Forgács Iván
Videós utórezgések
2003 december

Mikor elindítottuk ezt a kiadványt, megfogalmazódott, hogy a szerzők, szerkesztők egymás cikkeire is nyugodtan reflektáljanak kritikusan, vitatkozzanak szépen, amennyit akarnak. Nos, egyelőre nem akarnak. Cikkem bevezetőjét ezért e görcs feloldására kívántam építeni, ugyanis biztos voltam benne, számtalan ponton nem fogok egyetérteni Tanner Gábor múlt havi fejtegetéseivel a mozi, a VHS és a DVD szerepéről a mai filmforgalmazásban (A VHS-től a DVD-ig és tovább...). A magam részéről azonban csak megerősíteni tudom az alaptéziseket, és a kötözködés pitiáner szellemi élvezetét messze felülmúló örömmel teszem, mert nekem is elegem van. Nem érdekelnek a mozit és a másodlagos hordozókat szembeállító, agyondramatizált nyafogások, melyek mögött gyakran tényleg csak az áll, mire próbál éppen egy érdekcsoport állami vagy egyéb támogatást kicsikarni. Egy film sorsát, hatását ma egyáltalán nem az határozza meg, milyen konkrét terjesztési formában kerül nézője elé. Kétségtelen, hogy a celluloidra készült kép sajátos természetét még mindig a vászonra vetítés adja vissza a legteljesebben, ha... Ha jó helyen ülök, mert túlságosan oldalról, elölről, hátulról már kicsit erőlködni kell a vizuális élvezetért; ha nem ülnek mellettem popcornropogtatók, kólaszopogatók; és ha tényleg jó (nem szemcsés, nem fakó, nem karcos) és jól megvilágított a kópia. Szóval, egyáltalán nem garantált az a minőségi moziélmény, amely sokak szerint a film esztétikumának egyetlen hiteles közvetítője. Másrészt ostobaság, hogy a videó és a DVD tönkreteszi vizuális kultúránkat. Mai fejlettségi szintjükön ezek a hordozók is pontosan jelenítik meg a filmkép sajátosságát (miközben érdekes módon a videotechnika képrögzítésnél ettől eltérő, "jelen idejű" látványt produkál). És hiába bombáznak mindenféle lesújtó műszaki adatokkal, képernyőméretekkel, az ember valahogy nem mechanikusan lát és hall. Egy felismert képi, nyelvi szerkezetnél fantasztikus módon képes korrigálni hiányosságokat. Belelát és belehall. Mindezt az alkotók is tudják, hiszen az sosem izgatja őket, hogy filmjeik kompozícióját meghatározó döntéseiket általában monitoroknál is kisebb képméretű vágóasztaloknál hozzák.

A befogadás csodájának köszönhetően egy mű nem szigorúan eredeti teljességében, hanem valóban hangsúlyos pontjai mentén működik. A szépirodalom bátran fordítható. A klasszikus zene a nagyközönség számára szinte a hamis hangzás szintjéig élvezhető. És ha egy jó film esetleg csak korkényszer miatt színes, nyugodtan nézhetjük fekete-fehérben is, igazi esztétikai értékei nem fognak elveszni. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy fölösleges a legjobb minőségre törekedni a kópiák, kazetták, lemezek gyártásánál, vagy hogy egy televízió gátlástalanul semmibe veheti a fakóságot filmek sugárzásánál.

Ideje lenne felhagyni a mozik meddő kultuszával. Miért olyan érdekes, hogy visszaesett a látogatottságuk, mikor kiépített hálózat nélkül a tévé és a többi hordozó biztosíthat igazán jelentős nagyságrendű nézettséget a filmek számára. A kritika ennek ellenére hagyományosan a moziforgalmazás szolgálója. A többi lehetséges csatorna gyakorlatilag nem létezik számára. Tényleg ennyire szeretnénk a filmszínházakat? Bevallom, én egyre ritkábban járok moziba. A filmterjesztés ma talán legszebb, de legdrágább, legnehézkesebb, legkiszámíthatatlanabb intézményének tartom. Le is maradok sok mindenről, amit később megnézhetek videón, és aztán megnyugodhatok, hogy nem maradtam le semmiről. Monitorbarát lettem. Döbbenetes, mikre képes, micsoda emberi teljesítmények vannak mögötte, milyen szolgálatkész. Ha pedig létezik filmkultúra, és ez egy olyan jelentős valami, hogy minden szinten oktatni kell, akkor legyen elérhető.

A halász és a felesége

Van jobb eszköze, hogy az ember megismerkedhessen Waliczky Tamás animációs munkájával, mint egy videokazetta? Dicséret az Odeonnak, amely vállalta e 30 perces alkotás kiadását. A Grimm-mese adaptációja bonyolult számítógépes technikával készült, amellyel az alkotó az árnyszínház látványvilágát kívánta felidézni. Ez az izgalmas fekete-fehér tér létre is jön, hatásos életre keltéséhez azonban mintha hiányozna még néhány paraméter. Bennem legalábbis nem állt össze igazi kompozícióvá a mozgatás ritmikája. A sajátos látvány így fokozatosan az elhangzó meseszöveg illusztrációjává vált. Ráadásul Waliczky a narrátor szerepét is elvállalta, pedig szövegmondásában elég sok a hamis intonáció. Ezek után sajnos semmi esély arra, hogy átjöjjön az az érdekes értelmezés, amelyet a rendező az emberi telhetetlenségen túl a meséről kínál egy nyilatkozatában: "Ugyanakkor ez a történet egy nagy szerelem története is: az asszony hatalmas erővel tud akarni, a halász pedig igen nagy kitartással bír lótni-futni. Ezért hát az életük izgalmas, gazdag, valódi élet, mielőtt végleg elbuknak."

Ám itt be is fejezem kritikai megjegyzéseimet, mert a film nézése közben ismét szembesülnöm kellett egy fölöttébb kínos dologgal: hülye vagyok egy mélyen artisztikus, képzőművészeti látvány elemzéséhez. És a filmes recenziókat, tanulmányokat olvasva úgy érzem, kollégáim többsége ugyanígy van ezzel. Az animációs műfajok esetében teljesen egyértelmű a csőd. Ahhoz képest, hogy milyen keresettek a mesefilmek, hogy mennyi nagy egyéniség működik ezen a területen, alig van jelentős kritikai visszhangja. De sokszor az intenzív fotografikus látvány kultiválása is a blöff szintjén marad. Paradzsanovról lényegében a mai napig csak annyit tudok, hogy zseni volt, és népművészeti motívumokból építkező káprázatos remekműveket alkotott.

Furcsa dolog állandóan ilyen meg olyan vizualitásról papolni a leírásához szükséges fogalmak ismerete nélkül. Remélem, hamarosan jönnek a hiánypótló fiatalok. Ugyanakkor nyilván nem véletlen, hogy a filmkultúra számára mindmáig nem jelent tragédiát, ha olyanok értelmezik, népszerűsítik, akik képzettségüknek megfelelően főleg irodalmi, általános esztétikai, szociológiai, politikai szemszögből közelítik meg. Mert ki lehet találni mindenféle eredeti szerkezeti megoldást, a filmek esztétikuma - még egyes stilizációs megoldásokat is figyelembe véve - általában mechanikusan realisztikus fényképészeti látványra épül. Valószínűleg éppen ebben rejlik az igazi filmszerűség, amelynek jelentésszintjeit azért nem olyan nehéz felmérni.

Tesó

Te, mi ez a magyar film, ez a 'tyeso'? - érdeklődik egy jeles rendező, Szergej Maszlobojscsikov a kijevi Mologyiszty (Fiatalság) fesztiválon. Óriási égés, hogy csak makogni tudok, annál is inkább, mert a kérdés egyáltalán nem formális. Szergej az utóbbi években többször is dolgozhatott Budapesten, díszlettervezőként és rendezőként egyaránt sikerült kissé megráznia színházi életünket, és őszintén izgatja, mi történik nálunk. (Nyolc éve, mikor megismerkedtünk, tárlatvezetőm volt a Magyar Nemzeti Galériában.) De hiába gyötör, hiába kérdez rá külön a szereplőkre, Dyga Zsombor filmjének híre sem vonzott el időben egy moziig. Nem baj, gondolom, most mindent jóvá lehet tenni, hamarosan már előadást tarthatok Szerjózsának, és felfokozott várakozással ülök be a Filmművészet Házának hatalmas vetítőtermébe. Aztán egy bosszantóan aggasztó nyafit hallok a hátam mögött: - Te hogy voltál azzal a magyar filmmel, mert nekem valahogy nem igazán... - Most mi ez? Különvetítés valamilyen zsűrinek? Nem. Műsorváltozás.

Ezek után a hazai videotékában már nem lehet habozni. Azonnal lecsapok a filmre, viszem haza, beteszem, és már nézem is. Jó a felvétel, nem mondhatom, hogy rosszul látok. Csak megint valami rosszat látok. Nem lep meg különösebben a dolog - mint ahogy egy nap múlva a magyar-észt 0-1 sem a maga pár száz nézőjével -, de azért munkál bennem egy kis bosszúság. Nem értem, miért kell úgy elkészülnie egy filmnek, hogy minden elemében végiggondolatlan, és így egy ponton túl már fárasztóan üres. Mert az eleje, az első tizenöt perc nem erre utal? Kétségtelenül van egyfajta fiatalos dinamizmus a Tesó expozíciójában. Ahogy a főhős, Artin ügyes montázsokkal poentírozott monológjában rövidke élettörténettel bemutatja film- és zeneőrült önmagát, nőfaló bátyját és lakótelepi környezetét, még igencsak távol van az érdektelenség szférájától. Fel is csillan a remény: hátha... Hátha azért állt elénk valaki, hogy megpróbáljon bátran megfogalmazni valamilyen kijózanító vagy életsegítő képet a világról. Ám hamar kiderül, erről szó sincs, csupán félénk magamutogatásról. Gazdagabbak lettünk egy hőséhez hasonlóan tétova, gátlásos cinizmusát közönségességgel oldó filmessel, aki egyelőre azzal hiteget minket, hogy éppen szentimentalizmusa miatt képes már csak fütyülni a Létre. De talán ez így nem is igaz. Mert ahogy a film az említett első negyedóra után szellemi passzivitásba vonul, azonnal egyre ötlettelenebb és lassúbb lesz, világossá válik, hogy egyetlen eleme (a zeneőrület, a szex vagy a lakótelepi élet) sem kap igazi súlyt, s így mind nehezebb igaz mozzanatot találni benne. Marad egy sztori, perpatvarocska egy lakásért, majd egy Anna nevű tyukiért két testvér között. (Meg egy nemi szervet jelölő vulgáris szó, amely annyiszor hangzik el, hogy már szinte szerzői kifejezésképtelenséget sugall.) A Tesó világértelmezésének beszűkültségét vagy jobb esetben zavarosságát azonban a film tetőpontján érezhetjük döbbenetes erővel. A nagy filmmítosz ebben a munkában is a Casablanca lesz. Anna arról mesél szomorúan Arkinnak, azért nézte meg annyiszor, mert mindig reménykedett, hátha történik majd a végén valami jó, hátha beteljesül a szerelem. Ezért a fiú úgy próbálja érzelmileg végérvényesen a maga számára felkavarni a lányt, hogy barátaival megrendezi neki ezt a happy endet. Ilsa Rick nyakába borul, és boldogan megcsókolják egymást. Gyönyörű. A partikularitás csimborasszója. A Casablancában a szerelem nem a balszerencse, hanem magasztosabb értékek, például a fasizmus elleni elkötelezett harc miatt nem teljesül be, ami a lemondás emelkedett gesztusában fejeződik ki minden giccses mellékízt félresodró katartikus hatással. Ez a film jól végződik. Korának valóságához képest talán túlságosan is jól. Mi kell ahhoz, hogy szimpla szerelmi történetként kezeljük? Hiába határtalan filmbarátságunk, ha korlátozott társadalmi érzékenységünk előbb-utóbb emberellenességhez vezet.

SimOne

Hogy miért választottam ki ezt az amerikai vígjátékot? Talán a garantáltnak vélt kikapcsolódás, talán Al Pacino miatt, aki egy Viktor Taransky nevű rendezőt alakít benne. Úgyhogy ez a film is a film körül forog, de minden középszerűsége ellenére tágabb összefüggésben. Hősünk értetlenül áll hollywoodi kudarcai előtt. Mikor egyik sztárszínésznője is otthagyja, kétségbeesetten fakad ki producerként mellette maradó volt feleségének: Hova tűnt Cassavetes szelleme, a New York-i iskola? Ezredszer is felvilágosítják, hogy vége a szerzői filmnek, felejtse el. Hollywoodban nem ő teremti a figuráit, nem ő választ színészt. Mindez depressziós hatással van Taranskyra, akit egy mesés fordulat ment meg a teljes összeomlástól. Hozzájut egy számítógépes szuperprogramhoz, létrehoz vele egy gyönyörű virtuális színésznőt, akivel gúnyt űz az álomgyárból, a médiából, a propagandagépezetekből, miközben ő maga ismét a legnevesebb rendezők közé avanzsál. Hiába van azonban a történetnek kritikai éle, ha ugyanazzal a panelszerű igénytelenséggel, modorosságokkal beérő sztárjelenléttel lett elkészítve, mint amelyet céltáblájára tűz. Vagy ez lenne a hollywoodi önirónia? Nem tudom. Mindenesetre meglepő nehézkességgel bontakozik ki egy jó alapötletre épülő sztori. Talán a túl nagyszabású közeg miatt. Azt hiszem, ebben a műfajban jobbak vagyunk. Vagy jobbak voltunk a harmincastól a hetvenes évekig. Amíg rendszeresen csináltuk.

Solaris

Ez a sci-fi történet mindmáig a bűvkörében tart. Olyan szerzői név és cím jegyzi, amelyek már hangzásukkal mágikus hatást keltenek. Stanisław Lem: Solaris. Sokáig beértem e szépen csengő alakzatok ismételgetésével, a könyvborító bámulásával. A többit a fantáziámra bíztam. Végül sor került arra is, hogy elolvassam a regényt. Nem lehetett tovább húzni, osztálytársaim már túl voltak rajta, és sokat beszélgettek róla. És folytatódott a névmágia: a főhős Kris Kelvin. Én egy Kris Kelvint bármikor követek egy Solaris bolygóra. Egy életre elköteleztem magam velük. Nem okozhattak csalódást, ezért történetükben csak arra figyeltem, ami tetszik. Jól tettem, mert akkoriban még nem érdekeltek a szerelmi kapcsolatok lelki kuszaságai. Annál izgalmasabb volt a bolygó, amely úgy próbált érintkezésbe lépni az őt tanulmányozó emberekkel, hogy megelevenítette a lelkiismeretükben kavargó személyeket. Így aztán, miután kiderült, hogy Kelvinnek öngyilkosságba sodródott felesége jutott, engem csak az foglalkoztatott, meg tud-e szabadulni tőle, vagy sem, s mindebben milyen szerepet játszik a Solaris.

A mű "propagandaeszközként" is működött. Filmváltozatával sikerült elérnem, hogy a fél osztállyal elmenjünk megnézni egy szovjet alkotást. Meg talán egy újabb mágikus névvel: az Andrej Tarkovszkijjal. Ám a kudarc elképesztő volt. A lassú, meditatív tempó a legrosszabb előítéleteket igazolta vissza. A sci-fi direkt modernizmusától idegen hosszú természeti beállítások nevetést váltottak ki. A második rész alatt mintha lett volna valami komolyabb figyelem, a film finom szkepticizmusának hangulata alól képtelenség volt szabadulni. De kinek kellett ez a szkepticizmus? Azóta persze egy nagy életmű kontextusa önkéntelenül is sokat csiszolt ezen a filmen, amely talán Tarkovszkij egyetlen kiegyensúlyozatlan, csikorgó alkotása. Ám a világegyetem felfoghatatlan végtelensége felől értelmezett emberközpontúságával kétségtelenül szép rétegekkel kívánta tovább mélyíteni Lem regényét.

Mindezek után természetes, hogy Steven Soderbergh adaptációja is kíváncsivá tett. Nagy méretek és közönség nélkül. Otthon, egyedül akartam megnézni. Tudtam, hogy nincs jó híre, hogy érdektelennek tartják, de fütyültem rá. Megint el akartam jutni a Solarisra. És az első képsorok arról rögtön meggyőztek, hogy ez sikerülni is fog. Nem valami villogó, rotyogó, horrorisztikus akcióterepen leszünk, hanem a mi óceánnal körülvett, önvizsgálatra kényszerítő bolygónkon. Ha egy rendező nem tud vele mit kezdeni - sebaj! Ő majd biztos kezd velünk valamit. Talán csak Kelvin és megidézett felesége viszonyát szabadítja ránk. De ezzel is rádöbbent, hogy akiket szerettünk, azoktól úgyse tudunk szabadulni. Szólongatjuk őket, mire a lelkünkben erőt adóan visszapillantanak ránk. S ha ők szólítanak meg minket, válaszolnunk kell.

A csendes amerikai

Soderbergh adaptációjában is érdekes volt egyébként megfigyelni, hogy az amerikai filmnek se megy minden. A csendes, kimért, sejtetően pszichologizáló előadásmód sem az erőssége. De van egy sajátos szalonrealizmusa (l. Casablanca), amelynek keretei között még mindig nagyon tud mesélni. És nem csak könnyed dolgokról.

Őszintén szólva semmi jót nem vártam A csendes amerikaitól. Nem is értettem, miért jut valakinek az eszébe, hogy ma filmváltozat készüljön Graham Greene regényéből. Illetve sejthet az ember valamit, de akkora távolságot érez a jelenkor és az ötvenes évek szellemisége, az iraki és az indokínai háború között, hogy el nem tudja képzelni, miként reflektálhatna egyik a másikra. Aztán kiderül, hogy erre nincs is szükség. Phillip Noyce színvonalas rutinmunkája épp azzal tud elgondolkoztatni, hogy kissé túldekorált látványvilággal, de átélhetően felidéz valamit a feledés homályából.

A szalonjelleg adott esetben azért sem zavaró, mert egyszerre képes megjeleníteni egy közeget és annak szemléletmódját. Thomas Fowler, egy nagy angol lap saigoni tudósítója a múlt század jellegzetes nyugati humanistája. Szabadságpárti, gyűlöli az imperialistákat, elfogadja a kommunistákat, s ennek megfelelően saját biztonságát is kockáztatva igyekszik tárgyszerű helyszíni beszámolókat írni a franciák vietnami háborújáról. Ugyanakkor arisztokratikus élvezeteket kedvelő, a cinizmus eleganciájával kérkedő kávéházi figura, aki egy idő után akaratlanul is a valóságosnál kellemesebb tónusokban látja forrongó környezetét. A rendező szerencséjére Michael Caine színészegyénisége bámulatos természetességgel sugározza ezt a kettősséget. Fowler fiatal, "csendes amerikai" barátja, Pyle egyszerűbb eset. Ő is impozáns külsőségek között mozog, ám ez semmit sem jelent. Az újságírót mozgató csavar egy történetben. Abba a vietnami lányba szeret bele, akiért Fowler éppen válni készül, majd kiderül róla, hogy az amerikai titkosszolgálat mindenre elszánt embere.
A feldolgozás okosan zárójelbe teszi a melodrámát, hatásos progresszivitással kibontja a politikai szálat, Fowler és Pyle szembeállításába pedig belevisz egy olyan hangsúlyos nemzedéki mozzanatot, amely egyértelműen a mának szól. A Brendan Fraser alakította amerikaiban nem egy másfajta meggyőződés vagy elkötelezettség dominál, hanem valami rideg karrierizmus, az erő élvezete. Az elnyomás propagandaszövegét szajkózó üres kíméletlensége annyira felkavarja Fowlert, hogy ismét vállal egy döntéshelyzetet. Nem áll útjába a Pyle életére törő erőknek.

Reménytelen gyilkosok

Jó, nem félek én a mai fiataloktól, csak sajnálom, hogy a jelenkor arra kényszeríti őket, a szükségesnél hamarabb nőjön be a fejük lágya. Kár, hogy kicsit korán barátkoznak meg a realitásokkal, az érdekérvényesítő technikákkal, olykor az erőszakkal. S mindezt nem igazolhatja semmiféle harsány szellemi nihilizmus.

Az infantilizáló irányzatokat képviselő fiatal magyar filmeseknek azért ajánlom figyelmébe Dito Tsintsadze német produkcióban készült munkáját, mert jól példázza, hogy a szabados hangvételű alkotások nem feltétlenül valóságidegenek. (Az utóbbi években pedig egyre kevésbé azok.) A filmőrület itt is áthat mindent, de a rendező korlátot szab neki, mert időben tudatosul benne: attól, hogy a filmes szerepét játszhatja, még nem lesz filmes. Úgy dönt, inkább bemutatja néhány Mannheimben élő emigráns fiatal semmibe vetettségét, amely megalázó helyzeteket, végzetes kalandokat kínál. Így aztán jól ötvözheti a perifériára szorultak iránti elkötelezettséget hirdető életképeit a klasszikus filmműfajokat éltető stilizációs megoldásaival. De az eltervezett akciók rendre kisiklanak a döntő pillanatban. Hőseink kiszolgáltatottságuk ellenére képtelenek a gyilkolásra. Inkább prostituáltként százszor megizéltetik magukat, vagy eladják a veséjüket, hogy eljuthassanak Ausztráliába.

Úttorlaszok

Ez a film a Görögországban tengődő kurd menekültek életét mutatja be. Rendezője, Stavros Ioannou igen komoly nemzetközi elismerést váltott ki vele. A dokumentarista eszközökkel elkészített munka valóban egy megrázó helyzetkép. Gyakorlatilag nincs cselekménye. Két kurd egy kamionban próbál Olaszországba szökni, s mivel az egyik ismerte a másik testvérét, elmeséli, hogyan élt Athénban. Ez tárul elénk megdöbbentő részletességgel. A probléma megoldhatatlannak tűnik. Íme néhány végső kétségbeesést tükröző kijelentés: "Segítséget kérünk, és ételt adnak. Nem ételre van szükségem, hanem szabadságra." "Már megszoktuk, hogy úgy élünk, mint a kutyák. Illegálisan utazunk, illegálisan halunk meg." "Ahmed azt mondta, semmi sem valódi az otthontól távol." Kijelölt helyen, sátrakban lakó, tűznél melegedő emberek tömege. És a befogadó országok még kérkedhetnek is nagylelkűségükkel. Főleg, ha olykor ételt osztogatnak.

Az ilyen nemes szándékú filmekbe nem illik belekötni. De úgy érzem, most is túlértékelődtek a dokumentarizmus lehetőségei. Százpercnyi anyagot látunk egy kis közösség nyomorúságáról, mégse tudunk meg semmit magáról a kurd problémáról. Itt a lehetőség, de nem derül ki, honnan és miért menekülnek ezek az emberek, mit gondolnak az otthonukban dúló harcokról, politikai konfliktusokról. Vagy lehet, hogy tudnunk kéne?

Kóla, puska, sültkrumpli

Michael Moore nem bízta sem dokumentarista, sem más stílusú játékfilmre, hogy fontos kérdéseket szegezzen az amerikai rendszernek. A dokumentumfilm műnemét választotta hozzá, s alighanem igaza volt. De nemcsak a kérdéseket tudta, hanem jórészt saját válaszait is. Ezért munkája izgalmas filmpublicisztika lett, nem pedig beszélő fejes vizsgálódás. És a téma olyan is, amely határozott állásfoglalást követel. A kiindulópont a Columbine középiskolában történt mészárlás. Diákok lövöldöztek társaikra. Moore eszeveszett tempóban kezdi elénk tárni a tényeket az Egyesült Államok évi tízezres nagyságrendű lőfegyveres gyilkosságáról. A szabad fegyverviselésről, a megelőző önvédelemről, a bizalmatlanságról, a bosszúszellemről, az erőszakkultuszról, az ázsiai terrorszervezeteket is megalapozó fegyvergyárakról. Aztán felhánytorgatja hazája fajgyűlöletét és szinte minden politikai bűnét. Végül annyit tud elérni, hogy egy civil megmozdulással véget vet a töltényárusításnak egy vásárlóközpontban.

Az egészben csak annyi a vicces, hogy az egykori szovjet propaganda ugyanilyen képet festett az USA-ról. De ettől a dolog még halálosan komoly. Sok kis erőszak, sok kis háború sokra megy. És egyre több van belőlük.