Forgács Iván
Hiúság és halál

2004. május 16-a van. Megy a vasárnapi Nap-kelte. Neves és okos emberek beszélgetnek az Európai Unióról. Nem először és bizonyára nem utoljára. Többségük most épp szkeptikus. Van köztük egy nagy színésznő, aki szokásos aranyosságával ezúttal épp tájékozatlanságáról panaszkodik. A rendőrséget, illetve a médiát képviselő személyek a realitás talaján állva a háttérben maradnak. Két szabadgondolkodó értelmiségi kerül a középpontba. Ők kulturáltan, európai módon párbajt vívnak. A tét nem az, ki tud többet az EU-ról. Csupán az, ki az okosabb, ki a csavarosabb eszű, a meggyőzőbben érvelő. Egyszóval, hogy ki a Jobb? Felismeréseik alapján, hogy tudniillik a világsajtó fütyült a bővítésre, illetve hogy Magyarország végre a napos oldalra állt, ezt nehéz volna eldönteni. Az agresszív és a cinikus hangnem "bölcsessége" feszül egymásnak meddő módon. De azért választhatunk, melyik a rokonszenvesebb. Nekem az agresszív, de most épp fogalmam sincs, miért. Mert rajongani, szurkolni már nemigen tudok ezekért a figurákért. Egyre kevésbé értem, minek kell őket hétről hétre hallgatnom. Unom hiú párbajaikat. Unom, hogy az államszocializmustól a kapitalizmusig már mindennel szembenéztek - csak önmagukkal nem. De hiába, most ők a Nagyok. Így aztán ösztönösen folytatom a kicsinyes napi állásfoglalásokat mellettük vagy ellenük. Nem mondok semmit, nem ismerek föl semmit, nem oldok meg semmit. Csatázgatok. Kijelölt paraméterek mentén - a magam szintjén. És büszkén hinném, hogy itt én vagyok a Legjobb - ha hinnék még valamiben.

Trója

Magamutogató álokoskodások özönében már nem szégyen fülyülni a kultúrára, nyugodt lelkiismerettel ülök hát be Wolfgang Petersen monumentális történelmi kommerszfilmjére. Látom, hogy nem tud úgy bánni a képekkel, ahogy Homérosz és fordítói a szavakkal. Világos, hogy ez nem az Iliász. Mégis magával ragad. És nem csupán látványos külsőségei miatt, hanem mert mindent leegyszerűsítő dramaturgiája és ábrázolásmódja ellenére többet tud mondani a történelemről, a napi politikáról, mint félévnyi kerekasztal-beszélgetés vagy kulturális sajtóanyag. Petersennek nem kell kifinomultan okosnak lennie. Durva hatásvadászattal, olykor közönséges, giccses egyenességgel megmutathatja, mit gondol a világról. A fejünkben ott kavarognak az egymásnak feszülő, üresen körmönfont kijelentések, hogyan viszonyuljunk Múltunkhoz, az EU-hoz. És a szélesvásznon megjelenik egy bevezető felirat: Agamemnónnak sikerült hatalma alá vonva egyesíteni az ókori görög királyságokat. Hát igen. Együtt háborúztak, hódítottak, raboltak. Erősek és gazdagok lettek. Így aztán mindenhova követték uralkodójukat. Azok is, akik gyűlölték, megvetették. Mint például Akhilleusz. A legnagyobb Harcos. A Legjobb. Ezerszer ellenszegült már Agamemnónnak, de a végén mindig érte küzd. Trójába is követi. Szolgálja a gazdagságot, a halhatatlanság képzetét. Már egyik sem érdekli igazán, az újabb háború ürügye pedig - Parisz magához csábította a spártai királynét, Helenét - végképp hidegen hagyja. Mégis, hagyományokra, isteni szavakra bízva lelkét, végzi a dolgát. Gyilkol. Dicső halál felé űzi társait és önmagát. Aztán ott van Odüsszeusz. Ő is engedelmesen életunt. De azért még kitalálja a falótrükköt. Trója ég. Örülni nem lehet neki, és sírni sem tudunk miatta. Priamoszék dacosságában sincs semmi felemelő. Őket is sorsnak kikiáltott tradíciók mozgatják. A király védi fiait, Hektór kiáll öccse mellett. És röpülnek a nyilak, a dárdák az emberi testekbe, kardok metszik a torkokat, égetik a "hősi" tetemeket. A Legjobbak, Patroklosz, Hektór és Akhilleusz "szépen" halnak meg. De minek? Parisz és Helené életben marad. Kissé drága áron, bár ők legalább lázadtak valami ellen. Na és? Vége mindennek. A filmnek is. A nézők nyomottan kóvályognak kifelé a moziból. Most aligha hiszik, hogy "bitang ember", "kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete". És ez jó. De ne bántsuk Petőfit!

Másnap megveszem és olvasgatni kezdem az Iliászt. Aztán két nap múlva 11-12 éves kisfiúk beszélgetését hallom a villamoson. - Megnéztem a Tróját. Totál jó. A falovat is úgy megcsinálták! Komolyan! Valami elképesztő nagy, igazi faló. Persze biztos vannak benne számítógépes trükkök, az ezer vitorlás, meg ilyesmik. De nagyon klassz. Képzeld el, akkor még volt, hogy párbajokkal döntötték el a csatákat. A görögök hívják az emberüket, de a srác még a sátrában van a nőivel... - A Gyűrűk Urát láttad? - Igen, de már nem érdekelt annyira. - Ez sokkal jobb. Mindenképpen nézd meg! Nem vicc! Esküszöm, hogy idén eddig ez a legjobb film!

Lehet bármit gondolni, egy biztos: Homérosz és történelmi hősei őrzik halhatatlanságukat. Ezúttal épp egy meseszerű, mégis véresen humanista interpretációnak köszönhetően. Baj?

Soá napja

Bárány László dokumentumfilmjével a Muszter májusi számában már foglalkozott egy írás, melynek kritikai megállapításaitól szerkesztőként természetesen nem kívánom elhatárolni magam. (Egy tárgyi tévedést azért pontosítani kell: a film nem 3, hanem 4 holokauszt-túlélőt szólaltat meg.) Valami mégis zavar. Hogy talán nincs mindig türelmünk megtalálni a megfelelő hangnemet, ami félreértéseket szülhet, és elvághatja a termékeny párbeszédek lehetőségét. Mert biztos vagyok benne, hogy adott esetben szerző, kritikusa és a szerkesztőség nagyjából azonos módon gondolkozik valamiről. De saját véleményünk hangsúlyozása miatt elfelejtünk tisztázni néhány kérdést, s így értelmetlenül máris valamilyen nem létező párbaj képzetét sejtetjük. Egy dokumentumfilm értékelésénél például kulcsfontosságú probléma a műfaji keretek meghatározása. Bárány László munkájában az általános ismeretterjesztő szándék dominál. Nem történészeknek szól, nem érdemes új adalékok, források sokaságát számon kérni rajta. Bizonyos aránytévesztéseket persze fontos megemlíteni. De legalább ilyen lényeges jelezni, hogy alapjában egy jó szándékú vállalkozásról van szó, amelynek megtekintése senkinek sem árthat. Ellenkezőleg, kifejezetten hasznos szerepet tölthet be az oktatásban. És ma, sajnos, nem csak ott. Mivel a magyarországi zsidóság deportálását az utóbbi másfél évtizedben teljesen önkényesen állíthatták be bizonyos politikai erőkhöz húzó "szellemi" körök - éppen a részletek kiforgatásával, "új források" feltárásával -, rendkívül fontos minden olyan munka, amely egyértelmű történelmi összefüggésekbe kívánja helyezni ezt a tragédiát. Bárány László le akarja zárni a hazug kibúvókat, így aztán kénytelen teljes folyamatában felvázolni az antiszemitizmus európai és magyarországi történetét. Mindez általános információnak tűnhet, az ember mégis megdöbben a keresztény egyházak felelősségét, bűnös uszításait hallva. És az auschwitzi haláltábor "ismerős" képeivel sem lehet eleget szembesülni. Miként az egész fasiszta ideológia borzadályával sem. Hiába, ott tartunk, hogy megint meg kell fogalmazni, be kell mutatni mindazt, amire már rákérdezni is bűn, amiről nem lehet vita. Bárány László filmje ebből a szempontból értékes, még akkor is, ha eredeti témája, a bakonyi és Balaton-felvidéki zsidóság deportálása nem tárul fel a várt részletességgel. Ettől függetlenül az alkotónak sem ártana, ha nyugodtan végiggondolná a felmerült kritikai megjegyzéseket, hiszen hosszú sorozatra készül a holokausztról. Aligha érdemes saját hiúságainkat komolyabban venni a halálnál.