épp annyira fontos, mint a pixelek száma. Tökéletes üzletemberek, tökéletes produktumokkal. A Némó kétlemezes, szintén maximalista változata - ahogy a szlogenben hangsúlyozni szokás - kellemes szórakozás az egész családnak. Már a külső is meggyőző, a kulcsszereplők 3D-hatást keltő, a tenger csillogását imitálni hivatott papírtokról mosolyognak. Jólesik kézbe venni. Belül meg minden, mi szemnek ingere. A menürendszerben a két főhalacska, Pizsi és Szenilla idétlenkedik, döntésre sarkallva a távirányítóval szerencsétlenkedő delikvenst. A filmet nézhetjük különleges, vizuális kommentárral kísérve, vagyis a készítők állandó kísérő szövege mellett belepillanthatunk egyes jelentek félkész fázisaiba, meglepetésként pedig kapunk néhány kimaradt jelenetet is. A kettes számú lemez teljes egészében a kiegészítő anyagoké. Tanmese mesekönyv-stílben, természetfilm-paródia, kétféle werkfilm, előzetesek, klip, vicces videojáték, meg még ezer más óceáni csecsebecse.

Különlegesnek ígérkezett a huszonnégy éve indult Alien-horda négy részének együttes kiadása is, de sajnos ezt csak háromnegyed részben sikerült teljesíteni. A csomagolás itt is gyönyörű, dombormintás. Belül 9 (!) lemezen terül el a négy rész. Mindegyiken szerepel a művekből bővített vagy éppen kurtított verzió a rendezők bevezetőjével. Az eredeti moziváltozatokra míves, igényes szinkron is került, a többihez marad a felirat. Ez sajna nem mondható el az iszonytató mennyiségű extráról, ami kellemetlen igénytelenség, egy ilyen csúcsra törő, hiánypótló kiadványnál meg egyenesen kínos. (Persze, a nyelvtudás fontos, de nehogy már az én pénzemen népneveljen a kiadó...) Persze van öröm is: végre bárki bejárhatja Sigourney Weaver hosszadalmas kálváriáját kedvenc förmedvényeivel. Négy látásmód-variáció egy témára. A kiegészítő anyagok meg bővíthetik a borzongás spektrumait. A sorozat első darabja vegytiszta kamara-horror, a történet spektrumában az Ismeretlen fenyegetése áll. Ridley Scott az ijesztgetés, a szubtilis atmoszféra megteremtését tartotta előtérben. A közeg inkább extrém eszköz, mint fantasztikum. (Ezt támasztják alá a bónuszlemezen található háttéranyagok is.) Ripley még csak rémülten pislog, ösztönből cselekszik. A megbúvó amazon csak James Cameron akcióorgiájában kerül előtérbe. Az Aliens (A bolygó neve: halál) eszköztára stílusváltó folytatáshoz méltó: minden nagyobb, gyorsabb, több. Ripley hősi pózoktól terhes, rettenthetetlen, futurisztikus akcióhős. (Bár a rendezői változat egy cseppet erősíti az érzelmi vonalat.) Minden különbség ellenére Cameron filmje nem változtatta radikálisan a koncepciót, csak átszabta a kor kívánalmainak megfelelően. Annál nagyobb feltűnést keltett hat évre rá egy fiatal kliprendező, bizonyos David Fincher, az ő átértelmezett Alienjével. A végső megoldás: halál lehetett volna gótikus-utópisztikus Jeanne d'Arc, tragikusan szép fináléval, de a zavaros, stábcserékkel tarkított forgatás (Fincher Wincent Ward után ült be a rendezői székbe) és a stúdió folyamatos kellemetlenkedése szétcincálta a film egységét. Pedig a legjobb lehetett volna a sorban. Extrák tekintetében is ez a legfurcsább epizód, Fincher meg se szólal, a werkfilmekben is mindenki szokatlanul szűkszavú, túl akar lenni az egészen. Nem úgy Jean-Pierre Jenuet, aki 1997-ben forgatta az eddigi utolsó részt, új elemmel színesítve a széria palettáját. A feltámad a halál vicces, szürrealista pillanatokkal tűzdelt bizarr kalandfilm. Semmi cécó, kínlódás, sok pénzből elegáns móka, franciásan. (Érdemes megnézni Marc Caro rajzvázlatait, fantasztikusak.) Mindent összevetve, mindegyik rész megér egy estét, utána meg lehet vele vagánykodni, hogy mekkora rajongók vagyunk.

Szűk egyéves DVD-múltam legnagyobb élménye mégsem az imént említett korongok valamelyikéhez, hanem egy tévésorozathoz kapcsolódik. (A formátum színrelépésével egyidőben, szerte a világon - kihasználva a műfaj népes rajongótáborának csillapíthatatlan éhségét - elkezdték korongra tömöríteni, majd a piacra teríteni a legnépszerűbb tévésorozatokat is.) Érdemes ezzel a szegmenssel is egy kicsit többet foglalkozni! Nem mondhatnám, hogy szériafüggő lennék, elég hamar észreveszem, ha az alkotók kifogytak az ötletekből, és a karakterek varázsával szeretnék megalapozni a tartós sikert. Persze, a nemrég kiadásra került Jóbarátok lezser szellemessége a mai napig is leköt huszonöt percekre, pedig nincs is misztikus titka sikerének. A mindennapok sallangjától megtisztított barátság eszménye és a precízen elrajzolt figurák viszik hátukon a kultikus státuszba emelkedett sitcomot. Maximálisan kielégítve a háttértévézőket éppúgy, mint a függőket. A (megjelenésre váró) Vészhelyzet adrenalinnal feszített szappanoperája egy ideig szórakoztatott, de a Michael Chricton fejéből kipattant sorsdrámafolyam egy idő után kulcsszínészeivel elvesztette vonzerejét is. Tulajdonképpen más sorozat nem is foglalkoztatott a Twin Peaks óta. (Ezzel a szériával sajnos igen mostohán bánik kiadója, néhány éve megjelent a hét részből álló első szezon - nálunk kétszer tizenöt részben vetítette az MTV - azóta néma csend. Ejnye.)

A delejező sorozat-flash tavaszig váratott magára. Egy kedves, lelkes barátom majd kiugrott a bőréből, mikor megjelent a 24 címre keresztelt akciósorozatból az első évad. Az elhangzott szuperlatívuszok hatására kértem egy kóstolót, bár bizalmatlan voltam. A huszonnégy részt négy korongra tömörítették, tavaly sugározta az MTV is, lehetetlen időpontokban. Az alapötlet pofonegyszerű. Egy már-már banális szituációt (nemzetbiztonsági ügynök krízishelyzetben) csomagol briliáns, tévésorozatoknál szokatlanul feszes formába. Jack Bauer terrorelhárító tiszt (Kiefer Sutherland megmutatja!) egy napját meséli a sorozat másodpercre pontosan, minden részben egy sovány órácskát kapunk a lineáris időrendben bontakozó, gonoszan csalfa történetből. A nagyon nehéz nap éjszakája, hajnala és nappala alatt hősünk megmenti és elveszíti, majd megint kiszabadítja családját a gaz cselszövők és titokzatos megbízójuk markából. Közben meg rohannia kell egyfolytában. Az egész játék a kaliforniai elnökválasztás előestéjén kezdődik, és ha nem sprintel kitartóan, az bizony könnyen a (fekete!) elnökjelölt életébe kerülhet... Vacak helyzet. Ó igen, hogy el ne felejtsem: itt tényleg senki sem az, aminek látszik. Az alkotók nyilván nagyon élvezték a csavaros sztoriszerkesztést. A filmidő szerint csak egy napig, a valóságban azonban több hónapig szívathatták kedvükre nézőiket. Mégse haragszik rájuk senki. (A DVD ebből a szempontból kegyes hordozó, ha van energiánk, akár egy nap alatt lepergethető a több mint ezer perc.) Az aktuális epizódfinis és a reklámszünet előtti csattanók tömkelegétől csak úgy hemzseg a széria. A szokatlanul bonyolult, a műfajhoz képest eredeti karakterek - még a villanásnyi mellékszerepekben is - szerethetőek, a fordulatok helyenkénti olcsóságuk ellenére is megdöbbentő ahá-élményt hívnak elő a képernyő előtt adrenalinlázban kuksoló nézőből. Rákattantunk mi is. A krimiáradatot cirka egy hétig faltuk kedvesemmel narkósokat megszégyenítő mámorban. A végére odáig fajult a dolog, hogy már napkelte után is jelentkeztek a függőség okozta tünetek. A szokásos, telefonon lebonyolított kérdések közé (Vettél tejet?) beékelődtek a virrasztásos programra utaló felvetések is (Szerinted X, vagy Y a kettős ügynök?) Mire a végére értünk, lassacskán egy színét vesztett vérfarkaspárhoz kezdtünk hasonlítani. Tévéfüggők lettünk egy hétre. Ehhez is a DVD kellett.

Nem történt semmi különös. Ha onnan nézzük, a DVD hatalmas üzlet, ha innen, praktikus adathordozó. Nem kell tőle elájulni, az új lehetőségeknek azonban érdemes örülni. De őszintén, nem mindegy, hogy milyen bigyót rakunk be egy akármibe? Az később úgyis megy a "levesbe". A mozi, mint az impulzusok temploma halhatatlan. Most lehet gyűjteni, összegezni, dicsekedni. De ha egyszer csak egy szelet pizzán tárolhatom és a nagylábas felületén nézhetem konyhámban a Cinema Paradisót, az is jó lesz. A szívemet úgyse adom. Az a vászoné.