Sziráki Barbara
Hajnali pára lepi a kertet: álomfoszlányaink
2003. december

Mire a decemberi Muszter megjelenik, már reklámmikulások róják az aszfaltot, de ezeket a sorokat még az őszutói aranynapok idején írom. Csípős a reggel, ahogy a huszonhatos busz végiggurul a Margitszigeten, az öreg platánok ágai között párás hasábokban zuhan át a fény. Innen nézve egészen élhető város ez. A léggömb Pest felett igazán megkapó - most épp nincs rányomva semmilyen reklám - Lehet, hogy mégis, még mindig ez a város Gross Arnold Budapestje is? A látvány némi optimizmusra ad okot. Itt élek? Szivárványos pasztell terek és utcák, és fölöttük lebeg a léggömb? Lehet, hogy a Ferenciek terénél (úgyis, mint felszab), egy eldugott padláson zakatol a terepasztalon a kisvasút... Döcög a budai rakparton a villamos.

Lágyan szitál a hó a csendes pasaréti utcákban Makk Károly új filmjében is: Egy hét Pesten és Budán. Ragályi Elemér esti passzázsai a kiskörútról és totáljai a Gellért Szállóból egy új várost mutatnak, olyat mely egykori szürkeségét hátrahagyva lassan kelet-európai metropolisszá szépült. Igaz, mindez csak a felszín. Mert az a hely is Budapest, ahol időnként szétlövik egymás üzleteit a gengszterbandák, ahol a hirtelen fékezéssel véletlenül megijesztett járókelő habozás nélkül fegyvert ránt és belelő a szélvédőbe, ahol maszatos presszópultnál ápolónői és szexuális szaktudását ajánlja fel egy kórházi nővér egy jól öltözött külföldi úrnak. Az úr Iván, aki pár órával ezelőtt luganói lakásában az éjszaka közepén telefonhívásra ébred. Siessen, mert régi szerelme, Mari a János kórházban van, "egy hajszálon függ az élete". És Iván eljön. Mariban a több évtizedes szerelmi sebek hegei újra felszakadnak, de Ivánt is éri egy-két meglepetés. Egyrészt, hogy annak idején Mari jelentett róla az ávónak, és hogy van egy felnőtt lánya. Az először csak egy-két napra tervezett látogatás egyre hosszabbra nyúlik, hiszen rendezni végre közös dolgaikat a vártnál nehezebbnek bizonyul. A szereplők mintha egy gyorsított családterápián vennének részt. Megkapott a visszatérően bevágott mozdulatnyi jelenet a Szerelemből és Mari ragyogó fiatal mosolya a Körhintából, hatásában mégis ambivalensek az archívok. A mozitermen végigfutó halk morajlásból (ez a Szerelemből van!) érezhető, hogy a közönség nagy részének alapélménye a '65-ös Makk-film, ami persze nagyon jó, de a szereplők azonossága okán óhatatlanul olyan érzésünk támad, mintha az Egy hét Pesten és Budán a Szerelem folytatása lenne. Tudom, én is hallottam a rendezőtől, hogy nem az, de akkor talán nem kellett volna többször felvillantani az első összeölelkezés jelenetét. A vonzódások és felhalmozódott sérelmek egymásra torlódott halmazában a történet megáll a sejtetéseknél. Igen, ismerjük a figurákat, hiszen tipikusak, itt élnek közöttünk, és ha gyakran vissza-visszagondolunk a filmre, fel is tudjuk építeni a szerelmi viszonyrendszert, de ott a vetítőteremben valahogy nem áll össze a kép. A nagyszerű színészi játék nem tudja ellensúlyozni a forgatókönyv gyengeségeit. Talán hiányzik az irodalmi alapanyag pontossága, koncentráltsága, amelynek hiányában a csoda ezúttal elmarad.

Kevés igazán jó pillanattal ajándékozott meg A boldogság színe, de a kellemes pecek egyike az, amikor az afrikai buszvezető a Köröndöt elhagyva lelkesen mesél az utazóközönségnek Balassi Bálint szerelmi életéről. Ha egyebekben kevésbé is, abban egyetértek Pacskovszky Józseffel, hogy a négyes busz ablakából bámészkodni kifelé az Andrássyn, az jó dolog. Pedig a vészesen rövidülő és amúgy is ködös őszi napokban olyan jó lett volna egy olyan film, ami nem akar túl sokat, de beburkol egy időre, mint egy tarka mohertakaró. A boldogság színe a szentimentalizmus óta a kék. Ez az immár régi vélemény többször elhangzik a filmben, sőt, több groteszk kísérletet is tesznek arra a szereplők, hogy mágikus módon a kék bevetésével helyrehozzák kisiklott dolgaikat. Mintha két, egymástól függetlenül induló ötleten alapulna ez a mozi, az egyik a sok, egyenrangú szereplő mozgatása egy epizodikusan építkező szövevényes történetben, a másik, hogy hangsúlyos, gyakran szimbolikus szerepet kapjanak a színek, akár vizuális tagoló elemként. De nehézkesek és erőltetettek a párbeszédek, és gyakran a hiteltelen dramaturgiai fordulatok hibájából sikkadnak el. Hasonló problémát éreztem már A mi szerelmünk esetében is. A másik ötlet, a színek felértékelése jó gondolat, még ha nem is eget rengető újdonság. Mégsem épül össze a két ötlet, hosszan futnak egymás mellett, s igazából nem lesz belőlük valódi sokszínűség. Hiába figyelek szorgalmasan, a laza történetszövésből nem rajzolódik érdekes minta, kicsit már várom, hogy akkor inkább legyen vége. És mint egy csattanóként jön a meglepetés. A film végén Pacskovszky számomra teljesen indokolatlanul összehozza a szereplőit egy utolsó, szürreális álomszerű közös buszozásra, ahol élők és holtak boldog egyetértésben elbuszoznak valamiféle elíziumi mezők felé.

A ködös exodus helyett a maradás mellett teszi le a voksát Gyarmathy Lívia új filmjében, a Táncrendben. Pedig a magyar falu sem kínál nagy perspektívákat. Ha nem is fenyeget éhenhalás, megfagyás, a mindennapokkal meg kell küzdeni a felszínen maradásért. De mégis mi csábít maradásra? Az ingerszegény környezet biztos nem. Aztán kiderül, hogy ebbe a világvégi faluba hetente egyszer megérkezik a tánctanár. Ilyenkor pedig a postástól a vegyesbolti lányig felsorakozik mindenki a kultúrház kietlen nagytermében, amely egy csapásra pezsgő közösségi térré változik. Előkerülnek az ezüstlamé tánccipők, ötvenes anyukák és kamasz lányok szolidáris egyetértésben lesik el a társastánc fortélyait. Szöveg szinte egyáltalán nincs a filmben, de nem is hiányzik belőle, a szereplők nem nagyon reflektálnak, akinek szeme van, úgyis látja, hogy mi a helyzet. Az idő körbejár, a tánc örök. Nem törnek nagyra a film szereplői, csak egy kicsit szeretnék jobban érezni magukat. Nem vállal túl nagyot a rendező Gyarmathy Lívia sem, mindössze érzékenyen figyelemmel követ sorsokat, érdeklődéssel dokumentál kitörési kísérleteket. Aki látta A lépcső autodidakta cigány asztalosmesterét, az tudja, mire gondolok. Mindannyian álmodunk. Az ösztönös tehetséggel megáldott, mindennapos kenyérgondokkal megvert asztalos például magától értetődő természetességgel kereszteli a fiát Michelangelónak. Béklyók között szabadon.

Nem mernek nagyot szippantani a szabadság levegőjéből a Good Bye, Lenin! főszereplői sem. Német film időtlen idők óta nem aratott olyan sikert Európa mozijaiban, mint ez a vígjáték. A keleti blokk egyetlen államában sem zajlott le olyan sebességgel a nem létező szocializmusból a létező kapitalizmusba való átlépés, mint Németországban. A mindennapi élet színterei, boltok, lakások, kocsik, no és persze a fogyasztási cikkek szinte egy burleszk sebességével alakultak át. Hopp, három nap egy esztendő. Mindezt egy vígjátékba önteni az éppen dúló nosztalgia jegyében már csak piaci szempontból sem elveszett ötlet. Lássuk a sztorit! A Fal leomlása előtti időszakban a gyermekeit egyedül nevelő és naivan idealista Kernerné azzal tölti szabadidejét, hogy beadványokat segít fogalmazni szomszédainak hivatalos helyekre, hogy ezzel is előmozdítsa a szocialista életminőség javítását, kedves elvtársak. Társadalmi munkájának elismeréseként magas állami kitüntetést kap, de még aznap este meglátja a fiát egy rendszerellenes tüntetésen - azon nyomban szívrohamot kap és elájul. Kerek nyolc hónapig fekszik kómában, mialatt lezajlik a rendszerváltás. Az orvosok szerint a legkisebb felindulás is végzetes lehet a beteg számára. Nincs más hátra, a gyerekeknek panelkeretek között újra kell teremteniük az NDK-t. Ettől kezdve a forgatókönyvírók elsütnek minden geget, poént, ami csak eszükbe jut. De alig jut eszükbe be valami, pedig úgy akarnak, nyögnek, küszködnek, aztán amikor egy-egy erőltetett dolgot kétszer-háromszor is elővesznek, megsajnáljuk őket. Hát nem megy! Hadd ne kelljen felidéznem az obligát Spreewald-uborkásüveg kiturkálását a szemétből, se a kínos áltévéhíradó-betéteket, legyen elég a slusszpoén: amikor már tarthatatlan a helyzet, mert a lakáson kívül is fel kellene építeni az NDK-kulisszákat, a forgatókönyvírók egyszerűen elteszik láb alól a mamát. Eddig észre se lehetett venni, hogy volt forgatókönyvíró is. Így mindenki boldogan dolgozhat tovább a Burger Kingben, amíg meg nem hal.

Sabine Speilrein fordulatos, érdekes, bonyolult és sokrétű életéből pedig Roberto Faenzának sikerült szépen fényképezett, tisztes bevételt hozó, de tökéletesen érdektelen filmet készítenie: Lélekszakadva. Megjegyzem, nem ez az első eset. Az utóbbi években garmadával találni példát a sablonos, semmitmondó, legjobb esetben is csak korrekt életrajzi filmekre. Úgy tűnik, a mozi nagyon nem tud mit kezdeni a kivételes életművekkel. Legutóbb az Iris Murdoch életét feldolgozó film hozott kínos zavarba, annyira nyilvánvalóan nem tudott magasabbra vergődni az ordítóan közhelyes életbölcsességeknél. De azt is el kell ismerni, hogy a Frida gazdag színeivel, a festőnő képeit kreatív módon megidéző mozgalmas képi világával kellemesen megszakította a sort. De térjünk vissza Ruggia filmjére! Sabine Spielrein orosz zsidó lány, akit szülei 1905-ben kétségbeesve visznek egy svájci ideggyógyintézetbe. Itt a fiatal Freud-tanítvány, Carl Gustav Jung kezdi meg vele az akkor forradalmian újnak számító analitikus kezelést. Egymásba szeretnek, a lány gyógyulása után viszonyt kezdenek, majd elválnak útjaik. Később Sabine elvégzi az orvosi egyetemet, megházasodik, gyereket szül, visszatér hazájába, amely akkor már a Szovjetunió nevet viseli, és még Sztálin hatalomra jutása előtt módja van egy speciális, reformelveket megvalósító általános iskola létrehozására. Noha az erősödő kommunista terror hatására fel kell számolnia az iskolát, sőt menekülnie kell Moszkvából, de nem a Gulag nyeli el, hanem a nemzetiszocialisták ölik meg 1942-ben Rosztovban a lányával együtt. Már ebben a rövid leírásban is annyi mozgalmas esemény van, hogy egy akciófilmre elég lenne, a rendező azonban egy váratlan bravúrral halál unalmas filmet készített. Ez is szép teljesítmény, és nem is kerül olyan sokba, mint a T3. Semmi fontosról nem tudunk meg semmi fontosat. Nem tudjuk meg, miért kerül Sabine a klinikára, még csak a fekete-erdei klinika szintjén sem látunk bele a kór- vagy a kezeléstörténetbe, aztán váralanul Sabine felépül. Az orvosfeleség odavetett megjegyzéséből megtudjuk, hogy Sabine "talán nem akar felnőni". Aztán szó esik még a hangulatos vacsora közben egy félmondat erejéig valami Oedipusról is. Nos lehet, hogy itt aktív nézői közreműködésre számít a forgatókönyv, de végül is, ha nekem a háttérismereteimből kell kiokoskodnom, hogy milyen lehetett az analitikus terápia ebben a konkrét esetben, ezt otthon is megtehetném. Teljesen jelzésszerű marad az is, hogy mi indítja Jungot arra az orvosi etikával csak nehezen összeegyeztethető lépésre, hogy viszonyt kezdjen az érzékeny pácienssel. Erőtlen, nem ragad magával a szerelmi szál még a gondosan világított szép tárgyi környezetben sem (oh, a kihagyhatatlan Klimt!). Nem derül ki, hogyan teszi túl magát Sabine a kényszerű szakításon, a perzselő szenvedély után ki az a férfi, akit végül férjéül választ, mit gondol és érez vele kapcsolatban, milyen az iskola, amit létrehoz, mi motiválja életének alakításában.

Az ember így ősz végén nagyon csökönyös tud lenni a "romantikus szerelmi történetet" terén. Nem igaz, hogy nincs egyetlen elandalító őszi mese sem! Próbálkozzunk talán a nálunk viszonylag ismeretlen Todd Haynes filmjével! Már a címe is egyértelműen melodrámát ígér: Távol a mennyországtól. Ez a jobb sorsra érdemes mese a november eleji premiert követően hihetetlen sebességgel landolt az utánjátszó Európa moziban. Mi lehet az oka a látványos kudarcnak? Ennyire nem vagyunk vevők a melodrámára? Vagy a faji előítéletek témája nem csigázza a moziba járók érdeklődését? Esetleg az 50-es évek amerikai retrója bennünk nem pendít nosztalgikus húrokat? Mindenesetre kíváncsian ültem be az Európa nagytermébe, ahová a délutáni vetítésre hárman váltottunk jegyet. (Ez az a hely, ahol utoljára húszegynéhány évvel ezelőtt jártam, amikor családilag néztük meg a Jankovics Marcell-féle János Vitézt. Nem tudom, a film milyen lesz, de bennem már dalolnak a húrok...) Nos, Good Bye, Lenin! a tengerentúlról. A kezdő képsor ínyenceknek való. A vászon gazdagon zsúfolva az 50-es évek tárgykultúrájával. A hatalmas autók, tágas otthonok, suhogó harangszoknyák, kis délutáni szőrmestólák, szóval nekünk legyen mondva ez a középosztály! A kerítés nincs kolbászból, mert ilyesmit csak alacsony röptű magyarok álmodnak. Olyan őspark veszi körül a kertvárosi családi kecót, hogy sírva fakadunk a vágyakozástól, és megfogadjuk, hogy kilépve a Rákóczi útra meg sem állunk Kanadáig. A színpompás juharok meg más egyebek a film során szinte végig meghatározó képi elemek maradnak. Ebben a környezetben éli a jómódú háztartásbeliek életét Cathy (Julianne Moore), akinek idejét partik, szoárék, és az otthon csinosítása által strukturálja. Látszólag minden a legnagyobb rendben van, bár a néző reménykedni kezd egy kis konfliktusban, amikor Cathy anyás puszit lehelve férje homlokára jóéjt kíván, és becsukja maga mögött az ajtót. És nem alaptalanul, mert Frankról kiderül, hogy meleg, és Cathy körül összeomlik az addig oly kényelmesnek tetsző világ. A dolognak a fele sem tréfa, oly korban járunk, amikor a homoszexualitást elektrosokkal "kezelték"! Cathy e válságos időszakban nem átall nyilvános helyen szóba állni Raymonddal, a fekete kertésszel, magára zúdítva ezzel a kisváros nyílt gyűlöletét. Kettőjük bontakozó érzelmi kapcsolata legalább olyan mértékben átlépi a kisvárosi közvélemény tűrőképességét, mint ahogyan átlépné a férj felvállalt vonzódása saját neméhez. A film azonban nem áll rá a magától értetődően kínálkozó vágányra, nem válik harcos tanmesévé. A felnőtt társadalom ítélete már nem ölti a fizikai erőszak formáját, szavakban megnyilvánuló attitűdjeik a gyerekek agresszív megnyilvánulásaiban jutnak kifejezésre: Raymond kislányát kővel dobálják meg az osztálytársak. A század közepi szerelmesek úgy döntenek, nem szállnak szembe az előítéletekkel, mert ez a harc valószínűleg mindkettőjük életét tönkretenné. Ez a szolid tragédia jó néhány kritikus elégedetlenségét kiváltotta: vértelenséggel vádolták a filmet. Ám elfeledkeznek arról, hogy ez a film nem csak képileg, hanem a dramaturgia szintjén is egy korszakot idéz meg, amelytől csöppet sem idegen az események ilyetén fordulata, gondoljunk csak David Lean Késői találkozására. A korszakot és a miliőt magával ragadó módon idézi meg a Távol a mennyországtól, ezáltal a film vitathatatlan főszereplőjévé maga a stílus válik.

Az év téli fele valahogy az elmélyülésre is alkalmasabb, mint a frivol, könnyed nyár. Kétségtelenül téli film a Tiresia. Látszólagos krimiszerű elemei ellenére többértelmű, filozofikus történet. Terranova metaforikus belső monológja a rózsakertről és a rózsáról vershez hasonlít, és elindítja a szimbolikus értelmezés lehetőségét. A férfi Párizs peremén talál rá Tiresiára, a gyönyörű brazil transzexuális prostituáltra. Elrabolja, és egy pincében tartja fogva, ahol Tiresia hormonkészítményeitől megfosztva fokról fokra veszíti el nőies szépségét, hogy egy hasonlóan gyönyörű, de immár férfiasabb alakot öltsön. Tiresia a tragikus életöröm paradoxonáról próbál beszélni Terranovának, de a férfi nem akarja meghallgatni. A csalódott Terranova megvakítja, és egy patakparton sorsára hagyja egykori bálványát. A brutális jelenettel erős cezúrát kap a film, és elkezdődik a tragédiájával egy időben látnoki képességek birtokába jutott Tiresia új élete. Theireziász, a férfiból nővé változó vak jós görög történetét komoly kihívás kortárs környezetbe adaptálni úgy, hogy megőrizzük az eredeti mű szakrális konnotációit. Mint minden mítosz, ez a történet is a politeista felfogásban gyökeredzik. Számomra nagyon erősek a film Pasolini-áthallásai. A klasszikus kultúrkincs alakjainak felhasználásával egy nagyon modern és egyben időtlen történetet mesél el a rendező. Vállaltan példázatszerű, de a történet rétegeinek felfejtését a nézőre bízza. Tiresia személyiségének férfi- és női oldalát Bonello két fiatal tehetséggel Clara Choveuax-val és Thiago Telesszel játszatja el, akik már szerepeltek együtt a rendező korábbi, Le Pornographe című filmjében.

Mostanában elég ritkán fordul elő, hogy egy film közben ne nézzek többször is az órámra, de a francia-spanyol koprodukcióban készült Ördögök százöt perce alatt teljesen megfeledkeztem az objektív időről. Kétségtelenül ez a hónap legjobb filmje, sőt megkockáztatom, jóval több ennél, remekmű. Az motoszkál a fejemben, hogy Pilinszkyt kéne keresni hozzá, ha találok. Jobb lenne, mint hogy magam eszkábálok mondatokat azzal az érzéssel, hogy amit mondani kéne, az már megvan valahol. Végül nem kerestem semmit, keressen mindenki magának. A kritikusok leggyakrabban Truffaut Négyszáz csapásához hasonlítják a filmet, nem is alaptalanul. Ezt a két gyereket is, akárcsak Antoine-t, kitaszítják a szülői házból. De Joseph (Vincent Rottiers) és Chloé (Adele Haenel) története mégis sokkal keményebb, mint Antoine Doinelé, mert ők maguk is végletesebb figurák. Chloé repetitív cselekvéssorai, némasága, mozgásának szakadozott gépiessége, az arcára kövült hárító mosoly és a tekintetében ülő hisztérikus félelem arra utal, hogy a kislány autista. Cselekedetei nem adekvátak, látszólag nem vesz tudomást a külvilágról, igyekszik elkerülni, hogy külső ingerek hatoljanak személyes terébe. Ez a végsőkig feszített lélekállapot üvegburaként borul rá, és elszigeteli a világtól. Joseph ösztönös tehetséggel tanítja, segíti Chloét, de ő egyedül kevés ehhez a feladathoz, a kínálkozó külső segítséget pedig nem képes elfogadni. A kislány betegsége, Joseph pedig Chloéhoz való őrjöngő ragaszkodása révén válik társadalmon kívülivé. Nekik eleve nincs mihez szocializálódniuk, csak egymásba kapaszkodhatnak. Illetve Josephnek ezen kívül ott van a sosemvolt harmonikus otthon utáni vágya. Ez az ő Lourdes-ja, ahová ha hazatalálnának, Chloé is egy csapásra meggyógyulna. Ennek az őrült, lázálomszerű vándorlásnak a szülői ház felé nincs sok esélye, mivel azt a kompromisszumot, amit a felnőttek világa elvár - hogy elszakadjanak egymástól -, Joseph érthető módon nem vállalja fel.

Autizmusról itthon is sokat hallani az utóbbi tíz-tizenöt évben, furcsa módon ez mégsem jár együtt azzal, hogy a közvéleményben pontosabb kép alakult volna ki vele kapcsolatban. Az Esőember világsikere óta valahogy úgy képzeljük el az autistákat, mint a Dustin Hoffmann alakította asperger-szindrómás, kedvesen furcsa, rögeszmés csodabogarat. De ez a valós helyzetnek csak egy, és valljuk be, a nagyközönség számára könnyebben emészthető szelete. A betegségnek van egy jóval sötétebb oldala is. Ruggia filmje nem Rain Man-mozi, annál sokkal drámaibbra hangszerelt, szolidaritásnak és szeretetnek a rációval bevilágíthatónál sokkal mélyebben fekvő rétegeit tárja fel. Ebben rendkívül szerencsés módon segíti a szereplőválasztás. Mindkét gyerek fantasztikus, szinte hihetetlen teljesítményt nyújt ebben a két, nagyon szélsőséges szerepben. Vincent Rottiers makacs kis parasztgyerek arca, elszánt vonásai hosszú időre emlékezetes képei a filmnek.